De hozom máris a következő fejezetet. Puszi Nektek.
41.
Lassan egy órája vagyok itt fent. Ez idő alatt egyfolytában Damon kezét fogtam. Minden percben ránéztem, hogy mikor hajlandó végre felnézni.
Majd hirtelen, Damon egyhatalmas levegőt vett, és köhögni kezdett, majd felült. Gyorsan lekaptam a szekrényről az üveget, és a kezébe adtam. Nem is kell mondani, hogy lehúzta az egészet. Örömömben sírni kezdtem.
- Mi a baj? – kérdezte, mintha mi sem történt volna.
- Azt hittem elvesztelek… - mondtam, majd egy hosszú pillantás után megöleltem. – olyan jó, hogy itt vagy. Nagyon, nagyon megijedtem.
- De most már semmi baj. Itt vagyok. – közölte és nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat. – egy kérdés; Miért vagy te még mindig ebben a ruhában?
- Mert nem mozdultam el mellőled. Itt voltam mindvégig. – mondtam, majd elengedtem.
- Most már tudom, miért mondják, hogy szerencsés vagyok. Hihetetlen, hogy mennyi undorító dolgot követtem el, de te mégis itt vagy mellettem. Nem hiszem, hogy megérdemelnélek…
- Ezt most fejezd be. Ha nem szeretnélek, és nem érdemelnél meg, nem ülnék itt egy kicsit piszkos mennyasszonyi ruhába, azt várva, mikor kelsz végre fel. – viccként egy kicsit morcos képet vágtam. Damon megfogott és hirtelen lefektetett az ágyra. Én voltam alul, míg ő felettem támaszkodott egy kézzel, míg a másikkal az arcomat simogatta.
- Madeline Roberts, tudnia kell, hogy örökkön örökké szeretni fogom. Ha esetleg elszólít magától valami, én még azután is az öné leszek. – szerettem, ha régimódiasan beszélt. Így bemutatja, hogy milyen volt akkor, mikor még ember volt. milyen volt az a korszak.
- Mr. Salvatore. Én, Madeline Roberts örök hűséget fogadok önnek, míg világ a világ. A szerelmem akkor is tart majd, ha már nem leszek. Életem, mindenegyes pillanatát önnek szánom. Szívem és lelkem csak az öné. – a régi módi filmekből sokat lehet tanulni.
- Nagyszerű. – egy hatalmas mosoly húzódott az arcára. – talán te is abban a korban éltél valahol elrejtőzve?
- Bekell valljam azt hiszem igen. Már akkor tudtam, hogy te leszel az akivel boldogan akarom leélni az életemet. – viccelődtem, majd kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Na jó, akkor azt most onnan eltűntetjük. – aztán Damon elkezdett csikálni. Annyira nevettem, hogy már szinte sikítottam. Erre bejött Ashley.
- Oó. Bocsánat, akkor nem zavarok, azt hittem nagy baj van. De amint látom nem, és Damon is rendben van.
- I-igen. – dadogtam, majd Damon leszállt rólam. Megigazította a haját. Ashley nevetni kezdett.
- Na jól van nem zavarok tovább. – vágta rá, majd becsukta az ajtót.
- Ezt elintéztük… - vigyorgott Damon.
- Elintéztük? Kérlek ne beszélj többes számban. A te hibád, te csikáltál. – viccelődtem. Damon morcosan nézett rám.
- Na jól van, de csak azért adok neked igazat mert…
- Igazam van? – vágtam közbe, majd ránéztem. Damon gondolkodást színlelt. – jajj ne már. Tudod, hogy igazam van.
- Na jó, de most az egyszer. – válaszolta vicces hangon. Elnevettem magam, mire ő értetlenül nézett rám.
- Bocsánat, csak olyan régen nevettem már. – feleltem, majd lecsúsztam az ágyról.
- Semmi baj. Ezért ne kérj bocsánatot. A sok szenvedés után, megérdemled, hogy végre jól érezd magad. itt az ideje, hogy egy kicsit kikapcsolódj. – Damon megfogta az arcom, hogy szemkontaktusban legyünk. A szemei ragyogtak, és nyugalmat sugároztak. Ahogy néztem azt a két gyönyörű szempárt, rám is hatott a nyugalom.
