Sziasztok!Az én karácsonyi ajándékom megérkezett! Egyszerre 3 fejezetet raktam fel. Ezzel kívánok Minden Kedves Olvasómnak Boldog Békés Ünnepeket.

16.

A borítékon egy név szerepelt. Azt hittem majd’ szívrohamot kapok mikor láttam. Damon írt.

Madie!

Sajnálom, hogy nem lehetek veled minden percben. Főleg most, hogy életed legszebb napjait éled. Bár mennyire is szeretnék ott lenni, nem megy. Félek, hogy valami olyat követek el, amit megbánnék. És ezt szeretném elkerülni. Csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy vigyázz magadra és a babára, mert egy vámpír csoport indult el felétek. Ha teheted NE MENJ KI az utcára EGYEDÜL. Egyszer megígérem, még látni fogsz. De még nem jött el az ideje. Sajnálom.

Damon


Nem hiszem el. Damon jelentkezett. Tehát még mindig aggódik értem. És valamikor majd látni fogom. De mikor? Majd egyszer talán. De mindenestre megfogadom a tanácsát. Nem megyek ki egyedül az utcára. Nem szeretném kitenni veszélynek a kisbabámat. Így is eleget fog szenvedni az apukája nélkül. Úgy válaszolnék a levélre, de nem tudom, hogy megint futólag írt, vagy már letelepedett. Megnéztem a címet ahonnan írt. Miamiból. Úgy terveztük, hogy egyszer elmegyünk oda. Együtt. De nem lett belőle semmi. Apu rezzentett fel a töprengésemből.
- Kicsim szeretnék elköszönni. Vissza kell mennem Miamiba. Sajnálom. – mondta apa. Annyira nehéz még mindig távol tudnom magam mellől.
- Muszáj? Nem akarom, hogy elmenj. – átöleltem.
- Sajnálom. Túl sok dolgom van a munkahelyen. De ne aggódj. Nem sokára eljövök hozzátok, és ha a fiad elég nagy lesz ti is kijöhettek majd hozzám. – válaszolta.
- Annyira fogsz hiányozni… - válaszoltam majd elengedtem.
- Öhm elfelejtettem. A kocsim a tiéd. De vigyázz magatokra. Rendben?
- Köszönöm. Megígérem. – válaszoltam. A nehéz pillanatot Daniel sírása szakította meg. – apu ne haragudj de szólnak. Vigyázz magadra és hívj mindennap. Szeretlek. – mondott még valamit apa de nem nagyon értettem. Siettem fel Danielhez. Biztos éhes. Stefan rakott el neki ,,táplálékot”. Ilyenkor kiráz a hideg. Olyan kis ártatlannak tűnik. Közben, pedig vért iszik. Hihetetlen. És még anya nem tudja. Hogy ebből mi lesz? Ahogy kimondtam csodák-csodájára anya lépett be a szobába. Nyilván meglátta a vérrel teli üveget. Nem hagyta szó nélkül.
- Oh. Ebben is az apjára ütött?
- Azt hiszem igen. – anya tekintete kiolvashatatlan lett.
- Na jó. Ez azért már furcsa. Rád alig ütött az idióta apjára pedig sokat.
- Damon nem idióta. – szinte majdnem kiabáltam vele. Hogy mondhat ilyet?
- Ha nem lenne az veletek lenne. – felelt anya.
- Fejezzük be a témát. Oké? Tudom, hogy Damon szeret. tudom – kérleltem. Daniel megijedt és elkezdett sírni.
- Nem veszed észre, ha szeretne itt lenne veled, és együtt lennétek. De azt hiszem ennek nem én vagyok a hibája. – kiabálta anya.
- Ne kiabálj. Megijeszted Danielt. – förmedtem rá.
- Nem érdekel. Szerencsétlen ennél jobban megfog ijedni mikor rájön mi is ő valójában.
- Anya te tudod mit beszélsz? – kérdeztem. Szívem szerint ordítottam volna, de nem akartam még jobban megijeszteni a fiamat.
- Igen tudom. Részben te vagy a hibája annak, hogy ez lett vele. Miért pont Damon? Istenem ha hallgattam volna az ösztöneimre akkor most nem lennél ilyen fiatalon anya. – most meg mi lelte?
- Te beszélsz? Te 16 évesen szülted Jaket. Engem meg 17 évesen. Nem igaz, hogy én vagyok rosszabb? – kiakadtam. Leraktam Danielt a kiságyába és elkezdtem ringatni. De anya egyfolytában csak kiabált.
- Hogy mersz velem így beszélni? Elegem van belőled. Tönkre tetted az egész életed egy idióta vérszopóért aki még csak nem is látta a gyerekét. És nem is fogja.
- Állj már le. Az a vérszopó megmentette az életemet. Nem is egyszer. Sokkal tartozok neki. – feleltem de mintha meg sem halotta volna.
- Nem érdekel. Miért pont Damon? Volt itt ezeregy másik fiú aki sokkal jobb nála. Nem értelek kicsim miért ezt a szemetet választottad? Vannak nála sokkal jobbak.
- Igen de Damon volt az első aki megértett minden téren jobban mint te vagy akárki. Jajj miért nem mentem apával! – feleltem és közben próbáltam lenyugtatni Danielt.
- Jól van elegem volt. 3 napot kapsz, hogy lakást találj; elvidd a cuccaidat; és eltűnj az életemből. – vágta rá majd kiment és becsapta az ajtót. Daniel erre még jobban megriadt.
- Szegény kicsikém. Hová születtél? Miért kell ezt átélned…. Minden sokkal könnyebb lenne ha apukád velünk lenne. Mindenben segítene… mindenben.
Nem bírtam tovább. Erőt vettem magamon és felhívtam Stefant. Nem bírom tovább így. Szükségem van Damonre. Mindennél jobban…
- Szia Stefan Madie vagyok. – a hangom erőtlen volt.
- Madie? Hé szia. Minden rendben? – kérdezte.
- A segítségedet kérem. Kaptam Damontől egy levelet. Miamiból írta. Nem tudod, hogy oda telepedette vagy még mindig átutazóban van? – azt hiszem nem erre számított.
- Azt hiszem, már ott van. És nem hiszem, hogy elmozdul onnan valaha is. de miért? – kérdezte Stefan.
- Anyu adott 3 napot, hogy eltűnjek az életéből. Elítél amiatt, mert Damon a fiam apja…
- Értem. Figyelj ha akarod…
- Nem Stefan nem szeretnék visszamenni oda. Ezt már egyszer megbeszéltük. – próbáltam rendes hangnembe beszélni vele, nehogy megbántsam.
- Figyelj tudom. Felfogtam… de szeretnék segíteni. Főleg most.
- Köszönöm. – feleltem szívből.
- Ez természetes.
Megbeszéltük,hogy elmegyek hozzá mert egy két cuccom ott maradt.
- hová mész? – kérdezte anya
- Nem mindegy. Eltűnök az életedből. – feleltem.
- Daniel?
- Alszik. Hagyd békén. – válaszoltam majd kiléptem az ajtón. Beültem a kocsiba és elindultam Stefan felé. Már kint várt a kapuban.
- Gyors voltál. Daniel? – mosolygott.
- Otthon. Alszik. Nagy nehezemre sikerült a veszekedés után elaltatni. De legalább tudom, hogy miért lesz labilis idegzetű szerencsétlen – válaszoltam majd bementünk. Nem volt nagy a doboz így könnyen beraktuk a kocsi csomagtartójába. Stefan készségesen segített.
- Az előbb mikor jöttél azon agyaltam, hogy honnan tudod, hogy Damon honnan írt. – nézett rám.
- Kaptam tőle egy levelet. Azt mondta, hogy valami vámpírfalka jön a város felé. És hogy vigyázzak magunkra. Egy részből jól jött ez a ,,kitelepítés”. Legalább Damon is megnyugszik. Vagy egyszerűen kidob. – feleltem.
- Hidd el ha Damon meglátna nem tudna kidobni. – mosolygott Stefan.
- Na jó megyek. Mert rám sötétedik és nem nagyon szeretek sötétben egyedül utazni. – mondtam majd beültem a kocsiba. Stefan becsukta az ajtót. Elindultam haza felé. Egyszer lefulladt a kocsi. Elég sokat álltam. Mivel a városban valami program volt így nehezen jutottam át az ember tömegen,de végül sikerült. Mikor haza értem kivettem a dobozt a kocsiból és elindultam befelé. Meglepetés ért mikor az ajtóhoz értem. Be volt zárva. Csengettem. Szerencsére nem hallatszik fel a szobámba így nem aggódtam azon, hogy felébred Daniel. Hiába csengettem anya nem jött ki. Oda mentem az ablakhoz. Meglepett amit láttam. Anya ott ült a nappaliban. Ez hihetetlen. Miért csinálja ezt? Dühösen bekopogtam az ablakon, mire hátra fordult, majd mérgesen oda jött az ajtóhoz.
- Mit akarsz itt? – kérdezte.
- Elvileg van 3 napom, és be akarok menni a fiamhoz. – válaszoltam és elindultam befelé de anya elém állt.
- Nem. Nem viszed Danielt sehová. Itt marad. Te viszont azt csinálsz amit akarsz nem érdekel. – vágta a fejemhez. Majdnem becsukta az ajtót de a reflexeim gyorsabbak voltak.
- A fiamat akarom. Engedj be. Nem vagyok hajlandó itt kint állni. – gyilkos szemmel néztem anyámra aki megpróbálta becsukni az ajtót.
- Vedd el a lábad.
- Nem fogom elvenni… - ekkor elege lett majd meglökött és én lezuhantam a földre egy nagy huppanással együttvéve. Becsapta az ajtót. Meghallottam ahogy Daniel felsírt. – engedj be. Nem hallod? Anya. Engedj be. Hagyd békén a fiamat. Kérlek. – de mind hiába anyám szorongatta az én gyermekemet. Hátraszaladtam, hátha a hátsó ajtó nyitva van. De nem. Szokás szerint bevolt zárva. Mögülem az erdő széléről hangokat halottam. Ekkor jutott eszembe, hogy mit mondott Damon. Nem szabad egyedül lenne. Oda rohantam a kocsihoz, hogy felhívjam Stefant. Persze a telefonom miért is ne lenne bent a házban.
- Szóval te vagy Madie? – hallottam egy mély hangot mögülem. Megijedtem. – anno Kathrine-nek igaza volt. eszméletlen szép vagy. Csak kár, hogy többen már nem láthatják a szép kis pofikádat.
- Szeretnéd – feleltem és a lábába döftem egy fatőrt. Milyen szerencse, hogy volt egy a kabátomban. Beültem a kocsiba és elhajtottam Stefan felé. Ezzel egy kis időt nyertem. Mikor megérkeztem kiszálltam és az ajtóhoz rohantam. Eszeveszetten ütöttem az ajtót de Stefan nem halotta meg. Hátra rohantam a nappali ablakához. Ekkor láttam, hogy Stefan zenét hallgat. Csukott szemmel. Elkezdtem ütögetni az ablakot. Semmi. Már azon gondolkodtam, hogy betöröm, de ekkor egy kéz tapadt az ajkamra. Nem hittem a szememnek mikor megfordultam. Ő volt az. Damon.
- Csst. Nem lesz semmi baj. Egyben vagy még? – kérdezte. Nem tudtam megszólalni annyira megdöbbentem. Csak idiótán bólogattam. – jól van. Bemegyünk a házba ott biztonságban leszel. Az ölébe vett és előre rohant. A pasast nem láttam sehol. Damon a lehető legyorsabban ment be a lakásba és bezárta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? – kérdezte zihálva Stefan.
- A vámpírcsoport megérkezett. És Madie-ékre fáj a foguk. – Damon is zihált. Ekkor eszembe jutott Daniel. Anyámmal van. Otthon.
- Istenem Daniel. – az ajtó felé vettem az irányt, de Damon megfogott.
- Hol van? – kérdezte idegesen.
- Otthon. Anyámmal. Egyedül. Nem tudom mit csinálok ha valami baja lenne a kisfiamnak. Engedj, had menjek vissza. Kérlek. A kcsim…
- Sss. Majd én visszamegyek érte. Te itt maradsz Stefannal. – a két keze közé fogta az arcomat.
- Nem. Veled megyek. – ellenkeztem ami Damonnek nem tetszett.
- Nem. Te veszélyben vagy…
- Ahogy Daniel is. had menjek veled. Kérlek. – már zokogtam, de semmi.
- Nem. Te maradsz. Én megyek. – felelte majd kiviharzott a szobából. Daniel. Remélem időben ér oda.
- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. – nyugtatott Stefan.
- De akkor is félek. Mi van ha későn ér oda? – még bele gondolni is félek…
- Nem fog. Damon nagyon gyors. – mondta miközben leültünk a nappaliban. Stefan mellém ült a karfára.
Már fél óra. Még mindig sehol. Kezdek meg őrülni. Hiányzik Daniel. Félek. Mi van ha már késő? Ha már nincs Daniel? Nem. Ebbe belesem merek gondolni… nem….
Nem sokkal később megérkeztek.
- Daniel. Kicsim. Semmi baj. Itt van anya. – szorítottam magamhoz óvatosan.
- Látod. Nincs semmi baja. – hangzott Stefan hangja. Felvittem Danielt a volt szobánkba. Damon cuccai ott álltak az ágy előtt. Leraktam Danielt az ágyra. Ekkor fogtam fel, hogy Damon végre itt van. Nem volt időm az aggodalom miatt felfogni. Halkan lesiettem, hogy megnézzem nem csak képzelődtem- e. De nem. Ott ült a kanapén. Le ültem mellé. A szívem hevesen kalapált amit nyilván meghallott mert elfojtott egy mosolyt.
- Szóval Daniel a neve. – büszke mosoly volt az arcán.
- Igen. Daniel. És a miénk. De téged nem ismer. – feleltem majd sóhajtottam. Oda sétáltam az ablakhoz.
- Tudom. Sajnálom. - felelt és egy pillanat töredéke alatt ott termet mellettem. Régen érzetem már ilyet. Lassan egy éve. – de ez volt a legegyszerűbb. Mindkettőtöknek.
- Nem. Nekünk az lett volna a legjobb, ha velünk maradsz. De te elmentél. Magunkra hagytál… tudod mennyire fájt? Azt hittem belebolondulok. De megszületett a fiunk. Elhatároztam,hogy jobb ha többé nem is gondolok rád. Hogy jobb lesz ha elfelejtelek. De mikor ránézek Danielre téged látlak. Mindenben olyan mint te. – feleltem de nem néztem az arcába. A keze láncként ölelt körbe. Nem tudtam kiszabadulni belőle.
- Szerinted nekem nem volt nehéz? Főleg, hogy tudtam megszületik a kisbabánk? A legrosszabb az volt, hogy azt hittem nem élem túl nélküled. De tudtam, hogy itt biztonságban vagy, hogy vannak akik tartják benned a lelket. De nem tudtam elviselni, hogy a legnehezebb perceidben nem lehetek többé veled. Akkor mikor a legnagyobb szükséged van rám. Azt is tudom, hogy nehezen viselted a szülést. – Damon elengedte a derekamat. – Mikor megtudtam, hogy Kathrine emberei idejönnek nem bírtam meg állni, hogy ne legyek a közeletekben.
- Ha nem tudtad kibírni nélkülünk, miért nem jöttél előbb? De ne gyere azzal a dumával, hogy,,így volt a legjobb mindkettőtöknek” mert ebből a kifogásból elegem van. De nagyon. végre ésszerű magyarázatot akarok kapni mindenre. – megfordultam és a szemébe mondtam.
- Madie, kérlek. Elmondtam már. – elfordította tekintetét rólam.
- Igen. Azt a mesét amit bemeséltél magadnak. De nekem ez nem elég. Tudni akarom a választ. De azt hiszem erre várhatok. – válaszoltam és elindultam felfelé. Damon nem jött utánam. Mekkora hülye vagyok… mikor végre vissza kapom akkor dobom el magamtól? Ennyire nem lehet hülye… Leszaladtam. Már késő. Megint elment. Elszúrtam. Zokogva ültem le a kanapéra a nappaliba. Egyszerűen nem hiszem el. Némán bámultam ki az ablakon, miközben zokogtam. Valaki becsukta az ajtót, de nem tudtam figyelni rá. Meglepődtem. Damon leült mellém és mellére húzott.
- Ígérem most már nem szúrom el. Itt maradok veletek. És együtt egy boldog család leszünk. Ígérem.

