Sziasztok!

Elérkezett az utolsó fejezet... Mit is mondhatnék? Köszönöm, hogy velem voltatok. Nektek sok mindent köszönhetek. Örülök, hogy ilyen olvasóim Voltatok, Vagytok, és remélhetőleg Lesztek. Volt az oldalnak egy két hullámvölgye, de ha  Ti nem vagytok idáig nem jutok el. Könnyek között írom ezt a pár sort, hisz ez volt az első történetem.
Nehéz a búcsú, az már biztos :) :( .  De egyszer ezen is át kell esnünk. Még egyszer, köszönöm, hogy velem voltatok, Ti vagytok a legjobb olvasók, rajongók  (ha mondhatom ezt) a világon.
Köszönök mindent. Puszi és ölelés Mindenkinek, és sok sikert mindenben.

76.

Damon  mögöttünk jött kocsival. Daniel mellettem ült, és bámult kifelé az ablakon. Valami bántotta.

-         Mi a baj?

-         Semmi. Miért? – válaszolta meglepetten.

-         Tudom, hogy van valami. Látszik rajtad. De ne aggódj, nem sokára otthon leszel Victoria-val. Lehet mire hazaérünk apa... leszel. – kicsit nehezen jöttek ki a szavak a torkomon.

-         Igen. Az. – felelte, majd ismét az ablakon bámult kifelé.

(Damon szemszöge)

Vegyes érzések kavarodnak bennem. Nem tudom mit csináljak. Életem szerelme itt megy előttem, aki a testvéremtől vár gyereket. Tisztára, mint egy szappanoperában. Ha erre gondolok, még az élettől is elmegy a kedvem…

Úgy döntöttem letérek az útról. A legelső elágazásnál lekanyarodok, és elindulok Miami felé. Soha többé nem akarok visszamenni Mystic Falls-ba. Elakarok engedni mindent és mindenkit, amik oda kötnek. Legfőképpen Madie-t és Daniel-t. Hiányozni fognak. De muszáj meghoznom ezt a döntést.

Amint megpillantottam egy elágazást, lefékeztem. Még egyszer átgondoltam a dolgokat. Ha most tovább megyek Mystic Falls felé, akkor abba bele halok, mellette Madie is szenvedni fog. De ha most Miami-ba megyek, úgy mindenkinek jobb lesz. Végül döntöttem. Lekanyarodtam, és elindultam Miami-ba.

Életem egyik legnehezebb döntése volt. Ismét mindent magam mögött hagyok. De itt az ideje tovább lépni.

Felkaptam a telefonomat, és hívni kezdtem Elena-t.

-         Damon? Merre vagy? – kérdezte egy ideges hang.

-         Úton Miami felé…

-         Tessék? De miért? Mikor jössz haza?

-         Elena kérlek hallgass rám. Nem mehetek oda vissza többet. Ha gondolod ülj be a kocsidba és gyere utánam. Nem akarok visszamenni Mystic Falls-ba.

Elena habozott a válasszal.

-         Nem mehetek Damon. Nekem itt van az életem. Itt van a családom, itt vannak a barátaim. Nem akarok új életet kezdeni. Sajnálom. De nem lehet. – féltem, hogy ezt fogja válaszolni. De valahol mégis csak sejtettem. Végülis ott van az élete. Teljesen megértem.

-         Rendben. Világos. – feleltem.

-         Figyelj Damon, nekem ez így nem fog menni. – válaszolta. Nem értettem mit szeretne. – sokat gondolkoztam az elmúlt napokba, míg nem voltál itthon. Rájöttem, hogy ez az egész kettőnk között… nem igazi. Csak kerestük egymásban azt, akit elvesztettünk. És nem vagyok arra büszke, amit tettem. Mert csináltam egy ostobaságot, amit nem kellett volna.

-         Miről beszélsz? Szakítani akarsz, vagy mi? – nyögtem ki halkan.

-         Sajnálom Damon. – felelte, majd lerakta a telefont.

(Madie szemszöge)

Felpillantottam a visszapillantó tükörbe, hogy vegyek egy pillantást Damon-re, de nem volt már mögöttünk.

Kutakodni kezdtem a telefonomért. Szinte már kapkodtam, mint valami idegbeteg.

-         Anya mi a baj? – kérdezte Daniel.

-         A telefonomat keresem. nem találom sehol. – feleltem.

-         Nincs a táskádban?

-         Az lehet. De az meg a csomagtartóban. A fenébe! – mondtam dühösen, majd egyet belevertem a kormányba.

-         Valami baj van? Miért kéne a telefonod? – faggatott Daniel.

-         Nem rég apád még itt volt mögöttünk, most meg hirtelen eltűnt. Felakarom hívni, hogy mi van vele…

-         Itt az enyém. Hívd erről. – mondta, majd előhúzta a zsebéből a telefonját, és a kezembe nyomta.

Hívni kezdtem Damon-t. Nem vette fel. Remélem nincs nagy baja… miért nem veszi fel? Vajon megint hülyeséget csinál? Abban nagyon tehetséges…

-         Nem veszi fel. Vissza kéne fordulnunk hátha valami…

-         Nem fordulhatunk vissza. Majd jön utánunk. Ne aggódj. Minden rendben lesz vele. – nyugtatott Daniel. Hallgattam rá.

(Elena szemszöge)

Az ágyon ültem és némán bámultam ki a fejemből. Egy idióta vagyok. Mindenkit elűzök magam mellől. Mikor fogok végre normális döntéseket hozni? Ennyire idióta nincs még egy, az biztos…

Kicsit később lementem a nappaliba. Jeremy videojátékozott, Jenna pedig vacsorát készített. Neki álltam segíteni neki. Gombás raviolit csináltunk. Én felszeleteltem  a gombák nagy részét, míg ő készítette a szószt.

-         Minden rendben? Ma egész nap furcsa vagy. – mondta Jenna, mikor már megterítettünk.

-         Nincs. Az előbb beszéltem Damon-nel. Elindult Miami-ba, és soha nem jön vissza. Azt kérdezte, hogy vele megyek-e, de azt feleltem, hogy nem. – feleltem, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

-         Annyira sajnálom, Elena. Hidd el hamarosan találkoztok, és együtt lehettek. Damon nem bírja sokáig nélküled.. – felelte Jenna néni egy határozott mosollyal.

-         Nem fogunk találkozni többet. Szakítottunk. Vagyis én. - Jenna egy pillanatra megtorpant.

-         De miért?

-         Mert még Stefan-t szeretem. Nem tudok így élni. Lelkiismeret furdalásom volt Damon-nel szemben. Ő csak egy menekülő útvonal volt. – válaszoltam, és nyeltem egy nagyot.

-         Menekülő útvonal? Ezt nem igazán értem.

-         Azért, mert menekülni akartam a Stefan iránt érzett érzelmeim elől. De rákellett jönnöm, hogy ez nem fog olyan könnyen menni. Caroline is mondta, hogy hiába próbálok tenni akármit is, sosem fogom tudni elengedni Stefan-t. És ebben igaza van. Ő örökre bennem marad. Túl szoros volt a kapcsolatunk. – válaszoltam, és közben felidéztem az együtt töltött pillanatokat. A sulis programok, mikor a nagy gondokat elfeledtette velem egy kis időre, mikor mellette önmagam lehettem. Többé már ilyen nem lesz. És azért nem, mert elvesztettem.

-         Ne add fel ilyen könnyen. Menj át hozzá, tisztázd vele a dolgokat, és kezdjetek együtt egy új életet. Rád fér már, hogy boldog legyél, Elena. Nem töltheted minden idődet egyedül. Állj talpra, vegyél egy mély levegőt, és állj Stefan elé. Ne engedd el. – bárcsak megtehetném. Bárcsak ilyen könnyű lenne.

Ezen inkább elmosolyodtam. Nem akartam elmondani neki, hogy Madie ter…terhes. A gondolattól is kirázott a hideg. Talán majd egyszer megtalálom a boldogságomat egy olyan mellett, aki sosem fog elhagyni.

(Stefan szemszöge)

A szobámban kuksoltam. Mintha bujkálnék. Mert bujkálok is. Önmagam elől. Csupán mert önző voltam, és magamnak akartam Madie-t. ajj, de annyira szerettem. Még most is, de ha Elena-ra gondolok, akkor olyan, mintha Madie nem létezne. Ha nem lenne terhes tuti, hogy elengedném. De nem lehetek most önző. Mellette kell maradnom. Időbe telik majd, hogy elfelejtsem Elena-t. De itt az  ideje, hogy új életet kezdjek. Amint hazaér Madie, elmegyünk innen. Hogy hova azt még nem tudom. De el innen…

Erőt vettem magamon, és lementem a nappaliba. Ekkor Melanie az ablak előtt állt.

-         Minden rendben? – kérdeztem, mert az arcára aggodalom ült ki.

-         Nem, nincs. Rossz előérzetem van Madie-vel kapcsolatba… - felelte rémülten.

-         Ezt hogy érted? – vontam kérdőre idegesen.

-         Valami baj lesz vele. Nem tudom, hogy mi, de baj lesz vele. Érzem. – mondta idegesen.

-         Nyugodj meg. Nem sokára itthon lesznek. Ne félj. – nyugtattam.

(Daniel szemszöge)

Egyik szemem sír, másik nevet. Eljöttünk anélkül, hogy eltudtam volna köszönni Anna-tól, de nem sokára találkozok Victoria-val. Vajon mi lehet velük? Megszült már? Vagy esetleg… nem. Nem gondolhatok rosszra. Nem szabad.

