Sziasztok! :)

Meghoztam az új fejezetet. Mint látjátok megpróbáltam igyekezni vele, hogy minél előbb megkapjátok :) Jó olvasgatást, és jó szórakozást. Puszi és ölelés mindenkinek :)

 

62.

Csak álom volt. Arra eszméltem fel hogy hisztérikusan kapkodom a levegőt, és izzadok.

-         Madie? Madie jól vagy? – kérdezte Damon már-már idegbeteg módjára.

-         Igen jól vagyok csak rém álmom volt. – feleltem, majd lenyugodtam.

-         Semmi baj. – mondta Damon majd magához húzott. – feküdj le, és aludj. Sokkal jobb lesz.

-         Oké. – mondtam majd lefeküdtem.

De nem tudtam elaludni. Csak a plafont bámultam, és akárhányszor becsuktam a szemem azok a képek jelentek meg ahogy Stefan Damon helyén fekszik és csak egy takaró van rajta.

Mi az isten van velem? Mi a bajom? – kérdeztem magamban.

Mikor Damon elaludt úgy döntöttem lemegyek és iszok egy kortyolt az italából talán az majd segít elaludni.

Épp ahogy kiöntöttem egy pohárkával Stefan a hátam mögött megszólalt, amitől én majd frászt kaptam.

-         Mit csinálsz? – kérdezte.

-         Te jó ég! Mond normális vagy? Miért lopakodsz így a hátam mögé? – kérdeztem rémült hangon.

-         Sajnálom nem akartalak megijeszteni. De nem kaptam választ a kérdésemre. – vágta rá neki dőlve a falnak.

-         Nem tudok aludni. Gondoltam kipróbálom Damon módszerét. Neki általában segíteni szokott. Én is kérdezhetném ezt tőled. – feleltem, majd belekortyoltam az enyhén kesernyés italba.

-         Én? Semmit. Nem tudok aludni, és meghallottam, hogy valaki lent motoszkál. Pusztán kíváncsiság volt. – felelte csúfondárosan.

-         Értem. – vágtam rá majd megittam a pohár maradok tartalmát majd elindultam az emeletre.

-         Mit álmodtál? – megragadta a karom óvatosan.

-         Ne tégy úgy, Mintha nem tudnád Stefan. tudom, hogy a te műved. – vágtam rá mérgesen.

-         Mi? – kérdezte értetlenül.

-         Szóval nem a te műved? Nem te tetted ezt velem? Nem te buzeráltad az agyamat míg aludtam? – kérdeztem hihetetlenül.

-         Nem. Én soha sem tennék ilyet. – felelte, majd egy hajtincset eltűrt a fülem mögé.

-         Ne. ne csináld. Ezt megbeszéltük. – mondtam miközben elhúztam a fejem.

-         Sajnálom, de nem teheket róla.  – vágta rá. A szemei tele voltak szomorúsággal.

-         De tehetsz. Csak kikell verned a fejedből. Ennyi az egész – válaszoltam könnyedén. Pedig tudom, hogy nem ilyen egyszerű. Csak mondtam valamit, hogy elkerüljem a szituációt.

-         De nem ilyen egyszerű. Próbáld meg kiverni a fejedből Damon-t. megtudnád tenni? Nem. Nekem sem ilyen egyszerű Madie. – felelte.

-         Ne, Stefan ne. Én nem akarom ezt. Ha kell elkerüllek, de nem akarom ezt érted? Muszáj megtenned. Nem lehetsz így. Nem csak neked rossz, hanem nekem is. Fáj, ha szenvedsz miattam, értem. Nem akarom ezt. – feleltem, majd az arcára tettem a kezem, ekkor ő becsukta a szemeit. Lassan leenedtem a kezem. – most pedig mindketten elmegyünk aludni.

Nem vártam válaszra. Elindultam fel a szobába. Mikor beértem halkan becsuktam az ajtót magam mögött, majd nekidőltem, és szép lassan lecsúsztam a földre.

A lábaimat felhúztam majd zokogni kezdtem.

-         Édes istenem miért? – mondtam halkan zokogva.

Ekkor hirtelen Damon mellettem termedt.

-         Madie. Kicsim mi a baj? – kérdezte míg megölelt.

-         Miért okozok Mindenkinek fájdalmat? – kérdeztem zokogva.

-         Te senkit sem bántasz. – vágta rá Damon, de még mindig ölelt.

-         De igen. Stefan-nak. Most is megbántottam, csupán mert megmondtam neki, hogy nekem te kellesz senki más.

-         Hé – tolt előre – csak az igazat mondtad meg neki. Ezzel nincs semmi gond.

-         De igen. Mert megmondtam az igazat, és az igazság néha fáj. Hát nem érted? Megbántottam! Pedig én nem akartam. – ekkor ismét zokogásba törtem ki.

Damon felvett a karjában, majd berakott az ágyba. Magához húzott, majd simogatni kezdett. Így tudtam elaludni.