17.

Reggel mikor felkeltem, reménykedtem, hogy nem csak álmodtam az egészet. Hogy megtörtént és Damon visszajött. Meglepetésemre nem otthon ébredtem. Tehát nem csak álmodtam. Reggel az első az volt, hogy megnézem, hogy mit csinál Daniel. De nem volt sehol. Eszeveszetten rohantam lefelé, majdnem orra buktam, mikor megláttam, hogy Damon tartja a kezében. Rájöttem. Igen is valóságos volt. persze, hogy az volt.
- Jó reggelt! – Damon hangja körbe zengte az egészházat.
- Jó reggelt. – mosolyogtam
- Megijedtél? – kérdezte Damon még mindig háttal állva de lemertem volna fogadni, hogy nevet.
- Igen. Nem mindennap ébredtem eddig, hogy nem volt mellettem, Daniel. – válaszoltam. Nem akartam lemenni, mert olyan jó érzés volt látni, ahogy apja ás fia együtt vannak.
- Nem jössz le? – kérdezte Damon. Végre megfordult. Azt hiszem újból hozzá kell majd szoknom az arcához. Hisz olyan régen láttam már.
- Nem. Valahogy jobb innen nézni titeket. – mosolyogtam.
- Hát jó. Bepótolni nem tudom az elvesztegetett időt, de megpróbálok vele lenni a legtöbbet. – felelte majd megsimogatta a kicsit.
- Nem megpróbálsz. Meg is teszed. – figyelmeztettem mire sikerült elindulnom lefelé.
- Igen is értettem. – mosolygott.
- Úgy látom jól elvagytok. Kaphatok egy kis időt míg rendbe szedem magam? – kérdeztem miközben hátráltam.
- Nem. Na nem. Mert te így vagy szép nem kell miattam kicsinosítanod magad. – incselkedett Damon.
- De, könyörgöm ki mondta, hogy neked akarom kiszépíteni magam? Hah. – viccelődtem.
- Ja oké. Na húzás. – mosolygott Damon.
Hamar kész voltam. Mióta anya vagyok mindent fele annyi idő alatt csinálok meg mint egyébként. Azt hiszem most még gyorsabban végeztem, mert újra látni akartam Damont. Annyira hiányzott már. Olyan jóérzés végre látni. És az egyik legjobb, hogy Daniel is megismeri. És remélem nem fog apa nélkül felnőni. Mikor lementem Damon kezében még mindig ott volt Daniel.
- Elkényezteted a fiunkat. – mondtam miközben le ültem a kanapéra.
- Nem érdekel. Hány vámpír mondhatja, hogy ilyen gyönyörű, kisfia van? – válaszolta miközben leült mellém.
- Na ez igaz. De én legalább büszke lehetek rá. Mert egy különleges ember. És remélem a fia is az lesz. – mosolyogtam majd ráhajtottam a fejem a vállára.
- Az bizony. – mondta majd adott egy puszit a fejemre.
- Ugye már velünk maradsz? – kérdeztem akaratom ellenére.
- Muszáj, mert nem bírnám ki még egyszer. Főleg, hogy láttam a fiamat. – mondta, majd berakta Danielt a kiságyába. Észre sem vettem, hogy itt van.
- De tényleg ígérd meg, hogy sosem hagysz el minket ezek után. Nem akarom nélküled felnevelni a picit. – mondtam majd átölelt. Annyira jól esett. – nem csinálom még egyszer végig.
- Öhm, izé, hogy kerülnek ide a cuccaim? – kérdeztem kicsivel később.
- Ja… hát úgy gondoltam, ha már haza jöttem, miért is ne jöhetnél te is haza. Hisz újra együtt vagyunk. És bővültünk is. – nem hittem a fülemnek.
- Persze, hogy veled akarok lenni. Örökre. Ameddig csak lehet. És úgy sem biztos, hogy jó helyen lenne Daniel anyunál. Így is majdnem elvesztettem. – feleltem és az emlékektől a szívem összeszorult.
- Tudom. Anyád szinte le harapta a fejem… mi történt veletek? – kérdezte kíváncsian.
- Meglátta, hogy Daniel mivel táplálkozik. Kiakadt, és mindért engem hibáztatott. Annyira rosszul esett és fájt. 3 napot adott…
- Hogy eltűnj az életéből. Ezt mintha hallottam volna. Ne aggódj én is megkaptam. – elfojtott egy mosolyt.
- Csak nem értem miért… nem akarta odaadni Danielt. – nehezen mondtam ki mert fájt visszaemlékezni…
- Tudod, azért nem igazodok ki anyukádon. Néha úgy bánik veled, mintha semmi sem történt volna, máskor meg gyűlölettel beszél veled…
- Szerinted én kitudok? 19 éve nem értem miért ilyen. Azt mindig is tudtam, hogy Jake a kedvence. Engem apa miatt tartott meg. – feleltem. – akkor kezdett ,,rosszabbra” fordulni mikor megismertelek. Anyu nem szerette ha eljárok otthonról. Ahhoz képest, hogy nem szeretett annyira mint Jake-et talán túlságosan is féltett. De mikor megismertelek jobban közeledett felém. Kezdett olyan lenni a kapcsolatunk mint egy rendes anya-lánya kapcsolat. Régen sosem volt ilyen. Apa állt mindenben mellettem. Ő ment el mindig az iskolába. Anya sosem jött el. Jake fontosabb volt számára, mint én. De mikor elmondta Jake hogy terhes vagyok, kezdett ismét közeledni. Azt hittem talán végre jobb lesz a kapcsolatunk, ha megszületik a kicsi. Abba a 9 hónapban nem tudtak volna ellenem beszélni. Tudtam, hogy talán egyszer olyan bensőséges lesz a kapcsolatunk, mint Jake-kel. De azt hiszem hogy ez egy álom. De sosem hallgattam rá. Annyiszor megfordult már a fejemben az öngyilkosság fogalma. Egyszer majdnem megtettem. De Jake-nek köszönhetően még élek. De ha nem ér oda időben, ha soha nem jön rá… akkor én most nem élnék… anyám válasza erre az volt, hogy sajnálom. Az élet addig rossz volt míg ti nem léptetek be az életembe. – vetettem egy gyors pillantást Danre. – hát azt hiszem most valamivel könnyebb, hogy elmondtam neked.
- Madie. Bennem bízhatsz. Nekem elmondhatsz mindent. És jobban szeretem én is ha mindent tudok rólad. De egyet kérek… ne csinálj hülyeséget ha valami történik. Dannek szüksége van rád. Épp úgy ahogy az apukájának. – Damon magához szorított. Persze a pillanatot megtörte az én kis angyalom keserves sírása. Damon gyorsabb volt nálam. Ahogy a kezébe fogta… olyan álomszerű volt. De nem. Ez a valóság. Életemben vagyok először felhőtlenül boldog. Mióta Daniel megszületett, minden percem maga a tökély. Az anyaság mindent megváltoztatott. Azt hittem nem leszek boldogabb annál mikor megismertem Damont. De mikor kiderült, hogy Daniel megfogant, minden megváltozott. Az lenne a legjobb, ha minden ilyen maradna. Örökre. De ez nem lehetséges. Mert én nem vagyok vámpír. Én nem élhetek örökre. Damon pedig sosem menne bele. Ez így nem fair. Egyáltalán nem. Életem két legfontosabb része örökre él. És én? Én alig 60 év múlva egy nyavalyás vénasszony leszek.
- Min gondolkozol? – Damon hangja rezzentett fel töprengésemből.
- Sok mindenen. De leginkább azon, hogy hány év amíg tart ez az egész. Ti Daniellel örökre együtt maradtok, de én egyszer meghalok és elvesztelek titeket. – hirtelen megrezzentem.
- Madie. Ez nem olyan könnyű. Még nem vagyunk rá kész. Én legalább is nem…
- De én igen. Én boldogan belemennék. – szakítottam félbe
- Tudom, de nem egy egyszerű dolog. Nehezen bírnál uralkodni magadon. Talán még a fiunknak is neki esnél amíg ilyen kicsi. És nem tudhatjuk mennyi ideig fog még emberként fejlődni. – gondoltam, hogy ez lesz a válasz.
- Tudom, de akkor is. túlságosan is szeretlek titeket ahhoz, hogy ennyibe hagyjam. Ismersz. Ti vagytok az életem, és rossz belegondolni, hogy alig 60 év múlva csak ketten maradtok. Hogy nem lehetek veletek. Ne érts félre nem féltékeny vagyok. Csak félek a haláltól. És attól, hogy nem látlak titeket többé. – Damon arca megfeszült. Felhúztam.
- Ezt át kell gondolom még. Nem vagyok hajlandó tönkre tenni az életed. – ez az amit sosem fogok megérteni.
- Nem tennéd tönkre. Sőt. Ezzel tennéd boldoggá. Ha veletek maradhatnék. – abba hagytam mert tudtam, hogy hiába győzködöm, nem fogja megadni magát.
- Madie. Kérlek fejezzük be a témát. Nincs hozzá kedvem. Nem szeretnék erről többet beszélni. – az arca dühös lett, meglepett, hogy olyan nyugodtan beszélt.
- Sajnálom. Nem akartalak felhúzni. – feleltem.
- Tudom. De erről egyelőre ne beszéljünk. – válaszolt, majd felment Daniellel. Sosem értem meg miért menekül a téma elől. És nem is fogom. De egyelőre jobb ha nem húzom fel ezzel.
A konyhában voltam mikor hallottam egy nagy huppanást. Ki rohantam…
- Nee. Te jó ég…

18.

