Íme az első fejezet!

A tiltott vágy

Az életem nyomatékosan megváltozott mikor másik városba Mistic Falls költöztünk a szüleimmel és az okos bátyámmal. Az út elég hosszú volt, tehát elfáradtunk. De nem sokáig pihenhetünk. Apu már is beíratott az új sulinkba. Holnap kezdünk. Tiszta ideges vagyok.
- Madeline Roberts. Reggel 7 óra. Ideje felkelni.
- Jajj Jake hagyj már békén.
- Nyugi van. Csak nem akarok elkésni az új suliból. Alig várom, hogy megkapjam az első házi feladatot.
- És te mióta rajongasz a tanulásért?
- Hé- hé-hé. Én is változhatok nem?
- Na, azt megnézném.
- Hop-hop. Felkelni. - tapsolt és utána hozzám vágott egy díszpárnát.
- Dögölj meg.
- Én is szeretlek hugi.
Első nap az új iskolában. Az egyik legrosszabb, ami egy 17 éves lány életében megtörténhet… Nem egy leányálom. Na, hajrá Madie menni fog. Max beégsz. Na, jó csak nem. Mikor beléptem az osztályterembe mindenki megbámult. Nagyon idegesített. Ez egy olyan város ahol mindenki ismeri egymást. Az arcokat látva ebbe én nem illek bele. Persze, hisz csak tegnap érkeztem. Az elkövetkezendő 10 perc egy örökké valóságnak tűnt. Ha nem halottam ezerszer azt: ,, Ki ez a lány?” Akkor egyszer sem. Bevallom rohadtul idegesített. De aztán meg szólalt a csengő és mindenki a tanárra figyelt. Kicsivel később egy hosszúbarna hajú lány sietett az asztalához. Az óra végén, ahogy eddig is mindenki megbámult. Mikor a szekrényem ajtaját becsuktam egy lány volt ott.
- Szia. Biztosan te vagy az új osztálytársunk. Elena vagyok.
- Szia. Én Madeline. De a barátaim Maddie-nek szólítanak.
- És mikor jöttetek?
- Csak tegnap.
- És ilyen hamar kezdted a sulit?
- Igen. Az apám kérte, hogy mihamarabb kezdjek. És mint mindig én jó kislány módjára szót fogadok.
- Ismerős. Csak én a nagy nénémnek Jennának fogadok szót.
- Oh. Mit nem adnék egy nagy néniért.
- Én meg szerető szülőkért.
- Mi történt?
- Egy teljes éve haltak meg. Én hátul ültem a kocsiban megúsztam de ők nem.
- Oh istenem. Sajnálom. Nem kellett volna felhoznom a témát.
- Hé, nincs semmi baj. Öhm be szeretnélek mutatni az egyik legjobb barátnőmnek, Bonnie-nak.
- Szia. Madie vagyok.
- Hallottam.- mondta mosolyogva a lány.
- Ő pedig Caroline. A suli pom-pom lány csapatának kórus vezetője
- Itt is van?
- Igen.- mondta Caroline.- talán a régi iskoládban is volt?
- Igen, de az utóbbi hónapokban nem tudtam járni, mert leromlott az átlagom.
- Mintha Elenát hallottam volna. – mondta mosolyogva Bonnie. – úgy tudtam, ha valaki szeret, valamit csinálni nem talál rá ki fogást.
- Tudod mit?- kezdte Caroline – gyere holnap délután 3-ra, a suli pályájára és nézd meg. Ha tetszik köztünk a helyed.
- Oké rendben. Ott leszek.
Kedvesnek tűnnek. Caroline és Bonnie ellenkező irányba ment, mint mi. Egyszer csak Elena heves rohanásba kezdett. Egy magas srác felé rohant. Nyilván a barátja volt. A srác mellett kb. 20 cm-el magasabb fekete hajú fiú állt. Talán két évvel lehetett nála idősebb. Az arca gyönyörű volt. Egyszerűen magával ragadt.
- Ne haragudj Öhm Ő itt Stefan Salvatore és a bátyja Damon.
- Sziasztok. Madie vagyok.
- Örvendek. – Mondta Damon és kezét nyújtotta felém.
- Én is.
Az ujján egy szép gyűrűt láttam. A testvére kezén is volt. Biztos valami családi ereklye. Ami a következő generációra száll. Nálunk ilyen a hülyeség. Anyu szerint ebből én nem kaptam semmit, mert apáról fiúra száll. Hát ebben van valami igazság. Jake hülye. Bevallom néha apának az okos agyán is kételkedem.
Miután elköszöntem Elenáéktól elindultam gyalog mivel elég közel lakunk a sulihoz. Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam.
- Megijedtél?
- Egy kicsit.
- Bocsi nem akartalak megijeszteni Madie. Ugye Madie a neved?
- Igen. Neked meg Damon.
- Szép neved van.
- Köszi.
- De nem olyan szép, aki a gazdája.
- Na, ezt azért ne mert nem igaz.
- Jaj de hogy nem. Igen is szép vagy.
- Na, jó nem veszekszem veled tovább.
- Igen! Győzelem.
