Itt a 15, fejezet, jó olvasgatást :) :D

Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Danielről. Olyan gyönyörű… és az enyém csak is az enyém. És végre a kezemben tarthatom. Sokkal tartozom Heroldnak. Ezt sosem fogom tudni meg hálálni. Stefan leült mellénk. Rá mosolygott a fiamra.
- Elképesztően szép. – felelte.
- Igen. Bár láthatná Damon… - a szívem megsajdult. Büszke lenne rá.
- Nézd. A szemei Damoné. A keze a tied. – felelte miközben megfogta Daniel kezét. Stefannak igaza van. És én is egyre több hasonlóságot veszek észre rajta. Ha legalább valaki, akkor ő az aki emlékeztet Damonra. Olyan szép. Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom anyut.
- Stefan, ide adnád a táskám? – kértem.
- Persze. – mosolygott
- Köszi. – feleltem és gyorsan tárcsáztam anyut. – Szia anyu.
- Szia. Kicsim nem hívtál minden rendben? Jól vagy? – anya hangja aggódó volt.
- Igen minden rendben. Tegnap megszületett a fiam Daniel. Annyira boldog vagyok . feleltem és a boldogságtól sírni tudtam volna.
- Ez hihetetlen. Jajj de örülök, nem sokára otthon vagyunk apád is jön, már a kocsiban ülünk egy óra és nálatok vagyunk. – anya hangja most már örömmel teli volt.
- Oké rendben. – feleltem és leraktuk. – anyuék nem sokára ide jönnek ha nem gond. – szóltam Stefannak.
- Nem baj. Nyugodtan. Ez most már a te házad is. hisz itt született a fiad is. – mondta Stefan.
- Felmegyek, lerakom és átöltözök. – hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig pizsamában voltam. Annyira elvette az eszem a kisbabám.
Daniel élvezte a kiságyat. Ezt még apától kaptam. Daniel figyelte az ágy tetején lévő kis zenélő mackókat. Tetszett neki. Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem. Stefan egy tál müzlivel a kezében jött fel a szobába.
- azt hiszem jobb ha eszel. – mosolygott. Tisztára mint egy szülő.
- Köszönöm. Kedves tőled. – feleltem és villantottam egy mosolyt. Eszembe jutott, hogy nincs itthon tápszer. – le kell ugranom a boltba tápszerért. – mondtam.
- Minek? – kérdezte Stefan. – neki nem kell…
- Ezt nem értem… - feleltem.
- Mivel Daniel félvér így ugyan úgy vérrel táplálkozik. – válaszolt Stefan.
- Na jó. Mi van? – kérdeztem mert nem tudtam fel fogni
- Az hogy…
- Ne. Először is értettem csak nehezen dolgozom fel… a fiam félig vámpír… végül is mi baja lehet? Hisz halhatatlan… javíts ki ha tévedek. – mondtam miközben lassan leültem az ágyamra.
- Igen hallhatatlan. Ha el ér egy adott kórt például 20 akkor örökre 20 évesnek fog látszani… - Stefan kezd összezavarni
- Na jó. Ez sok lett hirtelen. Elmegyek sétálni Daniellel. – feleltem de mielőtt elindulhattam volna kopogtak az ajtón. Teljesen kiment a fejemből. Hogy anyáék jönnek. Stefan lement és beengedte őket. Olyan régen láttam anyát és apát együtt. Anya arcán büszkeség ragyogott, apa arcán viszont nem tudtam kiigazodni, minden olvasható volt róla. Büszkeség, öröm. Minden. Anya szorosan magához ölelt, talán jobban is a kelleténél, de bevallom jól esett. Sosem jöttünk ki igazán egymással, de az utóbbi pár hónap összehozott minket. Egyelőre így jobb.
- Hol van a kicsi? – kérdezte anya miközben a könnyeit törölgette.
- Gyertek fent van a szobába. – feleltem. Elindultunk felfelé. A hasam görcsölt az izgalomtól. De nagyon. Daniel aludt. Mélyen.
- Istenem, de szép vagy. Hihetetlenül. – anya hangja elcsuklott.
- Az bizony. Le nem tagadhatná az anyukáját. – vágta rá apa.
- De hogy nem. Ha látnátok ébren… tiszta apja. – feleltem és megsimogattam a kisfiam arcát amire felébredt, de nem sírt. Felvettem és le mentünk a fölszintre. Stefan egy kis ropogtatni valót rakott ki az asztalra. Anya meglepődött. Leültünk és elkezdtünk beszélgetni. Stefan levágta magát mellém. Egy kicsit megijedtem mert nem számítottam rá.
- Alszik rendesen? – kérdezte anya.
- Hát nem tudom mert akkora adag fájdalom csillapítót kaptam ami egy elefántot is kiütne. – feleltem és egy kicsit lelkiismeret furdalásom volt.
- Akkor ki vigyázott rá? – kérdezte apa rémülten.
