16.
A borítékon egy név szerepelt. Azt hittem majd’ szívrohamot kapok mikor láttam. Damon írt.
Madie!
Sajnálom, hogy nem lehetek veled minden percben. Főleg most, hogy életed legszebb napjait éled. Bár mennyire is szeretnék ott lenni, nem megy. Félek, hogy valami olyat követek el, amit megbánnék. És ezt szeretném elkerülni. Csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy vigyázz magadra és a babára, mert egy vámpír csoport indult el felétek. Ha teheted NE MENJ KI az utcára EGYEDÜL. Egyszer megígérem, még látni fogsz. De még nem jött el az ideje. Sajnálom.
Damon
Nem hiszem el. Damon jelentkezett. Tehát még mindig aggódik értem. És valamikor majd látni fogom. De mikor? Majd egyszer talán. De mindenestre megfogadom a tanácsát. Nem megyek ki egyedül az utcára. Nem szeretném kitenni veszélynek a kisbabámat. Így is eleget fog szenvedni az apukája nélkül. Úgy válaszolnék a levélre, de nem tudom, hogy megint futólag írt, vagy már letelepedett. Megnéztem a címet ahonnan írt. Miamiból. Úgy terveztük, hogy egyszer elmegyünk oda. Együtt. De nem lett belőle semmi. Apu rezzentett fel a töprengésemből.
- Kicsim szeretnék elköszönni. Vissza kell mennem Miamiba. Sajnálom. – mondta apa. Annyira nehéz még mindig távol tudnom magam mellől.
- Muszáj? Nem akarom, hogy elmenj. – átöleltem.
- Sajnálom. Túl sok dolgom van a munkahelyen. De ne aggódj. Nem sokára eljövök hozzátok, és ha a fiad elég nagy lesz ti is kijöhettek majd hozzám. – válaszolta.
- Annyira fogsz hiányozni… - válaszoltam majd elengedtem.
- Öhm elfelejtettem. A kocsim a tiéd. De vigyázz magatokra. Rendben?
- Köszönöm. Megígérem. – válaszoltam. A nehéz pillanatot Daniel sírása szakította meg. – apu ne haragudj de szólnak. Vigyázz magadra és hívj mindennap. Szeretlek. – mondott még valamit apa de nem nagyon értettem. Siettem fel Danielhez. Biztos éhes. Stefan rakott el neki ,,táplálékot”. Ilyenkor kiráz a hideg. Olyan kis ártatlannak tűnik. Közben, pedig vért iszik. Hihetetlen. És még anya nem tudja. Hogy ebből mi lesz? Ahogy kimondtam csodák-csodájára anya lépett be a szobába. Nyilván meglátta a vérrel teli üveget. Nem hagyta szó nélkül.
- Oh. Ebben is az apjára ütött?
- Azt hiszem igen. – anya tekintete kiolvashatatlan lett.
- Na jó. Ez azért már furcsa. Rád alig ütött az idióta apjára pedig sokat.
- Damon nem idióta. – szinte majdnem kiabáltam vele. Hogy mondhat ilyet?
- Ha nem lenne az veletek lenne. – felelt anya.
- Fejezzük be a témát. Oké? Tudom, hogy Damon szeret. tudom – kérleltem. Daniel megijedt és elkezdett sírni.
- Nem veszed észre, ha szeretne itt lenne veled, és együtt lennétek. De azt hiszem ennek nem én vagyok a hibája. – kiabálta anya.
- Ne kiabálj. Megijeszted Danielt. – förmedtem rá.
- Nem érdekel. Szerencsétlen ennél jobban megfog ijedni mikor rájön mi is ő valójában.
- Anya te tudod mit beszélsz? – kérdeztem. Szívem szerint ordítottam volna, de nem akartam még jobban megijeszteni a fiamat.
- Igen tudom. Részben te vagy a hibája annak, hogy ez lett vele. Miért pont Damon? Istenem ha hallgattam volna az ösztöneimre akkor most nem lennél ilyen fiatalon anya. – most meg mi lelte?
- Te beszélsz? Te 16 évesen szülted Jaket. Engem meg 17 évesen. Nem igaz, hogy én vagyok rosszabb? – kiakadtam. Leraktam Danielt a kiságyába és elkezdtem ringatni. De anya egyfolytában csak kiabált.
- Hogy mersz velem így beszélni? Elegem van belőled. Tönkre tetted az egész életed egy idióta vérszopóért aki még csak nem is látta a gyerekét. És nem is fogja.
- Állj már le. Az a vérszopó megmentette az életemet. Nem is egyszer. Sokkal tartozok neki. – feleltem de mintha meg sem halotta volna.
- Nem érdekel. Miért pont Damon? Volt itt ezeregy másik fiú aki sokkal jobb nála. Nem értelek kicsim miért ezt a szemetet választottad? Vannak nála sokkal jobbak.
- Igen de Damon volt az első aki megértett minden téren jobban mint te vagy akárki. Jajj miért nem mentem apával! – feleltem és közben próbáltam lenyugtatni Danielt.
- Jól van elegem volt. 3 napot kapsz, hogy lakást találj; elvidd a cuccaidat; és eltűnj az életemből. – vágta rá majd kiment és becsapta az ajtót. Daniel erre még jobban megriadt.
