2011. június 30., csütörtök
Sziasztok!
2011. június 27., hétfő
Sziasztok!!!!
2011. június 26., vasárnap
Bonnie fanok figyelem :)
Sziasztok!!!!
2011. június 25., szombat
Sziasztok!
Sziasztok!!!!
2011. június 24., péntek
Sziasztok!!!!
2011. június 22., szerda
Sziasztok!!!!
2011. június 20., hétfő
Sziasztok :)
Szeretnék elköszönni, mert holnapután utazom. Megpróbálok majd jelentkezni, és hírt adni magamról. Frisst sajnos nem fogok tudni felrakni, mert nem tudom magammal vinni a dolgaimat... :( Na de ne aggódjatok! Megpróbálok, tényleg jelentkezni, legalább hírt adni magamról. Hát akkor sziasztok, legyetek jók VIGYÁZZATOK MAGATOKRA! :) Puszi és Ölelés mindenkinek :)
2011. június 17., péntek
Sziasztok! Megérkezett a négy fejezet
44.
Lassan három napja ebbe a büdös szobában vagyok. egy árva lelket sem láttam az elrablóimon kívül. És Steve sem jött be egyszer sem.
- Nesze itt egy újabb adag vér. Ha nem akarsz megmumifikálódni, akkor, igyál. A saját érdekedben mondom. – közölte a boszorkány.
- Mi közöd van hozzá? Egyszer úgy is mindenki meghal. Miért ne segítenék a halál kezének? Egyszerűbb a dolga… - feleltem. Attól a pillanattól kezdve semmi sem érdekelt. Egyedül csak az, hogy meghalhassak, és véget vessek az egész addigi szenvedésemnek…
- Eddig minden áron kiakartál jutni, most meg… nem tudok rajtad kiigazodni… - az arcvonásai megváltoztak. Gyűlölködőből védelmezővé vált. – hidd el nekem sem fűlik a dologhoz a fogam. De megkell tennem, különben Steve megöli a menyasszonyomat, és a fiamat.
- Tessék? És ezt… ezt te hagyod? Hisz boszorkány vagy! Könnyen megtudnád ölni, és minden rendben lenne. – mondtam, majd megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Legyengültem. Napok óta nem ittam vért. Ebből is látszik, hogy gyűlölök vámpír lenni. de ez boldogít. Hisz hamarosan itt hagyom az örökkévalóságot, és mindennek véget vetek. Már nem számít többé senki.
- Te könnyen beszélsz. Te még nem voltál ilyen helyzetben. Nem ismered őt. Rosszabb, mint Katherine. Ezerszer rosszabb. – a srác arcvonásai dühösek lettek.
- Nem. Nem tudom. De hidd el nekem sem jobb… - a hangom elcsuklott. – kiderült, hogy Katherine az anyám, és Steven meg az apám. persze ez mind akkor derült ki, miután Mystic Falls-ba költöztem. Ha tehetném, mindent megváltoztatnék. Én nem erre vágytam. Erre csak az eltöltött napok alatt jöttem rá, hogy az egész eddigi életem amit itt töltöttem egy nagy semmi. nem tettem semmi jót. Nem ért semmi jó dolog…
- Ezt ne mond. A fiad. Ő nem számít? – szakított félbe hirtelen. Ezen elgondolkoztam. De ha úgy vesszük, többé már nem a fiam, hisz mindig Victoriaval van, ami egyre idegesítőbb. Az egész akkor tett be, mikor Alex valahogy megváltoztatta…
- De számít. Csak nem olyan egyszerű. Daniel még… még gyerek lenne. De hirtelen egy varázslat miatt… felnőtt lett, és ezzel együtt teljesen elveszítettem. – válaszoltam. A srác, nagyot sóhajtott, majd rám nézett.
- Ez akkor sem elég ok arra, hogy ne igyál. Mi lesz akkor, ha a családod holtan talál? Azzal megoldod? Mert szerintem nem. Ezzel magadon könnyítesz, de a családodnak ártasz, mert elvesztenek egy számukra fontos embert. Az én családom is azt hiszi, hogy meghaltam… - felelte. Tele volt félelemmel, aggódással, és bizonytalansággal. Elgondolkoztam azon, amit mondott. Belegondoltam abba, hogy megtörténne, mindez, amit elterveztem. Hogy meghalok, és soha többé nem leszek már. Láttam, amint Stefan, Elena, Caroline, Alex, Ashley, Katherine, apa, Victoria, Daniel és Damon itt állnak a sírom felett. Daniel nagyon szenved épp úgy, mint Damon, és apa. De legjobban talán Katherine arcvonása lepett meg. Zokogott, és látszólag majd belehalt a fájdalomba.
Nem. Nem érdekelt semmi. Túltennék magukat rajta, egy-két hét. Talán több, de egy idő után, úgy is elfelejtenek. Tudom.
A boszorkánnyal nem beszélgettünk többet. Kiment. Biztosan megjött Steve.
Én elaludhattam, de elég furcsa álmom volt.
Ugyanitt a szobában voltam, és egy hatalmas fehérfény töltötte be a szobát. Alig tudtam kivenni a benne lévő alakot, de egy idő után sikerült. Egy női alak. Lassúléptekkel közeledett felém. Én ösztönösen hátráltam. Valahogy ismét embernek éreztem magam. Ahogy vércsörgedezett az ereimben, ahogy a szívem vert, és éreztem a saját test melegemet.
De a nő csak közeledett. Nem tudtam kivenni az arcát. De féltem.
- Remélem nem félsz tőlem. – a hangja nagyon ismerős volt.
- Anyu? – kérdeztem, de mire választ kaphattam volna, megláttam az arcát.
- Ugye nem gondolod komolyan mindazt, amin az utóbbi napokban agyaltál? Nem adhatod fel az életedet. Szükség van rád. Teljesen mindegy, hogy miben, hogy, hogyan. Nem halhatsz meg, kicsim. – anya leguggolt elém. Lassan, óvatosan az arcom felé nyúlt. Úgy éreztem, mintha megsimogatta volna az arcom.