- Természetesen én ébren voltam és nem sírt. – felelte Stefan. Anya végig nézett hármunkon. Nem értettem miért.
- Olyanok vagytok mint egy család. – mosolygott anya.
- Azért nem egészen, mert nem Stefan Daniel apja. Ha nem Damon. – vágtam rá és leszegeztem Danielre a tekintetem.
- De Damon nincs itt. És ti összeilletek…
- Ne is folytasd kérlek. Stefannak ott van Elena. – válaszoltam miközben Danielt be raktam a lenti kiságyába.
- Nézd Madie. Tudod, hogy Damon nem fog többé visszajönni. – mérgesen néztem anyámra. – vagy te még reménykedsz benn? – kérdezte.
- Nem! – feleltem. De ez nem igaz. Titkon remélem, hogy egy nap majd betoppan, és egy család leszünk. De egy részem tudja, hogy többé nem látom, és ami a legjobban bánt, hogy Daniel sosem fogja megismerni az apukáját.
- Na hát akkor meg. – rezzentett fel anya hangja a töprengésből.
- Anya. Ezt te is tudod, hogy lehetetlent kérsz tőlem. Stefan együtt van Elenával. Nem vagyok hajlandó szét rúgni egy kapcsolatot ezért. Én nem ilyen vagyok. És megleszünk mi ketten Daniellel. Nagyon jól. – feleltem és visszahajoltam Daniel fölé, hogy elaltassam. Szegény mibe született bele…
- Tudom. De…
- Ne is folytassa kérem. Ebbe én sem mennék bele. Lehet van esély arra, hogy Damon haza jön… és nem szeretném felrúgni az egészet. Sajnálom, és különben is ha így lenne ahogy maga gondolja már rég megtörténne. Ha lenne rá esély. – Stefan válaszán meglepődtem. Ezt most mit jelentett?
- Igaza van a lányunknak. Ha mással akarna lenni rég megtette volna. Stefan pedig egy boldog kapcsolatban él. Ne rúgja fel Madie. Neki sem lenne jó. Hisz tudod Elena a legjobb barátja. – amint apa az arcába mondta anyunak látszot, hogy megbánta amit először mondott.
- Sajnálom kicsim. Csak nem akarom, hogy szenvedj. – felelte
- Anyu nem szenvedek, ennél nem lehet boldogabb. Van egy egészséges gyermekem. Kell ennél több? – válaszoltam.
- Nem. Persze hogy nem. - anya hangjából kilehetett venni az aggodalmat. Anyuék nem maradtak sokáig. Daniel elaludt, és úgy gondolták nem zavarnak, majd máskor meglátogatnak minket. Miután anyáék elmentek felvittem óvatosan a kicsimet lefektetni. Szerencsémre nem ébredt fel. Az ajtót nyitva hagytam, hogy meghalljam ha sír. Lent az ablakon kifelé bámultam. Nem tudom mit csak elbambultam. Stefan hirtelen mellettem termett.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Ne haragudj anyámra néha akkora baromságokat beszél… - Stefan be fogta a számat az ujjával.
- Nem érdekel. Tudom, hogy nem gondolja komolyan. Ne feszítsük a témát. – mikor befejezte levette a kezét a számról. Rá kellett kérdeznem arra az ominózus pillanatra.
- Hogy értetted amikor azt mondtad idézem: „Már rég megtörténne. Ha lenne rá esély”
- Csak egy válasz volt… - és ezt higgyem is el.
- Értem.
- Nézd Madie. Lehet volt benne amit komolyan gondoltam… de csak egy pillanatig. – ezen meglepődtem. Tehát még is csak?...
- Jól van. Elhiszem. Felmegyek. Megnézem Danielt. . mondtam majd elindultam a szobába. Halkan becsuktam az ajtót. Daniel még alszik. Még mindig nem tudtam feldolgozni amit Stefan mondott. Még is hogy értette? Érez irántam valamit? Vagy csak hazudott? Nem értem… annyira szeretnék rá jönni… de nem megy. Éjszaka Stefannal álmodtam. Minden olyan valóságos volt. együtt éltünk. A kandalló felett volt egy kép. Egy közös kép. Együtt voltunk. Hárman. Damon pedig sehol. Felriadtam. Megijedtem. Ez most mi? mi az amit érzek? Tisztában vagyok-e azzal, hogy mekkora hülyeséget csinálok? Én leszek Kathrine utódja aki mindkét Salvatore-t megszerzi? Nem. Ez nem lehet. Kikell vernem a fejemből. Még a puszta gondolattól is rosszul vagyok. Én nem ilyennek születtem. De akkor még is mi ez az érzés ami körbe zár? Hiába próbálom nem tudom elűzni. Nem megy. Haza kell mennem. Muszáj. Holnap reggel elindulok.
Másnap reggel apa jött értem. Stefan segített kicipelni a bőröndöket. Az arcán értetlenség ült.