Megpróbáltam elterelni a figyelmemet, és bekapcsoltam a rádiót, ugyanis zavart a csend. Épp a kedvenc zeném ment. Kicsit feltekertem a hangerőt. Anya ezen elmosolyodott. De nem volt tiszta mosoly. Ugyanakkor ott volt benne a fájdalom. Szereti apát. Nagyon is. Tudom-tudom, ami nem megy nem kell erőltetni, de mégis… amikor együtt vannak a világ is eltűnik körülöttük. Ezt még a hülye is tudja.

Ekkor viszont valami furcsát vettem észre anyán. Az arca elsápadt.

-         Jól vagy? – kérdeztem és lehalkítottam a zenét.

-         Persze. Miért?

-         Mert sápadt vagy.

-         Minden rendben lesz. Ne aggódj. – ekkor már alig jött ki hang a torkán.

-         Álljunk meg egy kicsit. Pihenj. Napok óta nem aludtál. Ez egyikkőtöknek sem jó.– mondtam ijedten.

-         Jól vagyok. Kibírom.. – a homlokán csillogni kezdett a verejték. Az arcára kiütött a fájdalom.

-         Tudod mit. akkor cseréljünk helyet. Látom, hogy fáj valamid! Kérlek! – szinte már könyörögtem, de ez sem segített.

-         Kifogom bírni. Nem sok van vissza. Márcsak pár perc. – felelte anyu.

Igaza lett. Alig utaztunk félórát, mikor megláttuk Mystic Falls üdvözlő tábláját.

Innen már nem sok volt vissza. Megkértem anyát, hogy először Vic-hez menjünk.

Mikor odaértünk kiszálltam, és beszaladtam. De a ház meglepően üres volt. Elfogott az idegesség.

Kiszaladtam, hogy kivegyem a telefonomat a kocsiból. Mielőtt bármit is csinálhattam volna megállított a szomszédban  lakó idős hölgy.

-         Tudok segíteni valamiben?

-         Nem tudja, hogy holvan Vicki? – kérdeztem zihálva.

-         Pár órája riasztották a mentőket, ugyanis beindult a szülés.

-         Riasztották? Tehát nem volt egyedül? – tette fel a kérdést anyám.

-         Hát persze, hogy nem. Mrs. Lockwood fia is itt volt. Vele ment el. – mondta.

-         Azonnal bekell mennem. Nem hagyhatom ott azzal a… - ki se mertem mondani.

-         Beviszlek a korházba. – mondta anyu majd beszállt a kocsiba.

(Elena szemszöge)

Megfogadtam Jenna tanácsát, és vacsora után átmentem Stefan-hoz.

A gyomromban ezer pillangó repkedett. Annyi mindenen mentünk keresztül, nem igaz, hogy ezt nem tudjuk megoldani. Éretten kell gondolkodnom, nem lehetek örökké az a nyafogós, Elena, akit megismert. Sok mindent történt, és Stefan mellett találtam meg önmagam. Mellette olyan dolgok történtek, amik éretté tettek. Sok dologban más lettem.

Az együtt töltött pillanatok, és a gondolat, hogy soha többé nem lehetek vele… fájt. Elveszettnek éreztem magam. De nem adhatom fel. Ha Stefan feladta volna, lehet, ahogy én már halott lennék. Annyi mindent köszönhetek neki. A családom életét, és hogy mindig kiállt mellettem.

Vettem egy mély levegőt, majd kiszálltam a kocsiból, és elindultam az ajtó felé. Félúton viszont megtorpantam. Nem tudtam mi tévő legyek. Nem akartam Stefan szeme elé állni, mert szégyelltem magam a viselkedésem miatt, de viszont vissza se akartam fordulni. Nem hagytam eluralkodni a pánikor a bátorság felett. Nehezen, de elindultam, és bekopogtam. Legszívesebben elfutnék, de már bekopogtam, és különben is, csak is egy gyerek csinál ilyet.

-         Elena? – kérdezte meglepetten Stefan. – minden rendben?

-         Nem, nincs. Miért viselkedünk úgy, mint két idióta? Stefan megkell beszélnünk, hogy mi van velünk. Nem bírok tovább így élni. – zúdítottam rá egyből érkezésem okát, ami miatt kicsit feszengve éreztem magam.

-         Gyere be. Nincs itthon senki. – mondta, majd beinvitált a házba. Segített levenni a kardigánomat, majd azt a kanapéra hajította.

-         Sajnálom, ahogy ma délután viselkedtem veled. Nem érdemelted meg. Tudom, hogy csak jót akartál, de teljesen kiakadtam azon, hogy… hogy… - nem tudtam kimondani.

-         Semmi baj. Megértelek. Mikor megtudtam, hogy apa leszek, egy ideig azt sem tudtam mi tévő legyek. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy mondom el neked. De végül – igaz, nem épp a legmegfelelőbb alkalommal – elmondtam. És hidd el, ha vissza tudnám csinálni, visszacsinálnám, de sajnos nem tehetem. Nem hagyhatom most egyedül Madie-t. Egyszer már átment ezen, akkor egyedül, most ezt  nem  engedem.

-         Tudom, és teljesen megértelek. Csak nehéz lesz elfogadnom, hogy Madie-vel fogsz élni. Hallgathattam volna Damon-re. Most már úton lennék, Miami felé….

-         Várj! Azt mondod, hogy Damon Miami-ba ment? – kérdezte meglepetten Stefan. Azt hittem tudja.

-         Igen. Nem akar Mystic Falls-ban élni többé. Megkért, hogy menjek vele, de nemet mondtam.

-         Miattam? – kérdezte Stefan.

-         Részben. Mert reménykedtem abban, hogy együtt leszünk. De aztán beugrott, hogy Madie terhes, így a barátaim miatt maradok nagyrészt. – feleltem, és a torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

-         Nem tudom mi legyen. Legszívesebben klónoztatnám magam, hogy kettő legyen belőlem. Itt vagy te, aki életem szerelme, és ott van Madie aki terhes...tőlem. bárcsak ne lenne az. Bárcsak téves riasztás lenne. Bármit megadnék érte… - ezt most úgy értelmeztem, hogy azt szeretné, ha a baba valamilyen oknál fogva meghalna.

-         De ez sem megoldás, mert nehéz lenne, hiszen a gyerekedet veszíted el. A saját véred. Jobb lenne, ha meghalna? Akkor Madie kiborul,és…

-         Akkor kiborul. Neki is egyszerűbb lenne. Megszabadulna tőlem. Mekkora barom voltam. Miért nem hallgattam az eszemre? Miért kell mindig a szívemet követnem? Most nem történt volna meg ez.

Stefan a fejét fogva mászkált fel-le. Ideges volt, és nem tudja elfogadni, hogy apa lesz. Látom, hogy nem áll rá készen. Vajon mi lesz vele? Ebbe belefog bolondulni.

-         Figyelj rám. – mondta Stefan, és leguggolt elém. – kitalálunk valamit. Nem akarok nélküled élni, hisz… hisz nem is tudok. Beszélek Madie-vel, hogy ne tartsa meg. Belefog menni, mert tudom, hogy belefog menni. Ha kell megigézem, de nem fogom hagyni, hogy ez legyen. nem fog egy gyerek elválasztani minket…

-         Te ilyenkor hallod magad? Megakarsz ölni, egy ártatlan élőlényt, aki mellesleg a te gyereked? Stefan ne hozz ekkora árat. Majd átvészeljük. Egyszer úgy is elkellett volna téged engednem. De sosem hittem volna, hogy ez ilyen hamar elfog következni. De itt az ideje, hogy pontot tegyünk a végére. Stefan Salvatore – a könnyeim hirtelen záporozni kezdtek – köszönöm, hogy mellettem álltál mindig, és hogy megvédted a családomat. Köszönöm, hogy társam voltál, és mellettem voltál jóban-rosszban. És köszönöm, hogy szerethettelek. – megcsókoltam. Utoljára.

Nem vártam a válaszra, kirohantam a házból, a kocsimhoz. Beültem, és elhajtottam. Kicsit később megálltam a Wickery-hídnál. Kiszálltam, és a korláthoz sétáltam. Legszívesebben leugrottam volna a vízbe. Nem tudtam elképzelni Stefan nélkül az életem, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fog alakulni a kapcsolatunk. De mint mindennek, ennek is eljött az ideje. Jobb lesz így mindkettőnknek.

(Madie szemszöge)

Hamar beértünk a korházba. Vic még kint volt a folyosón, Tyler pedig ott volt mellette. Daniel meglátta, és egyből neki akart esni.

-         Állj! Ne csinálj hülyeséget. Legalábbis ne most. Victoria-nak szüksége van rád. – Daniel nem válaszolt semmit. Vett egy mély levegőt, majd odaszaladt Victoria-hoz, akinek az arcán hatalmas mosoly jelent meg, mikor meglátta Danielt. Tyler feszült lett és széttudta volna tépni a fiamat, de türtőztette magát.

-         Most már elmehetsz. Nincs rád szüksége. – mondta gorombán Daniel. Tyler gyilkos pillantást vetett Danielre, majd elindult kifelé.

Ahogy kiment Tyler, megjelent az orvos, aki segíteni fog a szülés alatt. Daniel felhúzta a steril ruhát, amit adtak neki, majd besietett a barátnője után a műtőbe.

Leültem a folyosóra az egyik székre. A velem szemben lévő plakáton levoltak írva mi szükséges a kisbabának a születése után, a két szerető szülő mellett. Két szerető szülő. Mi mind tudjuk, hogy ez a mi esetünkben nem teljesen igaz. Ugyanis Stefan-nal nem szeretjük eléggé egymást, hogy elkötelezzük magunkat.