- Szegény kicsikém. Hová születtél? Miért kell ezt átélned…. Minden sokkal könnyebb lenne ha apukád velünk lenne. Mindenben segítene… mindenben.
Nem bírtam tovább. Erőt vettem magamon és felhívtam Stefant. Nem bírom tovább így. Szükségem van Damonre. Mindennél jobban…
- Szia Stefan Madie vagyok. – a hangom erőtlen volt.
- Madie? Hé szia. Minden rendben? – kérdezte.
- A segítségedet kérem. Kaptam Damontől egy levelet. Miamiból írta. Nem tudod, hogy oda telepedette vagy még mindig átutazóban van? – azt hiszem nem erre számított.
- Azt hiszem, már ott van. És nem hiszem, hogy elmozdul onnan valaha is. de miért? – kérdezte Stefan.
- Anyu adott 3 napot, hogy eltűnjek az életéből. Elítél amiatt, mert Damon a fiam apja…
- Értem. Figyelj ha akarod…
- Nem Stefan nem szeretnék visszamenni oda. Ezt már egyszer megbeszéltük. – próbáltam rendes hangnembe beszélni vele, nehogy megbántsam.
- Figyelj tudom. Felfogtam… de szeretnék segíteni. Főleg most.
- Köszönöm. – feleltem szívből.
- Ez természetes.
Megbeszéltük,hogy elmegyek hozzá mert egy két cuccom ott maradt.
- hová mész? – kérdezte anya
- Nem mindegy. Eltűnök az életedből. – feleltem.
- Daniel?
- Alszik. Hagyd békén. – válaszoltam majd kiléptem az ajtón. Beültem a kocsiba és elindultam Stefan felé. Már kint várt a kapuban.
- Gyors voltál. Daniel? – mosolygott.
- Otthon. Alszik. Nagy nehezemre sikerült a veszekedés után elaltatni. De legalább tudom, hogy miért lesz labilis idegzetű szerencsétlen – válaszoltam majd bementünk. Nem volt nagy a doboz így könnyen beraktuk a kocsi csomagtartójába. Stefan készségesen segített.
- Az előbb mikor jöttél azon agyaltam, hogy honnan tudod, hogy Damon honnan írt. – nézett rám.
- Kaptam tőle egy levelet. Azt mondta, hogy valami vámpírfalka jön a város felé. És hogy vigyázzak magunkra. Egy részből jól jött ez a ,,kitelepítés”. Legalább Damon is megnyugszik. Vagy egyszerűen kidob. – feleltem.
- Hidd el ha Damon meglátna nem tudna kidobni. – mosolygott Stefan.
- Na jó megyek. Mert rám sötétedik és nem nagyon szeretek sötétben egyedül utazni. – mondtam majd beültem a kocsiba. Stefan becsukta az ajtót. Elindultam haza felé. Egyszer lefulladt a kocsi. Elég sokat álltam. Mivel a városban valami program volt így nehezen jutottam át az ember tömegen,de végül sikerült. Mikor haza értem kivettem a dobozt a kocsiból és elindultam befelé. Meglepetés ért mikor az ajtóhoz értem. Be volt zárva. Csengettem. Szerencsére nem hallatszik fel a szobámba így nem aggódtam azon, hogy felébred Daniel. Hiába csengettem anya nem jött ki. Oda mentem az ablakhoz. Meglepett amit láttam. Anya ott ült a nappaliban. Ez hihetetlen. Miért csinálja ezt? Dühösen bekopogtam az ablakon, mire hátra fordult, majd mérgesen oda jött az ajtóhoz.
- Mit akarsz itt? – kérdezte.
- Elvileg van 3 napom, és be akarok menni a fiamhoz. – válaszoltam és elindultam befelé de anya elém állt.
- Nem. Nem viszed Danielt sehová. Itt marad. Te viszont azt csinálsz amit akarsz nem érdekel. – vágta a fejemhez. Majdnem becsukta az ajtót de a reflexeim gyorsabbak voltak.
- A fiamat akarom. Engedj be. Nem vagyok hajlandó itt kint állni. – gyilkos szemmel néztem anyámra aki megpróbálta becsukni az ajtót.
- Vedd el a lábad.
- Nem fogom elvenni… - ekkor elege lett majd meglökött és én lezuhantam a földre egy nagy huppanással együttvéve. Becsapta az ajtót. Meghallottam ahogy Daniel felsírt. – engedj be. Nem hallod? Anya. Engedj be. Hagyd békén a fiamat. Kérlek. – de mind hiába anyám szorongatta az én gyermekemet. Hátraszaladtam, hátha a hátsó ajtó nyitva van. De nem. Szokás szerint bevolt zárva. Mögülem az erdő széléről hangokat halottam. Ekkor jutott eszembe, hogy mit mondott Damon. Nem szabad egyedül lenne. Oda rohantam a kocsihoz, hogy felhívjam Stefant. Persze a telefonom miért is ne lenne bent a házban.
- Szóval te vagy Madie? – hallottam egy mély hangot mögülem. Megijedtem. – anno Kathrine-nek igaza volt. eszméletlen szép vagy. Csak kár, hogy többen már nem láthatják a szép kis pofikádat.