- Te aztán tudsz örülni.
- Mostanában nem igazán volt okom boldognak lenni. De valahogy kezdem azt érezni, hogy valami vagy valaki miatt lesz okom rá.
- Miért nem voltál boldog?
- A dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztem.
- Sajnálom.
- Ne-ne sajnáld. Megérdemeltem. Elég szemét alak voltam.
- Te? Ezzel csak ugratsz.
- Nem. Komoly. Elég komoly dolgokat műveltem.
- Milyeneket?
- Jobb, ha nem tudod.
- Akkor te egy nagyon rossz fiú vagy?- kérdeztem mosolyogva.
- Mondjuk, hogy úgy.
- Az a vicc, hogy nem tartok tőled. Nem félek, még ha egy nagyon rossz fiú vagy.
- Ez egy elég hamar elhivalkodott döntés. Neked nem tanították meg régen soha ne bízz, megy egy idegenben?
- De.
- Na, jó. Ejtsük a témát nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg
- Elég közel laksz az iskolához.
- Öhm. Igen. Legalább vagyok a levegőn is. Itt legalább ki merek jönni az utcára nem úgy, mint otthon.
- Miért nem mertél kimenni?
- Ez csak valami hülye híresztelés volt. Legalább is sokak szerint…
- És mi volt az? Bocsi, ha sokat kérdezek, csak meg akarlak ismerni jobban is.
- A közeli erdőbe nagyon sok vadász járt. De egyiket sem találták meg élve. A testükben nem volt egy csepp vér sem. A város nagy része csak találgatott. Bizonyítékokat sem találtak. De amiket olvastam abból minden jel egy dologra mutatott.
- Mire?
- Áh, mindegy te sem fogsz nekem hinni.
- De én hiszek neked, mert te is vakon megbízol bennem.
- Vámpírok…
- Vámpírok?
- Mondtam. Te is egy nagy adag hülye babonásnak nézel.
- Nem! Nem nézlek annak. - mondta s közben az arcomat fogta. A szemei egyszerűen gyönyörűek. Az arca magával ragadott. Gyönyörű. Tökéletes. Szép. – nincs okom arra, hogy hülyének nézzelek. Sőt. Én is hiszek bennük. Valahol a nagyvilágban ott vannak. Ugyan úgy éreznek, mint az emberek. Ők is lehetnek szerelmesek. Sokan azt beszélik róluk, olyan érzéstelenek. Pedig szerintem ez nem igaz.
- Ezt úgy mondod, mintha tudnád.
- Nem. Nem tudom, csak feltételezem.
- De lehet, hogy van benne valami.
Ekkor megjelent az anyám. A lehető legjobb pillanatban.
- Madie. Végre haza értél.
- Szia, anya. Bocsi csak Damonnal elbeszélgettük az időt.
- Semmi baj. Üdv én Karla Roberts vagyok.
- Üdv. Én Damon Salvatore.
- Örülök, hogy megismerhettem. Osztálytársak?
- Nem. Damon idősebb nálam.
- Csak két évvel.
- Akkor rendben.
- Hát ő az anyukám.
- Félt téged.
- Még szép. Talán túlságosan is.
- És ki az a srác, aki a legfelső emeletről bámul?
- Ő az idióta idegesítő bátyám. Jake.
- Ő is félt?
- Mi? Jake? Nem annak örülne, ha végleg megszabadulna a kishúgától.
- De az arc kifejezése most nem olyan...
- Ez furcsa nem szokott ilyen lenni.
- MUSZÁLY RÓLAM BESZÉLNETEK? – ordította Jake.
- Bocs, hogy élünk. Csak azt mutattam neki melyik kinek a szobája. – majd miután befejeztem, becsapta az ablakot.
- Ez azért durva volt.
- Én ezen meg sem lepődök. Jake mindig ilyen volt. És ilyen is marad.
- Na, ja, az idősebb testvérek már csak ilyenek.
- Te is?
- Mi? Ilyen? Én? Rosszabb. Ahol lehet, kitapintom Stefan gyengepontjait.
- Mondjuk Jake ezt nem csinálja velem. Csak ha valami olyanról beszélünk, ami hozzá is kapcsolódik, azt hiszi, róla beszélünk.
- Akkor én tényleg rosszabb vagyok nála.
- Madie. Légy szíves gyere be. Mindjárt vacsorázunk
- Rendben.
- Szerintem jobb, ha mész.
- Igazad van. Örülök, hogy megismerhettelek Damon.
- Én is Madie. Jó éjt.
- Neked is
Damon furcsa. Olyan érdekesen mesélt a vámpírokról. Biztos megszállottan olvas róluk. Ez manapság nem furcsa. De igazából magával ragadt. Egyszerűen tökéletes. Amit mondott, hogy ő a rosszfiú valahogy furcsán hangzik. Biztos nem olyan vészes. Majd még kiderül.
- Na, mi van Madie? Csak nem szerelmes a húgom?
- És ha igen? Nem tartozik rád. És most pedig tünés ki a szobámból. Azt pedig tedd le.
- Miért? Rám uszítod a pasidat?