Mindkettőnknek egyszerűbb ha külön élünk… De Stefan nem fog elhagyni, amíg ez a gyerek itt van bent, akit – nem szép gondolat – már nem is annyira akarok.

Felálltam, majd odamentem a recepcióra, időt kérni abortuszra. Ha ezt anya tudná, most tuti megölne. De nincs más választásom. Nem lenne jó neki, ha olyan emberek mellé születne, akik nem szeretik egymást annyira, hogy közös gyerekük legyen.

-         Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte egy barna hajú hölgy kedvesen.

Elmondtam neki mi a problémám. Megnézte, hogy mikorra van a legközelebbi időpont.

-         Akár már ma is jöhetne. Ugyanis egy betegünk lemondta az időpontot. – mondta ugyanolyan kedvesen, mint az előbb.

-         Egy pillanat. – mondtam, majd előkaptam a telefonomat.

Felhívtam Stefan-t.

-         Szia, hol vagy?

-         A korházban. Victoria-nak beindult a szülés és a szomszédja mondta, hogy behozták a korházba.

-         Akkor már itt vagytok? – kérdezte meglepetten.

-         Igen. Viszont más is lenne itt. – mondtam. Egyből a lényegre tértem. – nagyon sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy nem szeretném megtartani a babát. Nem állunk rá készen…együtt. Lenne is egy időpont, mára. Szeretném, ha itt lennél. Engedjük el együtt. Ennyit megérdemel.

-         Biztos, hogy ezt szeretnéd? Remélem nem miattam hoztál ilyen brutális döntést.

-         Nem csak miattad, Stefan. Hanem mindenki miatt. Jobb lesz ez így. – válaszoltam könnyekkel küszködve, hisz mégis csak megölöm a gyerekemet.

-         Jól van, rendben. Akkor indulok is. – mondta majd lerakta.

Visszasétáltam a nővérhez.

-         A mai időpont tökéletes lesz.

(Damon szemszöge)

Két és fél napnyi utazás vár rám. ennyi idő alatt kikell találnom, hogy hová megyek aludni. Egy idei elleszek itt a kocsiban is. De nem bírnám sokáig. Szükségem lesz vérre. Ahhoz pedig szereznem kell egy kórházat. Ha ismernék valakit aki…

Madie apja. Gyorsan kikerestem a számot majd felhívtam.

-         Igen? – kérdezte egy álmos hang.

-         Hello, Mr. Roberts. Damon vagyok, és a segítségére lenne szükségem. – üdvözöltem udvariasan.

-         Áh, Damon. Miben tudok neked segíteni?

-         Elindultam Miami felé, és nem tudok hol aludni. Csak pár napról lenne szó. Hamar szerzek lakást. Megígérem. – válaszoltam. Nem reménykedtem benne, hogy befogad.

-         Jól van, rendben. Legalább valaki megtölti az üres napjaimat. Mikorra érsz ide?

-         Nem rég indultam Everett-ből. Szerintem olyan holnaputánra odaérek.

-         Everett-ből? – kérdezte meglepődve.

-         Ez egy bonyolult történet. – válaszoltam, és kifújtam a levegőt.

-         Értem. Akkor gyere csak nyugodtan.

-         Köszönöm. – mondtam majd letettük. Ekkor megcsörrent a telefonom. Stefan volt az: - mit akar az idegesítő kisöcsém?

-         Merre vagy?

-         Úton Miami felé. Miért? Csak nem aggódsz? – kérdeztem gúnyosan.

-         Én? Minek. Tudsz te magadra is vigyázni. Madie tudja?

-         Nem. De nem is fogja. Úgy hogy ajánlom, hogy tartsd a szádat előtte. 

-         Ne aggódj. Nem mondok neki semmit. El sem hiszem. Végre nyugalom telepszik Mystic Falls-ra. Már itt volt az ideje, hogy lelépj. – mondta közömbösen megszórva egycsipetnyi boldogsággal.

Kinyomtam a telefont. Nem voltam hajlandó ezt hallgatni. Így nekik is jobb. Legfőképp Madie-nek. Felnevelheti a gyerekét.

Bár ne álltam volna szóba. Miért kellett akkor elmennem az öcsémért az  iskolába? A rohadt életbe! Akkor nem tartana itt senki. Madie boldogan élhetne, mint egy normális tini lány. Nem pedig egy anyuka. Jesszusom. Daniel. Talán az egyik legjobb dolog, ami történt velem. De elkell felejtenem őket, örökre.

Na de se’ baj. Visszakéne térnem a régi önmagamhoz. A hidegvérű gyilkoshoz…

Ahj, de nem ez vagyok! Hanem egy idióta aki beleszeretett egy lányba. Tudtam, hogy nem szabad kimutatnom az  érzéseimet! Mikor volt olyan, hogy érzelemmentesen végeztem el valamit? Már régen. Soha többé nem akarok érezni…

 77.

(Madie szemszöge)

A váróban ültem és vártam Stefan-t. a nővér kedvesen odaszólt, hogy bemehetek. Stefan még nem volt sehol. Felálltam, és elindultam, de épp abban a pillanatban lépett be az ajtón. Gyorsan odafutott hozzám, és megragadta a kezem.

-         Azt hittem, hogy el sem jössz – mondtam halkan, mire Stefan csak egy puszit nyomott a homlokomra.

A nővér egy ágyhoz vezetett, ahova lekellett feküdnöm. Felhúztam a ruhámat, majd egy doktor nő lépett be.

-         Jó napot. A nevem, Dr. Caine. Hogy vannak? – kérdezte mosolyogva. Hosszú barna haja összevolt kötve. – először elvégzünk egy vizsgálatot, amivel bebizonyosodunk arról, hogy a magzat még abban az állapotban van-e, hogy kitudjuk onnan venni. Ha minden ezt bizonyítja akkor márcsak az operáció van hátra. Biztosak benne? – kérdezte a doktor nő. Stefan és én egymásra néztünk, majd bólintott, és megfogta a kezem.

-         Igen. Teljes mértékben. – mondtam, majd a doktornő elkezdte a vizsgálatot.

Kiderült, hogy még benne vagyunk abban az időben, mikor elvetethetem.

Előkészítették a műtőt, de Stefan oda már nem jöhetett be.

Az egyik nővér befecskendezett az infúziómba altatót, amitől nem sokkal később elaludtam…

(Stefan szemszöge)

Nem tudom mi a rosszabb. Az, hogy Madie elveteti a gyereket, vagy, hogy elvesztettem Elena-t. ezen egyszerűen nem tudok tovább lépni. Itt ülök a váróban, és azt várom, hogy kitolják Madie-t. Nem szabadna ennyire vidámnak lennem, hisz fájdalmakat fog ez miatt átélni. És mégcsak Damon-t sem tudom elmondani neki. De talán jobb i, ha nem tudja. Önző vagyok tudom, de eleget szenvedett.

Elővettem a telefonomat, majd felhívtam Elena-t. Nem vette fel. Nyílván nem akar velem beszélni.

Sóhajtottam egyet, majd a fejemet a falnak döntöttem. Tovább várakoztam.

(Daniel szemszöge)

A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem sokára megszületik a gyerekem.

Victoria arca sápadt volt, de nem adta fel. Egy hangja sem volt. Már régóta vártuk ezt a pillanatot.

-         Most jön az utolsó, Victoria. Háromig számolok, majd mire a háromhoz érünk maga nyom egy nagyot.

-         Rendben. – mondta halkan küszködve.

-         1,2,3 – Vic vett egy nagy levegőt, majd egy nagyot nyomott.

A kis baba könnyedén kicsúszott, és amint megláttam felállt a szőr a hátamon.

Egy aprócska pici rózsaszín emberkét tartott a nővér a kezében.

-         Kislányuk lett. – mondta mosolyogva, majd odaakarta rakni Vic-hez de csukott szemmel feküdt. – kisasszony jól van? – kérdezte az orvos. – hall engem?

Oda lépett a fejéhez, majd az EKG-kép, ami a szívverését ellenőrizte, hirtelen hangos csipogást adott ki, és a képernyőt egy egyenes csík jelent meg. Victoria szíve leállt.

-         Kérem vigyék ki az urat. – mondta az orvos majd az egyik asszisztens kiterelt a szobából.

-         Mi történik? – kérdeztem idegesen.

-         Mindent megteszünk. – mondta majd vissza ment a műtőbe.

Ideges lettem, majd kimentem a folyosóra. Ekkor megpillantottam Stefan-t, aki sietősen jött felém.

-         Minden rendben: - kérdezte.

-         Nem. Nincs. Victoria szíve leállt… - mondtam majd a földre guggoltam.

Mily érdekes véletlen ugye? Míg egy élet épp elveszik, egy újabb jön létre. Madie már a szobájában fekszik szemben azzal a szobával, ahol a kisbabák vannak. Mikor felébredt a sírás hang oda vonzotta a tekintetét. Sírva fakadt. Megbánta, amit tett, de még mindig úgy gondolja, hogy ez a helyes.

Stefan megkönnyebbülve várta, hogy kilépjen a szobából, míg Daniel szenved. Victoria-t már nem tudták megmenteni. A szervezete leállt.

(Elena szemszöge)

Vettem egy nagy levegőt, majd visszaszálltam a kocsiba. Kezembe vettem a telefonomat, hogy felhívjam Damon-t. utána akartam menni. Nincs értelme itt maradnom Mystic Falls-ba.

Volt egy nem fogadott hívásom kb. 1 órája, Stefan-tól. Legszívesebben felhívtam volna, de jobbnak láttam hagyni az egészet.

