Sziasztok! :D

Meghoztam az új fejezetet. Remélem örültök. A történetben nagy fordulatot vettek a dolgok, de a többit, majd megtudjátok :) Viszont lenne egy kérdésem. Mit szólnátok hozzá, ha minden új fejezetnél lenne egy icike-picike részlet? A válaszotokat a Chat-ben mondjátok majd meg.
Szóval akkor jó olvasgatást, puszi és ölelés na meg a többi jó :)

63.

Másnap reggel, vagyis hajnalban arra ébredtem fel, hogy Damon elkezdett tapsikolni, és hangosan mondta:”Ébresztő”.

-         Mi a bajod? Itt még alvó lelkek vannak. Kérlek hagyj békén. – válaszoltam, mint egy hisztis tinédzser majd a fejemre húztam a takarót, meg a párnát. Damon egy mozdulatal lerántotta rólam őket, majd mikor ránéuztem csak ennyit mondott:
- Mozgás. Itt az ideje edzeni.

-         Hogy mi? – kérdeztem hisztérikusan. – Damon te megőrültél?

-         Nem, nem őrültem meg. Vagy megakasrz halni? Ashley-nek megvannak a kapcsolatai, így könnyedén összehozhat egy hatalmas vámpírhadsereget. Bele kell húznunk mielőtt még késő lenne. – mondta idegesen, majd kiment a szobából.

Gyorsan összekaptam magam, aztán elővettem a szürke melegítőmet, és lófarokba kötöttem a hajam. Lesiettem a nappaliba ahol megpillantottam Stefan gyűrött álmos arcát. Halványan rámosolyogtam, majd együtt mentünk a hideg hajnalba.

Damon és Daniel már kint voltak. Daniel kicsit bosszúsan beszélt Damon-nel de azt, hiszem ez értehtő.

-         Szóval felkészültetek? – kérdezte vidáman.

-         Van más választásunk? – folytatta Stefan.

-         Várjunk csak… nincs. – vágta rá Damon szarkasztikusan.

-         Miért csináljak ezt? Főleg ilyen korán. Az ágyam még mindig üvölt utánam, pedig egész éjjel vele voltam. – közöltem, majd egy hatalmas  ásítottam. 

-         Madie kérlek. Elmagyaráztam nem?

-         De nekünk van 2 boszorkányunk... – vágta rá Daniel.

-         Pontosabban egy, mert nem tudjuk holvan Alex… - mondtam. – de Bonnie elég erős. És az ő segítségével, Biztos sikerülne legyőzni őket…

-         Madie, hát nem érted? Nem akarok mást használni. Végre egyszer én akarok felülkerekedni az egészen, segítség nélkül. Nem akarom, hogy azt mondjak, hogy béna vagyok, mert nem oldok meg semmit magamtól. Madie fogd fel végre, hogy egyedül akarom megoldani. Végre egyszer én akarlak megmenti. – ekkor fogta magát visszament a házba, becsapva magaután az ajtót. Nem teketóriáztam, utánna szaladtam.

-         Damon én sajnálom, csak…

-         Csak mi? Nem elég amit kapsz? Csak szólj, és megadom amire vágysz. Vagy nem ezt teszem? Amit kiejtesz a szádon megteszem. Egyet kellett szólnod, és vittelek Miami-ba. – kérdezte idegesen. A szemei égtek a haragtól.

-         Tessék? Te komolyan azt gondolod, hogy ezért kellesz? Mert akkor rohadtul rosszul hiszed. És nem kell tőled ezentúl semmi. Ez volt az eddigi legdurvább kijelentésed Mr. Salvatore. – vágtam vissza.

-         Na tessék. Látom igazam volt, mert különben nem húztad volna fel magad ezen. Tudod mit nem értek? Hogy miért vagy velem? Daniel-el sem foglalkoztál soha rendesen…

-         Mi? Hogy nem foglalkozom vele rendesen? Te hányszor voltál mellette? Hányszor segítetted át a nehéz helyzeteken? És még te beszélsz? Mikor megtudtad, hogy gyerekem lesz a fejedbe vetted, hogy elmész megkeresni Katherine-t. pedig tudtad, hogy mennyire szükségem volt rád….

-         Sajnálom. Ez azért volt, mert megakartalak titeket védeni. És arról meg nem tehetek, hogy ilyen anyád volt…

-         Te az anyámat ne vedd a szádra, megértetted? Attól, ahogy bánt velem még nem jeletni azt hogy sosem szerettem.

-         Komolyan? Akkor miért nem rohansz hozzá? Miért nem mondod meg neki?

-         Mert talán az anyám meghalt…

-         Akkor menj utána… - ekkor elakadt a szavam.

-         Tes-tessék? – erre Damon már nem válaszolt. – hát rendben. Vedd úgy, hogy a te számodra többé nem létezem. – ekkor megfogtam a karikagyűrűm, majd a földhöz vágtam és felrohantam az emeletre.

Elővettem a bőröndjeim, immáron nem tudom hányadszorra, de azt tudom, hogy ide sohatöbbé nem jövök vissza.

Eszeveszetten apkolni kezdtem a ruháimat, és a cuccaimat.

-         anyu? Anyu mit csinálsz? – kérdezte Daniel megriadva.