- De ez nem ilyen könnyű. Mióta ide jöttem nincs semmi jó az életben. És ne gyere te is Daniellel. Ő teljesen más. És mostanában olyan, mintha…
- Tudom. olyan, mintha nem a fiad lenne. Ezt éreztem én is, mielőtt meghaltam volna. minden idődet Damon-nel töltötted, és én teljesen elveszettnek éreztem magam. Egy ideig Jake jött hozzám, de miután Bonnie meghalt, elment az apjához Miami-ba. Ekkor már úgy éreztem, hogy gyűlöltök, hogy már nem kellek nektek. Szerettem volna mindent megváltoztatni, de már végleg elhagyott minden erőm, e felől. Mikor elmentél te is Miami-ba végleg elvesztettem minden reményemet. Mintha én már nem is számítottam volna. te elhagytál, Jake elhagyott. Mély depresszióba estem, és magamra gyújtottam a házat. De a legutolsó pillanatban rájöttem, hogy ezzel másoknak ártok. Nekem könnyebb lesz, de mások szenvedni fognak. Már megbántam az egészet. Főleg akkor jöttem rá erre, mikor láttam, amint kiborulsz. Rájöttem, hogy igen is számítok neked, mindazok után is, amit tettem veled. De ezen már nem tudok segíteni. A halálból már nem tudok visszajönni, hogy segítsek. Pedig hatalmas szükséged lenne rá. Rád nézek és látom, amint a szenvedés felfalja minden erődet. Ez ellen nem küzdesz, hisz azt akarod, hogy vége legyen, és magától majd elmúlik, és, hogy a halál majd megvált mindent. De tévedsz. Majd ha a sírod felett látod mindazt a sok embert, akiket szerettél, rájössz, hogy sok szenvedést okoztál ezzel nekik. És mindennél jobban vágysz arra, hogy újra élhess. És ezt sajnos tapasztalatból tudom. – még sosem hallottam ilyen nyíltan beszélni az érzéseiről. Talán igaza van. Ha egy picikét is szeretem őket, nem hagyom magukra.
- Én attól félek, hogy nagyobb szenvedést okozok azzal, ha így látnak. Talán sokkal jobb lenne, ha nem látnának sehogyan sem. egy idő után könnyebb lesz nekik is…
- Könnyebb? Te túl tudtad tenni magad a halálomon? És szerinted apád? Jake? És Daniel? Ők nem számítanak, akkor gondolj Damon-re, akit mindennél jobban szeretsz. Ne add fel az életet. Nézz magadra. Egy gyönyörű feleség vagy, akinek egy hatalmas szerető családja van. Van ennél jobb? – a válaszom egyértelműen nem volt.
- De egy valaki azért hiányzik. Az édesanyám. Anya én veled akarok lenni…
- Css. Ilyet ne mondj, kérlek. Nem lehetsz velem. nem tudnám elviselni, hogy csak velem legyél. Azt akarom, hogy boldog légy… - mielőtt bármit is válaszolhattam volna csendre intett. – a családoddal. Nem velem. – közölte majd eltűnt.
Ekkor felébredtem. Olyan furcsa érzés tört rám. Visszajött az életkedvem. Elvettem egy adag vért és inni kezdtem. Ahogy végig folyt a tokrom enyhíteni kezdte az eddig alig érzett torok égést. Minden korttyal egyre erősebb lettem. Mikor végeztem az összessel kitörtem a szobából.
A külső szobában lévő emberek mind rám pillantottak. Hús-vér emberek voltak.
- igen arra emlékszem… - valahonnan Steven hangját hallottam. Majd egyszer csak előttem állt. – no, lám- lám-lám. Csak nem bátorkodott kiszabadulni innen a mi kis üdvöskénk?
- Egy dologra büszke vagyok. Hogy ebben az anyámra ütöttem, és pontosan jól tudod kiről beszélek. – közöltem közömbösen, és csípőre tettem a kezemet.
- De nagy lett a szád, lányom…
- Ne hívj így. Közöd sincs hozzám. – szakítottam félbe.
- Ebben igazad van. De kellesz, hogy megöljem az anyádat, Katherine-t. eleget szenvedtem miatta, most ő jön. És te vagy a csali… amint kitalálnak valamit, Katherine eljön megölöm, majd mindegyik családtagoddal egyenként…
A boszorkány szíven döfte. Mindenkit meglepett. Legfőképpen Stevent.
- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. Eleget szenvedett az életében. – közölte Steven-nel, aki holtan összerogyott. – mindenki indulás haza. Az egésznek vége van. – kiáltotta. A házban lévő emberek mind szétszéledtek. Csak mi ketten maradtunk ott.
- Ugye azt tudod, hogy butaságot csináltál. Csak ő tudta, hogy hol van a mennyasszonyod és a fiad. – mondtam,miután kiürült az egész ház.
- Tudom. De vannak dolgok amiken már nem tudunk segíteni. – válaszolta.
- Ilyen könnyen adod fel? nézd, tudom nem könnyű. Hallgass most te rám. Hidd el ezzel nem oldod meg a dolgot, ha feladod. Ki is mondta nekem? – tettem fel a költői kérdést.
- Tudom, csak… félek. Mi van ha elvesztettem őket?
- Á-á-á. Ilyenre még gondolni se merj. Boszorkány vagy. Meg tudod őket találni. – mondtam, mire ő csak ennyit válaszolt.
- Megátkozott, hogy amint valaki megöli, az erőmet elvesztem, így képtelen leszek bármire is…
- Hogy mi? Nem. ez biztosan nem lehet. Nem képes ilyenre ha csak nem használt egy másik…
- Boszorkányt, akit megölt. Az átok visszavonhatatlan…. – közölte. A szemében félelem égett, és bánat. Nem csoda, hisz elvesztette az erejét.
- És nem lehetne segíteni valahogy ezen? Mert nekem van egy boszorkány ismerősöm aki…
- Köszönöm kedves vagy, de nem tudsz segíteni. Most már halandó vagyok… - szakított félbe. Elindult az ajtó felé. De mielőtt hagytam volna elmenni eszembe jutott, hogy nem tudom még a nevét.
- Várj! Még nem tudom a neved.
- Eric. Eric Limmer. – mondta, és azzal a lendülettel el is távozott. Egyedül maradtam a hatalmas, csendes és meglehetősen büdös házban. Körbe kutakodtam valami telefonért, de sehol semmi. megnéztem az összes létező szobát. Néhol egy-két poros, üres, pókhálós szekrényen kívül nem találtam mást. Némelyik szobában ágy is volt, de már azokat is elég régen használták. Figyelmes lettem egy lefelé vezető lépcsősorra, mikor kijöttem az utolsó szobából.