- Damon nem a pasim. – alig, hogy ezt ki mondtam valami zörgést halottam kintről.
- Ez meg mi volt?
- Nem tudom, de kintről jött.
- Na, mindegy. Amúgy valami furcsa ebben a srácban.
- Mégis mi?
- Úgy néz, rád mintha mentem fel akarna, falni vagy nem tudom.
- Csak nem félted˘a húgod?
- Ne viccelődj. Most komolyan. Tudjuk miken mentél keresztül.
- Jake az már a múlt. Kezdek megváltozni. A gyógyszer hatása volt az egész. Nem tehetek róla h így alakult
- De tehetsz róla. Minek beszélted tele a fejed vámpírokról szóló babonákról? Ezért lettél depressziós. Ezért félsz tőlük.
- Jake ez nem tartozik rád.
- De igen. A húgomról van szó. Nem akarlak megint olyan állapotban látni. Nem élném túl.
- Mi van be verted a fejed? Vagy kiszólt belőled a jó fiú.
- Is-is. A fürdőben alacsony a polc.
- Jajj Jake köszi. Tudd meg, hogy hallgatok rád. Mert jó kislány vagyok.
- Na, akkor jó kislány módjára indulás vacsizni.
- Rendben apu.
- Én főztem ma.
- Oh, szuper.
- Jake ezt nem hangzott valami jól.
- Bocsi fáradt vagyok.
Apu nem igazán jó szakács. Sőt borzasztó. Ezt anyuékkal nem hangoztatjuk, mert nem akarjuk meg bántani. Ezért 2 évben egyszer fordul elő, hogy apa főz. A mai vacsora viszont elég jó volt. Mintha nem is apu főzött volna.
- Apu lehet, hogy utálni fogsz, de ezt te csináltad?
- Jake! – meglepődtem a saját hangnememen.
- Most mi van? Csak megkérdeztem.
- Semmi baj fiam. Együtt főztük anyukáddal.
- Bocsánat tényleg nem kellett volna ezt mondanom.
Ekkor csöngettek. Mind egymásra néztünk, hogy ki az ilyenkor.
- Majd én kinyitom. – mondtam és az ajtó felé vettem az irányt. Meglepődtem mikor megláttam ki volt. – Damon? Hát te?
- Szia! Csak kíváncsi voltam, hogy jól vagy-e.
- Persze miért?
- Csak mert nem bírok az nélkül aludni, ha nem tudom, hogy jól vagy.
- Oké, de az ajtóban akarsz meggyőződni róla, vagy inkább bejössz?
- az utóbbi tetszik. De sietek.
- Értem. Kár. Jó lett volna egy keveset dumcsizni.
- De elég késő van hozzá. Holnap meg iskola.
- Jajj ne kezd te is kérlek.
- Mondták már, hogy szép a mosolyod?
- Ne kezd. Kérlek. Tudod mit, gyere be.
- Mi? Nem- nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz. De viszont ha most elmész, akkor szomorú leszek.
- Kár pótollak reggel. Elkísérlek az iskolába.
- Jó. Benne vagyok.
- Akkor reggel.
- Rendben. Szia, jó éjszakát.
- Szép álmokat.
Ezt nem hiszem el. Mintha figyelné minden lépésem. De jól esik. Mikor megfordultam anyuék figyeltek minket.
- Mi van? Csak barátok vagyunk
- Ja persze csak is.
A többit már meg sem hallottam. Damon egyre furcsább. Mintha… nem az nem lehetséges. Egy ilyen fiúnak van barátnője. Csak barátkozik. A gondolataimat meg zavarta egy varjú az ablakomba. Furcsálltam mert nem szoktak közeledni a madarak hozzám. A legtöbbje fél tőlem.
- Hé te madár! Mit keresel itt? Hess haza. Gyerünk.
És elrepült.
Másnap reggel ahogy Damon ígérte eljött. Együtt mentünk a gimibe.
- szia
- szia. Hogy vagy?
- Meg vagyok. Képzeld tegnap egy varjú volt az ablakomnál.
- És ezen te csodálkozol?
- Igen. Mert utálnak az állatok. Ezért sosem volt kiskutyám.
- Szegény.
- Nem. Nem vagyok.
- Igazad van. Nem vagy az.
- Áú.
- Mi a baj?
- Azt hiszem elfeküdtem a nyakam.
- Hol fáj?
- A tarkómnál.
- Itt? – kérdezte pontosan eltalálva a fájdalmas pontot.
- Igen.
- Na akkor ez a csomó eltűnik innen.
Ekkor valami nagyon furcsát éreztem. Először meleg levegőt. Mintha valamiért izgatott lett volna, vagy nem is tudom. Lassan elkezdte simogatni a nyakam, majd valami szúrást vagy karmolást - nem tudtam pontosan behatárolni – éreztem. A rám törő rémülettől hátraugrottam és elképedten néztem az arcába. Volt rajta valami furcsa, ami megijesztett. Sarkon fordultam, és úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta, a szívem majd kiugrott a helyéről… Mi volt ez az egész? Mit tett velem? Egyáltalán, történt valami is? Vagy csak hallucinálok?