Ráléptem a gázra majd haza siettem.

Felszaladtam a szobámba, majdnem fellökve Jenna-t.

Kivettem a bőröndömet a szekrényből, majd néhány holmit bepakoltam. Siettem, hogy minél előbb utolérjem Damon-t.

-         Te mire készülsz? – kérdezte Jenna értetlenül.

-         Damon után megyek. Nem maradok itt tovább. – mondtam lihegve. – elég volt. Nincs okom maradni.

-         De van. A családod.  Az öcséd…

-         A családom? A szüleim meghaltak, vagy is a nevelő szüleim. Az öcsém pedig eltud élni egyedül. – mondtam majd behuztam a cipzárt a bőröndön majd levágtattam a kocsimhoz.

-         Tényleg Elena? Akkor legalább azt magyarázd meg, miért pont most. Ha eddig nem mentél miért döntöttél mégis így? – erre a kérdésre nehezen válaszoltam.

-         Azért, mert itt már semmim sincs. Nincsenek barátaim, nincs egy olyan ember akiért megéri itt maradni, érted? Stefan apa lesz, Jeremy nem sokára befejezi a gimit, aztán elmegy Vancouver-be, vagy Seattle-be. Te pedig végre szülhetsz saját gyereket. Most már érted? – kérdeztem, de Jenna nem válaszolt.

Beszálltam a kocsiba, ráléptem a gázra, és elhajtottam. Elhagyom Mystic Falls-ot.

(Madie szemszöge)

Mikor már nem voltam az altató hatása alatt Stefan haza vitt. Furcsa volt belépni a lakásomba. Minden olyan üres. És feltűnően nyugodt. Hát persze, hisz nincs több probléma…

-         Szükséged van valamire? – kérdezte Stefan.

-         Nem, nincs. De ha hazaértél ideküldenéd Melanie-t? Nem akarok egyedül lenni. – mondtam, majd leültem a nappalimba.

-         Persze.

-         Köszönöm. – mondtam mosolyogva.

-         Fáj? – kérdezte Stefan, miközben a hasamra nézett.

-         Nem vészes. Volt már rosszabb is. – feleltem.

Ezen Stefan csak mosolygott.

-         Nem muszáj itt lenned. Menj csak haza. – mondtam kedvesen.

-         Minek? Hisz nem vár rám senki. – sóhajtotta majd leült mellém.

-         Köszönöm, hogy ott voltál ma velem. Sokat jelentett. – mondtam halkan.

-         Hé. Ez volt a legkevesebb. Együtt kellett elengednünk. – válaszolta, és megsimogatta a vállamat.

-         Nekem még nem igazán sikerült.

-         Tudod mit? – Stefan felállt és a vitrinemhez lépett. Kivett egy fehér kerek gyertyát, és egy gyufás dobozt. Lerakta az asztalra, majd meggyújtotta. – ha akarod elengedhetjük együtt.

Megfogta a kezemet, majd becsuktam a szememet. Vettem egy mély levegőt, és valahogy könnyebb lett.

Nem értettem, hogy miért. Mintha elhagyta volna valami a testem.

-         na? – kérdezte Stefan. – sikerült?

-         Igen. Sokkal könnyebb. – válaszoltam majd elfújtam a gyertyát. – kíváncsi lennék mi van Victoria-val.

Stefan hallgatott.

-         Te tudsz valamit?

-         Victoria meghalt. Nem bírta a szülést… - mondta halkan.

-         Te jó ég. Daniel. – gyorsan a telefonomhoz  kaptam, és hívni kezdtem.

-         Igen?

-         Daniel. Hallottam mi történt. Hol vagy?

-         A kórházban. – válaszolta.

-         Akkor oda megyek. Várj meg. -  mondtam majd leraktam a telefont.

-         Ilyen állapotban nem mehetsz oda. – mondta Stefan.

-         De muszáj. Ő a fiam, aki elvesztette a szerelmét. – mondtam, majd felálltam. Lekaptam a kocsim kulcsait, és kisiettem.

-         Madie gyenge vagy. Akkor legalább had menjek veled…

-         Megleszek. Ne aggódj. – mondtam majd beszálltam, de addigra Stefan már bent ült.

-         Nem hagylak egyedül. – mondta, majd megadtam magam.

Gázra tapostam, és elindultam a kórházba. Stefan minden mozdulatomat figyelte. Rosszabb volt egy testőrnél.

Megálltunk a parkolóba. Kiszálltam, és megpillantottam Daniel-t. Odamentem hozzá, és megöleltem.

-         Annyira sajnálom. Stefan mondta mi történt.

-         Miért kellett meghalnia? – kérdezte zokogva. – miért?

-         Nem tudom. de ez az élet rendje. Aki megszületik annak…

-         De nem ilyen hamar…

-         Hol van a kicsi? – kérdeztem.

-         Bent van. – válaszolta, az arcát törölgetve.

-         Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Tudom most ezt könnyű mondani, de nem szabad feladni. A kisbabátok a lényeg…

-         Nem nálam lesz. – szakított félbe Daniel. – hanem Tyler Lockwood-nál, ugyanis a kisgyereket a legközelebbi rokonnál helyezik el. Ez pedig Tyler…

Daniel szíve teljesen összetört. Ami persze érthető hisz egyszerre vesztette el a családját.

Daniel megmutatta a kislányát. A nevét még nem tudják, mert Tyler dönti el. Hihetetlen, hogy mindig a rosszak érdemelnek ki mindent.

A kisbaba nagyon hasonlított Victoria-ra. A szeme, az arcformája, mindene. A kis buksián rengeteg haj volt.

Hirtelen a hideg futkosott végig rajtam. Stefan ekkor a vállamra tette a kezét. Megnyugtató érzés volt.

-         most mit fogsz csinálni? – kérdeztem Danielt.

-         Nem tudom. Szerintem elmegyek egy kis időre, jó távol Mystic Falls-tól. Szükségem van egy kis egyedüllétre.

Ez az egyik legszörnyűbb, amit egy anya hallhat. De elkell fogadnom a tényt, hisz felnőtt ember, azt csinál amit akar.

-         Értelek. De kérlek vigyázz magadra rendben?

-         Mi? Mégcsak vissza sem próbálsz tartani? – kérdezte meglepődve, kikerekedett szemekkel.

-         Minek? Úgy is elmentél volna, nem? – mondtam mosolyogva. – és amúgy én sem maradok tovább itt. Már semmi sem köt ehhez a városhoz.

-         És mi lesz Stefan-nal meg a babátokkal? – a szemei cikáztak kettőnk között.

-         Az a baba már nincs többé. – mondta Stefan halkan, és tekintetét a padlóra helyezte.

-         Oh. Sajnálom. – mondta Daniel, és megfogta a kezemet.

-         Én nem. Nem lett volna jó helyen. Jobb így neki - válaszoltam. Ez elég morbidan hangzott…

Daniel még egyszer elköszönt a kisbabától, akit ő csak mini Vicki-nek hív.

Szép lassan elhagytuk a korházat, és Daniel ott hagyott magából egy darabot. Stefan először Danielt vitte haza. Itt elköszöntem tőle, hisz nem tudom mikor látom utoljára.

Nehéz volt kimondani a búcsút, de nagy nehezen megbirkóztam vele. Azt ígérte jelentkezik. De vajon mikor? Mikor látom újra?

Könnyekkel küszködve beszálltam a kocsiba, és Stefan haza vitt.

Mikor megérkeztünk, Melanie ott ült a lépcsőn, és várt ránk. Még sosem örültem neki ennyire.

Kiszálltam a kocsiból és odaszaladtam hozzá, majd megöleltem.

-         Anya! – mondtam halkan a fülébe, amitől kirázta a hideg.

-         De jó, hogy egyben vagy. – mondta és a hátamat dörzsölgette.

-         Nincs semmi bajom. Mostmár. – válaszoltam, és egy pillanatra lenéztem a hasamra, amiről egyből levágta, mi történt.

-         Ugye, nem? – kérdezte riadtan.

-         De. muszáj volt. Jobb így Stefan-nak is, és nekem is. Ő végre visszamehet Elena-hoz, én pedig élhetem az életemet.

-         Egyedül? Jó lesz így neked? – faggatott.

-         Persze. Nincs több gond. Úgy élhetek, akár egy normális magamfajta lány. Úgy terveztem, hogy elmegyek apámhoz, Miami-ba. Velem tartanál?

-         Tessék? – Melanie meglepődve nézett rám, alig hitte el amit hall.

-         Igen, jól hallottad. Mivel az anyám vagy, örülnék, ha veled élhetném le a hátra levő életemet. – mondtam mosolyogva. Anyának könnyek szöktek a szemébe, és sűrűn bólogatni kezdett. Stefan udvariasan – torokköszörüléssel – megzavart minket.

-         Ha nem bánjátok, akkor én most mennék.

-         Nem bánom. Már szabad vagy. Itt az ideje, hogy ismét Elena-val legyél. Én pedig köszönök mindent. – mondtam hálás mosollyal és megöleltem. Úgy látszik ez a nap, a búszúzások napja volt.

Stefan elindult Elena házának irányába, mi pedig bementünk a házba.

Anya segített bepakolni a holmijaimat. Még egyszer utoljára körbe jártam azt a házat, ahol minden elkezdődött.

A nappalit, ahol sokat beszélgettünk, és társasoztunk néha napján, a konyhát ahol mindig anyu sertepertélt, a szobámat, ahol sok időt töltöttem, és a bátyám szobáját. Mielőtt leégett sokkal nagyobb volt, de a károk miatt átkellett alakítani.