Elindultam lefelé. Nem láttam semmit, mert sötétség honolt mindenütt. Tapogatózni kezdtem, egy villanykapcsolóért. Azt hiszem egyszer sikerült valami összenyomni a falon, mert valamitől trutyis lett a kezem. 10 percen keresztül tapogatóztam, míg végül sikerült találnom egyet. A lámpa fénye halvány volt, de bőven elé ahhoz, hogy körbe tudjak nézni.
Hangokat hallottam. Lassú, ritka, halk lélegzetvételt. Valahol egy ember feküdt. Elindultam halkan a hang irányába. Valahol a pince legmélyén egy férfi feküdt. Félig holtan. A haja poros volt, a bőre kiszáradt. Felfordítottam, hogy megállapítsam az állapotát. Az arc ismerős volt. Ryan arca nézett vissza rám. Félig holtan.
- Ne. Nem. Ez nem… Ryan, hallasz engem? – pofozgattam az arcán és szólongattam, de semmi jel. – nem, halhatsz meg hallod? Ryan könyörgöm… - a lélegzés elállt. Egyetlen egy választásom volt, hogy megmentsem de talán egy életre bánni fogom.
Beleharaptam a csuklómba, ahol az ütő erem van, és Ryan szájához tettem. Megpróbáltam bejuttatni a véremet a szervezetébe, mielőtt begyógyulna. Lassan nyelni kezdte. Megmenekült. Végre… valami jó is történt velem ma. Lassan kinyitotta a szemeit, és rám nézett. Halványan mosolyogni kezdett.
- Semmi baj. Megmenekültél. Nincs semmi baj. – nyugtattam.
- Madie. Most álmodom, vagy tényleg te…
- Csst… - az ujjamat óvatosan a szájára tettem. Túl gyenge ahhoz, hogy beszéljen. – ne beszélj, gyenge vagy. Nem álmodsz. Minden rendben van. Élsz és ez a legfontosabb. – feleltem, és kutakodni kezdtem a zsebeiben egy telefonért.
- Mi-mit csinálsz? – dadogta.
- Csak egy telefont keresek, hogy elmenjünk innen. – feleltem.
- A bal zsebemben van. – ismét dadogta. Köszönet képen rámosolyogtam. Ryan becsukta a fejét, és mély lélegzeteket vett. Egyre erősebb volt, minden egyes levegővétel.
Ránéztem a telefonjára, de nem volt itt lent térerő.
- A francba. Ryan te itt maradsz. Kimegyek telefonálni, ne csinálj hülyeséget, csak feküdj és lélegezz. Rendben? – kérdeztem, mire ő bólintott. Felszaladtam, az udvarra, és tárcsázni kezdtem Damon telefonját.
- Igen? – kérdezte egy nyúzott hang.
- Damon? Damon én vagyok az Madie. – mondtam, mire Damon egy hatalmas sóhaj után válaszolta.
- Kicsim, hol vagy. Úgy aggódtam érted,minden rendben veled? Jól vagy? – Damon bombázott a kérdésekkel amire alig tudtam válaszolni.
- Igen jól vagyok. És most már Ryan is de ezt majd… - ekkor hatalmas huppanást hallottam lentről. – úristen. Ryan!! – kiáltottam és lerohantam a pincébe. Ryan szívébe egy rozsdás fém darab állt. – Ne! Ne, ne-ne… - ha dobogna a szívem talán most szívrohamot kaptam volna… - Damon, csináltam egy baromságot.
- Mit? – kérdezte idegesen.
- Megakartam menteni Ryan-t, és mikor felszaladtam… Itt vagy? – a vonal szakadozni kezdett. Felmentem az előtérbe.
- Madie? Kicsim?
- Itt vagyok, lent nincs térerő…
- Figyelj, Alex megtalált pár órán belül ott vagyunk.
- De az már…
- Kicsim szeretlek, de valami.. nem… szer… - és megszakadtunk. De az már túl késő. Addigra Ryan vámpír lesz.
Nem törődtem semmivel, hanem egyenesen le rohantam hozzá. Ahogy ott feküdt, mozdulatlanul, azt kívántam bárcsak hagytam volna meghalni. Talán jobb lenne neki úgy.
A falnak dőltem, és lassan lecsúsztam a földre. Némán bámultam Ryan élettelen testét. Már nem lélegzett, és szíve sem vert többé. Nem sokára vámpír lesz. Pedig én csak megakartam menteni az életét… de az ellenkezőjét tettem vele. Még nagyobb szenvedésbe sodortam, anélkül, hogy tudta volna. megkeserítettem az életét, anélkül, hogy megkérdezett volna róla. Bárcsak visszatudnám fordítani. De nem, mert nem vagyok boszorkány csak egy magatehetetlen vámpír, akinek az élethez sincs kedve. Most már meg főleg… megöltem egy embert. Zokogásban törtem ki.
Lassan már három órája ültem ugyanott. Ryan hirtelen felpattant, ahogy a levegőt vette.
- Ryan! – mondtam és megöleltem. – Sajnálom, nagyon sajnálom, nem akartam ezt tenni veled. Mondtam, hogy ne csinálj baromságot…
- Várj, te miről beszélsz? – kérdezte, és a vállamnál fogva eltolt.
- Rettentő éhes vagy, és bármit felfalnál, és ez mellett a torkod ég, mintha perzselnék. Valahogy máskép érzed magad, mint eddig. Valahogy erősebbnek…
- Na várj, ezt te honnan tudod? – kérdezte és a másodperc törtrésze alatt a velem szemben lévő falnak simult. – ezt meg, hogy?
- Vámpír vagy
- Tessék? De hogy? Miért tetted ezt velem? Madie azonnal csináld vissza én nem a…
- Állj le. Csak meg akartam menteni az életedet. – szakítottam félbe.
- Így? Hogy egy szörnyeteggé változtatsz? Belegondoltál egyáltalán abba amit tettél? – hiába próbáltam elmagyarázni neki mi van, nem igazán hagyta. Ekkor kitörtem akér egy vulkán.
- Ryan hallgass végig a fenébe is. a véremet adtam neked, ami megmentette az életed. Azért mondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget, mert ez lesz belőle. De miért is hallgatnál rám. Nem az én hibám, hogy nem hallgattál rám. – vágtam a fejéhez összeszorított fogakkal.