- Szeretnéd – feleltem és a lábába döftem egy fatőrt. Milyen szerencse, hogy volt egy a kabátomban. Beültem a kocsiba és elhajtottam Stefan felé. Ezzel egy kis időt nyertem. Mikor megérkeztem kiszálltam és az ajtóhoz rohantam. Eszeveszetten ütöttem az ajtót de Stefan nem halotta meg. Hátra rohantam a nappali ablakához. Ekkor láttam, hogy Stefan zenét hallgat. Csukott szemmel. Elkezdtem ütögetni az ablakot. Semmi. Már azon gondolkodtam, hogy betöröm, de ekkor egy kéz tapadt az ajkamra. Nem hittem a szememnek mikor megfordultam. Ő volt az. Damon.
- Csst. Nem lesz semmi baj. Egyben vagy még? – kérdezte. Nem tudtam megszólalni annyira megdöbbentem. Csak idiótán bólogattam. – jól van. Bemegyünk a házba ott biztonságban leszel. Az ölébe vett és előre rohant. A pasast nem láttam sehol. Damon a lehető legyorsabban ment be a lakásba és bezárta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? – kérdezte zihálva Stefan.
- A vámpírcsoport megérkezett. És Madie-ékre fáj a foguk. – Damon is zihált. Ekkor eszembe jutott Daniel. Anyámmal van. Otthon.
- Istenem Daniel. – az ajtó felé vettem az irányt, de Damon megfogott.
- Hol van? – kérdezte idegesen.
- Otthon. Anyámmal. Egyedül. Nem tudom mit csinálok ha valami baja lenne a kisfiamnak. Engedj, had menjek vissza. Kérlek. A kcsim…
- Sss. Majd én visszamegyek érte. Te itt maradsz Stefannal. – a két keze közé fogta az arcomat.
- Nem. Veled megyek. – ellenkeztem ami Damonnek nem tetszett.
- Nem. Te veszélyben vagy…
- Ahogy Daniel is. had menjek veled. Kérlek. – már zokogtam, de semmi.
- Nem. Te maradsz. Én megyek. – felelte majd kiviharzott a szobából. Daniel. Remélem időben ér oda.
- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. – nyugtatott Stefan.
- De akkor is félek. Mi van ha későn ér oda? – még bele gondolni is félek…
- Nem fog. Damon nagyon gyors. – mondta miközben leültünk a nappaliban. Stefan mellém ült a karfára.
Már fél óra. Még mindig sehol. Kezdek meg őrülni. Hiányzik Daniel. Félek. Mi van ha már késő? Ha már nincs Daniel? Nem. Ebbe belesem merek gondolni… nem….
Nem sokkal később megérkeztek.
- Daniel. Kicsim. Semmi baj. Itt van anya. – szorítottam magamhoz óvatosan.
- Látod. Nincs semmi baja. – hangzott Stefan hangja. Felvittem Danielt a volt szobánkba. Damon cuccai ott álltak az ágy előtt. Leraktam Danielt az ágyra. Ekkor fogtam fel, hogy Damon végre itt van. Nem volt időm az aggodalom miatt felfogni. Halkan lesiettem, hogy megnézzem nem csak képzelődtem- e. De nem. Ott ült a kanapén. Le ültem mellé. A szívem hevesen kalapált amit nyilván meghallott mert elfojtott egy mosolyt.
- Szóval Daniel a neve. – büszke mosoly volt az arcán.
- Igen. Daniel. És a miénk. De téged nem ismer. – feleltem majd sóhajtottam. Oda sétáltam az ablakhoz.
- Tudom. Sajnálom. - felelt és egy pillanat töredéke alatt ott termet mellettem. Régen érzetem már ilyet. Lassan egy éve. – de ez volt a legegyszerűbb. Mindkettőtöknek.
- Nem. Nekünk az lett volna a legjobb, ha velünk maradsz. De te elmentél. Magunkra hagytál… tudod mennyire fájt? Azt hittem belebolondulok. De megszületett a fiunk. Elhatároztam,hogy jobb ha többé nem is gondolok rád. Hogy jobb lesz ha elfelejtelek. De mikor ránézek Danielre téged látlak. Mindenben olyan mint te. – feleltem de nem néztem az arcába. A keze láncként ölelt körbe. Nem tudtam kiszabadulni belőle.
- Szerinted nekem nem volt nehéz? Főleg, hogy tudtam megszületik a kisbabánk? A legrosszabb az volt, hogy azt hittem nem élem túl nélküled. De tudtam, hogy itt biztonságban vagy, hogy vannak akik tartják benned a lelket. De nem tudtam elviselni, hogy a legnehezebb perceidben nem lehetek többé veled. Akkor mikor a legnagyobb szükséged van rám. Azt is tudom, hogy nehezen viselted a szülést. – Damon elengedte a derekamat. – Mikor megtudtam, hogy Kathrine emberei idejönnek nem bírtam meg állni, hogy ne legyek a közeletekben.
- Ha nem tudtad kibírni nélkülünk, miért nem jöttél előbb? De ne gyere azzal a dumával, hogy,,így volt a legjobb mindkettőtöknek” mert ebből a kifogásból elegem van. De nagyon. végre ésszerű magyarázatot akarok kapni mindenre. – megfordultam és a szemébe mondtam.