Alig akartam elhinni, hogy nincs többé. Annyira hiányzik. Ha talán akkor hallgatok rá, most nem itt tartanánk… még mindig élne, ahogy anyu is.

De ez már a múlt, és ezen nem segíthetek. Ami megtörtént az megtörtént.

Kiléptem a házból, és bezártam magam mögött az ajtót. Ezzel új fejezetet nyitok az életemben. Végre normális életet élhetek, Miami-ban. Ennél többre nem is vágyom.

Végül nagy nehezen, de beszálltam a kocsiba, és elindultam a napfény városába, apához. Az új életem elkezdődött…

Végülis mindenki élete a jóra fordult. Erre szokták azt mondani; sok rossz után, rád talál a jó. Madie élete nagyon megváltozott, de semmit sem bánt meg. Miami-ba érve ott találta Damon-t, az apja lakásába. Madie az apjától bocsánatot kért, amiért nem jelentkezett. Elmesélt mindent, és az apja megérte. Elmondta Damon-nek is, hogy mi történt, miután ő lelépett.

Most volt idejük bőven beszélgetni. Azt hiszem tudjátok mi történt velük. Újra együttvannak. Madie végül újra vámpír lett ugyanis csak így menthették meg az életét. Leesett a lépcsőről és súlyosan megsérült. Damon vérét adta, majd megvárták míg meghal. Végül felébredt. Madie-nek ez nem újdonság, mint tudjuk. Jake-nek köszönhetően.  

Mi lett Elena-val? Nos, fél úton meggondolta magát, és visszafordult. Mikor hazaért, összefutott Stefan-nal. Egyből egymás nyakának ugrottak, és  azóta újra együtt vannak. Jeremy gimi után beiratkozott a Seattle-i egyetemre. Sose gondoltátok volna ugye?

Daniel pedig járta a világot. Európában megismert egy olasz lányt, akivel közel kerültek egymáshoz. Végre boldog lett.

Tyler pedig neveli a gyerekét az anyja segítségével. Egyébként Victoria-nak hívják a kislányt.

Bonnie a suli után a Salem-be költözött Caroline-nal.

Emlékeztek még Alex-re? (Ő volt aki sokat segített Damon-nek és Madienek) New York-ban él. Családot alapított, és boldogan él. Ami a képességeit illeti, többé már nem használja. Normális életet akart.

Ashley (Katherine lánya) menekült, míg elkapta egy nála sokkal erősebb vámpír. Fogságba ejtette, és kényszeríttette dolgokra. Végül feladta és öngyilkos lett.

Lényegében mindenki boldogságra lelt. Normális élete van, épp olyan, amilyenre vágyott.

Ti se adjátok fel az álmaitokat, hisz mind egytől egyig normális életről álmodtak, és megkapták. Ha küzdesz azért, amit elakarsz érni, megkapod. Sose add fel az álmaidat. Mert talán, egyszer rád talál a Tiltott vágy…

Sziasztok! :) :(

Van egy jó, és egyben rossz hírem is. Már kész van két fejezet, de viszont ez az utolsó kettő. Ugyanis a Vampire Diaries: Forbidden Desire a végéhez ért. De ne csüggedjetek el, hiszen itt újra-és újra elolvashatjátok. Remélem sok örömet okoztam nektek ezzel a történettel. Nekem ez volt az első olyan történet, amit megnyitottam az emberek előtt. Igazából az oka annak, hogy abba hagytam csupán csak annyi, hogy ez a történet már annyi minden megélt, hogy már nem tudnám mivel fokozni. most itt ülök a billentyűzet felett, és azon töröm a fejem, hogy mennyit köszönhetek nektek. Köszönöm azt, hogy itt voltatok velem Mindannyian, és hogy kiáltatok mellettem, mikor az a két kommentelő szidta a történetet. De még nincs itt az elköszönés ideje, hisz még van két fejezet. Nem tudom eldönteni, hogy egybe rakjam-e fel, vagy két külön bejegyzésben. Most ismét ez a ti döntésetek. Oldalt, találtok egy szavazó táblát. A kérdés: Egyszerre, vagy külön legyen feltéve az utolsó két fejezet?
2012.07.04 0:00-ig szavazhattok!!
Amint láthatjátok egy-két dolog már eltűnt az oldalról. Ha esetleg valami észrevételetek van írjátok meg kommentbe, ugyanis a Chat falat is eltávolítottam.
A Facebook-on is eléritek az oldalt, a történet után is ugyanígy megmarad. Nyugodtan írhattok oda is üzenetet, szívesem várom a leveleiteket. https://www.facebook.com/pages/Vampire-Diaries-Forbidden-Desire/163889606987537

A másik töténetem :  http://bloodstreambylivi.blogspot.com/ itt is elérhettek. Ennek is van egy Facebook oldala: https://www.facebook.com/pages/BloodStream/267853033277001 ide is nyugodtan írhattok, igaz, ennek még van bőven folytatása. Szóval várom a voskaitokat 2012.07.04 0:00-ig. Akkor kiderül, hogy hogyan legyen a két fejezet. Köszönöm. Puszi és ölelés.

Híírek!!

Sziasztok! Újult erővel visszatértem közétek :) Sikerült mindent helyre állítani a gépemen, így ismét jönnek a fejezetek :) most kapásból kettőt is hoztam :) Remélem nem haragszotok rám... rettenetes lelkiismeret furdalásom volt, és már alig vártam, hogy újra itt lehessek :)

74.

Zack, Darell, és én bent maradtunk a nappaliban. Pár perc múlva Damon is csatlakozott hozzánk.

-         Valakire nagyon emlékeztet. – mondta gúnyosan és rám pillantott.

-         Ne most, Damon. Kérlek. – mondtam sóhajtva.

-         Jó, oké. Csak egy megjegyzés volt. – mentegetőzött. Komolyan, néha annyira nem értem.

-         Mi lenne, ha egy kicsit felmennél Daniel-hez? Az mindkettőtöknek jó lenne. – mondta Zack. – addig én még kutakodok, hogyan is zajlik a dolog.

-         Rendben. – mondtam, majd elindultam felfelé.

Felsétáltam a lépcsőn, majd hirtelen Damon termett előttem.

-         Tudod, hogy melyikben fekszik? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Nem. De te biztosan megmutatod. – mondtam sóhajtva. túl fáradt voltam a játékaihoz.

-         Persze. Én mindig. – mondta viccelődve, majd komoly hangon folytatta - De legyél erős. Nem épp a legszebb látvány. – mondta majd benyitott egy szobába. Nem volt időm körülnézni, mert lefoglalt a látvány. A fiam gépekre kötve feküdt. Szinte az egész testéből drótok lógtak ki. Még sosem láttam így…

-         Istenem… - mondtam, majd letérdeltem mellé az ágyra, és megfogtam a kezeit.

-         Én szóltam előre – szólt a hátam mögül Damon, és megsimogatta a vállamat.

-         Mi történik vele?

-         Nem tudom. Csak Zack tudja, de ő nem árulja el. Azt mondta, hogy amíg nem biztos, nem akarja elmondani. – felelte. Tehát ekkora a baj… valahogy sejthettem.

-         De ugye nem…

-         Nem fog meghalni. Daniel erős. Kifogja bírni. Olyan, mint az anyja. Sosem adja fel… - ekkor ránéztem. A szemei ragyogtak. Ha nem ismerném azt mondanám, sírni készül. Igaz. Damon-nél sosem lehet tudni. Sokszor tapasztaltam, hogy kemény külső, érző lelket takar.

-         Én sosem adnám fel. Miatta kitartanék. – válaszoltam, és éreztem a gombócot a torkomban.

-         A mi kapcsolatunkat feladtad? – kérdezte, de látszott rajta, hogy ezt nem akarta hangosan mondani.

-         Ez most, hogy jön ide? – kérdeztem vissza. A szívem majd’ meghasadt. Még mindig gyenge pont a szakításunk. Még mindig fáj.

-         Ez egy egyszerű mezei kérdés. Minket feladtál? – Damon nem tágít.

Erre a kérdésre nem igazán találtam választ. Valahol mélyen úgy érzem, hogy van még remény… de nem merném megtenni. Sokszor csalódtam Damon-ben. Nem akarom mégegyszer végig csinálni.

-         Szóval? Választ kapok a kérdésemre? – érdeklődött tágra nyílt szemekkel. Végül kimondtam.

-         Nem…

Damon lélegzete elakadt. Mintha nem hitt volna a fülének.

-         Mi? – kérdezett vissza halkan. – nem adtad fel? Soha?

-         Azt azért nem mondanám… - ekkor hazudtam. Mert tudom, hogy még nem adtam fel. Még a testem egy része, egy igen kicsi része küzd, hogy megadjam magam. Hogy ismét Damon mellett legyek. De a másik felem, - a nagyobbik -  Stefan-hoz ragaszkodik.

-         Szóval nincs több remény… - akkor Damon a falnak dőlt. Még sosem láttam ilyennek. Gyenge volt, és sebezhető.

-         Nincs. És különben is, neked ott van Elena. Nekem Stefan. És szeretem. Nem tudnám elhagyni…

-         Elena… de ő teljesen más. Még mindig Stefan után vágyódik. Olyan, mint egy kölyökkutya. Ha Stefan fütyülne neki máris ugrana. – felelte, és némi kis dühöt véltem felfedezni a hangjában.

-         És ez neked nyílván fáj, hisz mióta vele akartál lenni.