Megrémültem. Stefan ott feküdt a földön. Meg sem moccant. Megrémültem. Damon Daniellel leszaladt. A kicsit a kezembe adta, és megnézte Stefant. Az arca tele volt aggodalommal.
- Damon ugye nem? – nem tudtam kimondani.
- Még nem. Nem tudod itt van-e még azaz orvos aki neked segített? – kérdezte miközben Stefan felett hajolt.
- Nem tudom, de azt hiszem a telefonkönyvében megtalálod a számát. Hívd fel. – a hangom elcsuklott.
- Jól van. Menjetek fel a szobába Daniellel. Gyerünk – hallgattam Damonre. Danielt leraktam az ágyába. Szerencsére nem fogta fel, hogy mi történik. Leültem az ágyra, és csak bámultam ki a fejemből. Egy ismeretlen érzés fogott el. Nem tudtam rájönni mi ez. Mintha egy részem megőrülne a félelemtől, hogy elvesztem. Nem tudom miért érzem ezt. Ugyan ezt érezném Damon iránt is. Jajj ne. Nem lehet. Nem lehetek szerelmes Stefanba. Nem vagyok Kathrine. Nem akarok olyan lenni mint ő. Nekem csak Damon kell. Csak is ő. Senki más. Remélem nem sokáig fogom ez érezni.
- Stefant felcipeltem a szobájába. Herold holnap reggelre itt lesz. – halottam Damon hangját.
- Szeretlek. Csak téged. Érted? Senki mást. – ugrottam a nyakába és zokogtam. Ő csak felnevetett.
- Hé. Én is téged. De minden rendben? – kérdezte.
- Persze. Csak szeretlek. – feleltem és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Madie. Van valami. Mi az? – éreztem a hátamon a pillantását.
- Damon nincs semmi, csak fel zaklatott Stefan, és nem szeretnélek elveszteni. Tudod, ismersz egy ,,kicsit” érzelgős vagyok. – feleltem.
- De ne aggódj. Nem hagylak el. Már azt hittem beleszerettél valakibe. – vágta rá mosolyogva és megölelt. Ha ezt tudná… de sejtette. Jobb ha elfelejtem ezt az egészet.
Damon délután lement a Grillbe. Azt mondta régen volt már. De remélem nem csinálja majd olyan sűrűn, mint Daniel születése előtt. De most volt egy pár szabad percem. Daniel elaludt. Elindultam a folyosón, hogy be kapjak valamit mert kezdtem éhes lenni. Megg halottam Stefan nyögését.
- Elena. Mi történik velem?
- Semmi baj. Nem sokára minden rendbe jön. Ne félj. – feleltem és leültem az ágyára. Stefan megfogta a kezem, és enyhén megszorította.
- Madie. Mi történik velem? – kérdezte. – miért érzem gyengének magam?
- Nem tudom, bár tudnám. De próbálj meg pihenni, az segíteni fog. – feleltem és megpróbáltam kihúzni a kezéből az én kezemet.
- Ne-ne menj el. Maradj velem. Kérlek. Ne hagyj egyedül. Szükségem van rád. Ha itt hagysz, belebolondulok. – mondta miközben nem engedte a kezem.
- Stefan. Engedj. Nem megyek el. Csak szólok Damonnek. Ő majd segít neked. És Herold is. ő holnap jön és meggyógyít, és minden rendben lesz. Ha akarod felhívhatom Elenát. – amint kimondtam a nevet elengedte a kezem. Lassan bólogatott. – mindjárt jövök. Leszaladtam a nappaliba a telefonomért. Tárcsáztam Elenát.
- Madie? – Kérdezte Elena.
- Elena. Segítened kellene. Stefan nagyon rosszul van és szüksége van rád. – lihegtem.
- Stefan és én már… nem vagyunk együtt. – a hangja elcsuklott.
- De tudom, hogy szereted, és azt is hogy ő is téged. Ne dőlj be Bonnie-nak. Mindenkinek csak rosszat akar. – feleltem
- Ismerem Bonnie-t. Miért akarna ő bárkinek is rosszat? – kérdezte dühösen.

- Tapasztaltam. Engem gyűlöl így ott tapos belém ahol tud. Most kihasználja a bátyámat, hogy még jobban kínozzon. Most téged vesz célba. – válaszoltam.
- Tudod mit? Át megyek, de ha ez egy nagy kamu nem tudom mit csinálok. – felelte és rám csapta a telefont.
- Látom megtanultál igazat mondani. Csak kár, hogy Elena nekem hisz. – megijedtem. Bonnie szólalt meg mögöttem.
- Te hogy kerültél ide? – kérdeztem
- A saját lábamon, és mivel idő van okos módra nyitva hagyod az ajtót, hogy ne ébressze fel senki a te kis Danieledet. Sajnálom, hogy ide jöttél. Azt tudod, hogy mindent tönkre tettél azzal, hogy ide jöttél? Előre tudtam, hogy mindenkinek te leszel a kedvence. Új lány, új szokások. Szuper! Miért ne lóghatnék vele? Ezeket azóta hallom a barátaimtól mióta te idejöttél. Tönkre tettél mindent. Azután sikeresen megfogant Daniel. Nem tagadom szép baba. Így nem járkálsz ki sehová. Ez egy kicsit az ínyemre válik. De tudom, hogy hamar fejlődik. Így nem sokára sétálni mentek. Egyre többet leszel kint, és én ismét a sarokba szorulok. El sem tudod képzelni milyen érzés. – a szemeiben gyűlölet égett. Még sosem láttam ilyennek.
- Sajnálom, hogy ezt keltettem fel benned. Nem tudtam, hogy ezzel megbántok bárkit is. Sajnálom. Ha szeretnéd elköltözünk innen. Nem állunk az utadba. – amit megtanultam a régi iskolámban az, az, hogyan nyugtassak le valakit.
- Azt hiszed, hogy ezzel a psyho dumával letudsz nyugtatni? Nem vagyok bolond Madeline. Nem vagyok. Te talán annak nézel? – kérdezte, és hirtelen elkezdett keservesen és fájdalmasan sírni Daniel.
- Mit csinálsz? Bonnie hagyd abba. – kiáltottam majd felrohantam Danielhez. A kezembe vettem, de nem hallgatott el. – miért kínzol még mindig? Miért kell bántanod a fiamat?- kérdeztem. Keservesen sírtam. láttam ahogy a fiam szenved és nem tehetek ellene semmit.
- Ugyan ezt éreztem mikor elhanyagoltak a barátaim. Miattad. Gyűlöllek, és ott teszek benned kárt ahol lehet. Ha kell a fiadon keresztül…de nem hagyom, hogy ez menjen tovább. – Bonnie nem hagyta abba, még jobban kínozta Danielt. Ekkor megjelent Damon és neki esett. Bonnie a szemünk előtt halt meg. Ahogy a teste lehullt a földre Damon mögött megelevenedett Elena. Az arca tele volt fájdalommal, és rémülettel. Én csak bámultam és nem tudtam felfogni, hogy meghalt Bonnie. Még sosem láttam embert meghalni. Ekkor vettem észre, hogy Daniel rugdalózójának az ujja véres lett. Leültem az ágyra. A könnyek kiszöktek a szememből. Daniel már nem sírt. Damon elvette tőlem Elena pedig leült mellém, és átölelt. Damon a másik oldalamra ült és magához szorított. Stefan lassan jött be a szobába. Elena megfordult, és megölelte. Olyan jó volt látni őket együtt. Bonnie teste meg ott feküdt élettelenül. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Mint egy rémálomban. Csak néztem a testet, és próbáltam felfogni a történteket. De nem tudtam. Stefant Elena visszasegítette a szobájába. Mi meg ott maradtunk a szobába. Damon felállt és felemelte Bonnie testét és leviharzott. Én meg ott maradtam a szobába. Rám tört a zokogás. A másik szobából át hallatszott Elena keserves sírása. A fejembe vettem, hogy át megyek. Daniel már nem sír, de tudom, hogy Elenának szüksége van rám. Óvatosan átléptem a vértócsát. Bementem Stefan szobájába. Leültem Elena mellé. Elena megfordult és átöleltük egymást.
- Annyira sajnálom Elena. Nagyon sajnálom. – feleltem sírva.
- Én sajnálom, hogy nem hittem neked. Hogy nem hittem el, hogy Bonnie mindenkit gyűlöl. Hallottam az egészet. – Alig értettem mert Elena nagyon sírt.
- Ne sajnáld. Nem tudhattad. – feleltem és a szemembe nézett. Daniel felsírt.
- Na jobb ha megyek, mert szükség van rám a másik szobába.
- Madie. – szólalt meg Elena. – tényleg nagyon sajnálom.
- Nem kell sajnálnod. Nem tudhattad. – feleltem és át mentem a mi szobánkba. Damon már ott volt és nyugtatta Danielt.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Meghalt a szemem láttára egy ember. – feleltem majd ledőltem az ágyra.
- Sajnálom. Ösztönből tettem. Féltem, hogy valami nagyobb kárt csinál. – válaszolta.
- De nem csinált volna. Kezdte abba hagyni. Nem tette volna meg. Tudom. – vágtam rá.
- Ne védd. Csak kárt okozott benned. – mondta Damon olyan ridegen mint még sosem.
- Igen. De te is kárt okoztál Elenában, és a bátyámban. Hogyan fogok elé állni és megmondani, hogy meghalt a barátnője? Izé Jake. Damon megölte, Bonniet?
- Mondom, hogy ösztönből tettem. Sajnálom. – felelte.
- Ezzel nem tudod elintézni Damon. Elena legjobb barátnője volt. legalább gondolj rá. – a választ megbántam.
- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepve Damon. Sosem mutattam annak a jelét, tudom, hogy valahol legbelül Kathrinet látja Elenában. Mindig is tudtam, hogy egy része halálosan beleszeretett. Tudtam.
- Mindegy, hagyjuk. Ki megyek a levegőre. – megpróbáltam kitérni a válasz elől.
- Madie. Választ akarok. – parancsolta. Sosem beszélt így velem.
- Nem tudom, miért mondtam oké? Sajnálom kicsúszott a számon. – feleltem.
- Emlékszem. Majdnem egy éve is ugyanezt mondtad. Nem tudod igaz? – nem válaszoltam. Megfordultam és lementem. Egyenesen a garázs felé vettem az irányt. Beültem a kocsiba és elhajtottam. Muszáj lesz egy kicsit távol lennem. Ahogy betértem a város fő teréhez, megláttam Jake-et. Egy padon ücsörgött. Megálltam. Gondolkodtam, hogy kiszálljak-e vagy ne. De a testvéri szeretet győzött. Kiszálltam. Oda mentem hozzá és amint megpillantott, egy széles mosoly kerekedett az arcán.
- Hé Madie. Téged is látni? – kérdezte mosolyogva.
- Pont te beszélsz? – nehezemre esett viszonozni a jókedvét de megpróbáltam, ami látszólag sikerült.
- Bocsánat, csak túl szerelmes vagyok. – felelte mindig mosolyogva. – itt találkozunk Bonnie-val, de megint késik. – amint kimondta a nevét a szívem összeszorult. – nem láttad valahol? – erre számítottam a legkevésbé.
- Nem. De ne aggódj. Nem sokára itt lesz. –nehezemre esett róla hazudnom. Hogy mondanám el neki? nem tudnám.
- Remélem. Megpróbálom felhívni, de a mobilját sem veszi fel. – Jake arca ideges lett.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. Nekem elhiheted. – annyira, nehezemre esik ekkorát hazudni Jake-nek. De azt hiszem ez a legjobb, amit tehetek. Csak ezzel tudom megvédeni a csalódástól. Csak ezzel.
- Veled minden rendben? Mert látszik a szemeden, hogy sírtál. Minden rendben? - Jake igen. Minden oké. Csak Damon megölte Bonnie-t.
- Persze. Jól vagyok, csak egy kicsit fáradt vagyok. Azért látod ilyennek a szemem. – feleltem.
- Jól van. De megyek. Lehet már otthon van. Vigyázz magadra. Ha esetleg látod Bonnie-t mondd meg neki, hogy siessen haza. – felelte majd felállt.
- Persze. Megmondom. – csak az a baj hogy ez lehetetlen.
- Vigyázz magadra. – felelte Jake és elment. Szerencsétlen ha tudna mindent. Talán meg sem bocsátana. És nem is várnám el tőle. Egyáltalán nem. Jobb ha én is haza megyek.
Be ültem a kocsiba és haza mentem. Az utca üres volt. elég hamar hazaértem. Damon kint volt Daniellel. Leparkoltam és kiszálltam a kocsiból.
- Sziasztok. Sétáltok? – kérdeztem mosolyogva. Remélem nem látta, hogy erőltetett.
- Igen muszáj. Veled mizujs? – kérdezte Damon.
- Minden rendben. De ha nem bánod még egy kicsit rád bíznám Danielt. Le szeretnék feküdni. Kiakarom pihenni ezt az egészet. De ha gondot jelent akkor maradok a kicsivel. – mondtam, mert Damon grimaszolt.
- Nem. Nem gond. Menj csak. Neked is jobb lesz. – felelte és elment a kicsivel. Annyira más. Az apaság megváltoztatta- minden téren. Most még az ösztönei is erősebbek lettek. Kezdek félteni tőle mindenkit.
Mikor felmentem a szobánkba a vér eltűnt a padlóról. Olyan furcsa ide jönni. Főleg ezek után. Stefan nyögésére lettem figyelmes. Át mentem a szobájába. Elena már nem volt itt. Le ültem az ágyára. Az arca olyan meggyötört volt. még nem láttam ilyennek. Az állkapcsa megfeszült. A szemei karikásak lettek.
- Stefan. Nem lesz semmi baj. Szólok Damon-nek. Ne aggódj. Ő segít majd neked.
- Elena ne. Ne menj el. Maradj itt. Rád van szükségem. – Stefan azt hitte, hogy Elena vagyok. Hát maradtam.
- Nem megyek sehová. Itt maradok. – feleltem és kivettem a zsebemből a telefont. Írtam egy sms-t Damon-nek, hogy jöjjön fel. Halottam amint belépett a házba. Stefan lélegzését figyeltem. Damon be vitte Danielt a szobánkba. Aztán bejött hozzánk.
- Mi a baj? – kérdezte suttogva.
- Azt hiszi Elena vagyok. Nem akarja, hogy itt hagyjam viszont megrémít. Nézz rá. Olyan ,,sápadt”. Damon én aggódom érte. – feleltem. Megpróbáltam kihúzni a kezem Stefan kezéből de nem engedte.
- Elena. Ne menj el. Kérlek. Maradj itt. Szeretlek. – a hangja olyan élettelen volt.
- Stefan. Én nem Elena vagyok, ha nem Madie. Ha akarod szólok Elenának. – még mindig nem engedte el a kezem. A válasza viszont meglepett.
- Madie? Miért vagy itt? Hisz nem szeretsz. Vagy igen?