-         Elmegyek. Nekem erre nincs szükségem. Nem kényszerítelek, ha akarsz velem jössz, ha nem hát elfogadom.

-         Anyu én nem akarom, hogy elmenj…- felelte Daniel. Megfordultam majd odaléptem hozzá.

-         Kicsim. Mi mindig egy család vagyunk. Szeretném, ha tudnád, attól, hogy én elmegyek, nem jelenti azt, hogy nem foglak szeretni. Én mindig az anyukád leszek, történjen bármi. És tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. – feleltem, majd magamhoz szorítottam.

-         Én is szeretlek. – válaszolta Daniel halkan.

Miután elkészültem, lementem az alsó szintre. Stefan épp felfelé jött.

Damon a nappaliban volt, de nem foglalkoztam vele. Elindultam kifelé, ahová Stefan követett.

-         Madie nem muszáj ezt tenned. Nem kell elmenned. – mondta Stefan, miután becsukta az ajtót.

-         Nézd, muszáj, mert azaz alak, akit tegnap este még a férjemnek véltem mamár a halálomat kívántam. Szerinted? Maradjak itt? Nem tehetem. Nem tudok. Nem megy. Ezekután már nem tudom szeretni. Visszamegyek Miami-ba, majd ott el leszek. Bár messze leszek Daniel-től.

-         Nem kell messze lenned. A régi házatokat megcsinálták már. Ott is tudsz lakni. És nem leszel messze a fiadtól. Plusz van egy kis meglepetésem is. Na? benne vagy? – kérdezte Stefan mosolyogva.

-         Persze, hogy benne, - feleltem. Stefan ekkor elvette tőlem a bőröndöket, majd berakta a pici piros sport autójának a hátsó üléseire, majd elindultunk a régi házunkhoz.

Stefan csendben volt, én meg nem tudtam megszólalni. Szomorú voltam, mert amit eddig felépítettem ledőlt.

Akkor tértem észre, mikor a házunk előtt voltam. Ugyanúgy nézett ki, mint a felgyújtás előtt.

Stefan kivette a cuccaimata kocsiból, majd elindultunk az ajtófelé.

Mikor oda értünk a kezembe nyomtam a kulcsokat, amin meglepődtem.

-         Nem volt nehéz megszerezni. – mondta mosolyogva. Válaszként én is rámosolyogtam.

Kinyitottam az ajtót, majd amint beléptem láttam, hogy a konyha ugyanúgy volt berendezve csak más bútorokkal. A házban a tisztaság és a frissesség illatát áramlott. Leraktam a táskámat, majd felmentem az emeletre. A szobám ajtaja nyitva volt. Beléptem.

A bútorok ugyanúgy, mint régen. Egyetlen változás volt csak. Nem volt kiságy. Mikor legutóbb itt voltam, még meg volt. Ebből látszik, hogy az idő nagyon gyorsan megy.

-         Szóval? Mit szólsz? Ez az én kis meglepetésem. – mondta Stefan az ajtófélfának támaszkodva.

-         Stefan ez mesés. Köszönöm. – mondtam majd megöleltem. Ezúttal jól esett.

-         Nagyon szívesen. Örülök, hogy boldoggá tettelek. – válaszolta. Lassan elengedtem majd a szemébe néztem. – tudnod kell, hogy ha szükséged van segítségre, rám számíthatsz.

-         Köszönöm. De vigyázz lehet kifogom használni. – mondtam viccesen.

-         Állok elébe. – vágta rá.

-         Akkor kezdjük is. Segíts kipakolni. – mondtam mire Stefan csak ennyit mondott.

-         Mivel és hová?

Először a ruháimat kezdtük kipakolni, majd a többi tárgyat. Egészen estig pakoltunk, és közben nagyon jól éreztük magunkat. Stefan jó hatással volt most rám. Míg ott volt elfeledtem minden gondomat. Stefan nagyon jó hatással volt rám. Nem merültem el az önsajnálatban, és nem agyaltam Damon-ön. Végre könnyűnek éreztem magam. Mikor elkészültünk, Leültünk a nappaliba.

-         Köszönöm, hogy segítettél. – mondtam hálásan. – ha te nem vagy akkor én még mindig lelennék maradva. És talán már a fájdalom is felemésztett volna…

-         Ez miatt nem kell aggódnod. Én mindig itt leszek neked. – felelte, majd megfogta a kezem. Ebben a pillanatban egyfajta bizsergés fogott el. akkor éreztem ilyet mikor Damon először csókolt meg.

-         Tudom, és köszönöm. Te is számíthatsz rám. – válaszoltam. Stefan rám mosolygott. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, Amikor megcsókolt.

Ez a csók volt az, amire egész életemben vágytam. Lágy volt, de mégis határozott, tele érzelmekkel. A szívem most biztosan megdobbant volna.

Stefan a derekamra tette a kezét, majd közelebb húzott magához. Ismét bizseregni kezdtem.

Ezúttal nem löktem el magamtól. Átadtam magam az érzésnek, és elmélyedtem benne. Ez az ami hiányzott az életemből. Hogy valaki éreztesse azt, hogy szeret. Damont-től ezt nem kaptam meg.