- Tudom, de valahogy ilyenkor úgy érzem, hogy bűnt követek el… mintha valami illegális dolgot művelnék… - mondtam, majd leültem az ágyra, és a két kezembe borítottam az arcom.
- Madie, kicsim ne így fogd fel a dolgot. Tegyük túl magunkat rajta, ha nem is teljesen, de legalább annyira, hogy jól érezd magad. Rendben? – Damon nem érti meg, hogy mit érzek. Nem merek boldog lenni, mert akkor mindig valami rossz üt be. Mindig akkor történik valami, mikor a legboldogabb vagyok. Most is van egy olyan érzésem, hogy valami rossz fog történni. Bár nem tudom megállapítani, hogy mi az. Mivel Daniel már nincs itt Mystic Falls-ban most őérte aggódom a legjobban. – min gondolkozol? – szakította félbe a gondolatmenetemet Damon.
- Csak aggódom. Danielért. – feleltem. Nem mertem a szemébe nézni, mert attól féltem, hogy mérges lesz
- Madie, az isten szerelmére. Kérlek próbálj már meg nem aggódni egyfolytában… - Damon hangja kicsit keményebb lett, és megfeszült.
- Szerinted nekem ez könnyű? Könnyen viselem el? Mert rohadtul nem. nem tudod milyen érzés, hogy mindig akkor történik valami rossz, mikor boldog vagy. Nem tudod milyen érzés az, hogy olyan dolgok derülnek ki olyankor, amiket jobb lenne elfelejteni, de nem tudom, mert egyszerűen… képtelen vagyok rá. Félek ezektől, mert ha sikerült elfelejtenem, valami visszahozza őket. Így sosem leszek boldog. Lassan a fiamat is elvesztem, mert megtalálta a boldogságot. Egyedül te maradsz nekem, de néha úgy érzem te sem értesz meg. – egyszerre, minden kijött belőlem. Csak ömlöttek a gondolatok. Nem foglalkoztam vele, hogy ezzel bárkit is megbántok. Nem érdekelt semmisem.
- Madie. Ezen túl leszünk. Azt meg sajnos el kell fogadnunk, hogy az élet nem egyszerű. Az élet nem olyan, mint a vanília fagyi, hogy minden pillanatát élvezed, míg el nem fogy. Az élet egy hatalmas játék, amiben sosem nyerhetsz, ha nem tanulod meg a játékszabályokat. Sajnos eddig senki sem jött rá, hogy mik a szabályok, így veszítenünk kell folyton. – Damont még nem hallottam így beszélni, mintha nem is ő lenne. Mintha megváltozott volna.
- Remélem mi leszünk azok, akik rájönnek. – mosolyogtam. Damon magához húzott és megölelt.
- Itt van előttünk az örökké valóság. Meddig tart megtalálni? – viccelődött.
- Jól van rendben, de ennek egyetlen lépéssel kell kezdődnie. Hogy találok magamnak egy kevésbé habos-babos ruhát. – Mindketten felnevettünk.
- Jól van hagylak öltözni. De ne tartson sokáig. – mosolygott.
- Értettem. – feleltem, majd tisztelegtem.
A szekrényből kikaptam egy zöld halászgatyát, meg egy egyszerű fehér spagetti pántos felsőt.
Lehámoztam magamról a mennyasszonyi ruhát, majd felkaptam azt, amit kivettem a szekrényből. Olyan volt, mintha valami kilós súlytól mentettek volna meg.
Lementem a nappaliba. Közben rájöttem, hogy itt az ideje kimozdulnom kicsit.
Damon is ruhát váltott. Ő fekete farmert, és fekete felsőt húzott. Most sem hazudtolta meg a stílusát.
- Kész vagy? – kérdeztem. Damon felemelte két kezét.
- Kész, bizony. De miért? – kérdezte kíváncsian. Rákacsintottam.
- Tudod mit? Úgysincs itthon Daniel, kirúghatnánk a hámból. Ha jól hallottam valamelyik nap, akkor ma a Grillben party van. Beugrunk? – alig ismertem magamra. Sosem szerettem bulizni, de most az egyszer nagyon rákaptam.
- Öö… Hé? Az új Madie, mit csinált az én régi szerelmemmel? – Damon sem ismert rám.