Itt a 15, fejezet, jó olvasgatást :) :D

Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Danielről. Olyan gyönyörű… és az enyém csak is az enyém. És végre a kezemben tarthatom. Sokkal tartozom Heroldnak. Ezt sosem fogom tudni meg hálálni. Stefan leült mellénk. Rá mosolygott a fiamra.
- Elképesztően szép. – felelte.
- Igen. Bár láthatná Damon… - a szívem megsajdult. Büszke lenne rá.
- Nézd. A szemei Damoné. A keze a tied. – felelte miközben megfogta Daniel kezét. Stefannak igaza van. És én is egyre több hasonlóságot veszek észre rajta. Ha legalább valaki, akkor ő az aki emlékeztet Damonra. Olyan szép. Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom anyut.
- Stefan, ide adnád a táskám? – kértem.
- Persze. – mosolygott
- Köszi. – feleltem és gyorsan tárcsáztam anyut. – Szia anyu.
- Szia. Kicsim nem hívtál minden rendben? Jól vagy? – anya hangja aggódó volt.
- Igen minden rendben. Tegnap megszületett a fiam Daniel. Annyira boldog vagyok . feleltem és a boldogságtól sírni tudtam volna.
- Ez hihetetlen. Jajj de örülök, nem sokára otthon vagyunk apád is jön, már a kocsiban ülünk egy óra és nálatok vagyunk. – anya hangja most már örömmel teli volt.
- Oké rendben. – feleltem és leraktuk. – anyuék nem sokára ide jönnek ha nem gond. – szóltam Stefannak.
- Nem baj. Nyugodtan. Ez most már a te házad is. hisz itt született a fiad is. – mondta Stefan.
- Felmegyek, lerakom és átöltözök. – hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig pizsamában voltam. Annyira elvette az eszem a kisbabám.
Daniel élvezte a kiságyat. Ezt még apától kaptam. Daniel figyelte az ágy tetején lévő kis zenélő mackókat. Tetszett neki. Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem. Stefan egy tál müzlivel a kezében jött fel a szobába.
- azt hiszem jobb ha eszel. – mosolygott. Tisztára mint egy szülő.
- Köszönöm. Kedves tőled. – feleltem és villantottam egy mosolyt. Eszembe jutott, hogy nincs itthon tápszer. – le kell ugranom a boltba tápszerért. – mondtam.
- Minek? – kérdezte Stefan. – neki nem kell…
- Ezt nem értem… - feleltem.
- Mivel Daniel félvér így ugyan úgy vérrel táplálkozik. – válaszolt Stefan.
- Na jó. Mi van? – kérdeztem mert nem tudtam fel fogni
- Az hogy…
- Ne. Először is értettem csak nehezen dolgozom fel… a fiam félig vámpír… végül is mi baja lehet? Hisz halhatatlan… javíts ki ha tévedek. – mondtam miközben lassan leültem az ágyamra.
- Igen hallhatatlan. Ha el ér egy adott kórt például 20 akkor örökre 20 évesnek fog látszani… - Stefan kezd összezavarni
- Na jó. Ez sok lett hirtelen. Elmegyek sétálni Daniellel. – feleltem de mielőtt elindulhattam volna kopogtak az ajtón. Teljesen kiment a fejemből. Hogy anyáék jönnek. Stefan lement és beengedte őket. Olyan régen láttam anyát és apát együtt. Anya arcán büszkeség ragyogott, apa arcán viszont nem tudtam kiigazodni, minden olvasható volt róla. Büszkeség, öröm. Minden. Anya szorosan magához ölelt, talán jobban is a kelleténél, de bevallom jól esett. Sosem jöttünk ki igazán egymással, de az utóbbi pár hónap összehozott minket. Egyelőre így jobb.
- Hol van a kicsi? – kérdezte anya miközben a könnyeit törölgette.
- Gyertek fent van a szobába. – feleltem. Elindultunk felfelé. A hasam görcsölt az izgalomtól. De nagyon. Daniel aludt. Mélyen.
- Istenem, de szép vagy. Hihetetlenül. – anya hangja elcsuklott.
- Az bizony. Le nem tagadhatná az anyukáját. – vágta rá apa.
- De hogy nem. Ha látnátok ébren… tiszta apja. – feleltem és megsimogattam a kisfiam arcát amire felébredt, de nem sírt. Felvettem és le mentünk a fölszintre. Stefan egy kis ropogtatni valót rakott ki az asztalra. Anya meglepődött. Leültünk és elkezdtünk beszélgetni. Stefan levágta magát mellém. Egy kicsit megijedtem mert nem számítottam rá.
- Alszik rendesen? – kérdezte anya.
- Hát nem tudom mert akkora adag fájdalom csillapítót kaptam ami egy elefántot is kiütne. – feleltem és egy kicsit lelkiismeret furdalásom volt.
- Akkor ki vigyázott rá? – kérdezte apa rémülten.
- Természetesen én ébren voltam és nem sírt. – felelte Stefan. Anya végig nézett hármunkon. Nem értettem miért.
- Olyanok vagytok mint egy család. – mosolygott anya.
- Azért nem egészen, mert nem Stefan Daniel apja. Ha nem Damon. – vágtam rá és leszegeztem Danielre a tekintetem.
- De Damon nincs itt. És ti összeilletek…
- Ne is folytasd kérlek. Stefannak ott van Elena. – válaszoltam miközben Danielt be raktam a lenti kiságyába.
- Nézd Madie. Tudod, hogy Damon nem fog többé visszajönni. – mérgesen néztem anyámra. – vagy te még reménykedsz benn? – kérdezte.
- Nem! – feleltem. De ez nem igaz. Titkon remélem, hogy egy nap majd betoppan, és egy család leszünk. De egy részem tudja, hogy többé nem látom, és ami a legjobban bánt, hogy Daniel sosem fogja megismerni az apukáját.
- Na hát akkor meg. – rezzentett fel anya hangja a töprengésből.
- Anya. Ezt te is tudod, hogy lehetetlent kérsz tőlem. Stefan együtt van Elenával. Nem vagyok hajlandó szét rúgni egy kapcsolatot ezért. Én nem ilyen vagyok. És megleszünk mi ketten Daniellel. Nagyon jól. – feleltem és visszahajoltam Daniel fölé, hogy elaltassam. Szegény mibe született bele…
- Tudom. De…
- Ne is folytassa kérem. Ebbe én sem mennék bele. Lehet van esély arra, hogy Damon haza jön… és nem szeretném felrúgni az egészet. Sajnálom, és különben is ha így lenne ahogy maga gondolja már rég megtörténne. Ha lenne rá esély. – Stefan válaszán meglepődtem. Ezt most mit jelentett?
- Igaza van a lányunknak. Ha mással akarna lenni rég megtette volna. Stefan pedig egy boldog kapcsolatban él. Ne rúgja fel Madie. Neki sem lenne jó. Hisz tudod Elena a legjobb barátja. – amint apa az arcába mondta anyunak látszot, hogy megbánta amit először mondott.
- Sajnálom kicsim. Csak nem akarom, hogy szenvedj. – felelte
- Anyu nem szenvedek, ennél nem lehet boldogabb. Van egy egészséges gyermekem. Kell ennél több? – válaszoltam.
- Nem. Persze hogy nem. - anya hangjából kilehetett venni az aggodalmat. Anyuék nem maradtak sokáig. Daniel elaludt, és úgy gondolták nem zavarnak, majd máskor meglátogatnak minket. Miután anyáék elmentek felvittem óvatosan a kicsimet lefektetni. Szerencsémre nem ébredt fel. Az ajtót nyitva hagytam, hogy meghalljam ha sír. Lent az ablakon kifelé bámultam. Nem tudom mit csak elbambultam. Stefan hirtelen mellettem termett.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Ne haragudj anyámra néha akkora baromságokat beszél… - Stefan be fogta a számat az ujjával.
- Nem érdekel. Tudom, hogy nem gondolja komolyan. Ne feszítsük a témát. – mikor befejezte levette a kezét a számról. Rá kellett kérdeznem arra az ominózus pillanatra.
- Hogy értetted amikor azt mondtad idézem: „Már rég megtörténne. Ha lenne rá esély”
- Csak egy válasz volt… - és ezt higgyem is el.
- Értem.
- Nézd Madie. Lehet volt benne amit komolyan gondoltam… de csak egy pillanatig. – ezen meglepődtem. Tehát még is csak?...
- Jól van. Elhiszem. Felmegyek. Megnézem Danielt. . mondtam majd elindultam a szobába. Halkan becsuktam az ajtót. Daniel még alszik. Még mindig nem tudtam feldolgozni amit Stefan mondott. Még is hogy értette? Érez irántam valamit? Vagy csak hazudott? Nem értem… annyira szeretnék rá jönni… de nem megy. Éjszaka Stefannal álmodtam. Minden olyan valóságos volt. együtt éltünk. A kandalló felett volt egy kép. Egy közös kép. Együtt voltunk. Hárman. Damon pedig sehol. Felriadtam. Megijedtem. Ez most mi? mi az amit érzek? Tisztában vagyok-e azzal, hogy mekkora hülyeséget csinálok? Én leszek Kathrine utódja aki mindkét Salvatore-t megszerzi? Nem. Ez nem lehet. Kikell vernem a fejemből. Még a puszta gondolattól is rosszul vagyok. Én nem ilyennek születtem. De akkor még is mi ez az érzés ami körbe zár? Hiába próbálom nem tudom elűzni. Nem megy. Haza kell mennem. Muszáj. Holnap reggel elindulok.
Másnap reggel apa jött értem. Stefan segített kicipelni a bőröndöket. Az arcán értetlenség ült.
- Kicsim azt hiszem, visszajövök értetek, mert nem fértek be biztonságosan. – mondta apa
- Jól van. Oké. – feleltem mosolyogva. Apa beszállt a kocsiba és elindult.
- Miért mész el? – kérdezte Stefan. Nem tudtam mit válaszolni így kitaláltam valamit.
- Nem szeretnék útba lenni.
- Nem vagy útba Madie. – felelt Stefan és a kezem után nyúlt de elhúztam.
- Stefan kérlek. Ezt ne. Nem szabad. Próbálj meg ésszerűen viselkedni. Kérlek.
- Sajnálom. Nem tudom mi van velem. Úgy érzem, ha most elmész, elvesztelek. És nem látlak többé amit nem tudom, hogy fogok viselni. – Stefan válaszán megakadtam.
- Mi van? Stefan te miről beszélsz? – kérdeztem meglepve
- Hát nem veszed észre? Nincs elég erőm távol tartani magam tőled. Nem megy. Amióta elment Damon… féltelek tőle, mert veszélyt jelent rád. Tudtam, hogy ez lesz később. Hogy itt hagy. És bekövetkezett. Madie hát nem érted? – erre alig tudtam válaszolni.
- Stefan. Miért csinálod? Miért nehezítesz meg mindent? Te nem érted. Mi nem lehetünk együtt. Neked ott van Elena és kitudja lehet Damon visszajön. Nem szeretném végleg elveszteni. – feleltem, de mintha meg sem hallotta volna.
- Ha tisztában vagy az érzéseiddel miért tiltakozol ellene? – kérdezte Stefan.
- Nézd. Épp ez az. Tudom mit érzek. És épp ez az amit elakarok felejteni
- De miért? Nem lennél velem boldog? Nem tudnám megadni mind azt amit talán Damon? Mi van meg benne ami bennem nincs meg? – kérdésekkel bombázott amire nem tudtam válaszolni. Egyszerűen nem akartam. Nem volt hozzá elég bátorságom. Damon iránti érzelmeim is meggátoltak abban, hogy Stefannal legyek. És nem is állt szándékomban. Mert az nem én lennék.
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. Nincs kedvem feszegetni a húrokat. Fejezzük be. – próbáltam kiszabadulni ebből a rémes érzelemhullámból de Stefan nem engedett. Folytatta…
- Madie. Felejtsük el az eddigi életünket. Kezdjünk együtt egyet közösen. Hagyjuk magunk mögött mindent. Nem akarok már nélküled, lenni. Többé már nem. Rájöttem, hogy te vagy az aki kell.
- Nem neked Elena kell. És különben is. nem menne a közös élet. Ha ránézek a fiamra Damon jut eszembe. Bár mennyire fáj neked, muszáj elfogadnod a tényt; mi sosem leszünk egy pár. Neked sem lenne egy könnyű eset, ha a testvéred fiát kéne nevelned. Ahogy téged ismerlek nem tudnád elviselni. Nem lenne hozzá elég lelkiismereted.
- Azt hiszem ebbe igazad van. De nem tudok…
- Nélkülem élni. Értem én – vágtam a szavába mert vagy már ezerszer elmondta. – csak ez nem ilyen egyszerű.
- Tudom. Sajnálom. De amit érzek irántad az nem valami fellángolás. Nem akarlak elengedni. – ez hihetetlen miért nem fogja fel már végre?
- Stefan elég. Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. – feleltem. Szerencsére apa hamar visszaért. Szerencsémre. Gyorsan be pattantam a kocsiba és sürgettem apát, hogy menjünk.
- Minden rendben? – kérdezte apa.
- Persze. Csak Daniel már nyűgös. Alig aludt éjjel valamit. Ha haza értem egyből lerakom aludni. – feleltem
- De én nem erre gondoltam. Feldúlt voltál, mikor érted mentem. Valami baj van Stefan és közted? – kérdezte.
- Nem semmi sincs. – nem mertem elmondani neki, miről beszélgettünk.
- Jól van. De nekem nyugodtan elmondhatod.
- De mondom, hogy nincs semmi. – feleltem mert már kezdett idegesíteni a téma.
Daniel elaludt a kezemben. Legalább neki nincsenek gondjai és nem fog fel semmit az egészből. Ez az egy szerencsém van. Hamar megérkeztünk. Apuék szerencsére a kis ágyat berakták a helyére. Így letudtam tenni Danielt. Mikor rá nézek, minden gondom messze száll. ő az egyetlen dolog az életemben ami valaha is boldoggá tesz.
- Madie. Bocsánat, hogy zavarok de ez az egyik dobozod tetején találtam. – anyu olyan halkan lépett be a szobába, hogy alig halottam. Egy levelet adott a kezembe.
- Mi ez? – kérdeztem anya válaszként megingatta a fejét majd kiment. A borítékon egy név állt…