- Miért nem hagytál meghalni? Miért? Oka volt amiért… - elhallgatott. Némán bámult rám. Én kíváncsian pislogtam.
- Miért is? miért volt oka ide jönnöd? – kérdeztem, remélve, hogy választ kapok.
- Azért akartam ezzel a valakivel lenni, mert elég volt, hogy elveszítettelek…
- Oh… ne már. Ennél jobb dumád nincs? – vágtam a fejéhez mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Madie, ez most komoly! – Ryan arca komoly lett. Az eddigi, düh, és félelem hirtelen eltűnt róla. – mikor mondtad, hogy Damonnel vagy valahogy minden más lett. Az életem értelmét vesztette. Mert elveszítettelek. Mikor elmentél reménykedtem, hogy visszajössz. Sokáig tartottam anyukáddal a kapcsolatot, hogy megtudódás ért. Vagy, és mit érzel. De mindig csak csalódás ért. – Ryan olyan komoly hangnemben beszélt, mint eddig soha. Látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja…
- Nézd Ryan. Amit tettél velem, azt nem fogom neked megbocsájtani. Szerettelek, de már vége… Damon felesége vagyok, és ezt nem cserélném el semmire. Vele olyan boldog vagyok, mint még eddig soha sem. – igen boldog vagyok, még ha eddig bármit is gondoltam…
- Tudom, és ezt nem akarom szétszakítani… még… de próbáld megérteni, hogy…
- Várj! Még? Mit tervezel? Hogy elrabolsz? Vagy esetleg szíven szúrod a férjemet? Szerinted, hogy bírnám ki? Tudod elég sok mindenen mentem keresztül mióta abba a rohadt városba jöttem. Ha tehetném, véget vetnék az életemnek, főleg, hogy ezt tettem veled. Elegem van magamból, és abból, hogy vért kell innom, ahhoz, hogy éljek, és kitudja, melyik ártatlan embernek nem tudunk ezzel segíteni… - vágtam a fejéhez. Talán túl durva voltam, de felidegesített. Mintha ő lenne a Nagy Úr!
- Madie sajnálom, hogy megbántottalak, de én nem úgy…
- Persze! Mert hiszek is neked mi? egy aljas szemét vagy. Te már nem az a Ryan vagy, akit megismertem… - szakítottam félbe, majd felálltam, és felmentem az előtérbe. Ryan utánam jött kb. 5 perc múlva. – ha azért jöttél, hogy a szemembe vágd, hogy miért tettem, jobb ha vissza húzod a segged…
- Nem azért jöttem. Csak azért, hogy segítséget kérjek. – mondta, és a hangja most már csöppet sem volt ellenséges
- Mi a baj? – kérdeztem és aggódva néztem rá.
- A torkomban éget valami… nem tudom, hogy mi és miért, de segítened kell. – mondta, majd leült mellém a földre.
- A szomjúság égeti a torkodat, a vér miatt. Szükséged van rá. – informáltam. Ryan sóhajtott. Ez amolyan, „hu de jó végre tudom az okát, de mégsem akarom” sóhajtás volt. – mi a baj? – kérdeztem. Ryan rám nézett. A szemeiben félelem volt.
- Hogyan tudnék ismét ember lenni? nem akarok mást csak ezt… - válaszolta, majd sírni kezdett. – én ezt nem fogom bírni… rettentően félek. Mi van ha lebukom? Vagy valamit rosszul csinálok? Madie kérlek, segíts, mond, hogy ebből van kitérő, hogy nem kell örökre vámpírnak lennem. – Ryan keservesen szenvedett. Nem mertem elmondani neki, hogy ebből már nincs kiút. De muszáj lesz elmondanom, nem hagyhatom kétségek között. Erőt vettem magamon, és elmondtam neki.
- Nézd Ryan. Ebből nincs kiút vagy is egy de az…
- Mi? Mond már? Ennél még a halál is sokkal jobb. – sürgetett, szinte könyörgött, hogy mondjam meg.
- Ha ember vért iszol, csak akkor válsz vámpírrá, viszont ha nem, akkor meghalsz. – Ryan szemei kikerekedtek. Nem jutott szóhoz.
- Nem igaz, hogy élve nem úszom meg. Én ezt nem akarom Madie…
- Sajnálom Ryan. De csak így tudtalak megmenteni. Nem akartam ugyan, hogy vámpír legyél. Csak a véremet adtam, hogy meggyógyulj… de rosszul sült el a dolog. Én nem így akartam. – mondtam. Ryan levette rólam a tekintetét.
- Igazad van. Nem a te hibád, hogy vámpír lettem. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna rád… - válaszolta.
- Hé, semmi baj. Majd én segítek neked, oké? Megoldjuk, segítek, hogy… könnyebb… legyen. – akadozva beszéltem. A torkom égni kezdett. Rájöttem, hogy napok óta nem ittam. Beugrott, hogy a szobában ott maradt két egység vér.
- Mi a baj? – kérdezte Ryan.
- Mindjárt segítek rajtad. Rendben? – közöltem, majd bementem értük. Felkaptam és kimentem.
- Ez vér? – kérdezte meglepődve.
- Igen. Tépd le a tetejét és idd meg. mindjárt könnyebb lesz. – feleltem, majd letéptem én is és lehúztam. Ember vér volt. Ryan megmenekült. Életben van. Miközben ittam, az arcát néztem eleinte idegenkedett a gondolattól, hogy megigya, de miután belekóstolt, másodpercek alatt lehúzta az egészet.
- Te jó ég. Mint a világ legfinomabb italát innám. – felelte. mosolygott, ami már jó jel.
- Látod. Mondtam, hogy jobb lesz. – válaszoltam.
- Madie! – kiáltotta Damon.
- Damon! – én is kiáltottam, majd oda rohantam hozzá, és megöleltem. Szorosan, épphogy csak majdnem megfujtottam volna.
- Annyira hiányoztál. Nagyon szeretlek kicsim. – mondta, és simogatni kezdte a hátam. Mikor felpillantottam, megláttam Alexet és Ashley-t.
- Hé! Ashley! – kiáltottam és megöleltem.
- Madie, nyugi, most már minden rendben lesz… - de mielőtt befejezte volna, hirtelen Ryan-re pillantott, aki sebesen rohant Alex felé. A nyakát célozta meg…
45.-ik fejezet
45.