- Madie, kérlek. Elmondtam már. – elfordította tekintetét rólam.
- Igen. Azt a mesét amit bemeséltél magadnak. De nekem ez nem elég. Tudni akarom a választ. De azt hiszem erre várhatok. – válaszoltam és elindultam felfelé. Damon nem jött utánam. Mekkora hülye vagyok… mikor végre vissza kapom akkor dobom el magamtól? Ennyire nem lehet hülye… Leszaladtam. Már késő. Megint elment. Elszúrtam. Zokogva ültem le a kanapéra a nappaliba. Egyszerűen nem hiszem el. Némán bámultam ki az ablakon, miközben zokogtam. Valaki becsukta az ajtót, de nem tudtam figyelni rá. Meglepődtem. Damon leült mellém és mellére húzott.
- Ígérem most már nem szúrom el. Itt maradok veletek. És együtt egy boldog család leszünk. Ígérem.
17.
Reggel mikor felkeltem, reménykedtem, hogy nem csak álmodtam az egészet. Hogy megtörtént és Damon visszajött. Meglepetésemre nem otthon ébredtem. Tehát nem csak álmodtam. Reggel az első az volt, hogy megnézem, hogy mit csinál Daniel. De nem volt sehol. Eszeveszetten rohantam lefelé, majdnem orra buktam, mikor megláttam, hogy Damon tartja a kezében. Rájöttem. Igen is valóságos volt. persze, hogy az volt.
- Jó reggelt! – Damon hangja körbe zengte az egészházat.
- Jó reggelt. – mosolyogtam
- Megijedtél? – kérdezte Damon még mindig háttal állva de lemertem volna fogadni, hogy nevet.
- Igen. Nem mindennap ébredtem eddig, hogy nem volt mellettem, Daniel. – válaszoltam. Nem akartam lemenni, mert olyan jó érzés volt látni, ahogy apja ás fia együtt vannak.
- Nem jössz le? – kérdezte Damon. Végre megfordult. Azt hiszem újból hozzá kell majd szoknom az arcához. Hisz olyan régen láttam már.
- Nem. Valahogy jobb innen nézni titeket. – mosolyogtam.
- Hát jó. Bepótolni nem tudom az elvesztegetett időt, de megpróbálok vele lenni a legtöbbet. – felelte majd megsimogatta a kicsit.
- Nem megpróbálsz. Meg is teszed. – figyelmeztettem mire sikerült elindulnom lefelé.
- Igen is értettem. – mosolygott.
- Úgy látom jól elvagytok. Kaphatok egy kis időt míg rendbe szedem magam? – kérdeztem miközben hátráltam.
- Nem. Na nem. Mert te így vagy szép nem kell miattam kicsinosítanod magad. – incselkedett Damon.
- De, könyörgöm ki mondta, hogy neked akarom kiszépíteni magam? Hah. – viccelődtem.
- Ja oké. Na húzás. – mosolygott Damon.
Hamar kész voltam. Mióta anya vagyok mindent fele annyi idő alatt csinálok meg mint egyébként. Azt hiszem most még gyorsabban végeztem, mert újra látni akartam Damont. Annyira hiányzott már. Olyan jóérzés végre látni. És az egyik legjobb, hogy Daniel is megismeri. És remélem nem fog apa nélkül felnőni. Mikor lementem Damon kezében még mindig ott volt Daniel.
- Elkényezteted a fiunkat. – mondtam miközben le ültem a kanapéra.
- Nem érdekel. Hány vámpír mondhatja, hogy ilyen gyönyörű, kisfia van? – válaszolta miközben leült mellém.
- Na ez igaz. De én legalább büszke lehetek rá. Mert egy különleges ember. És remélem a fia is az lesz. – mosolyogtam majd ráhajtottam a fejem a vállára.
- Az bizony. – mondta majd adott egy puszit a fejemre.
- Ugye már velünk maradsz? – kérdeztem akaratom ellenére.
- Muszáj, mert nem bírnám ki még egyszer. Főleg, hogy láttam a fiamat. – mondta, majd berakta Danielt a kiságyába. Észre sem vettem, hogy itt van.
- De tényleg ígérd meg, hogy sosem hagysz el minket ezek után. Nem akarom nélküled felnevelni a picit. – mondtam majd átölelt. Annyira jól esett. – nem csinálom még egyszer végig.
- Öhm, izé, hogy kerülnek ide a cuccaim? – kérdeztem kicsivel később.
- Ja… hát úgy gondoltam, ha már haza jöttem, miért is ne jöhetnél te is haza. Hisz újra együtt vagyunk. És bővültünk is. – nem hittem a fülemnek.
- Persze, hogy veled akarok lenni. Örökre. Ameddig csak lehet. És úgy sem biztos, hogy jó helyen lenne Daniel anyunál. Így is majdnem elvesztettem. – feleltem és az emlékektől a szívem összeszorult.
- Tudom. Anyád szinte le harapta a fejem… mi történt veletek? – kérdezte kíváncsian.