Sziasztok. Itt a 14. fejezet :) jó olvasgatást.

SZERETNÉM MONDANI, HOGY EZENTÚL HETENTE LESZ FRISSÍTÉS. SZOMBATON VAGY VASÁRNAP RAKOM FEL A KÖVETKEZŐ FEJEZETET. ÍGY NEKTEK IS KÖNNYEBB, MERT TUDJÁTOK, MIKOR LESZ A FRISSÍTÉS. EZÚTON SZERETNÉM MEGKÖSZÖNNI A SZAVAZATOTOKAT IS. :) NAGYON SOKAT JELENTETT A VÉLEMÉNYETEK :) ÜDV LÍVI



A kocsi száguldott. Nem tudtam, hogy hová megyek, csak egy nyugodt helyre vágytam. Teljesen mindegy… csak el otthonról. Megálltam egy erdő előtt mivel itt vége volt az útnak. A fejem hátrahajtottam az ülésfejtartójára és kifújtam a levegőt. Nem sokkal később kiszálltam. Már besötétedett. Telihold volt, ami megvilágított mindent így minden szinte ezüstbe úszott. Elindultam az ösvényen. Nem tudtam merre megyek, csak azt, hogy mennem kell. addig nem álltam meg míg egy rét szerűséghez nem értem. Ahogy a hold megvilágította az egészterületet, úgy érzetem mintha egy álomban lennék. Minden olyan szép volt. Ahogy a fák levelein játszódott a hold fénye… elképesztő volt. mintha nem lenne igaz. Valahol a közepén jártam a rétnek mikor neszt hallottam a fák mögül. Megijedtem. A szívem majd kiugrott a helyéről és ösztönszerűen a hasamra tettem a kezem ezzel megakadályozva, hogy bármi történjen vele.
Ekkor megszólalt valaki a fák mögül.
- Ne félj. Nem bántalak.
- Ki-ki az? – kérdeztem remegő hangon.
- Azt hiszem ezt nagyon jól tudod. – mondta.
- Nem. Nem tudom. Világosíts fel. – feleltem
- Nem tehetem. Azzal elrontok mindent. – ahogy kimondta rájöttem, hogy ki az.
- Nem rontasz el vele semmit. Csak tudni akarom ki vagy. Mutasd magad. – kérleltem.
- Nem lehet. Nem. Neked ez most nem lenne jó. Hibát követtem el. – felelte.
- Ne Damon. Tudom, hogy te vagy. Ne csináld. Látni akarlak. Nem bírom nélküled. Damon hiányzol. Miért mentél el? Miért hagytál itt? – válaszoltam.
- Sajnálom nem lehet. – a hangjából kilehetett venni, hogy szenved.
- De igen is lehet. Szükségem van rád. És a kicsinek is ha megszületik. Nem adhatod fel. – feleltem, mire zörejt hallottam. Azt hittem elment. De nem. A sűrű fák közül előjött. Ekkor a szívem megdobbant.
- Szerinted nekem nem fáj? Nem fáj, hogy magadra hagytalak? Főleg pont most? Mikor a legnagyobb szükséged van rám? Sajnálom Madie. De félek, hogy ártok neked. Félek. – a szavai égtek.
- Azzal okozol fájdalmat, ha elhagysz. Nem azzal, hogy kárt okozol. Gyere vissza. Kérlek. – kérleltem de mind hiába nem adta meg magát.
- Nem lehet Madie. Nem. Sajnálom. Neked nem erre a sorsra kellett volna születned. – minden szót alaposan és érthetően kimondott.
- Még egy esélyt sem adsz kettőnknek? Vagy ha rám nem gondolsz gondolj a babára. Kérlek Damon. Legalább őt ne hagyd el. – elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Ekkor megjelent apa egy fatőrrel a háta mögött. Megpróbáltam szólni de nem tudtam. A torkom kiszáradt. Apa a kezét felemelte és szíven szúrta Damon. Az arca elsápadt és olyan lett mint egy kőszoboré. Hirtelen összerogyott és többé nem mozdult. Ekkor sikerült sikítanom…
- NEEE! – kiabáltam, és közbe rájöttem, hogy otthon vagyok a szobámban. Lerúgtam magamról a takarót… a lábaimat felhúztam és csak sírtam.
Apa be rohant. Felébredtek a sikításomra. Nagyon megrémült az arca.
- Kicsim semmi baj, csak egy rossz álom volt. nem lesz semmi baj, - szorított magához apa.
- De minden olyan valóságos volt. ahogy ott feküdt… olyan élettelen volt, hisz meghalt. – alig lehetett érteni mert a sírás erősebb volt.
- De nincs semmi baja. Él. Ne aggódj. Nincs semmi baja. – nyugtatott apa. Kicsivel később anya is bejött.
- Madie. Semmi baj. Ne sírj minden rendbe jött. – a hangjából azt vettem ki, hogy ő is sír. Sok gondot okozok nekik. Talán túl sokat.
- Hé hozok egy pohár vizet. – mondta apa, majd segített visszafeküdni az ágyra, és betakart.
- Mit álmodtál? – kérdezte anya miközben guggolt és simogatta a fejem.
- Damonról. Először elindultam a kocsival, és megálltam egy erdő előtt. Ott volt egy ösvény azon mentem míg elértem egy rétszerűséghez. Egy ideig álltam és néztem ahogy a hold játszik az ágakkal. Meghallottam egy neszt. Damon volt. elkezdtünk beszélgetni. Magyarázatot akartam miért ment el. De apa elállt és leszúrta egy tőrrel… - amint kimondtam a képek újból elő jöttek.
- De csak álom volt. nem lesz semmi gond. – nyugtatott anya.
- Meghoztam a vizet – szólalt meg apa és a kezembe adta a vizet.
- Köszönöm. Ez jól esett. – válaszoltam.
Anyáék kimentek a szobából. Alig aludtam. Egész éjjel szinte csak sírtam. Másnap reggel úgy döntöttem elmegyek oda, ahol álmomban jártam. Szerencsémre oda találtam. Nem volt valami messze tőlünk. És a Salvatore ház is elég közel van. Ha baj történik Stefan meghallja. Az ösvényen keresztül mentem amiről álmodtam. Valamivel hosszabb volt. de a mező ugyanolyan volt. ösztönszerűen abba az irányba néztem ahol álmomban hallottam a hangokat. Nem volt ott semmi csak fák és bokrok. Feladtam. Visszafordultam, hogy beülök az autóba. De ekkor hallottam, ahogy rálépnek egy ágra. Visszafordultam abban reménykedve talán Damon az. De nem láttam senkit. Csak hallucináltam. De mikor megfordultam Stefan állt előttem. Ijedtemben sikítottam.
- ennyire ijesztő lennék? – kérdezte mosolyogva.
- Nem. Csak megijedtem ahogy itt állasz. – kapkodtam a levegőt.
- Sajnálom. Mióta járkálsz egyedül az erdőben? – kérdezte miközben tett egy lépést felém.
- Az éjjel Damonnal álmodtam, hogy itt van…
- És azt hitted, hogy megint itt lesz. – válaszolt helyettem.
- Igen. De tévedtem. – feleltem. Hogy lehetek ennyire bolond. Hisz ez nyilvánvaló egy álom volt ami sosem lesz valóság. Nem véletlen hívják álomnak.
- Madie ne aggódj, hamar hazajön. Gyere mutatok valamit nálunk. – intett Stefan.
- Jó de akkor kocsival megyek mert kint hagytam. Nem jössz velem? – kérdeztem.
- Nem jót tesz egy kis séta.
- Jól van. Akkor majd nálatok. – mondtam majd futásnak eredtem.
Stefan most tuti bolondnak néz. Hogy lehetek ennyire őrült? Damon tényleg úgy vonz mint a mágnes. Nem fogom sosem elfelejteni.
Mire Stefanhoz értem már rég ott volt. kint ült a padon.
- Bocsi csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mostanában nem igazán vagyok önmagam. – feleltem.
- Semmi baj. –mosolygott.
- Mi az amit mutatni akartál? – kérdeztem miközben indultunk befelé a házba.
- Nézd. Ez Damon doboza. Arra gondoltam, hogy összerakom a cuccait. De mikor a kezembe akadt kinyitottam és. Ez volt benne. – felelt majd kinyitotta a dobozt. Televolt képekkel. Mindenféle képpel. A legtöbbjén mi voltunk. Stefan a kezembe adta. Volt benne egy kis könyv. Ebben az álmait jegyezte fel. A legmerészebbeket.
- Ezt hol találtad? – kérdeztem miközben lapoztam a könyvben.
- Az ágy alatt. Te sosem vetted észre? – kérdezte.
- Nem. De azt se, hogy erre vágyott volna a legjobban a sok közül. – mutattam. Ezen az oldalon Damon az ő és Stefan kapcsolatáról írt. Azt szeretné ha újra olyan lenne mint régen. Hogy olyanok legyenek mint a legjobb barátok.
- Ezt nem hiszem el. Damon amikor ezt írta beteg volt? – viccelődött.
- Nem tudom. Talán – próbáltam én is követni a példáját. Ekkor kezembe akadt egy másik könyv. Ebben pár lap volt már csak, de itt kettőnkről írt. Azt szerette volna, hogy együtt lennénk. Úgy…
- Te mit találtál? – kérdezte Stefan.
- Eltervezte az életünket. – a hangom elcsuklott.
- Még lehet belőle valami. – mosolygott.
- Igen azt hiszem. – feleltem bár tudtam ez már nem lesz így.
- Kérsz valamit inni? – kérdezte.
- Nem köszi. Semmit. – feleltem miközben bepakoltam a dobozba – Elenával minden rendben? Rég nem láttam.
- Nem tudom. Már nem igazán vagyunk együtt. – felelte Stefan.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Kérdezd Bonnie-t. igazából mindenfélével tele dumálta Elena fejét. Persze miért is sikerült volna bebizonyítanom az igazamat. – Stefan hangja tele volt szenvedéssel. – így most nem szól hozzám. De már egy jó ideje. Már akkor kezdődött mikor elmentél innen. Azért jött, hogy megbeszéljük, hogy ez nem megy így tovább… erre tessék… egyedül maradtam. Én is…
- Nagyon sajnálom.
- Nem kell. neki is jobb. Így nincs veszélyben. – miért van, hogy mindketten ezt mondják?
- Látom egy a véleményetek Damonnal… - feleltem.