Stefan csókja jobb volt, mint bárki másé. Lassan elengedett. Egy ideig néztük egymást, majd a földre szegezte a tekintetét, aztán megszólalt:

-         Ne haragudj, nem tudom mi történt, én…

-         Ne. semmi gond. Nem haragszom. – feleltem. Stefan rám nézett.

-         Tényleg?

-         Tényleg. – feleltem, majd ismét megcsókoltam. Ez már sokkal erőteljesebb volt.

Felkapott, majd felvitt a szobámba. Lerakott az ágyra. De még mindig csókoltuk egymást. Egy másodpercre sem engedtem el. rájöttem, hogy nekem rá van szükségem.

Stefan óvatosen levette rólam a felsőmet, majd a földre dobta…

Sziasztok! :)

Meghoztam az új fejezetet. Mint látjátok megpróbáltam igyekezni vele, hogy minél előbb megkapjátok :) Jó olvasgatást, és jó szórakozást. Puszi és ölelés mindenkinek :)

 

62.

Csak álom volt. Arra eszméltem fel hogy hisztérikusan kapkodom a levegőt, és izzadok.

-         Madie? Madie jól vagy? – kérdezte Damon már-már idegbeteg módjára.

-         Igen jól vagyok csak rém álmom volt. – feleltem, majd lenyugodtam.

-         Semmi baj. – mondta Damon majd magához húzott. – feküdj le, és aludj. Sokkal jobb lesz.

-         Oké. – mondtam majd lefeküdtem.

De nem tudtam elaludni. Csak a plafont bámultam, és akárhányszor becsuktam a szemem azok a képek jelentek meg ahogy Stefan Damon helyén fekszik és csak egy takaró van rajta.

Mi az isten van velem? Mi a bajom? – kérdeztem magamban.

Mikor Damon elaludt úgy döntöttem lemegyek és iszok egy kortyolt az italából talán az majd segít elaludni.

Épp ahogy kiöntöttem egy pohárkával Stefan a hátam mögött megszólalt, amitől én majd frászt kaptam.

-         Mit csinálsz? – kérdezte.

-         Te jó ég! Mond normális vagy? Miért lopakodsz így a hátam mögé? – kérdeztem rémült hangon.

-         Sajnálom nem akartalak megijeszteni. De nem kaptam választ a kérdésemre. – vágta rá neki dőlve a falnak.

-         Nem tudok aludni. Gondoltam kipróbálom Damon módszerét. Neki általában segíteni szokott. Én is kérdezhetném ezt tőled. – feleltem, majd belekortyoltam az enyhén kesernyés italba.

-         Én? Semmit. Nem tudok aludni, és meghallottam, hogy valaki lent motoszkál. Pusztán kíváncsiság volt. – felelte csúfondárosan.

-         Értem. – vágtam rá majd megittam a pohár maradok tartalmát majd elindultam az emeletre.

-         Mit álmodtál? – megragadta a karom óvatosan.

-         Ne tégy úgy, Mintha nem tudnád Stefan. tudom, hogy a te műved. – vágtam rá mérgesen.

-         Mi? – kérdezte értetlenül.

-         Szóval nem a te műved? Nem te tetted ezt velem? Nem te buzeráltad az agyamat míg aludtam? – kérdeztem hihetetlenül.

-         Nem. Én soha sem tennék ilyet. – felelte, majd egy hajtincset eltűrt a fülem mögé.

-         Ne. ne csináld. Ezt megbeszéltük. – mondtam miközben elhúztam a fejem.

-         Sajnálom, de nem teheket róla.  – vágta rá. A szemei tele voltak szomorúsággal.

-         De tehetsz. Csak kikell verned a fejedből. Ennyi az egész – válaszoltam könnyedén. Pedig tudom, hogy nem ilyen egyszerű. Csak mondtam valamit, hogy elkerüljem a szituációt.

-         De nem ilyen egyszerű. Próbáld meg kiverni a fejedből Damon-t. megtudnád tenni? Nem. Nekem sem ilyen egyszerű Madie. – felelte.

-         Ne, Stefan ne. Én nem akarom ezt. Ha kell elkerüllek, de nem akarom ezt érted? Muszáj megtenned. Nem lehetsz így. Nem csak neked rossz, hanem nekem is. Fáj, ha szenvedsz miattam, értem. Nem akarom ezt. – feleltem, majd az arcára tettem a kezem, ekkor ő becsukta a szemeit. Lassan leenedtem a kezem. – most pedig mindketten elmegyünk aludni.

Nem vártam válaszra. Elindultam fel a szobába. Mikor beértem halkan becsuktam az ajtót magam mögött, majd nekidőltem, és szép lassan lecsúsztam a földre.

A lábaimat felhúztam majd zokogni kezdtem.

-         Édes istenem miért? – mondtam halkan zokogva.

Ekkor hirtelen Damon mellettem termedt.

-         Madie. Kicsim mi a baj? – kérdezte míg megölelt.

-         Miért okozok Mindenkinek fájdalmat? – kérdeztem zokogva.

-         Te senkit sem bántasz. – vágta rá Damon, de még mindig ölelt.

-         De igen. Stefan-nak. Most is megbántottam, csupán mert megmondtam neki, hogy nekem te kellesz senki más.

-         Hé – tolt előre – csak az igazat mondtad meg neki. Ezzel nincs semmi gond.