-         Igen. De aztán megláttalak. Mikor Elena az első napodon bemutatott egymásnak, tudtam, hogy te vagy az. Az, akiért bármit megtennék. Szerettelek Madie. És, azt hiszem még mindig. Történjen bármi is – Damon egyre közelebb jött. A szívem hevesebben dobogott. Damon meghallotta, és ezen elmosolyodott. – régen hallottam, így dobogni a szíved.  

Nem válaszoltam semmit. Damon rámnézett, és még közelebb ért hozzám. A testünk összeért. Olyan volt, mint régen. Mikor még minden szép, és jó volt. Még Daniel születése előtt. Mielőtt Damon elment.

Két keze közé fogta az arcom, majd magához húzott. Ekkor ajkunk összeért…

(Stefan szemszöge)

Melanie és én a Salvatore házban voltunk. Melanie szerint itt jobb. Nem kattog az agyam.

Damon és Madie távol vannak. Kettesben. Damon már biztosan rámászott…

Elég Stefan! Madie nem menne bele! – förmedtem gondolatban magamra.

De hiába. Az agyam nagyobbik része, érezte, hogy most együtt vannak. Talán kéz a kézben sétálgatnak.

Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. Minden gondolatomat kitörölte egy pillanatra.

Felálltam, hogy kinyissam, de Melanie megelőzött…

-         Szia! Damon-höz jöttem. Beszélnem kéne vele. – mondta egy ismerős hang.

-         Ő nincs itt. – mondta Melanie. – de Stefan igen. Ő talán tudja, hogy hol van. Gyere be. – nem hittem a füleimnek. Melanie beengedte.

-         Szia  Elena. – mondtam közömbösen. – Damon nincs itt, és én nem igazán érek rá, szóval, ha lehet gyorsan nyögd ki mit akarsz.

-         Szia. Nem akarok sokáig maradni, csak egy kérdésem lenne. Nem tudod, hogy hol van? Egyszer csak elment. Még csak fel sem hívott – kérdezte halkan. Gombóc volt a torkában.

-         De. Madie-vel Everett-ben. – feleltem összeszorított fogakkal.

-         Madie-vel? – kérdezte meglepetten. – mit keresnek ott?

-         Ott van Daniel. Elmentek érte. Nem tudom mikor jönnek. – mondtam, majd lehajtottam a fejemet, és az ujjaimat összekulcsoltam a tarkómon.

Ekkor Elena lehuppant a kanapéra mellém. Felemeltem a fejem, és láttam, hogy könnyek szöknek ki a szemeiből.

-         Jól vagy? – kérdeztem akaratlanul.

-         Nem. Miért van az, hogy mindent megkap Madie? Csak azért mert szép? Eddig azt hittem, hogy téged nem vehet el tőlem senki, erre most együtt vagytok. Aztán kiderült, hogy Damon és - ismét csak - Madie együtt vannak, valahol távol. Miért történik meg ez velem? Ennyire rossz ember lennék? – kérdezte, és potyogni kezdtek a könnyei. Megsajnáltam, és megöleltem. A karjai lecsúsztak a derekamra, míg a feje a mellkasomon landolt.

-         Nem vagy rossz ember. Csupán csak a szerencse elkerül. – nyugtattam. – hidd el egyszer minden jóra fordul. Mindenki megtalálja a helyét a világban. Mindenki azzal lesz, akit megérdemel. Te is megfogod találni majd, akit megérdemelsz. Egy kedves, normális fiút, aki feladna érted mindent.  

Elena lassan elengedett, és felemelte a fejét, majd rám nézett.

-         Annyira jó ember vagy. Mi ütött belém mikor mindent elrontottam? – kérdezte.

-         Sokszor követünk el olyan hibákat, amiket később megbánunk. De ez normális. Én is sokszor csináltam ilyet. Néhányról te is tudsz. De végül megtaláljuk a helyes utat. És innentől kezdve már mindent jól csinálunk. – feleltem. Hirtelen eltűnt minden gyűlölet, amit valaha is éreztem iránta. Olyan volt, mint régen. Mielőtt még össze vesztünk volna.

Elena mélyen a szemembe nézett. Hirtelen eltűnt körülöttünk mindent. Mintha a semmiben lebegtünk volna, távol minden bajtól, és gondtól. Nagyon jó érzés volt.

Lassan felült, és közelebb hajolt hozzám. Megfogtam az arcát, amitől kicsit megijedt. Összeszedte magát, majd megfogta az arcán lévő kezemet. Egye közelebb hajoltunk egymáshoz. Szinte éreztem a leheletét. Ekkor jöttem rá, hogy hiányzott.

Az ajkunk egyre közelebb ért egymáshoz. Szinte már összeértünk…

-         Stefan lassan… oh. Ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy ti…

-         Nem, semmi baj. Már így is menni készültem, csak…csak. – felelte Elena, majd kiszaladt a házból. Én ott maradtam a kanapén. Azokat a pillanatokat éltem át újra, és újra.

-         Stefan megmagyaráznád mi volt ez? – kérdeztem mérgesen Melanie.

-         Semmi. Csak…

-         Ez nem épp semminek látszott. Megcsókoltad Katherine hasonmását…

-         Ő nem Katherine! – kiáltottam rá dühösen. – és nem csókoltam meg…

-         Csak majdnem! – förmedt rám Melanie. – az majdnem ugyanaz. Képes vagy ezt tenni Madie-vel?

-         Én? Kitudja ő mit csinál Damon-nel! Talán most is együtt vannak… Még csak fel se hív. – feleltem dühösen majd kimentem a házból, és belevetettem magam az erdő sűrűjébe.

(Elena szemszöge)

Szaladtam ahogy csak a lábam bírta, s közben próbáltam feldolgozni a történteket. Nem akartam elhinni, hogy majdnem megcsókoltam. Ott voltam egy milliméternyire Stefan ajkaitól. Mi van velem? Tényleg nem bírok betelni egyel? Katherine-nek teljesen igaza van. Ugyanolyan vagyok, mint ő. Egy rossz… az. 

Mikor hazaértem felrohantam a szobába. Jenna utánam szólt, de nem foglalkoztam vele. Bezártam magam mögött az ajtót, majd rá vetettem magam az ágyamra. Újra,és újra lejátszottam magamban a pillanatokat. Újra, és újra átéltem, és végig lelkiismeret furdalásom volt. Megcsalom Damon-t. Pedig szeret. Akárcsak Stefan. Mindketten szeretnek, és én is szeretem mindkettőjüket. Nem tudok dönteni. Ha ez így megy tovább ebbe belefogok őrülni.

Kopogtattak az ajtómon.

-         Elena. Jól vagy? – kérdezte aggódva Jenna.

-         Igen. Jól. – feleltem, olyan erős hangon ahogy csak tudtam, de közben a könnyeim vízesésként zúgtak le az arcomon.

-         Amikor hazajöttél nem ezt láttam. Megbeszélhetnénk. Damon-nel van valami gond? Bántott?

-         Nem! Nem bántott – én bántottam  őt a tudta nélkül.

-         Akkor mi a baj? Kérlek had menjek be. Beszéljük meg. – mondta könyörögve. Végül megadtam magam és beengedtem. A könnyes szemeim láttán a tekintete még aggodalmasabb lett. – mi a baj?

-         Szerelem…- feleltem, és lehuppantam az ágyra. Jenna becsukta az ajtót, majd mellém  ült, és megfogta a kezem.

-         Mesélj el mindent.

-         Damon ma elment. Nem tudom, hogy hová, de egyik percről a másikra tűnt el, de mégcsak felsem hívott. Ezért elmentem Stefan-hoz hátha tudja. Beszélgettünk. Elmondta,  hogy Madie-vel van Everettben, mert segítenek valakinek. Ekkor elkezdtem Stefan-nak lelkizni. Megmondtam neki, hogy mekkora barom voltam mikor megtörtént az a dolog még akkor  Damon-nel, amire ő csak ennyit felelt: sokszor követünkel hibákat, amit megbánunk, meg hogy ő is követett el hibákat. Ebből azt következtettem,hogy már nem haragszik. Majd arra lettem figyelmes, hogy egyre közelebb hajol hozzám. Már majdnem megcsókolt, mikor elfutottam. – kicsit kiszépítve mondtam, el mert egy-két dologról nem tud. De a lényege ugyanaz.

-         Hajjaj. Ez így nem lesz jó Elena. Döntened kell a kettő között. – mondta.

-         De nem lehet. Stefan Madie-vel van. Hát nem érted? – kérdeztem dühösen, madj felpattantam, és megálltam vele  szemben - Stefan szereti Madie-t. Damon szereti Madie-t. Ez már ellett döntve. Én egyedül maradok.

-         Dehogy maradsz egyedül. Ne add fel. Erről nem tehetsz…

-         De igen, mert nem vagyok elég jó. Valamit Madie- tud,amit én nem. Talán az, hogy  szült már? Nyílván Damon ezért szereti még, hisz végül is ő a gyerek apja. Stefan meg azért mert megsajnálta. ez a magyarázat.

-         És most mit fogsz tenni? Fogod magad és gyereket szülsz? – kérdezte Jenna egy kicsit rémülten.

-         Nem dehogy is. – vágtam rá. – az lesz a legjobb, ha elmegyek, és soha többé nem nézek vissza Mysitck

(Madie szemszöge)

Eltoltam magamtól Damon-t. Mi a fene ütött belém? Ezt nem szabad.

-         Ne. Csak most ne. - mondta Damon majd megcsókolt újra. De ismét eltoltam magamtól.

-         Damon nem lehet…

-         De miért? Hisz te is akarod, nem? – kérdezte ijedten. Ismét igaza volt. Akarom,de még mennyire.