- Végül is a testvérem, de nem tehetek róla. – erre nem tudtam mit felelni. Csak mosolyogtam.
- Na jó. Megyek. Anyáék szerintem már aggódnak. – jelentettem majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
- Várj. Ezt ne hagyd itt. – szólt Stefan és felém nyújtotta a dobozt.
- Nem azt hiszem jobb ha ez itt marad. Így sosem fog menni, hogy elfelejtsem Damont. – válaszoltam amin Stefan meglepődött.
- Jól van. – felelte.
- Akkor szia.
- Szia.
Jobb ha haza sietek. Anyáék már aggódnak. Stefant sajnálom. Bonnie azért egy nagy szemét. Hogy tehet ilyet? Remélem Jake hamar rájön milyen gonosz.
*
El telt 8 hónap. a hasam már nagy. A kicsi nem sokára megszületik így ezért vissza költözöm Stefanhoz, mivel megígértette velem. Időközben apunak elmeséltem Damon létéről. Nehezen fogadta de megbékélt vele. Anya és apa elváltak. Apa elköltözött Miamiba.
- Anyu ne aggódj, nem sokára jövök. Csak pár nap az egész. – nyugtattam meg.
- Tudom, de akkor is félek. Hisz elég rizikós… - elcsuklott a hangja.
- Tudod mit? Menj el nyaralni. Nézd meg hol lakik apa. Hidd el örülni fog neked. És legalább nyugodt vagy. – feleltem.
- Jól van. De ígérd meg, hogy mindennap felhívsz. – ígértette velem anya.
- Oké rendben. – feleltem majd nehezen beszálltam a kocsiba. Stefan is beszállt és elindultunk.
- Hogy érzed magad?- Kérdezte
- A lehető legjobban. Nem sokára boldog anyuka leszek. – feleltem majd megsimogattam a hasam.
- Jól van. Van egy ismerősöm akit megkértem, hogy erre az időre költözzön oda a házba. Ő orvos. Ugyanúgy vámpír mint én és Damon. – mesélte. Az elmúlt hónapokban megszoktam, hogy már nincs itt velem. És nem szenvedek többet miatta. Belefáradtam. Stefannal egy ideig még leveleztek de én nem kerültem szóba. Neki sikerült már elfelejtenie. Ahogy nekem is.
- Szuper. De nem tudja róla senki ugye hogy ő…. – célozgattam.
- Nem. Ő Ausztráliában egy elég közkedvelt orvos. Elég jó fej és már hozzá szokott. Szinte emberként viselkedik. Mondjuk azért van gyakorlata mert vagy úgy 900 éves de még mindig 30-nak néz ki. – amit Stefan mondott meglepett. 900 év… vajon majd az én kisbabám is ennyi ideig fog élni?
- Gondolkoztál a neveken? – érdeklődött.
- Hát agyaltam egy páron. De úgy döntöttem, ha fiam lesz akkor Daniel lesz a neve ha lányom akkor pedig Hannah. - feleltem mosolyogva.
- Szép nevek. És mire gondoltál, mi legyen a vezeték neve? – a kérdésén meglepődtem.
- Arra gondoltam, persze ha téged nem zavar, hogy akkor megkapja a Salvatore vezeték nevet. Azért ennyit megérdemel hogy ilyen híres neve legyen. – mosolyogtam.
- Engem nem zavar. – válaszolta.
Az út alatt többet nem beszélgettünk. Mire ,,haza” értünk már majdnem besötétedett. Gyorsan felcipeltük a holmikat. Furcsa újra itt lenni. De legalább tudom, hogy nem sokár a kezemben tarthatom a picit. Ennél boldogabb már nem is lehetnék. Életem egyik legszebb álma vált valóra. Anya leszek.
- éhes vagy? – kérdezte Stefan.
- Nem köszi. Ettem mielőtt eljöttem. – feleltem. – viszont le szeretnék feküdni.
- Jól van. De csak kiabálj, ha valami baj van. – mosolygott.
- Jó éjt.
- Jó éjt.
Nem aludtam valami jól. A hasamban valami nincs rendben. Nem volt annyira vészes és elég hamar elmúlt. Reggel lementem a nappaliba és Stefan valakivel beszélgetett.
- Jó reggelt. – mosolygott Stefan.
- Jó reggelt. – válaszoltam.
- Öhm ő az orvos akit mondtam. – mutatta Stefan.
- Hello a nevem Herold Grint. Te biztosan Madeline Roberts vagy. – mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Barna haja volt a bőre hófehér a szeme kék. Kb. úgy 185 cm magas lehetett. A fogsora tökéletesen fehér.
- Öhm igen… én volnék. – válaszoltam egy kicsit később.
- Éjjel minden rendben volt? – kérdezte Stefan gyanakodva. Ajjaj vajon figyelt?
- Egy kicsit furcsa volt a hasam, de szerintem nem volt vészes. – feleltem.
- Mindenesetre megvizsgállak. A te állapotodban minden kis apró jel mást jelent. – ahogy beszélt az arccsontjai megfeszültek. Elképesztő, hogy lehet valaki ennyire ,,más”. Csak Damonnal láttam ilyet. Hihetetlen.
A vizsgálat alig tartott félóráig. Herold biztató híreket mondott. És végre először láthattam a kicsim arcát. Szentül megvoltam győződve, hogy Damontól örökölte a szemeit. Olyan édes és gyönyörű. És az enyém. Csak az enyém.
- Madie az eredményeid biztatóak. Nem sokára megszületik a baba. Készülj fel mert akár már ma megszülethet a kicsi. Szülés fájdalmasabb lesz mint a normális szüléseknél. Én segítek. Bizz bennem. – tájékoztatott Herold. Te jó ég akár ma is megszülhetek. Csak tartanék már ott. Úgy szeretném megfogni, és átölelni.
De nem így lett. Két nap múlva semmi jel sem volt. Herold nem értette mi a baj. És én sem. én inkább félek. De nagyon.
- nincs semmi baja a kicsinek. Csak egy kicsit megtréfált minket. – viccelődött Herold.
- És azt is tréfának nevezed ami a nadrágján van? – kérdezte Stefan.
- Ez mi? – meglepődve néztem a nadrágomra.
- A magzat víz. – felelte Herold. – Madie készülj fel. Megindult a szülés.
- Tessék? – alig hittem a fülemnek. Viszont az eleje nem fájt. Olyan hihetetlen… de ekkor… mintha milliónyi kést szúrtak volna a hasamba. A fájdalom hirtelen jött nem is tudtam fel készülni rá… Herold segített hátra fektetni a fejem egy párnára de nem tudtam felfogni, hogy mi történik. A fájdalom elvette minden érzékemet. Herold egy adag morfiumot adott be nekem, de nem sokat segített… ekkor megkezdtük.
- Madie. Koncentrálj rám. Stefan fogd meg a kezét. Most Madie 3.ig számolok és te teljes erődből nyomj. 1 2 3… - amennyire csak bírtam nyomta, de meg sem mozdult. Stefan kezét annyira szorítottam, hogy a kéz fejem elfehéredett.
Már vagy 3 órája küszködünk… és még semmi. A hasam nagyon fáj. A morfium hatása is kezdett múlni mert a fájdalom felülkerekedett rajta. Alig vártam, hogy végre vége legyen. A fájdalom egyre erősebb volt. Herold szerint azért mert már megindult kifelé… de én nem így éreztem.

*
- Madie? Madie? Hallasz engem? – Herold hangja olyan éles volt… szinte mintha ordított volna.
- Igen de talán túl hangosan is. mi-mitörtént? – kérdeztem kómásan.
- A baba megszületett de nem hiszem hogy emlékszel rá, mert alig voltál eszméletednél…
- De vele ugye minden rendben van? – ösztönszerűen kitört belőlem a pánik.
- Persze. Gyönyörű kisfiú. – amint kimondta egyből fölültem, de Herold megállított. – azt hiszem ez még korai. Maradj még fekve.
- De látni szeretném a kis fiam. – ellenkeztem de erősebb volt.
- Ne butáskodj. Gyenge vagy. Majd mi vigyázunk rá. – felelte – te aludj szépen. Pihend ki magad.
Miután kiment ellenkezdtem az alvás ellen de nem sikerült. Győzött felettem. Valamikor másnap reggel kelltem fel a kicsim sírására. Erősebbnek éreztem magam így felkeltem. Egy kicsit hirtelen sikerült felállnom és megszédültem de ennek ellenére tökéletesen éreztem magam ahhoz, hogy le menjek hozzá. A lépcsön egyenesen szaladtam szinte száguldottam. Stefan fogta a kezébe.
- Jó reggelt. – mosolygott.
- Jó regg… - elállt a szavam mikor megláttam a kisbabámat. Olyan gyönyörű volt. tenger kék szemek, pirospozsgás arcocskája minden elfelejtetett velem. Az arca annyira hajazott Damonre. Olyan csodálatos. – Istenem, hisz végre itt vagy. – mondtam könnyekkel küszködve.
- Bizony. Épen és egészségesen. A boldog mamája kezében – hallottam Herold hangját valahonnan hátulról de nem vettem le egy percre sem a szemem a kicsimről. – és elmondod, hogy mi lesz a neve ennek a csöppségnek?
- Daniel. Daniel Salvatore. – a neve hallatán kirázott a hideg.
- Stefan ha nem haragszol nekem mennem kellene. Van még egy pár dolog amit elkell intéznem. – Mondta Herold.
- Jól van. – felelte Stefan és kezet fogtak.
- Köszönök mindent Herold. – hálásan néztem rá. – köszönöm.
- Ez csak természetes. Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű kisfiút. Az édesapja büszkelesz rá mikor meglátja majd. – ahogy kimondta a szívem összerándult a fájdalomtól.
- Igen… egyszer talán… - feleltem halkan.
- Hát akkor jól van. Örömmel segítettem. – Felelte. Stefan kikísérte az ajtóid. Én elültem Daniellel a kanapéra és lesem vettem róla a szemem.
- Hogy vagy? – kérdezte Stefan. Észre sem vettem mikor jött vissza.
- Tökéletesen. Azt hiszem még soha nem voltam ilyen boldog. Soha…