-         De igen. Mert megmondtam az igazat, és az igazság néha fáj. Hát nem érted? Megbántottam! Pedig én nem akartam. – ekkor ismét zokogásba törtem ki.

Damon felvett a karjában, majd berakott az ágyba. Magához húzott, majd simogatni kezdett. Így tudtam elaludni.

Reggel mikor felébredtem Damon nem volt mellettem. Nem ilyedtem meg, mert tudtam, hogy nincs baj.

Elvetettem a pizsamámat, majd egy egyszerű fehér pólót vettem fel, hozzá egy farmer cső nadrágot húztam.

A hajamat ló farokba összekötöttem, majd elindultam lefelé. A ház üres volt.

Végig jártam az egész épületet, és minden zugát de sehol senki.

A nappaliba érve egy levelet találtam a kanapén rajta a nevemmel.

Kinyitottam.

Drága Madie!

Mostanra már biztosan észre vetted, nincs senki rajtad kívül a lakásban. Ne aggódj a családod él. Addig míg azt teszed amit mondok. Az elsó feladatom a számodra:
Gyere el abba a házba ahol Katherine tartott fogva. A többi itt megtudod. Azt ajánlom, hogy igyekezz, különben a szeretteidnek annyi.

A level feladója ismeretlen. Elfogott a pánik. De gyorsan uralkodtam magamon. Vettem egy mély lélegzetet majd a kocsiba ültem és elhajtottam.

Az úton csak mégjobban urrá lett rajtam a pánik. Rettegek. Mi van ha későn vettem észre a levelet?

Nem. Nem az nem lehet. Csak nem képes Ashley erre.

Megráztam a fejem, hogy elhesegessem a gondolatokat. A könnyeim ismét patakokban jöttek. A kezem remegett.

Mikor megérkeztem ez az egész csak erősebb lett.
Nem húztam az időt egyből berontottam a házba.

-         Itt vagyok! – kiáltottam. Alig pár perccel később megjelent a level valószínűleges írója.

-         Üdv, Madeline. Jó újra látni. – közölte csípőre tett kézzel.

(Elena szemszöge)

Másnap reggel a korházban ébredtem. A fejem zúgott, és erősen hányingerem volt.

Óvatosan megpróbáltam felülni, de mindenem fájt. Még a lélegzet vétel is nehéz volt. Ebben a pillanatban azt kívántam bárcsak halott lehetnék.

Nem sokkal később egy öreg hölgy jött be. Ő volt az ápolónő.

-         Jó reggelt kedveském. Minden rendben? – kérdezte nyájas hangon.

-         Igen azt hiszem. – feleltem gyenge hangon. A torkom kiszáradt. Egyből a torkomhoz nyomtam a kezem.

-         Semmi baj. Nem rég vettek le a lélegeztetőről, ezért fáj. – felelte, majd megigazítottam az infúziós zacskót.

-         Fájdalmaid vannak? – kérdzte míg a homlokomat tapogatta.

-         Igen. Mindenem fáj. – feleltem most már suttogva.

-         Akkor hozok egy kis fájdalom csillapítót. Egy perc és itt vagyok. – felelte mosolyogva, majd elindult kifelé. Az ablakban megpillantottam Stefan-t. Ekkor hirtelen megkönnyebbülés fogott el. valakihez beszélt, de nem értettem, majd bejött.

-         Szia – mondta nyugodt mosollyal az arcán.

-         Szi-ia. – feleltem gyengécske hangon.

-         Jó látni, hogy jól vagy. Sajnálom ami történt. – mondta, majd leült az ágy mellé a székre.

-         Ne sajnáld. Erről nem tehettünk. – feleltem.

-         Jó látni, hogy élsz. – válaszolta, majd megfogta a kezem. Máskor jóérzés volt mikor meg fogta de most iszonyatosan fájt. Ezt Stefan is észre is vette, mert hangosan felszisszentettem. – sajnálom.

-         Ne-ne-ne… - nem jött ki hang a torkomon.

-         Csst. Ne beszélj. – közölte. Ekkor visszatért az idő nővér, majd egy injekciós tűvel beadagolta a gyógyszert.

-         Ne aggódj nem lesz semmi baj. Most majd ismét aludni fogsz, és mire felébredsz minden fájdalom elmúlik. – mondta, majd óvatosan megfogta a vállam. – elnézést de a betegnek most pihenésre ven szüksége. Megkérném, hogy fáradjon ki….

-         Ne – suttogtam. Mindkettejüknek jó volt a hallásuk mert meghallották a szerencsétlen hangom.

-         Rendben. – mondta a nővér, majd kiment. Stefan visszaült mellém, majd óvatosan megfogta a kezem. Már nem fájt. A gyógyszer hatott. Éreztem ahogy a torkomból is eltűnik a fájdalom. Ekkor lehunytam a szemem majd minden elsötétedett.

(Madie szemszöge)

-         Melanie? – kérdeztem meglepődve.

-         Igen. Jól látod. Én vagyok az. – felelte affektálva.

-         Mégis mit akarsz? – kérdeztem.

-         Hogy mit? Hol is kezdjem… - ekkor egy férfi előhozta Daniel-t.

-         Dan…

-         Á-á – a kezét felemelve állított meg. – ha jót akarsz neki nem csuóinálsz butaságot. Légy jó kislány és mindenkit élve fogsz látni.