-         De! – mondtam, majd gondolkodás nélkül megcsókoltam. úgy, mint régen. Tele érzelemmel. Forrón, szenvedélyesen. Megszorította a derekamat, és megcsimpaszkodtam a nyakába.

-         Mi van velünk? – kérdezte lihegve.

-         Nem tudom. De nem is akarom megtudni. – mondtam, majd ismét megcsókoltam.

-         Várj! – szakította félbe Damon dolgot

-         Mi a baj?

-         Ne siessünk. Élvezzük, amíg csak lehet. Nem akarok ismét nélküled élni. – mondta, majd megpuszilta a homlokomat.

-         Pedig muszáj lesz. Damon mi nem lehetünk együtt. Neked ott van Elena, nekem pedig Stefan, meg a baba. – amikor befejeztem Damon nagyot nyelt.

-         Baba. – mondta mosolyogva. – az öcsém apa lesz! És a fiam testvére az én unokaöcsém. Hihetetlen.

-         Igen. Az. – feleltem. Damon piszkálta a dolog. Látszott rajta, hogy nem tudja túl tenni magát rajta. – hé. Ne szomorkodj. Majd neked is lesz még egy. Talán Elena bevállalja és…

-         De nekem nem tőle kell. Hanem tőled. Madie mikor érted már meg, hogy te vagy az életem? Nem tudok nélküled élni.

-         Akkor lépj túl rajtam. Egyszerű…- ezt igazából én magam sem hittem el. Nem olyan egyszerű túl lépni valakin, akit megszerettél. Főleg, ha ennyi ideig, és ennyire szeretted.

-         Nem kérheted ezt tőlem. Most nem! Ezekután. Emlékszel mi volt kb. 2 perccel ezelőtt? Úgy estél nekem, mintha az lenne az utolsó dolog, az életedben. – libabőrös lettem, még a gondolattól is.

-         De muszáj lesz. Nem tudok így élni. Damon te szeretsz,és… - ezt nem akartam folytatni.

-         És?Mi és? – kérdezett vissza.

Nem! Nem akarom kimondani, mert akkor azzal elkövetek egy olyan végzetes hibát, amit utána megbánok,és nem tudom visszavonni.

De az a valami, kiakart bújni onnan. Tudatni akarta, hogy igenis létezik.

-         Én is téged. De ez a helyzet nem változtat semmin. Külön élünk. Mint eddig. Te Elena-val, én pedig Stefan-nal. – minden bizonnyal ez volt életem egyik legnehezebb kijelentése.

-         Anya? Apa? – kérdezte hirtelen Daniel gyenge hangon. Minket nézett hatalmas szemekkel. – hát ti együtt? Kibékültetek?

És erre a kérdésre nem tudtam abban a pillanatban felelni…

VIGYÁZAT! +18-as karikás rész!!!!

75.

(Damon szemszöge)

-         Anya? Apa? Hát ti együtt? Kibékültetek? – kérdezte Daniel hatalmas kerek szemekkel. Olyan volt, mint egy gyerek. Hirtelen a régi időket jutatta eszembe.

Nehezemre esett válaszolni. Nem tudtam mit csináljak. Annyi minden volt abban a pillanatban a fejemben, és kezdtem elveszteni a fonalat. Mintha nem önmagam lettem volna. Olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből, és nem találnék vissza.

Végül Madie megtörte azt a kínos csendet, ami körülöttünk keringett.

-         Daniel nézd. Apáddal mi már nem lehetünk együtt. Sok minden történt az idők során. Nem vagyunk egymáshoz illőek. – Madie nehezen válaszolt. Kétségbe volt esve. Félt, hogy összetöri a fiunk szívét.

-         De láttam, hogy néztetek egymásra. Anyu miért nem vallod be magadnak? Látszik rajtad, hogy szereted apát. Miért okozol mindkettőtöknek fájdalmat?

-         Daniel. Már megpróbáltuk. De nem ment. Ezt te is tudod. – válaszoltam, kicsit megkönnyítve Madie helyzetét.

-          Mert nem adtatok magatoknak elég időt… Ha ismét megpróbálnátok….

-         Nem. Daniel sajnálom de nem. Mi nem leszünk együtt… - felelte Madie. Daniel kétségbe esetten nézett kettőnkre. Lelkiismeret furdalásom lett, amiért így megbántottuk.

Madie-nek megcsörrent a telefonja, majd kiment, így volt alkalmam átbeszélni a dolgokat a fiammal.

Leültem mellé az ágyra, de nem néztem rá. Inkább kinéztem az ablakon.

-         Nem értelek apa. Látszik, hogy szereted. Hogy vagy képes elengedni ilyen könnyen? – kérdezte Daniel. Ezen elmosolyodtam.

-         Akár hiszed, akár nem, nem könnyű. Szeretem anyádat. És ha szeretem elengedem.

-         És nézed, ahogy az öcséd mellett éljen? Még van időd. Még megváltoztathatsz mindent. Most az egyszer hallgass rám. – Daniel mindent megtesz, hogy együtt maradjak azzal, akit szeretek. De nem tehetem. Mert Madie eleget szenvedett miattam. – ha hagyod, hogy mindenben győzzön, sosem leszel boldog. Emlékszel mit meséltél Elena-ról? Ő is Stefan-t választotta. Ne hagyd, hogy minden az övé legyen. Harcolj. Légy kemény!- még nem láttam ennyire határozottnak…

-         Nem tehetem. Madie, Stefan gyerekét hordja a szíve alatt. Most nem tehetem meg. Nem okozhatok neki gondot. Elég volt. Azt akarom, hogy boldog legyen azzal, akit szeret. És, ha ez az öcsém, elfogadom, mert anyádról van szó. El kell engednem. Nem ragadhat le nálam. Ennek így nincs értelme. Sajnálom. Nem akarok vele lenni. Nekem is könnyebb lesz!

(Madie szemszöge)

Az ajtó előtt álltam. Mindent hallottam. Könnyek szöktek a szemembe. Ez lehetetlen. Nem adhatjuk fel ilyen könnyen! Hol vannak az ígéretek, hogy örökre veled maradok? Muszáj mindennek tönkre mennie?

Emlékszem az első napomra az iskolában. Elena-val együtt mentünk órák után. Összefutottunk Stefan-nal, és Damon-nel. Amikor megpillantottam, az volt az a  pillanat, mikor rájöttem, hogy miért is érdemes élni. A szemei rabul ejtettek. És még akkor se riadtam vissza, mikor megtudtam, hogy mi is ő valójában. Emlékszem, hogy mindig azt mondogatta:” Mellettem meg van pecsételve a sorsod. Veszélyben vagy. Mégis miért vagy még itt?” a válaszom csupán ennyi volt:” Azért, mert szeretlek, és nem akarok nélküled élni. Ha kell veled halok, de nélküled már nincs értelme az életemnek”

Olyan távolinak tűnnek ezek az emlékek, mintha sosem történtek volna meg, olyanok, mint egy álom.

Ránéztem a telefonomra. Stefan hívását nem fogadtam. Már biztosan ideges.

De egyszerűen nem tudom itt hagyni Damon-t,csak úgy.

Lenyomtam a kilincset, és oda rohantam – az akkor felpattanó - Damon-höz és megcsókoltam. Jó hosszan.

Azt hittem, hogy elfogja utasítani, de végül erősen magához szorított. A könnyek végig folytak arcomon.

Most az sem érdekelne, ha  valaki kitépné a szívemet, hisz Damon karjaiban vagyok. Újra. Úgy, mint régen.

(Elena szemszöge)

Miután Jenna alaposan leteremtett a meggondolatlan kijelentésem miatt, úgy döntöttem inkább maradok. Nem akarom itt hagyni. Szüksége van rám.

Vettem egy jó meleg fürdőt, hogy átgondoljam ezt a napot.

Felelevenítettem a Salvatore házban töltött pillanatokat. Stefan tekintete, ahogy magához szorított. És ahogy majdnem megcsókolt. De csak majdnem.

Becsuktam a szemem, és elképzeltem, ahogy elcsattan a csók. A karjai közelebb húznak, mintha sosem akarnának elengedni. Ajkunk összetapad, és forrón csókol.

Nem akartam kinyitani a szemem, mert féltem, hogy felébredek, és szertefoszlik az álmom.

De valami azt súgta, hogy elkell szakadnom. Nem élhetek álomvilágban, akármennyire is szép, és csodálatos.

Szép lassan kinyitottam a szemem, és megpillantottam Stefan-t, ahogy a kád mellett áll, és néz.

(+18! )

Elakadt a lélegzetem. Nem hittem a szememnek.

-         Te mit keresel itt? – kérdeztem akadozva, de nem érdekelt a válasz. Hisz itt volt.

-         Sajnálom, de valamit elfelejtettünk – mondta, majd felém hajolt, és megcsókolt.

Kezeimet a nyakára tettem, míg ő megragadta a derekamat, és kiemelt a vízből. A hajam kicsúszott a kontyból, és rátapadt a pucér hátamra.

Lerakott a földre, fölém hajolt. Megragadtam a pólóját, és levetettem róla, majd a sarokba hajítottam. Addig levetette a cipőjét, majd segítettem neki a nadrágnál.

-         Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem lihegve, az izgalomtól.

-         Muszáj megtennem! Nem akarok várni többet. Nem tudom mikor lesz még ilyen alkalmam – mondta, majd megcsókolt.

A testünk egybeforrt. Tökéletes pillanat volt. Ahogy a derekamat simogatta, a hideg rázott. Olyan jó érzés volt, „együtt” lenni.