Itt a 13. Fejezet! Jó olvasgatást (=

Az elmúlt egy hónap elég jól ment. Damon azóta sem jelentkezett. Az éjszakáim pedig elég zavarosak. Szinte mindig Damonnal és a kicsivel álmodom. Nem értem a jelentéseit, de azt hiszem van valami összefüggés a kettő között. Csak nem tudok rájönni. De azt hiszem jobb ha nem is agyalok rajta.
Jake elköltözött. Talált valami lányt magának. Furcsa úgy otthon lenni, hogy ő nincs velünk. Mindig beszélgettem vele ha valami baj volt. ma délután viszont elmentem hozzá. Így megismerhetem azt a lányt akivel együtt van.
Aputól kölcsön kaptam a kocsiját. Nem lakott messze tőlünk Jake csupán pár utcányira.
A ház amiben laktak egy fehér ház volt. Pont olyan volt mint a miénk csupán ennek nem volt emelete. Egyszintes volt. a festék itt-ott már levált.
Mikor az ajtóhoz léptem elfogott az izgalom. Izgultam mert már régen láttam a bátyámat, és izgultam, az új barátnője miatt. Be kopogtam.
- Madie? – kérdezte egy ismerős hang.
- Bonnie? Te mit keresel itt? – meglepődtem a saját hangnememen.
- Ki az szívem? – szólalt meg Jake valahonnan hátulról. – Madie? Te mit keresel itt?
- Gondoltam meglátogatom a bátyámat. – feleltem.
- De most nem jó. Bocs. – felelte Bonnie fagyosan.
- Oké. Akkor majd máskor. – válaszoltam.
- Madie…várj… - szólt Jake. Én dühösen rohantam a kocsihoz. – sajnálom. De most tényleg nem jó.
- Na azt látom. – feleltem fagyosan.
- Madie. Bonnie meg én… mindegy… hagyjuk. – nézett rám bambán.
- Miért pont Bonnie? Mi fogott meg benne? Mi van benne ami más lányokba nincs meg, Jake? Ez eszméletlen. Nem tudod mit vállalsz. – vágtam a fejéhez de megbántam. Tudtam, hogy megbántom. De most visszakapta.
- Nem tudom. Egyik nap arra ébredtem, hogy szükségem van rá és…
- Jake gyere légyszi leszakadt az egyik polc. – kiabált Bonnie kintről megzavarva a beszélgetést.
- Ne haragudj, de mennem kell. majd máskor beszélünk. – válaszolt és mint egy kiskutya rohan a gazdájához, Jake úgy száguldott Bonnie-hoz.
Ahogy haza értem fel mentem a szobába. Anyáék elmentek vásárolni. Azt hiszem jó egy kis magány, bár jó lenne ha Elenáék átjönnének. Már nagyon régen láttam őket. Stefan megígérte, hogy átjönnek néha de egy hónapja nem is hallottam róluk. Arra gondoltam, hogy átnézek Stefanhoz. Hátha ott vannak, hisz szinte minden idejüket ott töltik.
Beugrottam apa kocsijába és elfurikáztam a volt otthonomhoz. Ahogy közeledtem belül mintha egy nagy üresség tátongott volna… Fájt ide visszajönni.
Bekopogtattam az ajtón. Ekkor beugrott az a kép mikor először jöttem ide és megtudtam Damon és Stefan titkát.
Pár másodperc múlva Stefan nyitott ajtót.
- Madie? – meglepetten mondta ki a nevem.
- Igen. Azt hiszem még ez a nevem. – viccelődtem.
- Hát te? Te jó ég mióta nem láttalak. – lelkendezett.
- Hát igen. Nem jársz arra amerre én. – feleltem, hátha rájön, hogy értettem.
- Ne haragudj. Igazad van te kerülöd ezt a helyet, be jössz vagy inkább kint beszélgessünk? – kérdezte de nyilván tudta a választ.
- Ha nem bánnád inkább be mennék. Nem kerülhetem örökre ezt a helyet. – feleltem. És ahogy beléptem a fájdalom erősebb lett.
- Minden rendben? – kérdezte Stefan.
- Persze csak egy kicsit fáj ide visszajönnöm. – válaszoltam.
- Értem. – mosolygott.
- Damonról tudsz valamit? – kérdeztem reflex szerűen. Azt hiszem ezt nem akartam hangosan kimondani.
- Tegnap írt.– felelte miközben leültünk a kanapéra.
- Nem. – feleltem meglepetten. Tehát már nem szeret. A gondolattól könnyek szöktek a szemembe.
- A levélben rólad is írt. – mutatta a levelet.
Szia Stefan.
Remélem otthon minden rendben. Jelen pillanatban átutazóban vagyok, tehát nem tudsz válaszolni. Ahogy tudok írok. Remélem Madie-vel is minden rendben. Lelki ismeret furdalásom van amiért csak úgy ott hagytam, de mindenkinek így a legjobb. Ha beszélsz vele ne mondd neki, hogy írtam. Azt hiszem jobb ha nem háborgatom ezzel. Kérlek vigyázz rá helyettem is. És ha megszületik a kicsire is. ők az életem, de nem lehetek velük. Ez jobb nekik. Üdvözlöm Elenát is. Vigyázzatok magatokra
Damon.
- Tehát még gondol ránk. De akkor miért nem akar írni? El tudnám viselni. Legalább hallok róla, és tudom hogy jól van. – mondtam miközben a könnycseppek végig gördültek az arcomon.
- Nem tudom Madie. Nem tudom. – felelte miközben maga elé nézett.
- Nem bánod ha felmennék a régi szobánkba? – kérdeztem, mert valahogy visszavonhatatlan vágyat éreztem, hogy felmenjek.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Stefan aggódva.
- Igen. Biztos. – mosolyogtam, hogy tudja minden rendben.
A lépcsőn lassan ballagtam felfelé. Az utam egyből a szobánkba vezetett. Minden olyan üres volt. És más. De valamilyen szinten jól esett ide visszajönnöm. Megnyugtat. főleg az, hogy tudom, hogy Damon még él. És nincs baja. És aggódik értünk. Leültem az ágyra. A takaró ugyanúgy van mint ahogy akkor hagytam, mikor elmentem. Ahogy minden úgy van. Semmi sem változott.
- Nem változattam semmit. Jobbnak láttam, ha hagyom, hogy maradjon a régi. Ha esetleg haza térsz. – lépett be a szobába Stefan.
- Köszönöm. De honnan tudtad, hogy visszajövök? – kérdeztem Stefantól aki leült az ágyra.
- Ez egy fajta megérzés. – mosolygott majd folytatta. – Damon is ezt tenné a helyedben.
- Tényleg? – kérdeztem meglepve.
- Ha jól tudom, most is haza vágyik, titokban. Ha lenne esélye már itt lenne. De inkább kínozza magát.
- Valahogy úgy érzem, hogy most már jobb ha nem látom többé és szerintem a kicsinek is jobb lesz… - nehezen mondtam ki a szavakat de elfogadtam a tényt, hogy többé nem láthatom…
- Hidd el jobb is így. Mindkettőtöknek. – vágta rá Stefan.
- Igen. Na jó. Jobb ha megyek. Anyuék már biztos haza értek. – ahogy felálltam észre vettem a fiókban egy kis dobozkát. Oda mentem és kivettem. Egy gyűrű volt benne. A közepén egy rózsaszín szív alakú kő. Amint rádöbbentem mi ez. Ledobtam. Damon meg akarta kérni a kezem… csak már nem volt rá alkalma… mert itt hagyott. - Minden rendben? – kérdezte Stefan, majd oda lépett hozzám. – oh. Már értem.
- Ezt már végképp nem értem… - feleltem majd elindultam lefelé. Minél előbb haza akartam menni.
- Madie. – szólt utánam Stefan. – azt hiszem ez a tiéd. – felém dobta a kisdobozt.
- Köszi. – dobtam egy mosolyt majd beszálltam a kocsiba és elhajtottam haza felé.
Damon meg akarta kérni a kezem. Komolyra tervezett. De meggondolta magát, és elment. Útközben sokat agyaltam. Nem volt köztünk semmi olyan ami, esetleg megváltoztathatta a döntését. Csak a kicsi. De tudom, hogy egy része örült neki. Sosem voltak titkaink egymás előtt. Minden megosztottunk a másikkal. De ezek szerint ő nem mindent. Vajon mi titkolni valója volt?
Mikor haza értem anyuék a csomagtartóból pakoltak ki. A csomagtartó tele volt minden féle színes szatyrokkal és zacskókkal. Anya mindig túlzásba esik a vásárlással.
- Sziasztok. – üdvözöltem őket mikor kiszálltam a kocsiból.
- Szia Madie. Hol voltál? – kérdezte anyu kíváncsian.
- Először Jake-nél aztán kocsikáztam egyett persze ha nem baj apa. – ha megmondom az igazat tuti kiakadnának.
- Persze, hogy nem baj. Nyugodtan. – mosolygott apa.
- Ha nem bánjátok, felmennék a szobámba. – mondtam nekik, mert szükségem volt egy kis nyugalomra.
- Jól van. Menj csak, de remélem vacsorára ledugod a nózid. Meghívtam Jake-t és a barátnőjét. – felelt anya. Ne ez szuper. Jó estét nekem.
- Jól van. Oké. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
A ma estét nem várom. Egyáltalán nem… Bonnie meg én egy helységben… ebből csak rossz sül ki. Mikor felértem a szobámba leültem az ágyra és a kis dobozkát nézegettem. Egyszerűen nem tudtam rájönni, miért hagyott itt… nem sokkal később apa jött be a szobámba.
- Minden rendben? – kérdezte. Ahogy belépett a szobába a dobozkát bedugtam a párnám alá. Azt hiszem észre vette mert egy gyors pillantással a kezem után nézett.
- Persze. Igen. – feleltem és erőltettem egy mosolyt de nem vált be.
- Figyelj kislányom. Nekem mindent elmondhatsz. Mindent. Az előbb szorongattál egy dobozt amit gyorsan a párnád alá dugtál. Tudom nem vagy már gyerek és nem tartozik rám, de látom, hogy zavar.
Apa rá tapintott a lényegre. Úgy döntöttem előveszem és megmutatom neki.
- Ezt a szobánkban találtam Damonéknál.
- Tehát ott voltál. – felelt majd kinyitotta a dobozt. Hirtelen elkezdtem könnyezni.
- Megakarta kérni a kezem mielőtt elment. – válaszoltam most már zokogva.
- Jajj kicsim. Sajnálom. Sajnálom… mondta majd szorosan magához ölelt. Én meg csak zokogtam. – nem sokára rájön mekkora hibát követett el és haza jön. Mert Damon szeret. Hidd el.
- Tudom. Tegnap Stefan kapott egy levelet tőle amiben mondta neki, hogy vigyázzon rám helyette is. csak ha szeret nem értem miért ment el. Miért hagyott itt minket? – már megszoktam, hogy többes számban beszélek. – annyi minden összejött mostanában. Jake eltávolodott tőlem, terhes lettem és ez miatt aggódom hogy mi lesz a babával, és Damon elment…
- Várj. Jake eltávolodott tőled? – kérdezte apa meglepetten.
- Igen. Szerintem azóta amióta összejött a barátnőjével, aki nem más mint az egyik volt osztálytársam Bonnie aki gyűlöl mint egy… mindegy…- feleltem majd hirtelen dühbe jöttem, de lecsillapítottam magam még mielőtt valami rosszat tennék.
- Ez hihetetlen. Pedig olyan jóban voltatok Jakkel. Ha akarod beszélek vele. – ajánlotta fel kedvesen apa.
- Ne. Hagyd ez már úgy is egy lefutott meccs. Tehát teljesen mindegy.
Az este hamar eljött. Lentről valami pörgős szám szólt. Halottam Jake hangját. Megérkeztek. Szuper.
Lesétáltam a lépcsőn. Bonnie gyilkos szemmel nézett rám. Megrémisztett.
- Sziasztok. – köszöntem és erőltettem egy mosolyt az arcomra, hogy leplezzem a gyűlöletemet.
- Szia hugi. – Indult felém Jake, de Bonnie megcsókolta. – bocsi csak kicsit tüzes.
- Kicsit? – tettem hozzá halkan.
- Azt hiszem itt az ideje vacsorázni. – mosolygott anyu. Nyílván észre vette a köztünk lévő feszültséget amit szinte harapni lehetett.
- Anya nem bánnád, ha körbe vezetném kaja után Bonnie-t a házban? – kérdezte Jake anyut.
- Nem. Nyugodtan. De ha akarod, most is körbe vezetheted mert még szerintem vissza kell tennem egy kicsit a sültet a sütőbe. – mosolygott anya.
- Jól van rendben. Gyere Bonnie. – Jake megfogta Bonnie kezét és körbe vezette. Először csak a földszinten.
- Anya addig felmegyek a szobámba. Nem vagyok valami jól… - mondtam majd felálltam az asztaltól. Igaz egy kis hazugság is volt benne de jogosan tettem.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Igen csak egy kicsit szédülök. Egy kicsit ledőlök aztán jövök. Egy 10 perc az egész. – legalább addig nem látom Bonnie-t.
Miután felmentem a szobámba elővettem a közös képünket Damonnal. Bár itt lenne. Segítene átvészelni ezt a pár órát. De nélküle még nehezebb. Kész szenvedés az egész. Annyira hiányzik.
Nem sokkal később Jake és Bonnie lépett be a szobába.
- És ez a húgom szobája amit kb. egy hónapja újra igénybe vett. – mesélte Jake a kis…
- Szép nagy szobád van Madie. – mondta majd vágott egy grimaszt.
- Bonnie csörög a telefonod. – anya hangja lentről hangzott.
- Megyek… egy perc és itt vagyok. – felelt Bonnie és lerohant. Végre nyugalom.
- Mizujs Húgi? Nem vagy valami jó hangulatban. – mosolygott Jake.
- Nézd Jake. Bonnie sosem kedvelt. És nem is fog akkor, hogy legyek jó hangulatban? – kérdeztem.
- Nem tudom Madie. De legalább próbáld meg magad jól érezni. Ez anyának fontos.
- Miért neked nem? – kérdeztem miközben a szavába vágtam.
- De. Csak nem hagyod, hogy végig mondjam… - mosolygott Jake.
- Sajnálom. Ne haragudj, csak mostanában nem klappolnak a dolgok. – válaszoltam miközben a könnyeimet tartottam vissza…
- Tudom, amire én is rá tettem egy lapáttal. Sajnálom csak Bonnie… ő olyan mint egy angyal. – mondta Jake. De azzal vitatkozhatnék, hogy Bonnie olyan mint egy angyal. Inkább mint maga a rosszakaró mostoha.
- Legalább neked tökéletes minden. Ez legalább megnyugtat. – mosolyogtam Jake-re aki válaszképp megölelt.
- Te vagy a legjobb testvér a világon Madie. – persze miért ne törhetné meg a pillanatot Bonnie.
- Jake gyere, kész az anyukád. – a hangjából kilehetett venni a féltékenységet.
- Jól van menjünk. – mosolygott Jake.
Az este további része ahhoz képest jól telt. Igaz én nem szóltam egy szót sem, csak ha kérdeztek. Szinte egész este Bonnie volt a főtéma. Nem értem Jake mit eszik rajta annyira. De ő legalább boldog. És nekem ez elég.
Vacsora után lefürödtem és lefeküdtem. Mielőtt elaludtam apa jött be elköszönni.
- minden rendben? – kérdezte és leült az ágyra.
- Persze. Csak nem érzetem valami tökéletesen magam ma este. Persze nem miattatok van hanem az miatt, hogy egész végig Bonnie úgy nézett rám mint valami gyilkosra. – feleltem apám kérdésére.
- Azt hiszem ezt nektek kell megbeszélnetek. Mi ebben nem tudunk segíteni… pedig nagyon szeretnék… - felelt miközben a padlót fürkészte.
- Igen. De ha ő nem akar akkor én sem. már megpróbáltam egyszer. Többször nem fogom… - válaszoltam. – apa minden rendben?
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. – sóhajtott.
- Nem. Úgy látszik. Apa tudom, hogy van valami. – próbáltam belőle kicsikarni valami választ.
- Anyáddal az utóbbi időben sokat veszekedtünk, szinte nem bírunk meglenni egymással. A ma esti viselkedésünk is csak látszat volt. – apa felállt és a tarkóján összekulcsolta a kezét.
- Na várj… ugye nem akarod azt mondani, hogy váltok? – kérdeztem majd felpattantam.
- Sajnálom… és amúgy is kaptam egy állás lehetőséget Miamiban. Kétszer ennyit kapnék. És tudnék segíteni nektek, de anyád ezt visszautasította. - apa szavait alig akartam elhinni.
- Ne. Csak most ne. Miért most jön össze minden? Miért pont velem?

