Sziasztok. Itt a 14. fejezet :) jó olvasgatást.

SZERETNÉM MONDANI, HOGY EZENTÚL HETENTE LESZ FRISSÍTÉS. SZOMBATON VAGY VASÁRNAP RAKOM FEL A KÖVETKEZŐ FEJEZETET. ÍGY NEKTEK IS KÖNNYEBB, MERT TUDJÁTOK, MIKOR LESZ A FRISSÍTÉS. EZÚTON SZERETNÉM MEGKÖSZÖNNI A SZAVAZATOTOKAT IS. :) NAGYON SOKAT JELENTETT A VÉLEMÉNYETEK :) ÜDV LÍVI



A kocsi száguldott. Nem tudtam, hogy hová megyek, csak egy nyugodt helyre vágytam. Teljesen mindegy… csak el otthonról. Megálltam egy erdő előtt mivel itt vége volt az útnak. A fejem hátrahajtottam az ülésfejtartójára és kifújtam a levegőt. Nem sokkal később kiszálltam. Már besötétedett. Telihold volt, ami megvilágított mindent így minden szinte ezüstbe úszott. Elindultam az ösvényen. Nem tudtam merre megyek, csak azt, hogy mennem kell. addig nem álltam meg míg egy rét szerűséghez nem értem. Ahogy a hold megvilágította az egészterületet, úgy érzetem mintha egy álomban lennék. Minden olyan szép volt. Ahogy a fák levelein játszódott a hold fénye… elképesztő volt. mintha nem lenne igaz. Valahol a közepén jártam a rétnek mikor neszt hallottam a fák mögül. Megijedtem. A szívem majd kiugrott a helyéről és ösztönszerűen a hasamra tettem a kezem ezzel megakadályozva, hogy bármi történjen vele.
Ekkor megszólalt valaki a fák mögül.
- Ne félj. Nem bántalak.
- Ki-ki az? – kérdeztem remegő hangon.
- Azt hiszem ezt nagyon jól tudod. – mondta.
- Nem. Nem tudom. Világosíts fel. – feleltem
- Nem tehetem. Azzal elrontok mindent. – ahogy kimondta rájöttem, hogy ki az.
- Nem rontasz el vele semmit. Csak tudni akarom ki vagy. Mutasd magad. – kérleltem.
- Nem lehet. Nem. Neked ez most nem lenne jó. Hibát követtem el. – felelte.
- Ne Damon. Tudom, hogy te vagy. Ne csináld. Látni akarlak. Nem bírom nélküled. Damon hiányzol. Miért mentél el? Miért hagytál itt? – válaszoltam.
- Sajnálom nem lehet. – a hangjából kilehetett venni, hogy szenved.
- De igen is lehet. Szükségem van rád. És a kicsinek is ha megszületik. Nem adhatod fel. – feleltem, mire zörejt hallottam. Azt hittem elment. De nem. A sűrű fák közül előjött. Ekkor a szívem megdobbant.
- Szerinted nekem nem fáj? Nem fáj, hogy magadra hagytalak? Főleg pont most? Mikor a legnagyobb szükséged van rám? Sajnálom Madie. De félek, hogy ártok neked. Félek. – a szavai égtek.
- Azzal okozol fájdalmat, ha elhagysz. Nem azzal, hogy kárt okozol. Gyere vissza. Kérlek. – kérleltem de mind hiába nem adta meg magát.
- Nem lehet Madie. Nem. Sajnálom. Neked nem erre a sorsra kellett volna születned. – minden szót alaposan és érthetően kimondott.
- Még egy esélyt sem adsz kettőnknek? Vagy ha rám nem gondolsz gondolj a babára. Kérlek Damon. Legalább őt ne hagyd el. – elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Ekkor megjelent apa egy fatőrrel a háta mögött. Megpróbáltam szólni de nem tudtam. A torkom kiszáradt. Apa a kezét felemelte és szíven szúrta Damon. Az arca elsápadt és olyan lett mint egy kőszoboré. Hirtelen összerogyott és többé nem mozdult. Ekkor sikerült sikítanom…
- NEEE! – kiabáltam, és közbe rájöttem, hogy otthon vagyok a szobámban. Lerúgtam magamról a takarót… a lábaimat felhúztam és csak sírtam.