Alex ott feküdt a földön. Damon pedig felette, míg én és Ashley lefogtuk Ryan-t, aki őrjöngött.
- Damon, mi van vele? – kérdeztem idegesen.
- Lélegzik. – felelte. hatalmas kő esett le a szívemről. – most mit csinálsz?
- Annyi vért juttatok a szervezetébe, hogy minél előbb ki tisztuljon. – felelte, majd beleharapott a csuklójába és Alex szájához tartotta.
- Ez segíteni fog? – kérdezte Ashley.
- Mintha nem tudnád… - felelte Damon kicsit ingerülten.
- Jól van, na. Le ne harapd a fejem… - felelte Ashley.
- Fejezzétek be, erre most nincs időnk. – szakítottam félbe a veszekedést. Erre még később választ akarok kapni.
- Mi- mi történt velem? – Alex erőtlen, gyenge hangjára lettem figyelmes.
- Ryan sikeres akciója miatt, majdnem meghaltál. – ismertette Damon a megszokott stílusában.
- De ne bántsd. Kérlek… - néztem kérdőn Alex-re aki nem igazán értette a kérésemet, de eleget tett neki. Eközben Ryan is lenyugodott. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy zokogva borul a földre.
- Ryan? – kérdezte Ashley meglepődve. – mi a baj?
- Majdnem megöltem… Madie, én ezt nem bírom tovább… nem akarom élni. Kérlek hagyj meghalni… - Ryan keservesen zokogott.
- Hé. Csst. – nyugtattam és leguggoltam mellé – nem foglak megölni csak azért, mert ezt kérted. Megmentettelek, és nem foglak megölni. Rendben?
- Madie… kérlek én…
- Na jó ebből elég. Majd otthon folytatjátok. Ideje lenne haza menni. – szakította félbe Damon, Ryan-t. Igaza volt. elég ideje tartózkodom itt, jobb lenne haza menni végre.
Ryan és Ashley kicipelték Ryan-t a kocsiba, míg én Alex-et segítettem. Még gyenge volt, nem voltam képes hagyni, hogy egyedül menjen, főleg, amiket értem tett…
- Alex könyörgöm vigyázz magadra. Nem szeretném, ha rosszul sülne el a dolog. – mondtam, mielőtt beült volna Katherine mellé a dzsip-be.
- Jól van, rendben. – felelte. a hangja most már kicsivel erősebb lett.
Beszálltam, vagy is megpróbáltam Damon mellé ülni, ami a nagy szoknyám miatt nem igazán sikerült.
- Ash, megharagszol, ha én ezt most eltépem? – kérdeztem bűnbánóan.
- Nem. nem haragszom. Reméljük nem lesz többet rá szükséged, és örökre együtt maradtok. – felelte mosolyogva. Visszamosolyogtam, majd egy mozdulattal letéptem egy nagydarabot a ruhámból, és félre dobta. Végre beültem Damon mellé, aki gyorsan kihajtott a háztól.
Rápillantottam Damon kezeire. A jobb kezén olyan tökéletes volt az arany karikagyűrű, mint talán még eddig semmi. melegség járta át a szívemet. Már ha dobogna…
- Ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk haza… - figyelmes lettem Ashley gúnyolódó hangjára.
- Befognád egy percre is? Olyan a szád, mint a kacsasegge. Állandó mozgásban van. Sosem áll le…
- Te beszélsz? – Ashley hangja bizonytalan lett. Én egy kukkot sem értettem az egész veszekedésből.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? Az állandó nyafogásod már nagyon idegesít… - Damon nem hagyja annyiban a dolgot.
- Jajj ugyan. Nem szokásom nyafogni… mint egyeseknek… - vágott vissza Ash.
- Mert én igen. Kösz szépen jó, hogy ismersz. – Damon hangja gúnyos lett.
- De legalább megmondom az igazat. – ojjaj… ebből még gondok lesznek.
- Aha persze. Ugyan olyan vagy, mint az anyád. Be nem áll a szátok, egyfolytában magatokra gondoltok. Abban látjátok a szépet, ha másnak ártotok…
- Könyörgöm, ne kezdjük megint… nem akartam bántani oké? Csak rohadtul idegesített a nyavalygása, hogy haza akar menni.
Hirtelen a szavak egybe olvadtak. Már nem értettem semmit az egészből, és még a kocsi is megállt.
- NA JÓ BEFEJEZNÉTEK VÉGRE???? – kiáltottam el magam miután teljesen összevoltam zavarodva
- Be- hangzott a válasz egyszerre.
- Mi van veletek? Mintha nem is ti lennétek…- közöltem, míg síri csend volt.
- Volt egy kis összetűzésünk… - válaszolta Damon, de alighogy befejezte, jött a válasz Ashley-től.
- Kicsi? Még hogy én büdös…
- Ki ne mond… nem mondtam ilyet. – most Damon vágott Ashley szavába.
- A ROHADT ÉLETBE. POFA LAPOS! – most sokkal hangosabban kiáltottam. – hagyjátok abba. Ezt nem itt kell megbeszélni. Otthon mindketten kaptok egy alapos fejmosást az már biztos. Csak amíg utazunk, fejezzétek be. – mindketten kikerekedett szemmel pislogtak rám… de legalább csend lett. – na végre. Esküszöm rosszabbak vagytok, mint két gyerek. Hazáig csend legyen.
- De nem én kezdtem – szólt Damon.
- Aha persze, fogd rám! – háborgott Ashley. És ismét elkezdődött minden az elejétől. Jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit mert ennek nem lesz vége soha. Damon ismét elindult. Most gyorsabban. Végre. Alig várom, hogy otthon legyek.
Azt hiszem elaludhattam, mert Damon simogató hangjára lettem figyelmes, és már otthon voltunk.
- Jó reggel hercegnőm. – üdvözölt egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Jó reggelt. – feleltem álmos hangon. – mennyit aludtam?
- Az egész utat. – felelte Damon.
- Oh szuper. – feleltem, majd kikászálódtam az ülésből, és elindultam a ház felé. Már alig vártam, hogy végre itthon lehessek.
Mikor beléptem, mindenki a folyosón állt, és megkönnyebbült mosoly ült az arcukon. Ott volt apa, Jake, Caroline, Elena, Daniel, Victoria,és Katherine.