- Meglátta, hogy Daniel mivel táplálkozik. Kiakadt, és mindért engem hibáztatott. Annyira rosszul esett és fájt. 3 napot adott…
- Hogy eltűnj az életéből. Ezt mintha hallottam volna. Ne aggódj én is megkaptam. – elfojtott egy mosolyt.
- Csak nem értem miért… nem akarta odaadni Danielt. – nehezen mondtam ki mert fájt visszaemlékezni…
- Tudod, azért nem igazodok ki anyukádon. Néha úgy bánik veled, mintha semmi sem történt volna, máskor meg gyűlölettel beszél veled…
- Szerinted én kitudok? 19 éve nem értem miért ilyen. Azt mindig is tudtam, hogy Jake a kedvence. Engem apa miatt tartott meg. – feleltem. – akkor kezdett ,,rosszabbra” fordulni mikor megismertelek. Anyu nem szerette ha eljárok otthonról. Ahhoz képest, hogy nem szeretett annyira mint Jake-et talán túlságosan is féltett. De mikor megismertelek jobban közeledett felém. Kezdett olyan lenni a kapcsolatunk mint egy rendes anya-lánya kapcsolat. Régen sosem volt ilyen. Apa állt mindenben mellettem. Ő ment el mindig az iskolába. Anya sosem jött el. Jake fontosabb volt számára, mint én. De mikor elmondta Jake hogy terhes vagyok, kezdett ismét közeledni. Azt hittem talán végre jobb lesz a kapcsolatunk, ha megszületik a kicsi. Abba a 9 hónapban nem tudtak volna ellenem beszélni. Tudtam, hogy talán egyszer olyan bensőséges lesz a kapcsolatunk, mint Jake-kel. De azt hiszem hogy ez egy álom. De sosem hallgattam rá. Annyiszor megfordult már a fejemben az öngyilkosság fogalma. Egyszer majdnem megtettem. De Jake-nek köszönhetően még élek. De ha nem ér oda időben, ha soha nem jön rá… akkor én most nem élnék… anyám válasza erre az volt, hogy sajnálom. Az élet addig rossz volt míg ti nem léptetek be az életembe. – vetettem egy gyors pillantást Danre. – hát azt hiszem most valamivel könnyebb, hogy elmondtam neked.
- Madie. Bennem bízhatsz. Nekem elmondhatsz mindent. És jobban szeretem én is ha mindent tudok rólad. De egyet kérek… ne csinálj hülyeséget ha valami történik. Dannek szüksége van rád. Épp úgy ahogy az apukájának. – Damon magához szorított. Persze a pillanatot megtörte az én kis angyalom keserves sírása. Damon gyorsabb volt nálam. Ahogy a kezébe fogta… olyan álomszerű volt. De nem. Ez a valóság. Életemben vagyok először felhőtlenül boldog. Mióta Daniel megszületett, minden percem maga a tökély. Az anyaság mindent megváltoztatott. Azt hittem nem leszek boldogabb annál mikor megismertem Damont. De mikor kiderült, hogy Daniel megfogant, minden megváltozott. Az lenne a legjobb, ha minden ilyen maradna. Örökre. De ez nem lehetséges. Mert én nem vagyok vámpír. Én nem élhetek örökre. Damon pedig sosem menne bele. Ez így nem fair. Egyáltalán nem. Életem két legfontosabb része örökre él. És én? Én alig 60 év múlva egy nyavalyás vénasszony leszek.
- Min gondolkozol? – Damon hangja rezzentett fel töprengésemből.
- Sok mindenen. De leginkább azon, hogy hány év amíg tart ez az egész. Ti Daniellel örökre együtt maradtok, de én egyszer meghalok és elvesztelek titeket. – hirtelen megrezzentem.
- Madie. Ez nem olyan könnyű. Még nem vagyunk rá kész. Én legalább is nem…
- De én igen. Én boldogan belemennék. – szakítottam félbe
- Tudom, de nem egy egyszerű dolog. Nehezen bírnál uralkodni magadon. Talán még a fiunknak is neki esnél amíg ilyen kicsi. És nem tudhatjuk mennyi ideig fog még emberként fejlődni. – gondoltam, hogy ez lesz a válasz.
- Tudom, de akkor is. túlságosan is szeretlek titeket ahhoz, hogy ennyibe hagyjam. Ismersz. Ti vagytok az életem, és rossz belegondolni, hogy alig 60 év múlva csak ketten maradtok. Hogy nem lehetek veletek. Ne érts félre nem féltékeny vagyok. Csak félek a haláltól. És attól, hogy nem látlak titeket többé. – Damon arca megfeszült. Felhúztam.
- Ezt át kell gondolom még. Nem vagyok hajlandó tönkre tenni az életed. – ez az amit sosem fogok megérteni.
- Nem tennéd tönkre. Sőt. Ezzel tennéd boldoggá. Ha veletek maradhatnék. – abba hagytam mert tudtam, hogy hiába győzködöm, nem fogja megadni magát.
- Madie. Kérlek fejezzük be a témát. Nincs hozzá kedvem. Nem szeretnék erről többet beszélni. – az arca dühös lett, meglepett, hogy olyan nyugodtan beszélt.
- Sajnálom. Nem akartalak felhúzni. – feleltem.