Apa be rohant. Felébredtek a sikításomra. Nagyon megrémült az arca.
- Kicsim semmi baj, csak egy rossz álom volt. nem lesz semmi baj, - szorított magához apa.
- De minden olyan valóságos volt. ahogy ott feküdt… olyan élettelen volt, hisz meghalt. – alig lehetett érteni mert a sírás erősebb volt.
- De nincs semmi baja. Él. Ne aggódj. Nincs semmi baja. – nyugtatott apa. Kicsivel később anya is bejött.
- Madie. Semmi baj. Ne sírj minden rendbe jött. – a hangjából azt vettem ki, hogy ő is sír. Sok gondot okozok nekik. Talán túl sokat.
- Hé hozok egy pohár vizet. – mondta apa, majd segített visszafeküdni az ágyra, és betakart.
- Mit álmodtál? – kérdezte anya miközben guggolt és simogatta a fejem.
- Damonról. Először elindultam a kocsival, és megálltam egy erdő előtt. Ott volt egy ösvény azon mentem míg elértem egy rétszerűséghez. Egy ideig álltam és néztem ahogy a hold játszik az ágakkal. Meghallottam egy neszt. Damon volt. elkezdtünk beszélgetni. Magyarázatot akartam miért ment el. De apa elállt és leszúrta egy tőrrel… - amint kimondtam a képek újból elő jöttek.
- De csak álom volt. nem lesz semmi gond. – nyugtatott anya.
- Meghoztam a vizet – szólalt meg apa és a kezembe adta a vizet.
- Köszönöm. Ez jól esett. – válaszoltam.
Anyáék kimentek a szobából. Alig aludtam. Egész éjjel szinte csak sírtam. Másnap reggel úgy döntöttem elmegyek oda, ahol álmomban jártam. Szerencsémre oda találtam. Nem volt valami messze tőlünk. És a Salvatore ház is elég közel van. Ha baj történik Stefan meghallja. Az ösvényen keresztül mentem amiről álmodtam. Valamivel hosszabb volt. de a mező ugyanolyan volt. ösztönszerűen abba az irányba néztem ahol álmomban hallottam a hangokat. Nem volt ott semmi csak fák és bokrok. Feladtam. Visszafordultam, hogy beülök az autóba. De ekkor hallottam, ahogy rálépnek egy ágra. Visszafordultam abban reménykedve talán Damon az. De nem láttam senkit. Csak hallucináltam. De mikor megfordultam Stefan állt előttem. Ijedtemben sikítottam.
- ennyire ijesztő lennék? – kérdezte mosolyogva.
- Nem. Csak megijedtem ahogy itt állasz. – kapkodtam a levegőt.
- Sajnálom. Mióta járkálsz egyedül az erdőben? – kérdezte miközben tett egy lépést felém.
- Az éjjel Damonnal álmodtam, hogy itt van…
- És azt hitted, hogy megint itt lesz. – válaszolt helyettem.
- Igen. De tévedtem. – feleltem. Hogy lehetek ennyire bolond. Hisz ez nyilvánvaló egy álom volt ami sosem lesz valóság. Nem véletlen hívják álomnak.
- Madie ne aggódj, hamar hazajön. Gyere mutatok valamit nálunk. – intett Stefan.
- Jó de akkor kocsival megyek mert kint hagytam. Nem jössz velem? – kérdeztem.
- Nem jót tesz egy kis séta.
- Jól van. Akkor majd nálatok. – mondtam majd futásnak eredtem.
Stefan most tuti bolondnak néz. Hogy lehetek ennyire őrült? Damon tényleg úgy vonz mint a mágnes. Nem fogom sosem elfelejteni.
Mire Stefanhoz értem már rég ott volt. kint ült a padon.
- Bocsi csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mostanában nem igazán vagyok önmagam. – feleltem.
- Semmi baj. –mosolygott.
- Mi az amit mutatni akartál? – kérdeztem miközben indultunk befelé a házba.