Minden gondom eltűnt, és csak kettőnkre koncentráltam. Nem zavarhat most meg senki, és semmi. Bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Bárcsak minden így maradna. Bármit megtennék, hogy Stefan az enyém, lehessen, teljes egészében…

A fürdő padlóján feküdtünk, Ádám kosztümben. A fejem a mellkasán, a lábaink összekulcsolódva. Stefan simogatta a hátamat.

Még mindig ziháltam. Sosem volt még ennyire jó.

-         Min gondolkozol? – kérdezte Stefan.

-         Azon, hogy milyen jók voltunk együtt. Mint még soha. – feleltem, és rá néztem. Még ő is gyorsan vette a levegőt.

-         Azok. De kikell élveznünk a pillanatot. Mert talán sosem lesz már ilyen többé…

-         Css! – szakítottam félbe és az ujjammal betapasztottam a száját. – ne rontsd el a pillanatot, kérlek. Élvezzük ki ezt a rövid kis időt még. Nem akarok vissza térni abba a roskatag, rossz világba. Még nem…

Stefan bólintott majd megcsókolt. A derekamnál fogva magára húzott, és ismét kezdődött minden a legelejéről…

(Madie szemszöge)

Hosszú idő után szép lassan elengedtem. De még nem nyitottam ki a szemem. Minden olyan volt, mint egy álomban. Nem akarok felébredni.

-         Mi volt ez az egész? Mi ütött belénk? – kérdezte halkan.

-         Nem tudom, csak azt, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése. Megkellett tennem. – válaszoltam remegő ajkakkal.

-          Khm… - egymásra néztünk Damon-nel, majd egyszerre Daniel-re néztünk. – tudtam! Tudtam, hogy ez lesz! Én megmondtam – mosolyogott. – nektek együtt kell lennetek!

Erre nem tudtunk mit felelni. Csak halkan bámultuk a fiunkat, aki gyermeki örömmel mosolygott, és várta a nem létező csodát. Azt,  hogy kimondjam, az apjával maradok. De mindhárman tudjuk, hogy a jelenlegi helyzetben ez most lehetetlen. Nekem visszakell mennem  Stefan-hoz. Biztos már ideges, mert nem válaszoltam a telefon hívására.

Megfordultam, és kimentem a szobából. Míg kikerestem a telefonszámot, kisétáltam az udvarra. Hosszasan csengett a telefon, de senki nem vette fel. Még egyszer próbálkoztam. Remélem nincs semmi baj.

Kikerestem Melanie számát. Két csöngés után felvette.

-         igen?

-         Szia, Madie vagyok. – feleltem idegesen.

-         Szia  kicsim. Minden rendben?

-         Nem tudod hol van Stefan? Hiába hívom nem veszi fel a telefonját.

-         Nem tudom. Egyszer csak elviharzott, mint akinek sürgős dolga van. De veled minden rendben? Megtaláltátok Danielt?

-         Igen minden rendben van. Megtaláltuk igen. Csak aggódok Stefan miatt. – válaszoltam, majd hirtelen valaki hátulról megölelt. Damon volt az.

-         Nincs semmi baj. Majd jelentkezik nyugodj meg. – mondta Melanie kellemes hangon.

-         Remélem. Köszi. Majd jelentkezem. Nem sokára megyünk. Szia. – mondtam, majd letettem  a telefont.

-         Anyukád igazán aggódik. – mondta Damon.

-         Igen, de nem az anyám. – feleltem durcásan.

-         De igen, az. Ez ellen nem tehetsz semmit. Csak rá kell nézned…

-         Ha az anyám, hol volt évekig? Miért nem ő nevelt fel? – kérdeztem idegesen.

-         Elmondta, hogy miért, nem igaz?

-         De ez mind csak kifogás. Én sem vagyok egy túl jó anya, de sosem hagynám el a gyerekemet. Féltett? Akkor miért nem védett meg? Inkább odaadott egy idegennek?

-         Aki történetesen felnevelt. Nem idegen…

-         De akkor idegen volt. Damon ne próbáld meg jó fényben feltüntetni előttem őt, kérlek. Haragszom rá…

-         Jó rendben, győztél, nem fogom! – mondta majd elengedett. Ismét hívni kezdtem Stefan-t.

(Stefan szemszöge)

Elena ágyában feküdtünk. Elena a mellkasomon tartotta a fejét, s közben a meztelen hátát simogattam. Néha-néha kirázta a hideg. Ilyenkor elmosolyodtam.

-         Rezeg a telefonod – törte meg a csendet Elena. – nem veszed fel?

-         Most nem. Nem szeretném. Nem te mondtad, hogy ne törjem meg a pillanatot? – kérdeztem. Elena elmosolyodott ezen.

-         De igen. De lehet, hogy fontos. Már sokadszorra csörög. Lehet, hogy Madie az. Nem akarom, hogy gyanakodjon.

-         Jól van. – végül fel keltem, és felvettem a telefont.

-         Szia Stefan. Ne haragudj, hogy nem hívtalak azonnal csak nem voltam telefon közelbe.

-         Semmi baj. Nem haragszom. – mondtam kicsit fáradt hangot erőltetve.

-         Minden rendben? Furcsa a hangod…

-         Persze, csak aludtam egy kicsit. Te jól vagy? Daniel? Megtaláltátok?

-         Meg igen. Velünk minden rendben. Nem sokára megyünk haza. Nem tudok tovább itt maradni.

-         Siessetek. Minél előbb annál jobb. Szeretlek. – s ezzel letettük a telefont.

-         Na? Mikor jönnek? – kérdezte Elena.

-         Azt mondta, hogy nem sokára. Ahogy ismerem az pár óra…

-         És pár óra múlva vége mindennek… megint. Stefan én ezt nem bírom tovább. Én veled akarok lenni. Mindig. Soha többé nem akarok nélküled lenni. Akkor nem érek semmit. – Elena szemei könnybe lábadtak.

-         Én sem. De muszáj így alakulnia. Nem hagyhatom ott Madie-t. Most nem, mert… - ekkor elhallgattam. Elena még nem is tudja, hogy Madie babát vár, tőlem.

-         Mert? Miért nem fejezted be? – kérdezte kíváncsian. – valami baj van?

-         Nem... vagyis nem tudom…

-         Stefan, nézz rám. – szakított félbe, és megfogta az arcom, hogy tekintetünk találkozzon. – nekem mindent elmondhatsz, érted? Nem kell titkolnod semmit. Hidd el megértem, és nem fogok megharagudni.

Ajj a fenébe! Hogy mondjam el neki? Ha most elmondom mindennek vége. Biztos, hogy megharagszik, és… nem. Nem Stefan! El kell mondanod. MUSZÁJ

Végül vettem egy mély levegőt, és kimondtam:

-         Madie és én kisbabát várunk. – ekkor Elena megdöbbent.

-         Mi? – kérdezte halkan. – hogy mi? És ez végleges?

-         Igen, de kérlek nyugodj….

-         Hogyan? És miért? Ajj! – Elena rettentő dühös lett. Magára tekerte a takarót, majd felpattant az ágyból. – Stefan miért? Miért nem előbb mondtad el? Ennyit nem érek? Ha Madie terhes mire volt jó ez az egész? Hogy elengedj? Hogy ezzel jelezd, itt a vége? Mi a fene van veled, velünk? Nem hiszem el. NEM! – a falnak dőlt majd zokogva lecsúszott a földre. Oda szaladtam hozzá, és megöleltem.

-         Sajnálom, Elena. Ne haragudj. Egyszerűen nem tudtam elmondani…

-         Öltözz fel és menj innen! – mondta dühösen.

-         Elena én…

-         TÜNJ INNEN! – kiáltotta majd kirohant.

Nehezen, de végül felöltöztem, majd kiugrottam az ablakon.

Gyorsan szedtem a lábamat, így alig 2 perc alatt otthon voltam. Bementem a házba, majd fel a szobámba.

Idegességemben, beleütöttem egyet a szerkénybe.

Miért vagy ennyire szerencsétlen? Minek kellett ennyire kepesztenem Madie-ért? Pedig szeretem Elena-t…

Idióta vagyok… erre nincs más válasz.

(Madie szemszöge)

Daniel már sokkal jobban volt. Úgy döntöttem, hogy elmegyek. Vissza Mystick Falls-ba.

-         Biztos vagy ebben? – kérdezte Zack aggódva.

-         Igen. Muszáj haza mennem. – feleltem zavartan.

-         Nem várod meg a nővéremet? – szólt Darell.

-         Sajnos nem tudom megvárni. Muszáj haza mennem. Ne haragudjatok. – bocsánat kérően pislogtam rájuk.

-         Nem haragszunk. Megértünk. Hidd el. De ha gondoljátok, hívjatok fel minket. – mondta Zack, majd leírta a telefon számukat.

-         Rendben, köszönöm. És azt is, amit a fiamért tettél. Rettentő hálás vagyok. És persze Anna-nak is, hogy nem hagyta ott a fiamat.

-         Sose tudta volna megtenni. – mondta Darell.

Idő közben Daniel is elkészült. Mindenki indulásra kész.

Mindenkit megöleltünk, majd szép lassan elindultunk kifelé. Damon úgy döntött jobb, ha Daniel velem utazik. Mellette úgy is csak unatkozna. Nem akartam vitatkozni.

Végül beszálltunk az autóba. Bekapcsoltam a biztonsági övemet, beindítottam a motort, és mielőtt elindultam vettem egy mély levegőt. Vetettem egy utolsó pillantást a többiekre, majd ráléptem a gázra, és elindultam Mystick Falls felé.