- Végre itt vagy. Már aggódtunk érted. – először Elenára néztem, de végül felfogtam, hogy nem ő volt. Hanem Katherine. A kezeit ölelésre nyújtotta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen boldogan fogok kikötni ott. – Sajnálom, nem tudtam, hogy él.
- Semmi baj. Nem a te hibád. A lényeg, hogy újra veletek vagyok. – mondtam, majd lassan elengedtem, és a szemeibe néztem. Olyan volt, mintha Elenáéba néznék. Most úgy ragyogtak tele jósággal, szeretettel.
- Anyu! Végre – hirtelen Daniel ott termett a hátam mögött. Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni. – annyira hiányoztál.
- Te is nekem, kicsim – feleltem. Egy hosszú ölelés után elengedtem, és a szemeibe néztem. – valami baj van?
- Volt egy kis zűr itthon…
- Na tessék… épp, mint az apja… - vágta rá Ashley.
- Na jó most már tényleg tudni akarom, hogy mi folyik itt. – közöltem, majd dühösen a csípőmre vágtam a kezem.
- Ashley és Victoria összekaptak. Vic állandóan haza akart menni, amit megértek, de részben Ashley-t is. és ezen kaptak össze, és Ash neki ugrott Vic-nek aki azt mondta rá, hogy nyavalygós büdös vámpír, mint az összes többi… - Daniel a földre szegezte a tekintetét.
- Tessék? – kérdeztem meglepődve, majd először Ashley-re, majd Victoria-ra pillantottam. – Vic, ez azért durva volt, de megértelek. Haza akartál menni. Ashley téged is, hisz olyat mondott ami még nekem is rosszul esik. De ezt nem csinálhatjátok. Muszáj lesz elfogadni a tényt, hogy egy család vagytok. – próbáltam kibékíteni őket.
- Jól van. Én bocsánatot kérek, és nem haragszom, mert nekem jöttél. – mondta Victoria, majd a kezét nyújtotta Ashley-nek.
- Felőlem is minden oké, és bocsánat, hogy neked mentem. – felelte, majd elfogadta Victora kéznyújtását.
- Na végre. Így már mindjárt jobb. De legjobb akkor lesz, ha leveszem magamról a ruhámat, és lefürdök, úgyhogy, ha nem bánjátok,én most mennék. Damon, Ashley figyeljetek Ryan-re. Vagy vigyétek ki. – adtam az utasítást majd villámsebességgel, felrohantam a szobába, hogy levessem a ruháimat. Aztán gyorsan lefürödtem. Olyan jól esett, de nem akartam sokat időzni alatta, így hamar kijöttem. Magamra tekertem a törölközőmet, és kerestem valami normális kényelmes ruhát. Az egyik fiókba kutakodva a kezem ráakadt egy fényképre. Emlékszem ezt még Katherine-től kaptam az esküvő előtt. A biológiai apámról. Összetéptem, majd kidobtam a kukába. Többet nem akarom ezt látni. Elegem van belőle.
- Hé, minden rendben? – Damon hangja törte meg a fájdalmas csendet.
- Igen persze csak… most jönnek ki rajtam az eddigi dolgok. Tudod rettegek. Attól, hogy valami újabb és rosszabb beüt, és vagy neked, vagy Danielnek rossz lesz…
- Erre még csak ne is gondolj. – szakított félbe. – nem hagyom.
- És én sem. – felelte egy ismerős hang. Katherine. – tudod rájöttem, hogy azzal csak ártok, ha szenvedést okozok neked. Jobb ha én is vigyázok rád.
- Nem kell. tudom, hogy utazgatsz és sok minden van amit el kell intézned. Nem akarok…
- Már nincsenek. Mától csak a tied és Ashley-é vagyok. – felelte mosolyogva Katherine.
- Igen ezt sokszor hallottam… - vágta rá Damon. Ebben igaza van. Eleget hallottuk már ezt.
- Tudom. De elkell fogadnom a tényt, hogy gyerekeim vannak. Nem akarok az a tipikus anya lenni, de foglalkozni akarok velük. – Mélyen nézett Damon szemébe. De nem akar tipikus anyuka lenni. meg sem lep. Talán sosem lesz normális vámpír, már, ha ilyen létezik.
Délután át mentem Elena-hoz, de nem találtam otthon. Jenna azt mondta elment ki a temetőbe. Gondolom a szüleihez mehetett.
Utána mentem. Az ég gyönyörű kék volt, és a Nap ragyogott. Egy fekete felhő sem takarta el. Nem is emlékszem mikor néztem fel utoljára ilyen nyugodtan az égre.
Elenát nem a szülei sírjánál találtam, hanem Bonnie-nál.
- Szia. – üdvözöltem mosolyogva.
- Szia. – sóhajtotta. A szemei vörösek voltak, nyílván sírt.
- Minden rendben? – kérdeztem
- Igen… vagy is, nem. Mióta elment, azóta nem jöttem ki hozzá. Nagyon hiányzik. Ha Damon nem öli meg akkor…
- Akkor mi haltunk volna meg. – feleltem hirtelen, amin Elena meglepődött.
- Ez igaz. – felelte, de nem nézett rám. A sírt bámulta ahol Bonnie neve volt. – tudod, Bonnie senkinek sem akart ártani. Kikészült ettől a sok, vámpíros dologtól, és ráadásul téged is megakart védeni, mert látta, hogy mi lesz veled, ha Damon-nel leszel.
- Bonnie megakart védeni? A végzetem elől? – kérdeztem meglepődve, és a hangom ettől elvékonyodott.
- Nem, Madie. Damon nem a végzeted. Hidd, el sok mindent tudok, amit ti nem. Danielnek meg sem szabadott volna születnie. – árasztott el Elena a sok hülyeségével.
- Miről beszélsz? Daniel a fiam. Miért ne szültem volna meg?
- Talán nem fog megtörténni, amit Bonnie látott még anno… - Elena sejtelmesen nézett maga elé. – meglátta, hogy Daniel és Victoria együtt lesznek, majd később… - a hangja elcsuklott. – később az egyik legveszélyesebb lényt hozzák létre.
- Hogy mi? – kérdeztem meglepődve. – a legveszélyesebb lényt?
- Igen, de ami tegnap történt kettejük között…
- Miért mi történt kettejük között? Miért kell mindent harapó fogóval kiszednem belőled? – felidegesített, hogy csak nagyvonalakban mondja egy a dolgokat, és nem hajlandó részletesebben elmagyarázni.