Reggel mikor felébredtem Damon nem volt mellettem. Nem ilyedtem meg, mert tudtam, hogy nincs baj.

Elvetettem a pizsamámat, majd egy egyszerű fehér pólót vettem fel, hozzá egy farmer cső nadrágot húztam.

A hajamat ló farokba összekötöttem, majd elindultam lefelé. A ház üres volt.

Végig jártam az egész épületet, és minden zugát de sehol senki.

A nappaliba érve egy levelet találtam a kanapén rajta a nevemmel.

Kinyitottam.

Drága Madie!

Mostanra már biztosan észre vetted, nincs senki rajtad kívül a lakásban. Ne aggódj a családod él. Addig míg azt teszed amit mondok. Az elsó feladatom a számodra:
Gyere el abba a házba ahol Katherine tartott fogva. A többi itt megtudod. Azt ajánlom, hogy igyekezz, különben a szeretteidnek annyi.

A level feladója ismeretlen. Elfogott a pánik. De gyorsan uralkodtam magamon. Vettem egy mély lélegzetet majd a kocsiba ültem és elhajtottam.

Az úton csak mégjobban urrá lett rajtam a pánik. Rettegek. Mi van ha későn vettem észre a levelet?

Nem. Nem az nem lehet. Csak nem képes Ashley erre.

Megráztam a fejem, hogy elhesegessem a gondolatokat. A könnyeim ismét patakokban jöttek. A kezem remegett.

Mikor megérkeztem ez az egész csak erősebb lett.
Nem húztam az időt egyből berontottam a házba.

-         Itt vagyok! – kiáltottam. Alig pár perccel később megjelent a level valószínűleges írója.

-         Üdv, Madeline. Jó újra látni. – közölte csípőre tett kézzel.

(Elena szemszöge)

Másnap reggel a korházban ébredtem. A fejem zúgott, és erősen hányingerem volt.

Óvatosan megpróbáltam felülni, de mindenem fájt. Még a lélegzet vétel is nehéz volt. Ebben a pillanatban azt kívántam bárcsak halott lehetnék.

Nem sokkal később egy öreg hölgy jött be. Ő volt az ápolónő.

-         Jó reggelt kedveském. Minden rendben? – kérdezte nyájas hangon.

-         Igen azt hiszem. – feleltem gyenge hangon. A torkom kiszáradt. Egyből a torkomhoz nyomtam a kezem.

-         Semmi baj. Nem rég vettek le a lélegeztetőről, ezért fáj. – felelte, majd megigazítottam az infúziós zacskót.

-         Fájdalmaid vannak? – kérdzte míg a homlokomat tapogatta.

-         Igen. Mindenem fáj. – feleltem most már suttogva.

-         Akkor hozok egy kis fájdalom csillapítót. Egy perc és itt vagyok. – felelte mosolyogva, majd elindult kifelé. Az ablakban megpillantottam Stefan-t. Ekkor hirtelen megkönnyebbülés fogott el. valakihez beszélt, de nem értettem, majd bejött.

-         Szia – mondta nyugodt mosollyal az arcán.

-         Szi-ia. – feleltem gyengécske hangon.

-         Jó látni, hogy jól vagy. Sajnálom ami történt. – mondta, majd leült az ágy mellé a székre.

-         Ne sajnáld. Erről nem tehettünk. – feleltem.

-         Jó látni, hogy élsz. – válaszolta, majd megfogta a kezem. Máskor jóérzés volt mikor meg fogta de most iszonyatosan fájt. Ezt Stefan is észre is vette, mert hangosan felszisszentettem. – sajnálom.

-         Ne-ne-ne… - nem jött ki hang a torkomon.

-         Csst. Ne beszélj. – közölte. Ekkor visszatért az idő nővér, majd egy injekciós tűvel beadagolta a gyógyszert.

-         Ne aggódj nem lesz semmi baj. Most majd ismét aludni fogsz, és mire felébredsz minden fájdalom elmúlik. – mondta, majd óvatosan megfogta a vállam. – elnézést de a betegnek most pihenésre ven szüksége. Megkérném, hogy fáradjon ki….

-         Ne – suttogtam. Mindkettejüknek jó volt a hallásuk mert meghallották a szerencsétlen hangom.

-         Rendben. – mondta a nővér, majd kiment. Stefan visszaült mellém, majd óvatosan megfogta a kezem. Már nem fájt. A gyógyszer hatott. Éreztem ahogy a torkomból is eltűnik a fájdalom. Ekkor lehunytam a szemem majd minden elsötétedett.

(Madie szemszöge)

-         Melanie? – kérdeztem meglepődve.

-         Igen. Jól látod. Én vagyok az. – felelte affektálva.

-         Mégis mit akarsz? – kérdeztem.

-         Hogy mit? Hol is kezdjem… - ekkor egy férfi előhozta Daniel-t.