- Semmit. Ugyanaz vagyok aki régen is. csak állandóan a négy falközt tengődtem, amiből már elég volt. – mosolyogtam. A kezemet Damon keze felé nyújtottam. Időközben kezdett besötétedni.
- Várj, kell a kul…
- Á-á. Gyalog megyünk. A kocsiban most nagyon meleg lenne. És így sokkal több időt lehetek veled. – mondtam majd megpusziltam.
Damon nagyot nézett, de beleegyezett… kénytelen volt, ha azt akarta, hogy boldog legyek.
Egész úton nevetgéltünk, és elmeséltük a legszebb gyerekkori emlékeinket. Ő elmesélte milyen volt abban a korban élni, mint amelyikbe ő született.
- Te is élvezted volna, hidd el. Úristen. 1870-as évek, de régen is volt… - Damon hatalmas mosolyt villantott. – az emberek tisztelték egymást. Mindenki a lehető legcsinosabban járt az utcán. A nők hatalmas, néhol, földig érő szoknyát viseltek, hatalmas fodrokkal. Mikor egy férfi udvarolt, egy nőnek, sosem tegezte. Ez sokáig meg is maradt, de az idő során persze ez is megváltozott. A gyerek sosem tegezte le a szüleit. A lehető legnagyobb tisztelettel bántunk velük, hisz ők adták nekünk a legdrágábbat…
- Élvezted? – kérdeztem. Nagyon szerettem,ezekről beszélt.
- Persze. Bálokba jártunk. Ott, csak is az apa engedélyével, kérhettél fel táncolni egy hölgyet. Ha te nőként, engedély nélkül mentél volna táncolni, akkor az idősebb asszonyok kipletykáltak, hogy mekkora céda vagy. Egy hölgy sosem kezdeményezhetett, mert megaláztad magad, a férfi előtt. A bálokban mindig kisebb vonós zenekarok játszottak. Néha hiányzik azaz idő. – Damon a földre szegezte a tekintetét.
- Na jó akkor mesélj nekem mondjuk az… 50-es évekről. Arról sosem tanultunk az iskolában. – tereltem a figyelmét, hogy felengedjen.
- A Rock’n’ Droll időszaka volt. Akkor voltak hatalmas bulik. Mindenhol. Egyszer itt a gimiben is rendeztek egy ilyen estét. Mindenki élvezte. Főleg Stefan. Jól megtáncoltatta Elenát. – erre felnevetett. – mindenki pöttyös, és mindenféle színes göncöket húztak. Itt kezdték kifigurázni az addigi divatot. Hétvégénként ha elmentél egy-egy kocsma előtt, sosem volt olyan, hogy nem hallottál volna tomboló tömegeket. Talán a legnagyobb áttörést az okozta mikor 1952-ben egy Bob Loyd Horn nevű fickó Bandstand nevű tévéshowja sugározni kezdte Alan Freed szervezte első igazi Rock’n’ Droll zenét. Milliókat ejtette rabul. Aztán jött a country. Mondanom sem kell, hogy ez is olyan volt. Imádtam azt a korszakot. – Damon áhítattal mesélt.
- Bárcsak én is ott lehettem volna. – óhajtoztam. Damon rám nézett.
- Hidd el, én is jobban jártam volna. – mosolygott. Időközben megékeztünk a Grillhez. Sokan voltak. Régen voltam már itt. Feltámadtak a régi emlékek. Jók és rosszak. A legszebb az volt, mikor itt csattant el az első csókunk Damon-nel. Damon megszorította a kezem, majd rákérdezett: - Mind gondolkozol?
- Emlékszel, mikor itt voltam veled először? Itt volt az első csókunk. Sok idő eltelt azóta, és rájöttem, hogy sok mindent kihagytam az életemből. Szerettem volna másként élni, de az életteljesen mást hozott. – ránéztem. Az arca vonásait alig tudtam kivenni az utcai lámpák sápadt fényében, de azt hiszem nem értette miről beszéltem. – Sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam. Ezerszer jobbat.
- Egy másodpercig azt hittem megbántad, hogy velem vagy. – Damon hangja nyugodt lett.
- Ha megbántam volna, akkor most nem viselném ezt. – válaszoltam majd ránéztem a gyűrűmre.
- Ez igaz. – felelte majd rám mosolygott. Az arcomat közelebb húzta az ő arcához, hogy megcsókoljon. A kezeimet a nyakára fektettem, majd mikor a szánk egymáséhoz ért, hevesen csókolni kezdett.