- Daniel és Victoria tegnap elég csúnyán összevesztek miután kimondta az a vámpíros dolgot. Daniel megfenyegette Victoriát, ha még egyszer ilyet mond eltöri a nyakát, Victoria viszont visszavágott azzal, hogyha még egyszer megfenyegeti vagy csak egy rossz szót is mer rá mondani, megharapja. És mint tudjuk a vérfarkas harapása halálos a vámpírra… - elakadt a lélegzetem. Ettől féltem. Minden összeomlott. Semmi sem ugyanaz, mint régen. De Elena folytatta. – a másik az, hogy Bonnie meglátta, hogy ide jössz, és megváltoztatod Damont, és hogy vámpírrá válsz. De ezt nem látta rendesen így, nem tudta megállítani. Madie, mindennek te vagy az oka. Tetetted mássá Damont, és ezzel megmenteted az egész várost…
- Én? Nem dehogy is… - mondtam.
- De igen. Nézd meg Katherine-t. mindig megakart ölni, engem is és téged is, csupán mert Stefan és Damon közelében vagyunk. Katherine 360 fokos fordulatot vett, épp úgy, mint Damon. És még kételkedsz benne? Madie te egy csoda vagy. – Elena hálásan nézett rám. Engem összezavart ez a dolog. Én csoda? Hogy megváltozatom őket? Biztosan nem vagyok képes erre. Ez csak egy véletlen egybeesés… - Bonnie részben érted áldozta magát, mert neki nem sikerült, az ami neked. És hidd el nehezére esett megjátszania, hogy gyűlöl. – amint kimondta Elena egyből Bonnie sírjára tekintettem. A hideg kirázott a gondolattól. A szemeim hirtelen nedvesebbek lettek, majd azok végig gördültek az arcomon. Elena oda jött és megölelt.
- Sajnálom, hogy elvettem az életét. Én nem akartam. – zokogva közöltem vele.
- Hé, semmi baj. Nem tudtál róla. Hidd el én is nehezen fogtam fel…
Mindketten elindultunk haza. Egész végig csendben voltunk csak akkor szólaltunk meg, mikor Elena elvált tőlem. Mindvégig ezeken járt az agyam. Daniel, Victoria, veszélyes lény… Bonnie miattam halt meg… elég volt. mindennek én vagyok az oka. Bárcsak sosem jöttem volna ide ebbe a rohadt városba. Talán senkinek sem esett volna baja…
Nem. Nem szabad vissza esni ugyanabba a hibába. Hallgatnom kell anyura… nem adhatom fel az életet csak úgy. A családomnak szüksége van rám…
Mikor hazaértem Damon és Daniel a nappaliban beszélgettek. Leültem melléjük.
- Daniel, beszélhetnénk? – kérdeztem, majd Damon rám nézett.
- Akkor én nem is zavarok… - mondta, majd másodperc elteltével már el is tűnt.
- Elena mesélte, hogy mi történt veled és Victoria-val. Ez engem nagyon bánt. – kezdtem bele a mondókámba
- Engem is. De Victoria állandóan hisztizik, amitől néha a falra mászom. – Daniel nem nézett rám.
- Megérthetnéd. Vámpírok között van, és ő vérfarkas… - feleltem, és kicsit kirázott a hideg ettől, mert belegondoltam abba, amit Elena mesélt.
- Tudom, hogy rossz neki, épp úgy, mint nekem. Félek, hogy vagy neki, vagy másnak a családban baja esik. De nem tudom elengedni, mert szeretem. Nekem ő olyan, mint neked apa. – Daniel aggódó tekintettét látva csak rosszabbul érzem magam. Mi van, ha tényleg igaz amit Elena mondott? Na jó… elég. Most Daniel aztán az én problémám.
- Tövünk, hogy az akivel épp együtt vagyunk, talán nem az akivel együtt kell lennünk. Ilyenkor rájövünk, hogy nem hagyhatjuk el, mert szeretjük, de még is tudod, hogy nem vele kell lenned… - megakadtam. Könnyek szöktek ki a szememből.
- Anyu mi a baj? – kérdezte Daniel aggódva.
- Semmi, csak tudod vannak dolgok… amik… nem… - ismét elakadtam.
- Anyu, nekem elmondhatod. – Daniel mélyen a szemembe nézett.
- Ma Elenával Bonnie sírjánál beszélgettünk. Mesélte, hogy Bonnie sok mindent tudott… a lényeg annyi, hogy nekem és apádnak nem szabadott volna összejönnünk. De mivel megszegtük azt a valamit, így megszülettél te, és beleszerettél Victoria-ba. Bonnie szerint a legveszélyesebb lényt fogjátok „létre hozni”- Daniel csendben hallgatott végi, minden egyes szót. Minden elmeséltem ezekről a dolgokról, legalább is azt, amit megtudtam. Daniel a végén szótlanul hátra dőlt a kanapén, majd némán nézett maga elé. Sokkot kapott. Egy idő után viszont megszólalt.
- Szóval, ha együtt maradok Victoria-val akkor az egész emberiség veszélyben van?
- Nem. Erről nincs szó, ne túlozz. És nem is akarom azt, hogy véget vessetek a kapcsolatotoknak…
- Ezzel elkéstél. – szakított félbe. Meglepődtem.
- Tessék? – kérdeztem
- Victoria fogta magát, és visszament Miami-ba. Csupán azért mert nem voltam hajlandó vele foglalkozni, míg te távol voltál… - Daniel ismét a padlóra szegezte a tekintetét.
- Hé. Ne aggódj. Vissza fog jönni hozzád. – mondtam, és közben megsimogattam az arcát. Daniel megölelt.
- Félek, hogy nem. – felelte halkan.
Most, hogy eddig részben minden összejött, most Daniel élete romlott meg. Túl van élete legelső szerelmi csalódásán. És meg kellett tudnia, hogy neki nem szabadna élnie. Félek, hogy most valami butaságot fog csinálni. Nem hagyhatom vigyáznom kell rá.
Nem sokkal később talán délután, Daniel kiment a parkba levegőzni. Én csak az udvarba mentem, ahol leültem a lépcsőre. Katherine kijött hozzám.
- Hogy van? – kérdezte
- Elég rosszul. Túl sok volt ez neki, és félek, hogy baromságot fog csinálni. – feleltem, míg a kezemben lévő fűszálat bambultam.