- Nézd. Ez Damon doboza. Arra gondoltam, hogy összerakom a cuccait. De mikor a kezembe akadt kinyitottam és. Ez volt benne. – felelt majd kinyitotta a dobozt. Televolt képekkel. Mindenféle képpel. A legtöbbjén mi voltunk. Stefan a kezembe adta. Volt benne egy kis könyv. Ebben az álmait jegyezte fel. A legmerészebbeket.
- Ezt hol találtad? – kérdeztem miközben lapoztam a könyvben.
- Az ágy alatt. Te sosem vetted észre? – kérdezte.
- Nem. De azt se, hogy erre vágyott volna a legjobban a sok közül. – mutattam. Ezen az oldalon Damon az ő és Stefan kapcsolatáról írt. Azt szeretné ha újra olyan lenne mint régen. Hogy olyanok legyenek mint a legjobb barátok.
- Ezt nem hiszem el. Damon amikor ezt írta beteg volt? – viccelődött.
- Nem tudom. Talán – próbáltam én is követni a példáját. Ekkor kezembe akadt egy másik könyv. Ebben pár lap volt már csak, de itt kettőnkről írt. Azt szerette volna, hogy együtt lennénk. Úgy…
- Te mit találtál? – kérdezte Stefan.
- Eltervezte az életünket. – a hangom elcsuklott.
- Még lehet belőle valami. – mosolygott.
- Igen azt hiszem. – feleltem bár tudtam ez már nem lesz így.
- Kérsz valamit inni? – kérdezte.
- Nem köszi. Semmit. – feleltem miközben bepakoltam a dobozba – Elenával minden rendben? Rég nem láttam.
- Nem tudom. Már nem igazán vagyunk együtt. – felelte Stefan.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Kérdezd Bonnie-t. igazából mindenfélével tele dumálta Elena fejét. Persze miért is sikerült volna bebizonyítanom az igazamat. – Stefan hangja tele volt szenvedéssel. – így most nem szól hozzám. De már egy jó ideje. Már akkor kezdődött mikor elmentél innen. Azért jött, hogy megbeszéljük, hogy ez nem megy így tovább… erre tessék… egyedül maradtam. Én is…
- Nagyon sajnálom.
- Nem kell. neki is jobb. Így nincs veszélyben. – miért van, hogy mindketten ezt mondják?
- Látom egy a véleményetek Damonnal… - feleltem.
- Végül is a testvérem, de nem tehetek róla. – erre nem tudtam mit felelni. Csak mosolyogtam.
- Na jó. Megyek. Anyáék szerintem már aggódnak. – jelentettem majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
- Várj. Ezt ne hagyd itt. – szólt Stefan és felém nyújtotta a dobozt.
- Nem azt hiszem jobb ha ez itt marad. Így sosem fog menni, hogy elfelejtsem Damont. – válaszoltam amin Stefan meglepődött.
- Jól van. – felelte.
- Akkor szia.
- Szia.
Jobb ha haza sietek. Anyáék már aggódnak. Stefant sajnálom. Bonnie azért egy nagy szemét. Hogy tehet ilyet? Remélem Jake hamar rájön milyen gonosz.
*
El telt 8 hónap. a hasam már nagy. A kicsi nem sokára megszületik így ezért vissza költözöm Stefanhoz, mivel megígértette velem. Időközben apunak elmeséltem Damon létéről. Nehezen fogadta de megbékélt vele. Anya és apa elváltak. Apa elköltözött Miamiba.
- Anyu ne aggódj, nem sokára jövök. Csak pár nap az egész. – nyugtattam meg.
- Tudom, de akkor is félek. Hisz elég rizikós… - elcsuklott a hangja.
- Tudod mit? Menj el nyaralni. Nézd meg hol lakik apa. Hidd el örülni fog neked. És legalább nyugodt vagy. – feleltem.
- Jól van. De ígérd meg, hogy mindennap felhívsz. – ígértette velem anya.
- Oké rendben. – feleltem majd nehezen beszálltam a kocsiba. Stefan is beszállt és elindultunk.
- Hogy érzed magad?- Kérdezte
- A lehető legjobban. Nem sokára boldog anyuka leszek. – feleltem majd megsimogattam a hasam.