-         Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem az idegességtől remegő hangon.

-         A halálodat.... – szólalt meg rideg és kemény hangon. Daniel megrémült.

-         Anya… anyu… neee – hallottam a távolból szűrődő hangokat.

-         Miért akarod, hogy meghaljak? – kérdeztem miután elfojtottam a könnyeimet.

-         Azért, mert megölted az anyámat. – ekkor elő lépett a fel mögül Ashley. – miért tetted? Miért ölted meg? Volt rá valami magyarázat?

-         Igen. Miatta veszítettem el Damon-t. Miatta majdnem megöltem egy embert, csupán mert ő Stefan-nal akart lenni. Hát nem érted? Teljesen tönkre tette az életemet…

-         Nem. Nem tette. Most is együtt vagy Damon-nel. Hogy tehette volna tönkre? Teljesen ugyanolyan vagy, mint anya. Csak magadra tudsz gondolni. – mondta Ashley könnyekkel küszködve – megölted az anyánkat.

-         Ezzel csak az a baj, hogy az én anyám nem ő volt. – feleltem könnyezve. – és nem tudom ki az igazi.

-         Mi? Te… te nem vagy a testvérem? – kérdezte Ashley meglepődve.

-         Nem. Nem vagyok az. És ezt bánom a legjobban az egészben. Sosem volt nővérem, vagy hugom. Te voltál az egyetlen. Mikor megtudtam, hogy a testvérem vagy a lelkem egy része örült. A másik szevedett mert ez azt jelentette, hogy az a nő a z anyám aki megakart ölni csupán azért, mert azzal a férfival akart lenni akit én szeretek. Te voltál az egyetlen jó dolog ebben az egészben. De mikor kiderült mindent elvesztettem. A hitemet, és a nővéremet. Ekkor ismét magányosnak éreztem magam. Volt egy olyan érzésem, hogy soha sem fogom megtudni, hogy ki az anyám, mert Katherine valószínűleg megölte, hogy ne árulhassa el nekem az igazságot. És már nem is fogom megtudni. Nekem már nem lesz tökéletes családom…

Ashley hallgatott de a könnyei záporoztak. Hirtelen megszólalt Melanie.

-         Madie én tudom ki az anyád. – felelte.

-         Tessék? Ha ez egy színjáték ne hidd hogy bedőlök neki. Ezzel ne szórakozz. – feleltem dühösen.

-         Nézz rám. Olyan vagyok, mint te. – mondta, majd megfogta a kezem.

-         De te nem vagy az anyám. – mondtam, majd kitéptem a kezemet a kezéből.

-         Nem ez tény. Én jóval idősebb vagyok nálad. Ha nem lennék vámpír már nem élnék. De tudom ki az édesanyád. Ő lenne a dédunokám…

-         Na jó elég. Nem ezért vagyunk itt. – szakította félbe a dolgot Ashley. – megakarom bosszúlni, hogy félbe hagytam miattad a tervemet. Talán mostanra Elena halott lenne, és nem kéne ezen agyalnom. Látod? Milyen jó dolog, ha nem szólsz bele mások dolgába? Akkor neked és a családodnak sem lenne semmi gondotok.

-         Miért akartad megölni Elena-t? hogy te legyél az egyetlen? Hogy megkaparintsd Stefan-t? Azt hiszed nem tudom? Igen is lerí rólad, hogy őt akarod akárcsak az anyád. Sosem leszel jobb nála. Ő mindig feleted áll. Csinálj bármilyen nagyszerű dolgot, ő még holtan is többet ér, mint te. –közöltem ridegen, és ellenszenvesen. Ashley bedühödött majd megragadott egy fecskendőt, és belém szúrta. Ezután a földre estem, majd lassan elötétült előttem minden.

Mikor felébredtem Damon és Daniel voltak velem. Először nem tudtam, hogy hol vagyok. Szép lassan felültem. Ekkor felismertem a helyet. Otthon.

-         Jól vagytok? – kérdeztem gyenge hangon, majd megöleltem őket. – sajnálom, hogy ez történt.

-         Semmi baj. A lényeg, hogy jól vagyunk. Mindannyian. – mondta Damon.

-         Csak nem értem. Miért vagyok itthon? – kérdeztem és a fejemet fogtam mert fájt.

-         Hazaengedtek. Vagyis én magunkat. Daniel hasba szúrta az üknagymamid, míg én vasfüvet öntettem Ashle ruhájába, majd miután elesett a szájába. Egy ideig nem lesz vele gondunk. – tájékoztatott Damon.

-         De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagytok veszélyben…

-         De van egy tervem. De ebben neked is kell segítened.

-         Milyen terv? – kérdeztem Damon-től.

-         Megöljük őket. Amivel elindítunk egy olyan háborút, mint Amilyen még nem volt. Vámpírok-vámpírok ellen. – válaszolta Damon.

Sziasztok!

Hosszú várakozás után végre sikerült meghoznom a következő fejezetet. Nagyon sajnálom, hogy eddig megvárakoztattalak benneteket, de eszméletlenűl sok tanulni valóm van. Egyik héten suliban vagyok, másik héten meg gyakorlaton... A gyakorlatból elég későn szoktam haza érni :/ Na de nem húzom tovább az időt, olvassatok, és jó szórakozást:)

61.