- Szerintem nem. ha olyan, mint az anyukája, túl teszi magát rajta…
- Csak, hogy nem egyszer akartam öngyilkos lenni…aminek egyszer-kétszer te voltál az oka… - feleltem, de még mindig nem néztem rá.
- Tudom. és ezt nagyon bánom… - felelte Katherine ezúttal teljes őszinteséggel.
- Talán sosem fogom megbocsájtani, de azt tudom, hogy el kell fogadnom, hogy az anyám vagy. Sosem foglak annyira szeretni, mint azt akit felnevelt. És ezt tudnod kell. – válaszoltam, majd ránéztem. A távolba meredt, a semmin merengve. Legalább is a szemeiből ezt olvastam ki. Hihetetlen, hogy tud két ember ennyire hasonlítani. Elena és Katherine külsőre mint két tojás, de belül tűz és víz. Elena a bátor jó, míg Katherine a bátor gonosz… aki mellesleg az anyám. Nem tudom, hogy fogom elfogadni a tényt, hisz még mindig irtózom tőle.
- Min gondolkozol? – szakította meg Katherine a töprengésemet.
- Sok mindenen. – feleltem. Nem akartam megmondani, hogy min, hisz részben rajta, és azt hiszem ez bántaná. Mi van?
- Értem. Azt hittem rajtam. – közölte. Nem semmi. Rátapintott a lényegre.
- Tudod még nehéz elfogadni azt a tényt, hogy az anyám vagy. – feleltem.
- Elhiszem. Egy időben az volt a célom, hogy megöllek téged és Elenát, most meg minden áron megakarlak védeni téged minden rossztól, így azzal is felkellett hagynom, hogy megöljem Elenát. Undorító nem? – kérdezte azon a gonoszkodó hangán
- Az. De ez a változás első lépése. – közöltem vele. Rám nézett. Az arcán tudatlanság ült.
- Milyen változás? – kérdezte meglepődött hangon
- Elenával beszélgettünk és elmesélte, hogy Damon-t én változtattam meg. Ez elég hosszú történet, de a lényeg, hogy én csináltam valamit. És te vagy a következő akin segítenem kell…
- Na nem. – csattant fel Katherine
- Te nem fogsz nekem segíteni, megváltozni. Én nem akarok olyan lenni, mint a hasonmás… - hasonmás. Szép. Már megint sikerült elcsesznem valamit.
- Katherine kérlek higgadj le. – közöltem vele, majd én is felpattantam.
- Miért? Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a kis ártatlan lelkű Elena… én nem leszek egy angyal. Én maga az ördög vagyok.
- Ezt eddig is tudtam. Csak szeretnék segíteni. Talán így akarsz meghalni? – kérdeztem, de Katherine ettől annyira felhúzta magát, hogy nekem eset és a torkomnál fogva neki nyomott egy közeli fának.
- Te így akarsz meghalni? Rohadtul nem érdekel, hogy a lányom vagy de, ha még egyszer bele mersz szólni abba, hogy milyen legyek esküszöm, hogy kitépem a szívedet és a kutyák elé vetem…
Megállt bennem az ütő. Amint látta a rémült arcomat letett. Eljutott a tudatáig, hogy mit tett.
- Madie én…
- Te csak hallgass. Pakolj és takarodj. Nem akarok tőled semmit. Te többé nem vagy az anyám. – közöltem majd elviharoztam, de mielőtt beléptem volna a lakásba ott volt az ajtó előtt.
- Madie… már napok óta nem táplálkoztam… kérlek… ne csináld.
- NEM ÉRDEKEL. GYŰLÖLLEK. MEGÍGÉRTED,HOGY TÖBBÉ NEM BÁNTASZ! – ordítottam, amire Damon is kiszaladt.
- Mi történik itt?
- Katherine nekem esett… - közöltem, és talán már rég szívrohamot kaptam volna, annyira ideges lettem.
- Tessék? – Damon gyilkos tekintetét egyenesen Katherine-re szegezte.
- Damon én…
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Teszek rá. Most pedig szedd össze a holmidat és takarodj a büdös francba. – figyelmeztette Damon. Katherine szemében megjelentek a könnyek. Bement a lakásba. Damon megfogta a kezem, és úgy mentünk be mi is utána. Én bementem a szobánkba majd magamra zártam az ajtót. Néztem, amint Katherine kicipeli a cuccait az udvarra, ahol már megjelent egy taxi is.
Katherine mielőtt elment felnézett rám, majd beszállt a kocsiba. Zokogni kezdtem. És nem attól, hogy elmegy. Hanem, hogy megint sikerült átvernie, és bedőltem a hülye kis játékainak.
- Madie. kérlek nyisd ki az ajtót. – Damon hangjára lettem figyelmes. Kinyitottam, majd bejött, és megölelt.
- Miért hallgattam rá? Miért kellett bedőlnöm a hülye kis játékainak? Sosem lesz olyan, mint egy anya, őt csak az érdekli, hogy mindenkit tönkre tegyen. Neki ez a boldogság… - csak úgy dőlt belőlem a szó, de alig lehetett érteni, mert nagyon sírtam. Damon lassan simogatta a hátamat, és erősen magához szorított.
- Katherine sosem fog megváltozni, és ugyanaz az álnok dög lesz, mint aki régen. Hiába is szeretnél abban bízni, hogy más lesz, elkell fogadnod hogy ez sosem fog megtörténni. – Damon-nek igaza van. Katherine mindig is Katherine marad.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd miután lenyugodtam lementem a nappaliba. Damon hozott egy pohár vért. Megittam, majd megjelent Ashley.
- Hol van anya?
- Elment. – válaszolta Damon
- Mikor? És miért? – Ashley zaklatott volt.
- Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan.
- Nem mehetett el. Miért? Nekem most… szükségem van rá…
- Ashley minden rendben van? – kérdeztem.
- Nem semmi sincs. Elment anyu, miattad. Miért akarsz annyira jót tenni az emberekkel? Miért vagy ilyen önző? – Ashley sírva fakadt.
- Neked is jobb lenne. – feleltem.
- Nekem ez lenne a legjobb. – mondta, majd egy fatőrt dobott felém, ami egyenesen a szívembe állt…
Éles fájdalom, majd sötétség következett. A fájdalom magába szívott. Még sosem éreztem ilyet talán… de azt hiszem nem is fogok… talán most lett vége az életemnek…