- Jól van. Van egy ismerősöm akit megkértem, hogy erre az időre költözzön oda a házba. Ő orvos. Ugyanúgy vámpír mint én és Damon. – mesélte. Az elmúlt hónapokban megszoktam, hogy már nincs itt velem. És nem szenvedek többet miatta. Belefáradtam. Stefannal egy ideig még leveleztek de én nem kerültem szóba. Neki sikerült már elfelejtenie. Ahogy nekem is.
- Szuper. De nem tudja róla senki ugye hogy ő…. – célozgattam.
- Nem. Ő Ausztráliában egy elég közkedvelt orvos. Elég jó fej és már hozzá szokott. Szinte emberként viselkedik. Mondjuk azért van gyakorlata mert vagy úgy 900 éves de még mindig 30-nak néz ki. – amit Stefan mondott meglepett. 900 év… vajon majd az én kisbabám is ennyi ideig fog élni?
- Gondolkoztál a neveken? – érdeklődött.
- Hát agyaltam egy páron. De úgy döntöttem, ha fiam lesz akkor Daniel lesz a neve ha lányom akkor pedig Hannah. - feleltem mosolyogva.
- Szép nevek. És mire gondoltál, mi legyen a vezeték neve? – a kérdésén meglepődtem.
- Arra gondoltam, persze ha téged nem zavar, hogy akkor megkapja a Salvatore vezeték nevet. Azért ennyit megérdemel hogy ilyen híres neve legyen. – mosolyogtam.
- Engem nem zavar. – válaszolta.
Az út alatt többet nem beszélgettünk. Mire ,,haza” értünk már majdnem besötétedett. Gyorsan felcipeltük a holmikat. Furcsa újra itt lenni. De legalább tudom, hogy nem sokár a kezemben tarthatom a picit. Ennél boldogabb már nem is lehetnék. Életem egyik legszebb álma vált valóra. Anya leszek.
- éhes vagy? – kérdezte Stefan.
- Nem köszi. Ettem mielőtt eljöttem. – feleltem. – viszont le szeretnék feküdni.
- Jól van. De csak kiabálj, ha valami baj van. – mosolygott.
- Jó éjt.
- Jó éjt.
Nem aludtam valami jól. A hasamban valami nincs rendben. Nem volt annyira vészes és elég hamar elmúlt. Reggel lementem a nappaliba és Stefan valakivel beszélgetett.
- Jó reggelt. – mosolygott Stefan.
- Jó reggelt. – válaszoltam.
- Öhm ő az orvos akit mondtam. – mutatta Stefan.
- Hello a nevem Herold Grint. Te biztosan Madeline Roberts vagy. – mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Barna haja volt a bőre hófehér a szeme kék. Kb. úgy 185 cm magas lehetett. A fogsora tökéletesen fehér.
- Öhm igen… én volnék. – válaszoltam egy kicsit később.
- Éjjel minden rendben volt? – kérdezte Stefan gyanakodva. Ajjaj vajon figyelt?
- Egy kicsit furcsa volt a hasam, de szerintem nem volt vészes. – feleltem.
- Mindenesetre megvizsgállak. A te állapotodban minden kis apró jel mást jelent. – ahogy beszélt az arccsontjai megfeszültek. Elképesztő, hogy lehet valaki ennyire ,,más”. Csak Damonnal láttam ilyet. Hihetetlen.
A vizsgálat alig tartott félóráig. Herold biztató híreket mondott. És végre először láthattam a kicsim arcát. Szentül megvoltam győződve, hogy Damontól örökölte a szemeit. Olyan édes és gyönyörű. És az enyém. Csak az enyém.
- Madie az eredményeid biztatóak. Nem sokára megszületik a baba. Készülj fel mert akár már ma megszülethet a kicsi. Szülés fájdalmasabb lesz mint a normális szüléseknél. Én segítek. Bizz bennem. – tájékoztatott Herold. Te jó ég akár ma is megszülhetek. Csak tartanék már ott. Úgy szeretném megfogni, és átölelni.
De nem így lett. Két nap múlva semmi jel sem volt. Herold nem értette mi a baj. És én sem. én inkább félek. De nagyon.
- nincs semmi baja a kicsinek. Csak egy kicsit megtréfált minket. – viccelődött Herold.
- És azt is tréfának nevezed ami a nadrágján van? – kérdezte Stefan.