(Madie szemszöge)

Mérhetetlenűl ideges lettem. Az orvos nem volt valami vidám…

-         Mrs. Gilbert nagyon rossz állapotban van. Most egyenlőre azon küzdünk, hogy a vért befogadja a szervezete. Az esésnél beverte a fejét, így agyrázkódást kapott, és enyhén betört a feje, de ezt a verses miatt nem lehetett látni… - mondta az orvos.

-         De ugye rendbe jön? – kérdezte Jenna idegesen. Stefan átkaroltam.

-         Nem tudjuk. Jelenleg válságos az állapota, és 24 órás megfigyelés alatt tartjuk. Nem tudni, hogy mi lesz. Mindenesetre reméljük a legjobbakat.

-         Bemehetünkk hozzá? – kérdezte egyből Jenna.

-         Igen, de csak 5 percet maradhatnak. – felelte az orvos, majd mondta, hogy kövessük.

Jenna-nak és Stefan-nak fel kellett húznia egy egyberészes ruhát, egy sapkát, és egy zsákot a cípőjükre.

Mi Damon-nel kint maradtunk. Átkarolt, majd a vállamra hajtotta a fejét.

-         Sajnálom, hogy megbántottalak. – vágta rá.

-         Nem számít. Nem tudhattad. Egyikünk sem tudhatta, hogy ez lesz. Nem értem, miért ment bele, hisz mindig is ettől félt. Én most attól, hogy meg fog halni. Igaz az utóbbi időkben nem volt valami felhőtlen a kapcsolatunk, még is félek, hogy meg fog halni…

-         Erre ne gondolj Madie. Nem lesz semmi gond. Majd teszek róla ne aggódj…

-         Tessék? – kérdeztem hirtelen, majd megfordultam, hogy bele nézek a szemébe. Egy ideig csak nézett, majd rá vágta:

-         Hát nem érted? A vérünk gyógyító. Majd meggyógyítom…

-         Nem. Majd én! Ezt én rontottam el, én is hozom helyre. Este visszajövök, és megmentem. – feleltem, majd vissza néztem Elena-ra.

Jenna nekem háttal, Stefan pedig a másik oldalon volt. Mindketten fogták Elena kezét.

Tudom mit érez Jenna, hisz sajnos én is keresztül mentem ezen, mikor Daniel haldoklott. Akkor azt hittem örökre elvesztem…

Egy kis idővel később a nővér szólt, hogy lejárt az idő.

Jenna és Stefan nehezen jöttek ki. Jenna zokogott, majd elindult kifelé, Stefan pedig utánna ment.

Damon-nel követtük őket.

-         Jenna haza vigyelek? – kérdezte Stefan.

-         Nem kell jól vagyok. – vágta rá Jenna.

-         De ne vagy olyan állapotban, hogy vezess – válaszoltam. Jenna sóhajtott, majd megadta magát, és elindult Stefan autója felé.

Damon és én még ott álltunk egy daabig, és néztük ahogy elhajtottak. Mikor eltűntek, Damon rá kérdezett.

-         Mégis hogy akarod elintézni a dolgot?

-         Este visszajövök, és adok neki a véremből. Ilyen egyszerű. – vágtam rá. Damon elgondolkozott ezen

-         De ez nem veszélyes? Tudod milyen Elena… minél óvatosabb, annál veszélyesebb… - közölte.

-         De tudom mit csinálok. Ne aggódj. Kérlek bízz bennem. – megfogtam Damon arcát, és mélyen belenéztem a szemébe.

-         Én bízok. De ha…

-         De nincs de. Kérlek. Ne kezdjünk előröl. –vágtam közbe. Damon halkan kifújta a levegőt.

Beszálltunk a kocsimba, majd elhajtottunk hazafelé. Stefan még mindig nem volt otthon, mikor mi hazaértünk. Daniel pár perccel később toppant be.

-         Na végre haza tévedt a legkisebbik Salvatore – mondta Damon, mire Daniel zavartan kifújta a levegőt. Nem kellett nagy tudomány ahhoz, hogy rájöjjek, Victoriával volt.

-         Szép dolog a szerelem. – mondtam vigyorogva, majd oda nyújtottam neki egy pohár vért. Sápadt volt. – de azért magyarázatot várunk, hogy hol voltál.

-         Mi.. én… öhm…

-         Igen? – kérdezte Damon a szokásos apai szigorral.

-         Victoria-val voltam, és Segítettem neki. – vágta rá nagy nehezen Daniel.

-         Miben? Mi is szívesen segítünk. – mondtam, mire Daniel ismét összezavarodott.

-         Nem kell, mert… kérlek, had menjek aludni. Fáradt vagyok.

-         Jól van, most megmenekülsz, de később nem lesz ilyen könnyű. – mondta Damon, majd Daniel elindult fel az emeletre.

Furcsa érzés kavarog bennem. Mintha valami nem stimmelne Daniel-el. Vagy talán túl sokat aggódok.

Damon öntött magának egy pohárral a kedvenc italából, majd leült a nappali közepére, és egy könyvet kezdett lapozgatni.

-         Az mi? – kérdeztem majd leültem mellé.