12. Fejezet

Stefannal csak néztük egymást. Nyilván észrevette, hogy döntésképtelen vagyok. Nem tudok dönteni. Szeretnék haza menni, hogy újra a csalásommal legyek, de féltem a babámat. Mi van ha komplikáció adódik vele? Korházba nem mehetek, mert hamar rájönnének, hogy nem egy átlagos kisbaba lenne. Itt viszont nem maradhatok. Elveszíthetem a családomat. Jake meggyűlöl még jobban. És a legrosszabb: itt minden Damonra emlékeztet.
- Csak egy megoldás van Stefan. – néztem a szemébe.
- Még pedig? – sürgetett.
- Haza kell mennem. Ha majd úgy érzem, hogy valami gond van visszajövök. De Jake-nek szüksége van rám. És nekem is rá. És tudod, hogy nem szeret itt lenni. – ha ezzel nem győzöm akkor semmivel sem.
- De ha egy kicsit is úgy érzed, hogy valami nincs rendben egyből ide jössz. Értetted? – az egész úgy hangzott mintha apukámat hallanám.
- Persze. Megígérem. – válaszoltam majd elindultam a szobába pakolni.
2 órával később már mindenem el volt pakolva. A szoba üres lett. A cuccaim nem töltötték be a szobát. Minden olyan volt mint azelőtt. Hirtelen feltörtek az emlékek. Annyira hiányzik Damon. Olyan mintha nem lenne… de azt hiszem jobb ha elmegyek innen. A közös képünket természetesen elraktam. De csak a kicsinek. Hogy tudja ki volt az apja. De még az is lehet, hogy nem akarom, hogy megismerje. Ha többé nem jön vissza. De legbelül hiszek abban, hogy még láthatom. Valamikor…
Stefan ki állt a kocsival a ház elé. Összeszorult a szívem. Hiányozni fog itt minden. Legfőképp az itt eltöltött boldog percek. De egyszer ezen is át kell esnem. Az a pillanat pedig most jött el. Itt az ideje, hogy itt hagyjam. Nehéz, de meg kell tennem. Nincs más választásom.
- Készen állsz, hogy itt hagyd az emlékeidet? – kérdezte Stefan és közben lecsukta a csomagtartót.
- Készen állok. – feleltem majd vissza mentem becsukni az ajtót. Utoljára…
- Nehéz megtenned. – inkább kijelentésnek hangzott.
- Igen de muszáj. Meg kell tennem. Mert csak így lépek mindenkin túl. Ne haragudj, de te is csak Damont juttatod az eszembe és ezt nehéz lenne elviselnem. – válaszolta, de tudtam, hogy tudja.
- Hát akkor itt az ideje, hogy menjünk. A szüleid biztos tudják, hogy mész. – jelentette ki majd egyet mosolygott.
- Ja. Biztos. – sóhajtottam.
A csalásom, sosem volt a legtökéletesebb. ha veszekedés volt rendszerint egy hétig csend uralkodott a házban. Azt hiszem ez megint így lesz. Anyám tuti gyűlöl, mert elmentem otthonról, de nem tudtam mit tenni. Túlságosan is ragaszkodtam Damonhöz. Talán túlzásba vittem. Vajon most hol van? És mit csinál? Mit gondol? Mit érez? Vajon gondol ránk? Ezekre azt hiszem nem kapok választ. De minden perc nehéz, nélküle.
- Hát itt volnánk. – rázott fel a gondolataimból Stefan
- Igen. – nem volt valami vidám a válaszom, de én magam sem vagyok az, hogy ott kellett hagynom mindent. Anya jött ki először. Rohant. Nyilván tudta, hogy valmi nincs rendben.
- Madie. Kicsim. Minden rendben? Olyan sápadt vagy. És a szemeid. Te sírtál? – kérdezte idegesen.
- Damon elment. Itt hagyta. – szólalt meg helyettem.
- Én megmondtam. Emlékszel? – persze. Anyám sosem változik.
- Anya. Kérlek ne kezd. Csak most ne. Van épp elég gondom… - amint kimondtam összerezzentem. Anyu még nem tudja, hogy kisbabám lesz.
- Sajnálom. Csal féltelek. És olyan régen láttalak. Te híztál? – kérdezte mosolyogva. Na épp ez az. Hogy mondom el anyunak?
- Igen. De meg van rá az indokom. – feleltem mire anya arca megkeményedett.
- Na várj. Mi van? Nem értelek… vagy is azt hiszem tudom mi van… de még sem… - azt hiszem egy kicsit összezavartam. Jobb ha elmondom.
- Madie? – szólalt meg az ismerős hang. Ez apa hangja volt. ezer közül is megismerném!
- Apa! – kiabáltam majd oda rohantam hozzá. Ő ösztönösen felkapott. Persze igyekeztem nem szorosan simulni hozzá.
- De hiányoztál kicsim. Minden rendben? – kérdezte aggódva, de az öröm is égett a szemében.
- Hát van egy két dolog de majd bent szeretném elmesélni feltéve ha visszafogadjátok az „elveszett” lányotokat. – alig fejeztem be a mondatot anya válaszolt.
- Ez természetes. Hisz még a kislányunk vagy. És az is maradsz, tehát velünk a helyed. – mosolygott anyu. Az a kérdés, hogy még egy embert be fogadnának-e?
- Viszont van egy ,,apró” gondom. – a szívem majd kiugrott a helyéről…
- Mi az? – kérdezte anyu.
- Egyel több ember lenne a házban. És nem magamra gondolok. Ha nem…öhm… terhes vagyok. – sikerült kinyögnöm.
- Mi? – anya szeme kitágult a meglepődéstől.
- Megértem, ha nem akartok látni. Vissza megyek. – tudtam, hogy nem lesz valami fényes a kezdés.
- Nem. Nem mész sehova. Most persze, hogy itt a helyed. Megbeszéljük. Feltéve ha azok a csomagok bekerülnek a házba. – anyu nyilván Stefanra és apára célzott.
Nem sokkal később a csomagjaim a régi szobámban voltak. Stefant kikísértem a kocsijáig.
- Madie biztos jól döntöttél? – firtatta de tudta a választ.
- Persze. Így nem leszek a terhedre és könnyebben elfelejtem Damont. Már ha ez lehetséges. – az utobbit nehezen tettem hozzá, mert tudtam nem fog könnyen menni…
- Te sosem voltál a terhemre. Örömömre szolgált hogy nem kellett néha egyedül roskadnom a házba. Ami mostantól természetesen nem így lesz. – mosolygott.
- Köszönök mindent Stefan. – feleltem.
- Szívesen. És ha bármi van azonnal szólni. Megértetted? – kérdezte viccelődve.
- Persze. Ígérem. – feleltem mosolyogva.
- Annak ellenére, hogy szinte gyűlöltük egymást, elég jól kijöttünk a vége felé… - jelentette könnyedén.
- Hát igen. Majd néha ugorjatok át Elenával. – figyelmeztettem.
- Elena úgy sem bírná ki. Hidd el. – mosolygott. – na jó megyek. Vigyázz magadra. És ha bármi baj van szólj. – még egyszer figyelmeztetett.
- Ígérem uram. – viccelődtem de tudta, hogy szólok.
Beszállt a kocsiba, intett majd elindult haza. Oda ahová én nem megyek. Megfordultam és ránéztem a házra. Elkezdődik és folytatódik valami ami itt véget ért. Nekem folytatódik. A babámnak kezdődik.
- Azt hiszem itt az ideje mesélned. – apa hangja rázott fel a töprengésemből. – minden rendben?
- Persze. Csak olyan furcsa itt. Olyan régen volt már. És megint itt. És ha úgy vesszük az elkövetkezendő pár hónapot Damon nélkül csinálom végig, ami azt hiszem nem lesz egyszerű. Sok álatlan éjszakát fog még okozni. Apa annyira hiányzik. És attól félek, hogy a kicsim sosem fogja megismerni az apját. És nem láthatom többé… hirtelen halk zokogásba törtem ki. Apa magához szorított.
- Ezen is túl leszünk. Minden megoldódik. Ne aggódj. Hidd el. – apa magához szorított. Jól esett.
- Tudom, csak olyan nehéz. Eddig minden olyan nehéz dolgon Damonnal mentem át aki lelki támaszt nyújtott, de most nincs itt. Ne érts félre ti is sokat segítettetek, csak vele minden olyan más volt. valahogy könnyebb. – feleltem miközben a könnyeimet törölgettem.
- Elhiszem kicsim. Elhiszem…