- Kicsim azt hiszem, visszajövök értetek, mert nem fértek be biztonságosan. – mondta apa
- Jól van. Oké. – feleltem mosolyogva. Apa beszállt a kocsiba és elindult.
- Miért mész el? – kérdezte Stefan. Nem tudtam mit válaszolni így kitaláltam valamit.
- Nem szeretnék útba lenni.
- Nem vagy útba Madie. – felelt Stefan és a kezem után nyúlt de elhúztam.
- Stefan kérlek. Ezt ne. Nem szabad. Próbálj meg ésszerűen viselkedni. Kérlek.
- Sajnálom. Nem tudom mi van velem. Úgy érzem, ha most elmész, elvesztelek. És nem látlak többé amit nem tudom, hogy fogok viselni. – Stefan válaszán megakadtam.
- Mi van? Stefan te miről beszélsz? – kérdeztem meglepve
- Hát nem veszed észre? Nincs elég erőm távol tartani magam tőled. Nem megy. Amióta elment Damon… féltelek tőle, mert veszélyt jelent rád. Tudtam, hogy ez lesz később. Hogy itt hagy. És bekövetkezett. Madie hát nem érted? – erre alig tudtam válaszolni.
- Stefan. Miért csinálod? Miért nehezítesz meg mindent? Te nem érted. Mi nem lehetünk együtt. Neked ott van Elena és kitudja lehet Damon visszajön. Nem szeretném végleg elveszteni. – feleltem, de mintha meg sem hallotta volna.
- Ha tisztában vagy az érzéseiddel miért tiltakozol ellene? – kérdezte Stefan.
- Nézd. Épp ez az. Tudom mit érzek. És épp ez az amit elakarok felejteni
- De miért? Nem lennél velem boldog? Nem tudnám megadni mind azt amit talán Damon? Mi van meg benne ami bennem nincs meg? – kérdésekkel bombázott amire nem tudtam válaszolni. Egyszerűen nem akartam. Nem volt hozzá elég bátorságom. Damon iránti érzelmeim is meggátoltak abban, hogy Stefannal legyek. És nem is állt szándékomban. Mert az nem én lennék.
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. Nincs kedvem feszegetni a húrokat. Fejezzük be. – próbáltam kiszabadulni ebből a rémes érzelemhullámból de Stefan nem engedett. Folytatta…
- Madie. Felejtsük el az eddigi életünket. Kezdjünk együtt egyet közösen. Hagyjuk magunk mögött mindent. Nem akarok már nélküled, lenni. Többé már nem. Rájöttem, hogy te vagy az aki kell.
- Nem neked Elena kell. És különben is. nem menne a közös élet. Ha ránézek a fiamra Damon jut eszembe. Bár mennyire fáj neked, muszáj elfogadnod a tényt; mi sosem leszünk egy pár. Neked sem lenne egy könnyű eset, ha a testvéred fiát kéne nevelned. Ahogy téged ismerlek nem tudnád elviselni. Nem lenne hozzá elég lelkiismereted.
- Azt hiszem ebbe igazad van. De nem tudok…
- Nélkülem élni. Értem én – vágtam a szavába mert vagy már ezerszer elmondta. – csak ez nem ilyen egyszerű.
- Tudom. Sajnálom. De amit érzek irántad az nem valami fellángolás. Nem akarlak elengedni. – ez hihetetlen miért nem fogja fel már végre?
- Stefan elég. Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. – feleltem. Szerencsére apa hamar visszaért. Szerencsémre. Gyorsan be pattantam a kocsiba és sürgettem apát, hogy menjünk.
- Minden rendben? – kérdezte apa.
- Persze. Csak Daniel már nyűgös. Alig aludt éjjel valamit. Ha haza értem egyből lerakom aludni. – feleltem
- De én nem erre gondoltam. Feldúlt voltál, mikor érted mentem. Valami baj van Stefan és közted? – kérdezte.
- Nem semmi sincs. – nem mertem elmondani neki, miről beszélgettünk.
- Jól van. De nekem nyugodtan elmondhatod.
- De mondom, hogy nincs semmi. – feleltem mert már kezdett idegesíteni a téma.
Daniel elaludt a kezemben. Legalább neki nincsenek gondjai és nem fog fel semmit az egészből. Ez az egy szerencsém van. Hamar megérkeztünk. Apuék szerencsére a kis ágyat berakták a helyére. Így letudtam tenni Danielt. Mikor rá nézek, minden gondom messze száll. ő az egyetlen dolog az életemben ami valaha is boldoggá tesz.
- Madie. Bocsánat, hogy zavarok de ez az egyik dobozod tetején találtam. – anyu olyan halkan lépett be a szobába, hogy alig halottam. Egy levelet adott a kezembe.
- Mi ez? – kérdeztem anya válaszként megingatta a fejét majd kiment. A borítékon egy név állt…