-         Stefan naplója. – mondta, majd lapozgatott, és közben kortyolgatta az italát.

-         Ebbe nem szabad belenézni…

-         Csak hiszed. Olvasd el. – mondta, majd elém tolta a könyvet. Eleinte kicsit vonakodtam a gondolattól, hogy elolvassam, de Amikor csak egy pillanata néztem bele, a tekintetem megakadt a nevemen. Elvettem Damon kezéből , majd olvasni kezdtem.

Kedves naplóm!

Mióta Elena-val szakítottam minden más. Olyan, Mintha nem is hiányozna. Nem értem. Teljesen összevagyok zavarodva. Az érzéseim, már nem a régiek. Egyet kivéve. Van valami amiről nehéz beszélnem. Ami már régóta fogva tart. Van valaki aki igen is megérintett. De elérhetetlen, hisz boldog házasságban él. Madie az aki mindent megváltoztat. Ha a közelemben van olyan más lesz. Vidámabb leszek, és sokkal könnyebb. Azt hittem túl vagyok már ezen, de úgy tűnik mégsem. Madie, mindent megváltoztat. Jó ha a közelemben van. Ilyenkor nehezen tudok másra koncentálni. Úgy érzek iránta, mint rágen Elena iránt…

Nem olvastam végig, mert nem bírtam tovább… Stefan ismét szerelmes belém.

-         Na? Mondtam, hogy érdemes elolvasni. Stefan ismét szerelem. Ezuttal beléd. – mondta Damon majd elfojtott egy mosolyt.

-         Ez miért annyira vicces? – kérdeztem mérgesen. Damon arca hirtelen komoly lett.

-         Talán azért, mert mindig az kell neki ami az enyém. Először ott volt Katherine. Majd Elena, aztán te. Ez már nevetséges. Nem hiszem, hogy nem véltelen csinálja. – közölte Damon dühösen.

-         Miért tenné? Stefan-nak ugyan úgy vannak érzelmei, mint egy embernek. Miért baj, ha így érez? – vágtam vissza, de most sokkal nyugodtabban.

-         Azért baj, mert egyszer úgy is megfog szerezni, épp úgy, mint Katherine-t, vagy Elena-t. Hát nem érted? Én mindig alul maradok az ilyen csatákban. Mindig Mr. Nyúl Zabáló nyer. És én vesztek. – ekkor fogta magát majd felviharzott az emeletre.

Én lent maradtam kezemben Stefan naplójával. Kerülgetett a kísértés, hogy ismét bele olvassak, de ezúttal a lelkiismeretem győzőtt. Visszavittem a szobájába a naplót.

Mikor beléptem az a tökéletes rend fogadott. Ez vall Stefan-ra.
Az ágy tökéletesen letakarva, az asztalon a könyvek rendben állva. Stefan maga a tökéletesség.

-         Segíthetek? – kérdezte Stefan az ajtóban állva.

-         Csak visszahoztam, mert Damon…

-         Bele olvasott. Tudom nem kell bemutatni a bátyámat. – sóhajtotta, majd karba tett kézzel neki dőlt az ajtófélfának.

-         Nem csak ő… - feleltem, majd szégyenembe lenéztem a padlóra. Nem akartam Stefan dühös arcát látni.

-         Nem gond. Nem volt benne semmi olyan, amiért szégyelni kéne magam – felelte lágy hangján. – csak kissé hirtelen ért. De nem haragszom rád. És Damon-re sem. Már elfogadtam, hogy ilyen.

-         Tényleg nem haragszol? – kérdeztem kissé bátortalanul, ami a hangomon is hallatszott. Kissé megemelkedett.

-         Nem. Nem haragszom. – felelte.

-         Köszi. Akkor én nem is zavarlak tovább. – mondtam, majd elindultam az ajtó felé, de Stefan megragadta a kezem.

-         Te sosem zavarsz. – mondta, majd megfogta az arcomat.

-         Stefan, csak ezt ne kérlek. – vágtam rá, majd levettem az arcomról a kezeit.

-         Mit? – kérdezte értetlenül.

-         Ezt. Amit írtál egyszer már megbeszéltük. Én Damon-t szeretem. Sosem fogok mást szeretni. Nem tudok. Nem megy. Damon az akivel élni akarok. Sajnálom ha ezzel most megbántalak, de fogadd el. Ezt egyszer már megbeszéltük. – mondtam, majd kimentem a szobájából. Egy ideig még ott állt, Nyílván másra számított. De nekem csak is Damon kell.

Úgy döntöttem nem megyek vissza Elena-hoz. Damon-nek igaza van. Amilyen szeleburdi képes baromságot csinálni.

Daniel este lejött hozzám. A nappaliban ültünk. Engem lelkiismeret furdalás gyötört Stefan miatt. Talán nem kellett volna bele olvasnom a naplójába. Jobb lenne, ha nem tudnék erről.

-         Milyen napod volt? – kérdezte Daniel.

-         Hosszú. Neked?

-         Hosszú. Fárasztó, rémes… soroljam? – viccelődött.

-         Hogy álltok Vic-kel? – kérdeztem. Daniel egy hosszú sóhaj után válaszolt.

-         Vic szenved. Tyler egy dög. Kínozza. Nem hinném, hogy a gyerek miatt van vele. Mintha valami terve lenne, és ehhez akarná használni. Anyu én félek.

-         De ne félj. Mindent túl fogtok élni. Muszáj Daniel. Nézz rank apáddal. Mi ennél többet szenvedtünk, hogy együtt lehessünk. A legnehezebb az volt, mikor kiderült, hogy terhes vagyok veled. Anyám gyűlölt. A nagyapád volt az egyetlen, aki kiállt mellettem. Nagyon rettegtem, hogy elveszítem. Ne hagyd, hogy szétválasszanak titeket. Harcolj érte. Küzdj a fájdalom ellen. Tudom, hogy nehéz, de megkell próbálnod. Muszáj. – válaszoltam. Daniel csendben figyelt, és emésztette amit mondtam.

-         Ezzel csak az a baj, hogy ő vérfarkas én meg félvámpír. Nem épp a legcsodálatosabb párt alkotunk. És ezt sokan elítélik. Köztük apám is. – vágta rá.  

-         Damon nem ítél el kicsim. Csak félt. De már elfogadta, hogy őt szereted. És tudja, hogy az igaz szerelem közé nem állhat, mivel átéltük már ezt. Ő csak azt akarja, hogy te boldog legyél, és ha neked ez kell hozzá, hát legyen. Én mindig melletted fogok állni. Bármi is történjék.

-         Köszi – Mondta majd megölelt.

A beszélgetés után felment a szobájába majd Damon váltotta. Szép lassan besétált a nappaliba, majd leült mellém. Egy ideig csendben volt. Arra várt, hogy megszólaljak, de nem tettem. Ő torte meg a csendet.

-         Szóval nem mész Elena-hoz. – közölte egy hangúan.

-         Nem. Úgy döntöttem, hogy nem. Te jobban ismered, mint én. Rád hallgatok.

-         Jobban teszed. – felelte egyből, majd rám nézett.  – nem akarom, hogy megint szenvedj, ha valami rosszul sűl el. Tényleg mi van Ryan-nel?

-         Honnan tudjam. – feleltem érdektelenűl. – azt csinál amit akar. Nem érdekel. Én próbáltam segíteni, de nem hagyta. Élje egyedül az életét. Öljön embert az sem érdekel. Le szoktathattam volna róla.

-         Azt el hiszem. – vágta rá Damon és egy féloldalas mosolyt villantott.

-         Ne gondolj mindig rosszra. – válaszoltam, majd a könyökömmel kicsit oldalba löktem.

-         Én nem gondolok, csak az igazat mondom. Ha valaki ellent tud neked állni az minden csak nem épeszű. – viccelődött. Örülök, hogy nem mérges Stefan napló bejegyzésére.

-         Mindig túlásokba esel. – mondtam mosolyogva, majd mélyen a szemébe néztem.

-         Nem. Most nem estem túlzásokba. Vegyük csak Stefant… - amint kimondta felsóhajtottam. Mégsincs túl rajta. – Ő még mindig szeret azokután, hogy elmondtad neki: “Kösz de nem kérek belőled” . Van, hogy néha nehezen tudok uralkodni magamon, hogy le ne tépjem a ruhádat, ami tőlem mármegszokott. – miközben mondogatta, mégig simította a kezét a hajamon. A testem bizseregni kezdett. Akárhányszor ezt csinálja, mindig ez van. Mint egy kisgyerek.

-         Damon én…

-         Csst. – mondta Damon majd az ujját a számra tette. – Most ne beszélj. Ne mozdulj.

Damon arca egyre közelebb került az enyémhez. A lélegzetem egyre gyorsabb lett, majd hirtelen olyan erővel csókolt meg, amit lehetetlent lett volna nem viszonozni.

Damon a kezeit rátette a derekamra, majd közelebb húzott magához, majd oda szorított. Átkulcsoltam a nyakát. Lassan simogatni kezdte a hátamat, ami részében megnyugtató volt.

Ekkor hirtelen a karjában kapott majd felrohant velem a szobánkba, becsapva magunk mögött az ajtót….

 Reggel a nap ragyogott, a madarak csiripeltek. A nap apró sugarait megtörték az ablak előtt álló fának az ágai. A szél játtszott a levelekkel, így egy kis reggeli fényjátékban részesültem.
 Mikor észhez tértem elmosolyodtam az éjszaka történései után. Jól esett.
Ismét kinéztem az ablakon. Az egyik közeli ágon megpillantottam egy kismadarat. Hangja teletöltötte a csendet vidámsággal. Régen éreztem már magam ilyen könnyűnek. Mintha nem is lennének gondjaim.

Kinyújtottam minden végtagomat, majd ránéztem a páromra. Már ébren volt.

-         Jó reggelt szerelmem. – mondta mosolyogva.

-         Jó reggelt Stefan…

:((

Sziasztok! :( Sajnálom, hogy nem írtam. :( Mostanában olyan szinten lefoglalt vagyok, hogy néha még levegőt venni sincs időm. Nem tudom mi legyen. Néha azt sem tudom hol áll a fejem. Talán jövőhéten lesz egy kis időm, és be tudom fejezni a következő fejezetet. Remélem... :(Nagyon sajnálom.
Remélem még léteznek olvasóim... :) Puszi és Ölelés mindenkinek :) :(