- Tudom. De erről egyelőre ne beszéljünk. – válaszolt, majd felment Daniellel. Sosem értem meg miért menekül a téma elől. És nem is fogom. De egyelőre jobb ha nem húzom fel ezzel.
A konyhában voltam mikor hallottam egy nagy huppanást. Ki rohantam…
- Nee. Te jó ég…
18.
Megrémültem. Stefan ott feküdt a földön. Meg sem moccant. Megrémültem. Damon Daniellel leszaladt. A kicsit a kezembe adta, és megnézte Stefant. Az arca tele volt aggodalommal.
- Damon ugye nem? – nem tudtam kimondani.
- Még nem. Nem tudod itt van-e még azaz orvos aki neked segített? – kérdezte miközben Stefan felett hajolt.
- Nem tudom, de azt hiszem a telefonkönyvében megtalálod a számát. Hívd fel. – a hangom elcsuklott.
- Jól van. Menjetek fel a szobába Daniellel. Gyerünk – hallgattam Damonre. Danielt leraktam az ágyába. Szerencsére nem fogta fel, hogy mi történik. Leültem az ágyra, és csak bámultam ki a fejemből. Egy ismeretlen érzés fogott el. Nem tudtam rájönni mi ez. Mintha egy részem megőrülne a félelemtől, hogy elvesztem. Nem tudom miért érzem ezt. Ugyan ezt érezném Damon iránt is. Jajj ne. Nem lehet. Nem lehetek szerelmes Stefanba. Nem vagyok Kathrine. Nem akarok olyan lenni mint ő. Nekem csak Damon kell. Csak is ő. Senki más. Remélem nem sokáig fogom ez érezni.
- Stefant felcipeltem a szobájába. Herold holnap reggelre itt lesz. – halottam Damon hangját.
- Szeretlek. Csak téged. Érted? Senki mást. – ugrottam a nyakába és zokogtam. Ő csak felnevetett.
- Hé. Én is téged. De minden rendben? – kérdezte.
- Persze. Csak szeretlek. – feleltem és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Madie. Van valami. Mi az? – éreztem a hátamon a pillantását.
- Damon nincs semmi, csak fel zaklatott Stefan, és nem szeretnélek elveszteni. Tudod, ismersz egy ,,kicsit” érzelgős vagyok. – feleltem.
- De ne aggódj. Nem hagylak el. Már azt hittem beleszerettél valakibe. – vágta rá mosolyogva és megölelt. Ha ezt tudná… de sejtette. Jobb ha elfelejtem ezt az egészet.
Damon délután lement a Grillbe. Azt mondta régen volt már. De remélem nem csinálja majd olyan sűrűn, mint Daniel születése előtt. De most volt egy pár szabad percem. Daniel elaludt. Elindultam a folyosón, hogy be kapjak valamit mert kezdtem éhes lenni. Megg halottam Stefan nyögését.
- Elena. Mi történik velem?
- Semmi baj. Nem sokára minden rendbe jön. Ne félj. – feleltem és leültem az ágyára. Stefan megfogta a kezem, és enyhén megszorította.
- Madie. Mi történik velem? – kérdezte. – miért érzem gyengének magam?
- Nem tudom, bár tudnám. De próbálj meg pihenni, az segíteni fog. – feleltem és megpróbáltam kihúzni a kezéből az én kezemet.
- Ne-ne menj el. Maradj velem. Kérlek. Ne hagyj egyedül. Szükségem van rád. Ha itt hagysz, belebolondulok. – mondta miközben nem engedte a kezem.
- Stefan. Engedj. Nem megyek el. Csak szólok Damonnek. Ő majd segít neked. És Herold is. ő holnap jön és meggyógyít, és minden rendben lesz. Ha akarod felhívhatom Elenát. – amint kimondtam a nevet elengedte a kezem. Lassan bólogatott. – mindjárt jövök. Leszaladtam a nappaliba a telefonomért. Tárcsáztam Elenát.
- Madie? – Kérdezte Elena.
- Elena. Segítened kellene. Stefan nagyon rosszul van és szüksége van rád. – lihegtem.
- Stefan és én már… nem vagyunk együtt. – a hangja elcsuklott.
- De tudom, hogy szereted, és azt is hogy ő is téged. Ne dőlj be Bonnie-nak. Mindenkinek csak rosszat akar. – feleltem
- Ismerem Bonnie-t. Miért akarna ő bárkinek is rosszat? – kérdezte dühösen.
- Tapasztaltam. Engem gyűlöl így ott tapos belém ahol tud. Most kihasználja a bátyámat, hogy még jobban kínozzon. Most téged vesz célba. – válaszoltam.
- Tudod mit? Át megyek, de ha ez egy nagy kamu nem tudom mit csinálok. – felelte és rám csapta a telefont.
- Látom megtanultál igazat mondani. Csak kár, hogy Elena nekem hisz. – megijedtem. Bonnie szólalt meg mögöttem.