-         Dan…

-         Á-á – a kezét felemelve állított meg. – ha jót akarsz neki nem csuóinálsz butaságot. Légy jó kislány és mindenkit élve fogsz látni.

-         Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem az idegességtől remegő hangon.

-         A halálodat.... – szólalt meg rideg és kemény hangon. Daniel megrémült.

-         Anya… anyu… neee – hallottam a távolból szűrődő hangokat.

-         Miért akarod, hogy meghaljak? – kérdeztem miután elfojtottam a könnyeimet.

-         Azért, mert megölted az anyámat. – ekkor elő lépett a fel mögül Ashley. – miért tetted? Miért ölted meg? Volt rá valami magyarázat?

-         Igen. Miatta veszítettem el Damon-t. Miatta majdnem megöltem egy embert, csupán mert ő Stefan-nal akart lenni. Hát nem érted? Teljesen tönkre tette az életemet…

-         Nem. Nem tette. Most is együtt vagy Damon-nel. Hogy tehette volna tönkre? Teljesen ugyanolyan vagy, mint anya. Csak magadra tudsz gondolni. – mondta Ashley könnyekkel küszködve – megölted az anyánkat.

-         Ezzel csak az a baj, hogy az én anyám nem ő volt. – feleltem könnyezve. – és nem tudom ki az igazi.

-         Mi? Te… te nem vagy a testvérem? – kérdezte Ashley meglepődve.

-         Nem. Nem vagyok az. És ezt bánom a legjobban az egészben. Sosem volt nővérem, vagy hugom. Te voltál az egyetlen. Mikor megtudtam, hogy a testvérem vagy a lelkem egy része örült. A másik szevedett mert ez azt jelentette, hogy az a nő a z anyám aki megakart ölni csupán azért, mert azzal a férfival akart lenni akit én szeretek. Te voltál az egyetlen jó dolog ebben az egészben. De mikor kiderült mindent elvesztettem. A hitemet, és a nővéremet. Ekkor ismét magányosnak éreztem magam. Volt egy olyan érzésem, hogy soha sem fogom megtudni, hogy ki az anyám, mert Katherine valószínűleg megölte, hogy ne árulhassa el nekem az igazságot. És már nem is fogom megtudni. Nekem már nem lesz tökéletes családom…

Ashley hallgatott de a könnyei záporoztak. Hirtelen megszólalt Melanie.

-         Madie én tudom ki az anyád. – felelte.

-         Tessék? Ha ez egy színjáték ne hidd hogy bedőlök neki. Ezzel ne szórakozz. – feleltem dühösen.

-         Nézz rám. Olyan vagyok, mint te. – mondta, majd megfogta a kezem.

-         De te nem vagy az anyám. – mondtam, majd kitéptem a kezemet a kezéből.

-         Nem ez tény. Én jóval idősebb vagyok nálad. Ha nem lennék vámpír már nem élnék. De tudom ki az édesanyád. Ő lenne a dédunokám…

-         Na jó elég. Nem ezért vagyunk itt. – szakította félbe a dolgot Ashley. – megakarom bosszúlni, hogy félbe hagytam miattad a tervemet. Talán mostanra Elena halott lenne, és nem kéne ezen agyalnom. Látod? Milyen jó dolog, ha nem szólsz bele mások dolgába? Akkor neked és a családodnak sem lenne semmi gondotok.

-         Miért akartad megölni Elena-t? hogy te legyél az egyetlen? Hogy megkaparintsd Stefan-t? Azt hiszed nem tudom? Igen is lerí rólad, hogy őt akarod akárcsak az anyád. Sosem leszel jobb nála. Ő mindig feleted áll. Csinálj bármilyen nagyszerű dolgot, ő még holtan is többet ér, mint te. –közöltem ridegen, és ellenszenvesen. Ashley bedühödött majd megragadott egy fecskendőt, és belém szúrta. Ezután a földre estem, majd lassan elötétült előttem minden.

Mikor felébredtem Damon és Daniel voltak velem. Először nem tudtam, hogy hol vagyok. Szép lassan felültem. Ekkor felismertem a helyet. Otthon.

-         Jól vagytok? – kérdeztem gyenge hangon, majd megöleltem őket. – sajnálom, hogy ez történt.

-         Semmi baj. A lényeg, hogy jól vagyunk. Mindannyian. – mondta Damon.

-         Csak nem értem. Miért vagyok itthon? – kérdeztem és a fejemet fogtam mert fájt.

-         Hazaengedtek. Vagyis én magunkat. Daniel hasba szúrta az üknagymamid, míg én vasfüvet öntettem Ashle ruhájába, majd miután elesett a szájába. Egy ideig nem lesz vele gondunk. – tájékoztatott Damon.

-         De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagytok veszélyben…

-         De van egy tervem. De ebben neked is kell segítened.

-         Milyen terv? – kérdeztem Damon-től.

-         Megöljük őket. Amivel elindítunk egy olyan háborút, mint Amilyen még nem volt. Vámpírok-vámpírok ellen. – válaszolta Damon.