- Na jó. Menjünk be. Bulizzunk egy kicsit, utána majd meglátom mi lesz. – feleltem kicsit gyengén, mert akármikor megcsókol, mindig furcsa érzés tör rám.
Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat, majd beléptünk az épületbe. Mindenhol emberek táncoltak, nevetgéltek, beszélgettek. Próbáltam ismerős arcokat keresni, de egyet sem láttam.
Mikor oda léptünk a pulthoz, valaki megütögette a vállamat.
- Zavarhatlak? – kérdezte a lány.
- Caroline? Te jó ég! – az arcomra azonnal mosoly szaladt, majd megöleltem.
- Annyira hiányoztál. Vissza kell jönnötök Miamiba. Olyan unalmas… - mondta, majd elengedett.
- Te is hiányzol, csak tudod egy kis időre volt szükségem… - azt hittem ez egy olyan este lesz, amikor nem gondolok semmi rosszra.
- Sajnálom, Madie. És tudom, hogy időre volt szükséged. Megértelek. De annyira hiányoztál. De ígérd meg, hogy amint minden rendben visszajössz, minimum 3 napra. – Lelkiismeret furdalásom lett, hogy csak magamra gondoltam. Apát csak úgy otthagytam. Nem adtam neki időt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- Sajnálom Caroline. Tényleg. Nem tudom mi ütött belém. Csak magamra gondoltam. Csak is arra, hogy nekem legyen jó. Nem gondoltam másra. A legrosszabb, hogy apát is otthagytam…
- Madie ez természetes. Persze, hogy otthagytad. Sokkot kaptál és elmenekültél. – Damon a kezemet simogatta. – de tudod mit? Hagyjuk a csodába, bulizzunk egyet. Aztán eldöntjük, hogy mi legyen. Rendben? – Damon-nek igaza van. Most félre kell raknom a problémáimat.
Az egész éjszakát átbuliztam. Damon elfeledtette minden gondomat. Caroline sokat mesélt mi történt Miamiban. Apa ismét dolgozni kezdett, Jake készül az egyetemre. Bár ott lehetnék velük.
Minden olyan tökéletes volt, míg…
- Madie, nem akarlak megrémiszteni de… - Damon az ajtó felé nézett. Én is oda néztem és persze, hogy Katherine ott volt. egyenesen felén tartott.
- Miért kell mindig a legjobb pillanatot elrontania? – a költöő kérdés hallatán Katherine felnevetett. – persze, még hallgatózik is.
- Sajnálom. Figyelnem kell rád. Mér megmondtam. Mindent…
- „Megbántam. Ha tehetném, hidd el megváltoztatnám”. Hogy ezt hányszor hallottam már… - vágtam közbe és gyilkos pillantást vetettem rá.
- Már ezerszer elmondtam tudom. Nem erőltetek semmit, de jó lenne, ha adnál egy esélyt arra, hogy mindent megbeszéljünk.
- Sosem adod fel? Nem fogod megérteni, hogy nem akar tőled semmit? – Damon hangjából kivetem, hogy Katherine viselkedése az őrületbe kergeti.
- Nem fogom feladni. A lányomról van szó. Te feladnád, ha a drága kicsi fiadról lenne szó? Mert én nem úgy vettem észre… - Katherine szavait átitta a gyűlölet.
- Tudod mit? Elmegyek veled egyszer valahová, hogy mindent elmondhass. – megadtam magam, mert ha nem teszem sosem hagy békén. De nem adom ám egyszerűen magam… – egy feltétellel. Ha visszavonod ténylegesen a gyámságodat rólam.
Katherine szeme kitágult a meglepetéstől. Egy ideig csendben bámultuk egymást.
- Rendben. Ott akarsz lenni, mikor aláírom a szerződést? – Katherine feladta.
- Nem. Vagyis te leszel ott holnap délután háromkor az esküvőmön, mikor hozzá megyek Damon-hez. – engem is meglepett, amit mondtam. De nem volt választásom. Minél előbb annál hamarabb szabadulunk meg Katherine-től és a gondolattól, hogy ő létezik.
- Ott leszek. Így neked is egyszerűbb lesz, és nekem is. – felelte majd hátat fordított és elment.
- Madie, biztos vagy te ebben? – kérdezte Damon.
- Halál biztos. Ha ez kell ahhoz, hogy megszabaduljak, tőle akkor állok elébe. Sajnálom, hogy így kell, de meg kell tennem. Nem akarok többé vele találkozni… - vágtam rá. Damon megölelt.
Nem maradtunk tovább. Haza mentünk. Caroline az egyik ismerősénél aludt. Félúton letért tőlünk. Csendben voltam. Mart a tudat, hogy életem legszebb napján, ott lesz az a valaki, akit a világon mindennél jobban gyűlölök.
Mikor beértünk a házba Damon-nel megállított.
- Figyelj. nem kell csinálnod, ha nem akarod. Nem kell ott lennie.
- De akarom. Tény, hogy irtózóm a gondolattól, hogy ott lesz az akinek nem kéne…
- De ez az egyetlen esélyed, hogy megszabadulj tőle… Tudom. De féltelek Madie. Nem akarom, hogy még jobban összetörj. Nem akarom, hogy bármi bajod essen attól, hogy ideges vagy Katherine miatt. – Damon magához ölelt.
Igaza van. Ha így folytatom össze fogok törni. Nem szabad.
- Jól van. Megígérem, hogy nem fogok összetörni, de most lefekszem. Nagy nap lesz a holnapi. – feleltem, majd egy puszit nyomtam az arcára, és felmentem az emeletre.
- Rendben. De egy valamit tudnod kell. Je’taime. – válaszolt Damon. Ez csak annyit jelent, hogy szeretlek. Franciául. Mielőtt lefeküdtem elmentem fogat mosni, lemosni az arcom. Aztán beérve a szobába kifésültem a hajam.
Belenéztem a tükörbe. Az arcom nyúzott volt. a szemeim alatt lilás karikák. Napok óta nem ittam. Persze, hogy rossz a közérzetem. Erről mindig megfeledkezek.
Lementem a pincébe, ahol Damon tartalékjai vannak. Ő is itt volt.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Igen csak szükségem van egy kis vérre. – feleltem és kivettem egy üveggel.
- Még mindig alig szoktál hozzá? - kérdezte bár inkább kijelentésnek hangzott.
- Igen pedig már egy ideje csinálom. – mondtam majd kinyitottam az üveget és inni kezdtem belőle.
- Azaz lassan három éve. – majdnem megfulladtam…
- Mi van? – kérdeztem. Damon a falon lévő fehér naptárat bámulta.
- Ma van Daniel születés napja. Most lenne pontosan, 3 éves…
- Tényleg. – sóhajtottam. – nem hiszem el. Miért vagyok ennyire figyelmetlen? Régen napokat számoltam minden közelgő ünnephez, de most semmi időérzékem nincs.
- Ez a vámpír léttel jár. Eleinte még ez lesz, de egy idő után hidd el minden olyan lesz, mint régen. Hozzá fogsz szokni. A szervezeted nem állt még rá teljesen erre az új élet formára. – felelte Damon és lecsukta a hűtő ajtót.
- Akkor nem az én hibámból van ez… - feleltem, majd Damon oda jött hozzám közel.
- Nem. mindenkivel elő fordult aki vámpír. Ez miatt ne félj. Ne aggódj hozzá fogsz szokni. – mosolygott. Megnyugodtam.
Az éjszaka elég hosszú volt. szinte egészvégig a plafont bámultam és gondolkoztam. Vajon milyen tervet eszelt ki Katherine? Vajon megpróbál valamit elkövetni annak érdekében, hogy neki megint jó legyen? Ezt csak ő tudja… sajnos. Bár tudnék a gondolataiban olvasni. Minden sokkal egyszerűbb lenne.
Nem tudtam aludni. Damon nem volt mellettem. Lementem a nappaliba megnézni,hogy ott van-e.
A kanapén ült és egy régi könyvet olvasott aminek a lapjai megsárgultak.
- Ez mi? – kérdeztem és lehuppantam mellé. A fejem a vállára hajtottam.
- A naplóm… - vágta rá Damon. – ezt akkor kezdtem írni, mikor vámpír lettem. Ez volt az első. – mondta és a kezembe nyomta.
- Az írásod azóta semmit sem változott. – viccelődtem.
- Ha gondolod vidd fel magaddal, és olvasgasd. Sok dolgot megtudhatsz belőle. – mondta Damon.
Felállt és felment az emeletre. Én még maradtam kicsit. Olvasgattam a naplóból.
1864. április.
Az első napom vámpírként. Mindenki úgy tudja, hogy az öcsém és én meghaltunk. Jobban szeretném ha így lenne. Ez az új lét… teljesen kikészít. Jobb lenne, ha halott lennék. Stefan saját magát hibáztatja, hogy ez lett belőlünk. Emily a családi gyűrűnket megbűvölte, hogy a napon ne legyen bajunk. Ha nem viselnénk a Nap pórrá égetne minket. Bár így lenne. De megígértem Stefannak, hogy vele maradok. De nem tudom megérdemli-e azok után amit velünk tett. Én nem akartam ez lenni. Jobban szeretnék halott lenni, mint vámpír. Mikor megérzem a vér szagát… olyan leszek, mint egy szörnyeteg. Az arcom eltorzul, a torkomat ég. Mikor meglátom az áldozatot egyből, reflexszerűen rávetem magam, és egyből a torkának esek. Ilyenkor átharapom az ütő eret, és a vér egyből a számba spriccel. Amint kiszívtam az összes csepp vért már minden könnyebb. Minden. De lelkemben teljesen más játszódik le, mikor végzek egy emberrel. Elfog az a tudat, hogy megöltem. De valahol élvezem, mert így eltudom nyomni Katherine hiányát. Elfelejtem, hogy bezárták a sírba, hogy elvették tőlem. Elkell fogadnom a tényt, hogy Katherine halott. Soha többé nem fogom őt látni, és azt hiszem ebbe bele fogok halni…
Szenvedett. Tudta, hogy nem fogja kibírni, mert annyira szerette Katherine-t. Alex nem Elenát, hanem Katherine-t látta. A múltat és jelent.
Lapozgattam tovább a naplóban.
1864. december. 24.
Az első karácsonyom egyedül. Azt is onnan tudom, hogy karácsony van, hogy a emberek erről beszélnek. Mindenhol
Ott hagytam Stefant, és eljöttem, hogy egyedül kezdjek újra mindent. Nem tudom, hogyan, de nem voltam hajlandó tovább vele maradni. Miatta lettem szörnyeteg. De részben meg is köszönhetem neki. most végre kitölthetem a fájdalmamat. Most már csak egy számít; az, hogy GYILKOLNI tudjak, és, hogy vérhez jussak. Nem érdekel az sem, ha lebukok. Majd megölöm őt is… nem számít semmi. Nem akarok mást, csak szenvedést okozni, ahogy nekem tették. Ha tehetném megölném a saját öcsémet is. részben az ő hibája, hogy elvitték Katherine-t. hogy elvették tőlem.
Ölni akarok. Ölni...
Mintha nem is Damon lenne. Mintha egy kitalált emberről olvasnék. Szenvedett mert elvették tőle, azt amit a legjobban szeretett. Katherine-t. Aki az anyám.
1870. április.
Kezdtek bele rázkódni mindenbe. Egy ismerősömnél vagyok. Ő is vámpír. Azt állítja, hogy látta Katherine-t. én nem hiszek neki, hisz őt bezárták a sírba. A saját szememmel láttam amint elhurcolják.
A srác barátai szerint biztosan él. Ha csak nem született egy hasonmása. Ezt kétlem, hisz Katherine vámpír volt, és nem lehet gyereke a vámpíroknak...
Becsuktam a könyvet. Elég volt abból, hogy arról kell olvasnom, ahogy Damon szenvedett.
Damon épp ekkor lépett be a nappaliba.
- Meguntad? – kérdezte
- Nem, csak nem akarok arról olvasni, hogy mennyire szenvedtél. Nem akarom, hogy átérezzem…
- De már vége, Madie. Most már nem szenvedek, mert te itt vagy. Nézd. Ez a legutóbbi. – mondta és a kezembe nyújtott egy másikat. Ez már újabb volt. kék borítóval.
- Nem. Nem szeretném. Nem akarom tudni, hogy mennyire szenvedtél régen. Én ezt az énedet szeretem, amit én megismertem. – mondtam majd megcsókoltam.
- Jól van. De bármikor belenézhetsz. Nincs titkom előtted. – válaszolta.
- Elmegyek aludni. Holnap nagy nap lesz. – feleltem.
Nem válaszolt. Befeküdtem az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Elaludtam.
Nem álmodtam semmi, vagy legalább is nem emlékszem rá.
A nap ragyogott az égen, és egy felhő sem takarta. A ruhám már ott hevert az ágy másik végében. Kopogtatásra lettem figyelmes.
- Igen?
- Szia. Ashley vagyok. Bejöhetek? – kérdezte
- Persze. Gyere csak. – mondtam. Ashley belépett a szobámba.
- Azt hiszem kifogsz akadni. – mondta Ashley.
- Miért is? – csípőre tettem a kezem.
- Felhívtam az apukádat, Jake-et, Caroline-t, és Alex-et. Eljönnek az esküvődre. – Ashley kicsit szégyellte magát.
- Te lökött vagy? Ezért miért haragudnék? – kérdeztem majd megöleltem.
- Na elég. Itt az ideje öltözni. – mondta, majd elengedett.
Segített fel húzni a ruhámat. Most már harmadszorra veszem fel. Remélem most már tényleg kimondom benne az igent. Gyorsan megcsinálta a kontyomat. A tetejére egy gyönyörű szép kövekből kirakott hajtűt tűzött, amire egy fátylat akasztott. Nem emlékeztem rá, hogy volt a ruhámhoz fátyol is.
Ashley-re néztem mire ő csak mosolygott és azt mondta ez tőle ajándék.
Lassan felálltam, és megöleltem.
Lementünk a nappaliba. Mindenki itt volt már. Már apa is. én egyenesen oda szaladtam hozzá, hogy megöleljem, és bocsánatot kérjek tőle.
- Apa. – mondtam zokogva. – nagyon sajnálom, hogy csak úgy eljöttem tőled. Csak magamra gondoltam. Rád nem.
- Semmi baj. Ez természetes. Én is kiakadtam volna. ez természetes dolog. És rád nem is tudnék haragudni. Te vagy a kicsi lányom. Akkor is ha ez biológiailag cáfolt…
- Jajj apa. – mondtam és elhúzódtam tőle. – nekem örökre te leszel az apám.
Mindenki az ajtó felé nézett. Kopogtak.
Damon ment kinyitni. Katherine volt az.
- Jó napot. – büszke de átlátható mosoly virított az arcán. - Látom egy páran összegyűltek a lányom esküvőjére.
- Elenának van egy lánya? – apa nem értette. Persze, hogy nem azt hiszi, hogy Katherine Elena.
- Oh. Ön még nem tudja? Madie! Miért nem mondtad el neki? – Katherine rám nézett.
- Apa, ő itt Katherine. Ő az anyám… a biológiai anyám. – apa álla a meglepetéstől leesett.
- De kiköpött olyan, mint Elena... – apa le sem vette a szemét Katherine-ről.
- Igen, mert van valamilyen vérvonal… de nem tudom milyen… - vágtam rá. – de ezt majd később megbeszéljük. Már csak pár óra és Damon felesége leszek. – feleltem és a kezem Damon felé nyújtottam, hogy megfogja. Ez ilyenkor mindig megnyugtat.
- Damon beszélhetnék veled? – szólt Katherine és elvitte Damon-t.
Van egy rossz érzésem. Mintha kitervelt volna valamit. Még a szeme se áll jól. Kezdek aggódni miatta. Most még rosszabb lesz a helyzet, mint volt.
- Madie, hallod? – apa hangja rázott ki a gondolataimból.
- Ne haragudj, csak egy percre elgondolkoztam. Sajnálom. – mondtam majd ránéztem apára.
- Semmi baj. Minden rendben? – kérdezte apa, és megfogta a karomat.
- Persze csak aggódok. Katherine miatt… - sóhajtottam.
- Ne aggódj miatta. Nem lesz semmi gond…
- Apu te nem ismered. Félek, hogy valami rosszat csinál… Katherine egy önző alak aki csak magára gondol. Engem sosem szeretett. Én csak arra kellek neki, hogy megkapja amit akar… - kiáltottam. Katherine rám nézett.
- Madie… én nem…
- Hagyj békén Katherine. Te vagy az utolsó akivel most szóba állnék…. – válaszoltam majd felszaladtam a szobába.