- Te hogy kerültél ide? – kérdeztem
- A saját lábamon, és mivel idő van okos módra nyitva hagyod az ajtót, hogy ne ébressze fel senki a te kis Danieledet. Sajnálom, hogy ide jöttél. Azt tudod, hogy mindent tönkre tettél azzal, hogy ide jöttél? Előre tudtam, hogy mindenkinek te leszel a kedvence. Új lány, új szokások. Szuper! Miért ne lóghatnék vele? Ezeket azóta hallom a barátaimtól mióta te idejöttél. Tönkre tettél mindent. Azután sikeresen megfogant Daniel. Nem tagadom szép baba. Így nem járkálsz ki sehová. Ez egy kicsit az ínyemre válik. De tudom, hogy hamar fejlődik. Így nem sokára sétálni mentek. Egyre többet leszel kint, és én ismét a sarokba szorulok. El sem tudod képzelni milyen érzés. – a szemeiben gyűlölet égett. Még sosem láttam ilyennek.
- Sajnálom, hogy ezt keltettem fel benned. Nem tudtam, hogy ezzel megbántok bárkit is. Sajnálom. Ha szeretnéd elköltözünk innen. Nem állunk az utadba. – amit megtanultam a régi iskolámban az, az, hogyan nyugtassak le valakit.
- Azt hiszed, hogy ezzel a psyho dumával letudsz nyugtatni? Nem vagyok bolond Madeline. Nem vagyok. Te talán annak nézel? – kérdezte, és hirtelen elkezdett keservesen és fájdalmasan sírni Daniel.
- Mit csinálsz? Bonnie hagyd abba. – kiáltottam majd felrohantam Danielhez. A kezembe vettem, de nem hallgatott el. – miért kínzol még mindig? Miért kell bántanod a fiamat?- kérdeztem. Keservesen sírtam. láttam ahogy a fiam szenved és nem tehetek ellene semmit.
- Ugyan ezt éreztem mikor elhanyagoltak a barátaim. Miattad. Gyűlöllek, és ott teszek benned kárt ahol lehet. Ha kell a fiadon keresztül…de nem hagyom, hogy ez menjen tovább. – Bonnie nem hagyta abba, még jobban kínozta Danielt. Ekkor megjelent Damon és neki esett. Bonnie a szemünk előtt halt meg. Ahogy a teste lehullt a földre Damon mögött megelevenedett Elena. Az arca tele volt fájdalommal, és rémülettel. Én csak bámultam és nem tudtam felfogni, hogy meghalt Bonnie. Még sosem láttam embert meghalni. Ekkor vettem észre, hogy Daniel rugdalózójának az ujja véres lett. Leültem az ágyra. A könnyek kiszöktek a szememből. Daniel már nem sírt. Damon elvette tőlem Elena pedig leült mellém, és átölelt. Damon a másik oldalamra ült és magához szorított. Stefan lassan jött be a szobába. Elena megfordult, és megölelte. Olyan jó volt látni őket együtt. Bonnie teste meg ott feküdt élettelenül. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Mint egy rémálomban. Csak néztem a testet, és próbáltam felfogni a történteket. De nem tudtam. Stefant Elena visszasegítette a szobájába. Mi meg ott maradtunk a szobába. Damon felállt és felemelte Bonnie testét és leviharzott. Én meg ott maradtam a szobába. Rám tört a zokogás. A másik szobából át hallatszott Elena keserves sírása. A fejembe vettem, hogy át megyek. Daniel már nem sír, de tudom, hogy Elenának szüksége van rám. Óvatosan átléptem a vértócsát. Bementem Stefan szobájába. Leültem Elena mellé. Elena megfordult és átöleltük egymást.
- Annyira sajnálom Elena. Nagyon sajnálom. – feleltem sírva.
- Én sajnálom, hogy nem hittem neked. Hogy nem hittem el, hogy Bonnie mindenkit gyűlöl. Hallottam az egészet. – Alig értettem mert Elena nagyon sírt.
- Ne sajnáld. Nem tudhattad. – feleltem és a szemembe nézett. Daniel felsírt.
- Na jobb ha megyek, mert szükség van rám a másik szobába.
- Madie. – szólalt meg Elena. – tényleg nagyon sajnálom.
- Nem kell sajnálnod. Nem tudhattad. – feleltem és át mentem a mi szobánkba. Damon már ott volt és nyugtatta Danielt.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Meghalt a szemem láttára egy ember. – feleltem majd ledőltem az ágyra.
- Sajnálom. Ösztönből tettem. Féltem, hogy valami nagyobb kárt csinál. – válaszolta.
- De nem csinált volna. Kezdte abba hagyni. Nem tette volna meg. Tudom. – vágtam rá.
- Ne védd. Csak kárt okozott benned. – mondta Damon olyan ridegen mint még sosem.
- Igen. De te is kárt okoztál Elenában, és a bátyámban. Hogyan fogok elé állni és megmondani, hogy meghalt a barátnője? Izé Jake. Damon megölte, Bonniet?
- Mondom, hogy ösztönből tettem. Sajnálom. – felelte.
- Ezzel nem tudod elintézni Damon. Elena legjobb barátnője volt. legalább gondolj rá. – a választ megbántam.
- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepve Damon. Sosem mutattam annak a jelét, tudom, hogy valahol legbelül Kathrinet látja Elenában. Mindig is tudtam, hogy egy része halálosan beleszeretett. Tudtam.
- Mindegy, hagyjuk. Ki megyek a levegőre. – megpróbáltam kitérni a válasz elől.