- Ez mi? – meglepődve néztem a nadrágomra.
- A magzat víz. – felelte Herold. – Madie készülj fel. Megindult a szülés.
- Tessék? – alig hittem a fülemnek. Viszont az eleje nem fájt. Olyan hihetetlen… de ekkor… mintha milliónyi kést szúrtak volna a hasamba. A fájdalom hirtelen jött nem is tudtam fel készülni rá… Herold segített hátra fektetni a fejem egy párnára de nem tudtam felfogni, hogy mi történik. A fájdalom elvette minden érzékemet. Herold egy adag morfiumot adott be nekem, de nem sokat segített… ekkor megkezdtük.
- Madie. Koncentrálj rám. Stefan fogd meg a kezét. Most Madie 3.ig számolok és te teljes erődből nyomj. 1 2 3… - amennyire csak bírtam nyomta, de meg sem mozdult. Stefan kezét annyira szorítottam, hogy a kéz fejem elfehéredett.
Már vagy 3 órája küszködünk… és még semmi. A hasam nagyon fáj. A morfium hatása is kezdett múlni mert a fájdalom felülkerekedett rajta. Alig vártam, hogy végre vége legyen. A fájdalom egyre erősebb volt. Herold szerint azért mert már megindult kifelé… de én nem így éreztem.

*
- Madie? Madie? Hallasz engem? – Herold hangja olyan éles volt… szinte mintha ordított volna.
- Igen de talán túl hangosan is. mi-mitörtént? – kérdeztem kómásan.
- A baba megszületett de nem hiszem hogy emlékszel rá, mert alig voltál eszméletednél…
- De vele ugye minden rendben van? – ösztönszerűen kitört belőlem a pánik.
- Persze. Gyönyörű kisfiú. – amint kimondta egyből fölültem, de Herold megállított. – azt hiszem ez még korai. Maradj még fekve.
- De látni szeretném a kis fiam. – ellenkeztem de erősebb volt.
- Ne butáskodj. Gyenge vagy. Majd mi vigyázunk rá. – felelte – te aludj szépen. Pihend ki magad.
Miután kiment ellenkezdtem az alvás ellen de nem sikerült. Győzött felettem. Valamikor másnap reggel kelltem fel a kicsim sírására. Erősebbnek éreztem magam így felkeltem. Egy kicsit hirtelen sikerült felállnom és megszédültem de ennek ellenére tökéletesen éreztem magam ahhoz, hogy le menjek hozzá. A lépcsön egyenesen szaladtam szinte száguldottam. Stefan fogta a kezébe.
- Jó reggelt. – mosolygott.
- Jó regg… - elállt a szavam mikor megláttam a kisbabámat. Olyan gyönyörű volt. tenger kék szemek, pirospozsgás arcocskája minden elfelejtetett velem. Az arca annyira hajazott Damonre. Olyan csodálatos. – Istenem, hisz végre itt vagy. – mondtam könnyekkel küszködve.
- Bizony. Épen és egészségesen. A boldog mamája kezében – hallottam Herold hangját valahonnan hátulról de nem vettem le egy percre sem a szemem a kicsimről. – és elmondod, hogy mi lesz a neve ennek a csöppségnek?
- Daniel. Daniel Salvatore. – a neve hallatán kirázott a hideg.
- Stefan ha nem haragszol nekem mennem kellene. Van még egy pár dolog amit elkell intéznem. – Mondta Herold.
- Jól van. – felelte Stefan és kezet fogtak.
- Köszönök mindent Herold. – hálásan néztem rá. – köszönöm.
- Ez csak természetes. Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű kisfiút. Az édesapja büszkelesz rá mikor meglátja majd. – ahogy kimondta a szívem összerándult a fájdalomtól.
- Igen… egyszer talán… - feleltem halkan.
- Hát akkor jól van. Örömmel segítettem. – Felelte. Stefan kikísérte az ajtóid. Én elültem Daniellel a kanapéra és lesem vettem róla a szemem.
- Hogy vagy? – kérdezte Stefan. Észre sem vettem mikor jött vissza.
- Tökéletesen. Azt hiszem még soha nem voltam ilyen boldog. Soha…