- Madie. Választ akarok. – parancsolta. Sosem beszélt így velem.
- Nem tudom, miért mondtam oké? Sajnálom kicsúszott a számon. – feleltem.
- Emlékszem. Majdnem egy éve is ugyanezt mondtad. Nem tudod igaz? – nem válaszoltam. Megfordultam és lementem. Egyenesen a garázs felé vettem az irányt. Beültem a kocsiba és elhajtottam. Muszáj lesz egy kicsit távol lennem. Ahogy betértem a város fő teréhez, megláttam Jake-et. Egy padon ücsörgött. Megálltam. Gondolkodtam, hogy kiszálljak-e vagy ne. De a testvéri szeretet győzött. Kiszálltam. Oda mentem hozzá és amint megpillantott, egy széles mosoly kerekedett az arcán.
- Hé Madie. Téged is látni? – kérdezte mosolyogva.
- Pont te beszélsz? – nehezemre esett viszonozni a jókedvét de megpróbáltam, ami látszólag sikerült.
- Bocsánat, csak túl szerelmes vagyok. – felelte mindig mosolyogva. – itt találkozunk Bonnie-val, de megint késik. – amint kimondta a nevét a szívem összeszorult. – nem láttad valahol? – erre számítottam a legkevésbé.
- Nem. De ne aggódj. Nem sokára itt lesz. –nehezemre esett róla hazudnom. Hogy mondanám el neki? nem tudnám.
- Remélem. Megpróbálom felhívni, de a mobilját sem veszi fel. – Jake arca ideges lett.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. Nekem elhiheted. – annyira, nehezemre esik ekkorát hazudni Jake-nek. De azt hiszem ez a legjobb, amit tehetek. Csak ezzel tudom megvédeni a csalódástól. Csak ezzel.
- Veled minden rendben? Mert látszik a szemeden, hogy sírtál. Minden rendben? - Jake igen. Minden oké. Csak Damon megölte Bonnie-t.
- Persze. Jól vagyok, csak egy kicsit fáradt vagyok. Azért látod ilyennek a szemem. – feleltem.
- Jól van. De megyek. Lehet már otthon van. Vigyázz magadra. Ha esetleg látod Bonnie-t mondd meg neki, hogy siessen haza. – felelte majd felállt.
- Persze. Megmondom. – csak az a baj hogy ez lehetetlen.
- Vigyázz magadra. – felelte Jake és elment. Szerencsétlen ha tudna mindent. Talán meg sem bocsátana. És nem is várnám el tőle. Egyáltalán nem. Jobb ha én is haza megyek.
Be ültem a kocsiba és haza mentem. Az utca üres volt. elég hamar hazaértem. Damon kint volt Daniellel. Leparkoltam és kiszálltam a kocsiból.
- Sziasztok. Sétáltok? – kérdeztem mosolyogva. Remélem nem látta, hogy erőltetett.
- Igen muszáj. Veled mizujs? – kérdezte Damon.
- Minden rendben. De ha nem bánod még egy kicsit rád bíznám Danielt. Le szeretnék feküdni. Kiakarom pihenni ezt az egészet. De ha gondot jelent akkor maradok a kicsivel. – mondtam, mert Damon grimaszolt.
- Nem. Nem gond. Menj csak. Neked is jobb lesz. – felelte és elment a kicsivel. Annyira más. Az apaság megváltoztatta- minden téren. Most még az ösztönei is erősebbek lettek. Kezdek félteni tőle mindenkit.
Mikor felmentem a szobánkba a vér eltűnt a padlóról. Olyan furcsa ide jönni. Főleg ezek után. Stefan nyögésére lettem figyelmes. Át mentem a szobájába. Elena már nem volt itt. Le ültem az ágyára. Az arca olyan meggyötört volt. még nem láttam ilyennek. Az állkapcsa megfeszült. A szemei karikásak lettek.
- Stefan. Nem lesz semmi baj. Szólok Damon-nek. Ne aggódj. Ő segít majd neked.
- Elena ne. Ne menj el. Maradj itt. Rád van szükségem. – Stefan azt hitte, hogy Elena vagyok. Hát maradtam.
- Nem megyek sehová. Itt maradok. – feleltem és kivettem a zsebemből a telefont. Írtam egy sms-t Damon-nek, hogy jöjjön fel. Halottam amint belépett a házba. Stefan lélegzését figyeltem. Damon be vitte Danielt a szobánkba. Aztán bejött hozzánk.
- Mi a baj? – kérdezte suttogva.
- Azt hiszi Elena vagyok. Nem akarja, hogy itt hagyjam viszont megrémít. Nézz rá. Olyan ,,sápadt”. Damon én aggódom érte. – feleltem. Megpróbáltam kihúzni a kezem Stefan kezéből de nem engedte.
- Elena. Ne menj el. Kérlek. Maradj itt. Szeretlek. – a hangja olyan élettelen volt.
- Stefan. Én nem Elena vagyok, ha nem Madie. Ha akarod szólok Elenának. – még mindig nem engedte el a kezem. A válasza viszont meglepett.
- Madie? Miért vagy itt? Hisz nem szeretsz. Vagy igen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése