- Mi? – kérdeztem meglepetten.
- Sajnálom Madie. Neked lesz így a legjobb. Ha többet nem találkozunk. – nézett rám. A szemében ott volt, valami ami megfejthetetlen volt. egyszerre a düh, a szomorúság és a fájdalom. A szívembe ugyan ezek voltak. Hogy hagyhat itt? Hisz nem sokára babánk lesz.
- Nem értem miért. Hisz minden olyan tökéletes volt. Olyan más. Nem voltam még boldogabb, mint veled. Te meg egyszerűen szakítasz? Miért? Hisz szerettél. És nézd. Összehoztunk valamit, ami mindkettőnké, amit nem lehet csak úgy eldobnod magadtól. Legalább vele ne tedd ezt. Kérlek. – miközben mondtam a könnyeim csak potyogtak és potyogtak.
- Madie nézd. A saját érdekedben teszem ezt. – letörölte a könnyeimet.
- Jól van. Oké. Akkor csomagolok. Jobb, ha nem maradok itt. – indultam fel a szobába de Damon visszahúzott.
- Te nem mész sehová. Itt maradsz Stefannal. Nem engedlek ki ilyen állapotban. Majd ha esetleg megszületik a… baba akkor azt csinálsz, amit akarsz. – jelentette ki majd elindult fel felé.
- És mi van akkor, ha én nem akarok itt maradni. Mert itt minden rád emlékeztet. Nem dönthetsz helyettem. Szabad ember vagyok most már neked köszönhetően. Nem dönthetsz felettem – gyűlölettel volt tele a hangom. De Damon meg sem hallotta. Csak ment fel felé.
Miért nem akar többé velem lenni? Miért mondja a kifogásokat? Talán megijedt a babától? De akkor miért mutatta annak jelét, hogy örül neki? A kérdések csak úgy száguldoztak a fejembe amikre egy hamar nem kapok választ. A szívem darabokra tört, ahogy láttam Damon amikor kilépett az ajtón. Vissza sem nézett. És azt hiszem nem fog. De ösztönösen utána rohantam.
- Mit rontottam el? – kérdeztem mielőtt beszállt az autóba.
- Madie te semmit. Én rontottam el. Az én hibám. Ha akkor vissza fogom magam és távol tartom, magam tőled talán nem jutunk ide. – a szavai sebet égettek a lelkembe.
- Igazad van. Nem jutottunk volna ide. Nem lehettem volna soha boldog. Nem lenne a kicsi, ami összekötne minket. Ha te nem vagy kitudja, mi lenne velem. Talán sosem lennék ilyen boldog. – itt elcsuklott a hangom és zokogásba törtem ki.
- Látod? Ez az, amit én rád hoztam. Miattam vagy ilyen. Miattam. Nem magad miatt. Csak én tehetek róla. – kiabált. Megremegtem. Sosem halottam még ilyen idegesnek. Még Stefan is kirohant.
- Mi folyik itt? – kérdezte rémülten.
- Próbálom Madie-t megvédeni magamtól. – a kijelentésétől kirázott a hideg…
- De így? Hogy lekiabálod a fejét? Ezt már akkor sem kellett volna elkezdened mikor mondtam. – Válaszolta Stefan.
Damon be ült a kocsiba és elhajtott. Utána akartam szaladni, de Stefan lefogott.
Elment. Végleg. Most már nem látom többé. Soha.
Később megjött Elena is. Mikor meglátott az arca rémült lett.
- Mi történt? – kérdezte.
- Damon. Elment. Itt hagyta. Pont mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. – Stefan hangja mérges volt.
- Istenem. Pedig azt hittem kezd más lenni. – mondta majd megölelt.
Kicsit később bementünk a házba. Én felmentem a szobánkba. Mikor beléptem Damon szekrényei tárva nyitva voltak. Semmit sem hagyott itt. Semmit. Egyetlen dolog volt ami ráemlékeztetett. A közös képünk az éjjeli szekrényen. Mikor magamhoz szorítottam belül egy nagy ürességet éreztem. Abban a pillanatban csak dühöt éreztem amiért itt hagyott egyedül. Ő is olyan mint az összes pasi a világon. Be parázott az apaságtól.
Kicsivel később kopogtak az ajtón. Stefan és Elena volt az.
- Jól vagy? – érdeklődött majd bejöttek és leültek mellém.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Itt hagyott… és még csak meg sem mondta mi a valódi oka. Nem értem miért tette. Hisz szerettem. És ő is engem. Tudom. – válaszoltam miközben a képet néztem.
- Nézd Madie. Damon nem érdemelt meg. – nyugtatott meg Elena.
- Elkell engedned. Damon nem jön vissza. Soha többé. Hidd el tudom. Ha egyszer a fejbe vesz valamit annak úgy kell lennie. – folytatta Stefan.
- Tudom, de most amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ha miattam nem is de a kicsink miatt maradhatott volna. – mikor befejeztem a mondatot Elena fel ugrott az ágyról.
- Terhesen hagyott itt? – kérdezte dühösen.
- Igen. – felelte Stefan.
- Hogy lehet ekkora tahó? Ez azért elég szemét dolog. – folytatta Elena. Mondott utána még valamit de nem tudtam figyelni rá. Rám törtek az emlékek. Az amikor a Grillben először megcsókolt, az amikor hazajött… amikor megtudta, hogy babánk lesz. Minden. Stefan terelte el a figyelmemet.
- Kérsz valamit inni esetleg enni? – kérdezte.
- Nem. Csak kérlek hívd fel Jake-et. Most csak rá van szükségem. – kértem Stefant.
- Jó rendben. Felhívom. – mosolygott.
Jake haza fog cipelni. Ez biztos. Nem hagyja hogy itt maradjak. Kifog akadni. De csak rá számíthatok. Senki másra nem. Ha Jake nem lenne már nem lenne értelme az életemnek. Damon nélkül semmit sem ér. De muszáj élnem. A kicsi miatt is.
10 perc múlva Jake ide ért. Ahogy belépett az ajtón a nyakába ugrottam.
- Hé Madie. Minden rendben? – kérdezte.
- Nem semmi nincs rendben. Damon elment. De most végleg. Nem jön többé vissza… - a szavak fájtak.
- Mi van? Képes volt itt hagyni? Hogy lehet ekkora… ebbe inkább ne menjünk bele. Mert megbánom amit mondok. Most mit csinálsz? – kérdezett.
- Na ez az amit nem tudok. Damon azt mondta hogy maradjak itt de nem tudom mit tegyek. Nyilván arra utalt, hogy ha esetleg megszületik a baba ne keljen korházba menni. – próbáltam az ő eszével gondolkodni.
- De Damon elment. – ahogy ki mondta a nevét a fájdalom belém szúrt – nem tudja meg. Haza kell menned.
- Nem. Nem kell haza mennem. Itt kell maradnom. Ne az én érdekeimet nézd. A kicsiét. Ő is azért mondta. Mert valahol belül még tudom, hogy szereti. Csak fél. És vissza fog jönni egyszer. Tudom. Érzem. Ismerem már annyira…
- Nem úgy tűnik. Ha ismernéd sosem engedted volna el. – szakított félbe. Jake szavai tőrként hatoltak belém. Fájt.
- Mi? Te engem hibáztatsz? – kérdeztem.
- Részben igen. Ha nem hagyod hogy így alakuljanak a dolgok talán sosem ment volna el. Nem hagyott volna itt és…
- Na jó elég volt nem bírom tovább. Jake mi van veled? Te sosem voltál velem ilyen. – vágtam a szemébe. Nem volt ilyen soha…
- Sajnálom. Meg változtam. Nem fogok az idióta húgom miatt más lenni.
Jake szavai tőrként hatoltak belém. A szeméből tisztán ki lehetett venni a gyűlöletet. Hihetetlen hogy meg változott. Még sosem láttam ilyennek.
- Jake. Miért beszélsz így velem? – kérdeztem miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Amióta Damonnal összejöttél azóta elhanyagoltál mindenkit. Legfőképp akkor tettél rá mikor ide költöztél. És most nézz magadra. Gyereked lesz. Pedig nem is tervezted ilyen idősen. És még miért beszélek így veled? Csupán csak ezért. – felelte. Jake-nek valóban igaza van. Elhanyagoltam a családot mióta Damonnal vagyok. Tehát jogosan fordult el tőlem.
Ezután Jake kisurrant a házból. Végig jártak a szavak az agyamon amiket mondott. Haza kell költöznöm. Nem maradhatok itt. Anyuéknak szüksége van rám. Nincs más választásom. Ha tovább maradok kitudja mi lesz velem? Vagy velük? Ez az egyetlen megoldás. Lementem meg keresni a bőröndjeimet. Stefan épp akkor kísérte ki Elenát.
- Mit keresel? – kérdezte.
- Vissza megyek anyáékhoz. Ott nagyobb szükség van rám. – feleltem miközben sikeresen megtaláltam a bőröndjeimet.
- Madie. Nem mehetsz ebben az állapotban el. Maradj itt. Ha valami baj adódik veled akkor tudok segíteni. De ha a szüleidnél vagy nem fog egyszerűen menni. – magyarázkodott. Ezzel cseppetsem könnyítette meg a dolgomat.
- Tudom, de amúgy sem bírnám itt sokáig, mert minden Damonra emlékeztet amibe beleőrülnék. És már hiányzik az otthonom. – azt utolsó mondat egy kis füllentés volt. igazából sosem szerettem otthon lenni, de ezt mindenki tudja. Főleg Jake. De ha szüksége van rám haza megyek. A bátyám volt az akiért bármit megtennék.
- Madie. A kicsi életét is kockáztatod ezzel. Ezt te is tudod. – adta tudatomra. Igaza van neki is ugyanúgy mint Jake-nek. Most mit tegyek?
2010. november 25., csütörtök
2010. november 21., vasárnap
SZIASZTOK: ITT A 10. FEJEZET!!! JÓ OLVASGATÁST
Fent az emeleten a váróban sokan vártak. Voltunk vagy 10en. Az egyik nő kb. a 6.-ik hónapban lehetett. Ahogy belegondoltam, hogy ez lehet velem is valahogy megborzongtam. Nem akarok ilyen fiatalon babát. Különben is Damon sem egyezne bele. Mit fogok csinálni, ha igaz? Ha gyereket várok? Nem az nem lehet. Jobb ha haza megyek. Nincs kedven várni.
Be ültem a kocsiba és haza hajtottam. Egészvégig azon járt a fejem, mi van ha… Útközben bementem a gyógyszertárba és vettem egy tesztet. Haza érve egyből felrohantam a fürdőbe. Stefan szólt valamit, de már nem értettem. A teszt 5 perc alatt kész van. Addig lementem inni egy pohár vizet.
- Madie minden rendben? – aggódva nézett rám Stefan.
- Öhm. I-igen. Miért? – kamuztam.
- Csak mert felrohantál a fürdőbe. – mutatott felfelé.
- Persze csak… csak. – ennyit tudtam kinyögni.
- Van valami… csak nem mondod el. – vágta rá.
- Nem nincs semmi. – válaszoltam majd megcsörrent a telefonom. Damon volt az.
Ezt vártam. Azt mondta kb. egy óra és itthon van. Mit mondok neki? Na nem az még nem lehet.
Lejárt az öt perc. Felmentem a fürdőbe. A teszt pozitív lett.
Nem sokkal később Damon is megjött. Én még a fürdőben voltam. Sokkot kaptam. Egyfolytában a hasamat fogtam. Berezeltem. Nem tudtam mit fogok mondani, de egyelőre jobb ha nem tudja. Mindkettőnknek így a legjobb. Időt kell adnom magunknak.
Minden gondolat elillant mikor Damon bejött a fürdőbe. A tesztet gyorsan eldugtam.
- Minden rendben? – kérdeztem. – aggódtam érted. Két napja nem tudok rólad semmit.
- Sajnálom. Csak félek. – válaszolta.
- Damon fél? Ugyan mitől? – kérdeztem. Olyan hihetetlennek tűnt.
- Attól, hogy már nem bízol bennem… - felelte.
- Dehogyis. Megbízom benned. Azt nem tudom miért mondtam. Tényleg. Akkor nagyon fáradt voltam. – válaszoltam hogy meg nyugtassam.
- Hé én elhiszem neked. Csak nagyon megijesztettél. – jelentette ki majd szorosan magához ölelt. Ösztönösem elhúzódtam tőle. Elég szorosan szorított ahhoz, hogy valami történjen a babával. – minden rendben? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Persze. Csak… öhm… izé… mindegy. – vágtam egy mosolyt.
- Te vagy az én őrültem. – ismertette velem és megcsókolt.
- Köszi. Ez jól esett. – válaszoltam majd megkondult a hasam.
- Ezt nem szokta csinálni. – viccelődött.
- Tudom. Most valaki más miatt van. – csúszott ki a számon.
- Mi? – nézett rám kerek szemmel. Rájött. Rájött arra, hogy kisbabánk lesz. – Stefan éheztetett. Megölöm. – viccelődött.
- Nem. Nem éheztetett. – megkönnyebbülten válaszoltam.
- Na jó. Akkor indulás. Eszünk egyet. – vágta rá majd megfogta a kezem és lementünk a konyhába.
- Na nézzük mit üssünk össze? – bámult befelé a szekrénybe.
- Nekem jó lesz ez is. – mutattam felé a kekszes dobozt.
- Nem. Valami mást kell enned. – figyelmeztetett majd megszólalt a csengő. – majd meglesem.
- Igazán elmondhatnád neki. – szólalt meg Stefan.
- Mit? – kérdeztem. Nem értettem miről beszél.
- Ezt. – felelte majd egy papírt lebegtetett a kezébe.
- Te turkáltál a táskámban? – kérdeztem idegesen.
- Nem. Majdnem leesett. Elkaptam és megláttam. Mióta vagy terhes? – kérdezte miközben aggódva tekintett rám.
- Nem tudom. Nem voltam vele bent a rendelőben. Nem voltam jól. – válaszoltam.
- Stefan Elena vár a nappaliba. – szakította félbe Damon ezt a kínos beszélgetést.
- Köszi. – válaszolt Stefan. Még mindig aggódva nézett rám.
- Minden rendben? – kérdezte Damon. Biztos észre vette a dolgokat.
- Igen. Vagy is nem. Nem igazán. Van valami amit nem merek elmondani neked. Félek attól ami lehet, vagy lesz. Viszont azt sem akarom, hogy ne legyen mert egy részem ragaszkodik hozzá, de a másik azt mondja, hogy ne szóval nem tudom most mi legyen…
- Elmondanád végre miről beszélsz? Ha így mondod nem fogom kitalálni. - idegeskedett Damon.
- Nem tudom, hogy elmerjem-e mondani. Majd ha biztos lesz. – válaszoltam de tudtam, hogy most már nincs vissza út.
- Mi? Mi lesz biztos? – Madie teljesen összezavarsz. – nézett rám értetlenül. Ezt már nem kerülhetem el…
- Ma reggel elég rosszul voltam. Elmenten orvoshoz és… - nem tudtam folytatni. Gombóc nőtt a torkomban.
- Madie. Mi a baj? Mit mondott? – oda jött hozzám és megfogta az arcom. Aztán kinyögtem.
- Valószínű, hogy várandós vagyok. – Damonba tőrként csapott a hír.
- Mi? Mármint babát vársz? – nézett rám. Egyszerűen nem tudtam, hogy most ideges, mérges vagy boldog. Nem tudtam ki venni a szemeiből. Bennem csak az volt, hogy a baba nem maradhat.
- Igen. – válaszoltam. Libabőrös lettem attól a gondolattól, hogy 18 évesen babám legyen.
- Ezt nem értem. Az nem lehet. Biztos nem tőlem mert én nem vagyok nemző képes. – rázta a fejét. Most már a mosogatót támasztotta.
- Azt akarod mondani, hogy megcsaltalak? – kérdeztem meglepetten. – ezt magad sem hiheted.
- Nem, de akkor is ez azért furcsa… egy vámpír nem képes valakit…. – elharapta a szó végét.
- Akkor hogy lehetek az? Talán a lepedőtől? A víztől? – vágtam rá elég morcosan. Miért nem hiszi el?
- Nem persze, hogy nem. Holnap elmegyünk orvoshoz. Addig nem idegeskedek míg nem biztos. – felelt majd kiviharzott a konyhából. Megint elrontottam valamit. Mint általában mindig. Viszont nem értem, hogy miért nem hiszi el Damon. Mondjuk igaza van. Addig ne idegeskedjünk míg nem tudunk biztosat. Felmentem a szobába és leültem az ágyra. Damon az asztalnál volt. Fejét a kezére az asztal tetejére tette.
- Bocsánat. – szólaltam meg.
- Miért kérsz bocsánatot? – fordult felém.
- Nem tudom. Csak úgy éreztem muszáj. – feleltem.
- Hé. Ne aggódj megoldjuk. – ölelt magához óvatosan.
- De mi van ha tényleg az vagyok? Mit fogunk csinálni? Mi van ha már annyira, hogy megkell tartani?
- Ezek egyelőre megválaszolatlan kérdések maradnak. Egyre gondolj. Holnap minden kiderül. – vágott közbe. Igaza van. Ezek csak megválaszolatlan kérdések.
- Lemegyek Elenához ha még itt van. Régen beszéltünk. – jelentettem ki majd elindultam. Elenáék jól érezték magukat. Talán túlságosan is. jobb ha inkább nem megyek. Átugrok Jake-hez ő megmondja mit tehetek.
Úgy döntöttem gyalog megyek. Majd onnan felhívom Damont. Kb. másfél órája gyalogoltam mikor összefutottunk Bonnie-val. Furcsán viselkedett.
- Szia Bonnie. Régen láttalak. – üdvözöltem.
- Szia. Ja. Régen. – vágta rá keményen.
- Minden rendben? – kérdeztem mert nem értettem miért bánik így velem.
- Nem. Nincs. – felelte ugyanolyan hangnemben.
- Mi a baj? – nyúltam a válla felé mikor elütötte a kezem.
- Te. Meg Damon. Elegem van belőletek. Minek jöttél ide? Mindenkinek az életét kerekestül felforgatod. Nem bírlak. – jelentette ki majd elindult.
- Szóval így állunk? Mióta nem bírsz? Az elején tök jó fej voltál, most meg hirtelen megváltozol. Nem értelek Bonnie. Egyszerűen megőrültél. Te nem ilyen voltál. Miért? Miért gyűlölsz? Mit csináltam? Megbántottalak? – kérdeztem. Meglepett Bonnie viselkedése.
- Nem mindegy? – válaszolt majd elment.
Mi történt vele? Vagy talán csináltam valamit? Megbántottam? Hiába erőltetem magam egyszerűen nem jöttem rá. Nem viselkedett velem így soha. Amióta ismerem mindig kedves volt. Most meg… nem értem. De azt hiszem jobb, ha nem is töröm rajta a fejem.
Jake volt otthon. Annyáék elmentek.
- ne haragudj, hogy zavarlak, csak segítened kell. – szóltam Jakehez.
- Semmi baj. Valaki bántott? – kérdezte miközben végig nézett, hogy vannak-e sérüléseim.
- Nem. Nem bántott senki. Csak… én… lehet… sőt biztos…
- Madie mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Lehet, hogy babám lesz. – ahogy kimondtam Jake arca elsápadt.
- Mi? – kérdezte meglepődve miközben a szeme lassan lekúszott az arcomról és az arcát a kezébe temette. Aztán felkapta a fejét majd az arcomba vágta – Nem. Madie ez nem lehet. Ez nem biztos, hogy jó neked. Bele is halhatsz.
- Mi? Ezt a badarságot honnan veszed? – informálódtam.
- Tudod olvastam mostanában. Ami azt illeti talán sokat is. Ezt a könyvet. – felelt majd az asztalra dobott egy könyvet.
- Alkonyat? – kérdeztem, mert nem igazán halottam még róla. – te egy könyvből szerzel információkat? – ez nevetséges.
- Ez a történet sokba hasonlít a tiétekhez. A végén aztán összeházasodnak, majd a lány a nászúton teherbe esik a vámpír sráctól. A vámpír nem akarja, hogy megtartsa a kicsit, de a végén rájön, hogy ezzel teszi boldoggá a lányt. Mikor megszületik, a baba a lány majdnem belehal a szülésbe. – olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem. De a lényeget ki tudtam venni belőle.
- Mi? Egy könyvbe leírtakhoz akarod hasonlítani az én helyzetemet. Damonnal még nem beszéltem erről. De ha így lenne, már rég tudnám. Mert elmondta volna nekem. Tudom. Ismerem és megbízom benne. – vágtam vissza. Jake megrémisztett ezzel a kis történettel. Belehalhatok a szülésbe… erről még nem beszéltünk Damonnal.
Hazafelé egyre jobban idegeskedtem azon amit Jake mondott. Mi van, ha tényleg igaza van? Akkor a gyerekem haljon meg inkább, mint én? Na, azt nem. Megszülöm, hogy ő éljen. Én már most meghalnék érte.
Szerencsémre Damon már otthon volt. Gondoltam elbeszélgetek vele erről. Elmeséltem neki, hogy mit mondott.
- Tulajdonképp meg van az esélye, de vigyázunk rád. – hát nem épp erre a válaszra vártam.
- Szóval, akkor nem biztos, hogy meg fogok halni? – kérdeztem, mert nem tudtam felfogni az egészet.
- Nem tudom, mert eddig csak kettő ilyen esetről halottam. – válaszolt.
- És? Mi volt? Túlélték? - nyaggattam.
- Nem tudom. – vágta rá majd elmosolyodott.
- Most te viccelsz velem. – vágtam rá majd felmentem a szobába és magamra zártam az ajtót.
- Jajj Madie. Kérlek, csak próbállak felvidítani. – szólt kintről Damon.
- De ez nem volt vicces. – válaszoltam mérgesen.
- Bocsánat. Próbáltalak felvidítani. Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyűlölöm. Én nem ezt a Madie-t ismertem meg. Kérlek, szépen ne csináljuk ezt. – könyörgött és meg voltam róla győződve, hogy az ajtónak döntötte a fejét, mert olyan közelről halottam a hangját. Megfordultam majd és kinyitottam az ajtót.
- Nem haragszom, csak félek. Ha esetleg választani kellene, akkor a gyerek…
- Nem kell majd választani, mert nem lesz semmi baj. – szakított félbe
Megölelt. Mi van ha még sem így lesz? Ha nincs igaza? Erre nem szabad gondolnom. Nem tehetem. Jobb ha inkább elterelem a figyelmemet róla.
Ki mentem az udvarra sétálni. Kell egy kis levegő. Damon a háttérből figyelt. Leültem a padra. Csak bámultam az égre. Nem tudtam miért, viszont azt igen, hogy jól esett. Damon magához szorított.
- Ha kívánhatnál mi lenne az? – kérdezte. Meglepődve néztem rá.
- Sok mindent. Először is azt, hogy örökre veled maradjak. – válaszoltam, majd beugrott, hogy ez akár megtörténhet. Ha Damon bele menne.
- Az örökké valóság, hosszú idő. Ne kívánj lehetetlent. – válaszolta.
- Én nem lehetetlent kívántam. Megtörténhet. Csak rajtad áll. – tájékoztattam a véleményről.
- Várj… te azt akarod mondani, hogy olyan akarsz lenni mint én? – pattant fel mellőlem.
- Csak így lehetünk örökre együtt. Csak így. De ehhez én egyedül kevés vagyok…
- Ne erőlködj. Nem fogom megtenni. Soha. Ha úgy vesszük egy vámpír halott – válaszolta dühösen.
- Akkor én egy halottal járok? Ez undorító. – próbáltam megnevettetni.
- Igen. De én nem akarom, hogy te is az legyél. Ha veled vagyok, másképp érzem magam. Olyan élőnek. Mintha megint élnék, mintha dobogna a szívem. – nézett mélyen a szemembe miközben letérdelt elém és megfogta a kezeimet – nem akarok a gyermekem anyjából egy szörnyet csinálni. Elég ha én vagyok az.
- Nem. Te nem vagy szörny. Te vagy az, aki a legcsodálatosabbat tette velem. Ez a kisbaba mindent megfog változtatni. Én érzem, és tudom, hogy így lesz. De nem akarom azt, hogy egy csak 70 vagy 80 évig tartson. Én örökké szeretném. Addig míg világ a világ. – feleltem majd egy könnycsepp végig gördült az arcomon.
- Madie. Neked ez a természetes. Nem engedem. Nem hagyom. – most már mérgesen nézett rám.
- Igen minden természetes rajtad és a félig vámpír kisbabámon kívül. – kiszabadítottam a kezem majd felálltam és visszamentem a házba. Bezárkóztam a szobába. Pár perccel később Damon is utánam jött.
- Madie. Én ezt nem akarom csinálni. Nem bírom tovább. Te szenvedsz mellettem. – a szavai fájtak.
- Na, várj. Ezt, hogy érted? – kérdezte meglepődve.
- Hogy ezt nem kéne folytatnod. Ez nem a te világod. Nem neked való. Annyi fájdalmat és szenvedést okoztam már neked, hogy nem bírom tovább csinálni. Nem akarom, hogy szenvedj. – jelentette ki.
- Most azt akarod ezzel mondani, hogy szakítani akarsz? – kérdeztem de a gondolat is fájt.
- Sajnálom Madie. Nincs más választásom.
Be ültem a kocsiba és haza hajtottam. Egészvégig azon járt a fejem, mi van ha… Útközben bementem a gyógyszertárba és vettem egy tesztet. Haza érve egyből felrohantam a fürdőbe. Stefan szólt valamit, de már nem értettem. A teszt 5 perc alatt kész van. Addig lementem inni egy pohár vizet.
- Madie minden rendben? – aggódva nézett rám Stefan.
- Öhm. I-igen. Miért? – kamuztam.
- Csak mert felrohantál a fürdőbe. – mutatott felfelé.
- Persze csak… csak. – ennyit tudtam kinyögni.
- Van valami… csak nem mondod el. – vágta rá.
- Nem nincs semmi. – válaszoltam majd megcsörrent a telefonom. Damon volt az.
Ezt vártam. Azt mondta kb. egy óra és itthon van. Mit mondok neki? Na nem az még nem lehet.
Lejárt az öt perc. Felmentem a fürdőbe. A teszt pozitív lett.
Nem sokkal később Damon is megjött. Én még a fürdőben voltam. Sokkot kaptam. Egyfolytában a hasamat fogtam. Berezeltem. Nem tudtam mit fogok mondani, de egyelőre jobb ha nem tudja. Mindkettőnknek így a legjobb. Időt kell adnom magunknak.
Minden gondolat elillant mikor Damon bejött a fürdőbe. A tesztet gyorsan eldugtam.
- Minden rendben? – kérdeztem. – aggódtam érted. Két napja nem tudok rólad semmit.
- Sajnálom. Csak félek. – válaszolta.
- Damon fél? Ugyan mitől? – kérdeztem. Olyan hihetetlennek tűnt.
- Attól, hogy már nem bízol bennem… - felelte.
- Dehogyis. Megbízom benned. Azt nem tudom miért mondtam. Tényleg. Akkor nagyon fáradt voltam. – válaszoltam hogy meg nyugtassam.
- Hé én elhiszem neked. Csak nagyon megijesztettél. – jelentette ki majd szorosan magához ölelt. Ösztönösem elhúzódtam tőle. Elég szorosan szorított ahhoz, hogy valami történjen a babával. – minden rendben? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Persze. Csak… öhm… izé… mindegy. – vágtam egy mosolyt.
- Te vagy az én őrültem. – ismertette velem és megcsókolt.
- Köszi. Ez jól esett. – válaszoltam majd megkondult a hasam.
- Ezt nem szokta csinálni. – viccelődött.
- Tudom. Most valaki más miatt van. – csúszott ki a számon.
- Mi? – nézett rám kerek szemmel. Rájött. Rájött arra, hogy kisbabánk lesz. – Stefan éheztetett. Megölöm. – viccelődött.
- Nem. Nem éheztetett. – megkönnyebbülten válaszoltam.
- Na jó. Akkor indulás. Eszünk egyet. – vágta rá majd megfogta a kezem és lementünk a konyhába.
- Na nézzük mit üssünk össze? – bámult befelé a szekrénybe.
- Nekem jó lesz ez is. – mutattam felé a kekszes dobozt.
- Nem. Valami mást kell enned. – figyelmeztetett majd megszólalt a csengő. – majd meglesem.
- Igazán elmondhatnád neki. – szólalt meg Stefan.
- Mit? – kérdeztem. Nem értettem miről beszél.
- Ezt. – felelte majd egy papírt lebegtetett a kezébe.
- Te turkáltál a táskámban? – kérdeztem idegesen.
- Nem. Majdnem leesett. Elkaptam és megláttam. Mióta vagy terhes? – kérdezte miközben aggódva tekintett rám.
- Nem tudom. Nem voltam vele bent a rendelőben. Nem voltam jól. – válaszoltam.
- Stefan Elena vár a nappaliba. – szakította félbe Damon ezt a kínos beszélgetést.
- Köszi. – válaszolt Stefan. Még mindig aggódva nézett rám.
- Minden rendben? – kérdezte Damon. Biztos észre vette a dolgokat.
- Igen. Vagy is nem. Nem igazán. Van valami amit nem merek elmondani neked. Félek attól ami lehet, vagy lesz. Viszont azt sem akarom, hogy ne legyen mert egy részem ragaszkodik hozzá, de a másik azt mondja, hogy ne szóval nem tudom most mi legyen…
- Elmondanád végre miről beszélsz? Ha így mondod nem fogom kitalálni. - idegeskedett Damon.
- Nem tudom, hogy elmerjem-e mondani. Majd ha biztos lesz. – válaszoltam de tudtam, hogy most már nincs vissza út.
- Mi? Mi lesz biztos? – Madie teljesen összezavarsz. – nézett rám értetlenül. Ezt már nem kerülhetem el…
- Ma reggel elég rosszul voltam. Elmenten orvoshoz és… - nem tudtam folytatni. Gombóc nőtt a torkomban.
- Madie. Mi a baj? Mit mondott? – oda jött hozzám és megfogta az arcom. Aztán kinyögtem.
- Valószínű, hogy várandós vagyok. – Damonba tőrként csapott a hír.
- Mi? Mármint babát vársz? – nézett rám. Egyszerűen nem tudtam, hogy most ideges, mérges vagy boldog. Nem tudtam ki venni a szemeiből. Bennem csak az volt, hogy a baba nem maradhat.
- Igen. – válaszoltam. Libabőrös lettem attól a gondolattól, hogy 18 évesen babám legyen.
- Ezt nem értem. Az nem lehet. Biztos nem tőlem mert én nem vagyok nemző képes. – rázta a fejét. Most már a mosogatót támasztotta.
- Azt akarod mondani, hogy megcsaltalak? – kérdeztem meglepetten. – ezt magad sem hiheted.
- Nem, de akkor is ez azért furcsa… egy vámpír nem képes valakit…. – elharapta a szó végét.
- Akkor hogy lehetek az? Talán a lepedőtől? A víztől? – vágtam rá elég morcosan. Miért nem hiszi el?
- Nem persze, hogy nem. Holnap elmegyünk orvoshoz. Addig nem idegeskedek míg nem biztos. – felelt majd kiviharzott a konyhából. Megint elrontottam valamit. Mint általában mindig. Viszont nem értem, hogy miért nem hiszi el Damon. Mondjuk igaza van. Addig ne idegeskedjünk míg nem tudunk biztosat. Felmentem a szobába és leültem az ágyra. Damon az asztalnál volt. Fejét a kezére az asztal tetejére tette.
- Bocsánat. – szólaltam meg.
- Miért kérsz bocsánatot? – fordult felém.
- Nem tudom. Csak úgy éreztem muszáj. – feleltem.
- Hé. Ne aggódj megoldjuk. – ölelt magához óvatosan.
- De mi van ha tényleg az vagyok? Mit fogunk csinálni? Mi van ha már annyira, hogy megkell tartani?
- Ezek egyelőre megválaszolatlan kérdések maradnak. Egyre gondolj. Holnap minden kiderül. – vágott közbe. Igaza van. Ezek csak megválaszolatlan kérdések.
- Lemegyek Elenához ha még itt van. Régen beszéltünk. – jelentettem ki majd elindultam. Elenáék jól érezték magukat. Talán túlságosan is. jobb ha inkább nem megyek. Átugrok Jake-hez ő megmondja mit tehetek.
Úgy döntöttem gyalog megyek. Majd onnan felhívom Damont. Kb. másfél órája gyalogoltam mikor összefutottunk Bonnie-val. Furcsán viselkedett.
- Szia Bonnie. Régen láttalak. – üdvözöltem.
- Szia. Ja. Régen. – vágta rá keményen.
- Minden rendben? – kérdeztem mert nem értettem miért bánik így velem.
- Nem. Nincs. – felelte ugyanolyan hangnemben.
- Mi a baj? – nyúltam a válla felé mikor elütötte a kezem.
- Te. Meg Damon. Elegem van belőletek. Minek jöttél ide? Mindenkinek az életét kerekestül felforgatod. Nem bírlak. – jelentette ki majd elindult.
- Szóval így állunk? Mióta nem bírsz? Az elején tök jó fej voltál, most meg hirtelen megváltozol. Nem értelek Bonnie. Egyszerűen megőrültél. Te nem ilyen voltál. Miért? Miért gyűlölsz? Mit csináltam? Megbántottalak? – kérdeztem. Meglepett Bonnie viselkedése.
- Nem mindegy? – válaszolt majd elment.
Mi történt vele? Vagy talán csináltam valamit? Megbántottam? Hiába erőltetem magam egyszerűen nem jöttem rá. Nem viselkedett velem így soha. Amióta ismerem mindig kedves volt. Most meg… nem értem. De azt hiszem jobb, ha nem is töröm rajta a fejem.
Jake volt otthon. Annyáék elmentek.
- ne haragudj, hogy zavarlak, csak segítened kell. – szóltam Jakehez.
- Semmi baj. Valaki bántott? – kérdezte miközben végig nézett, hogy vannak-e sérüléseim.
- Nem. Nem bántott senki. Csak… én… lehet… sőt biztos…
- Madie mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Lehet, hogy babám lesz. – ahogy kimondtam Jake arca elsápadt.
- Mi? – kérdezte meglepődve miközben a szeme lassan lekúszott az arcomról és az arcát a kezébe temette. Aztán felkapta a fejét majd az arcomba vágta – Nem. Madie ez nem lehet. Ez nem biztos, hogy jó neked. Bele is halhatsz.
- Mi? Ezt a badarságot honnan veszed? – informálódtam.
- Tudod olvastam mostanában. Ami azt illeti talán sokat is. Ezt a könyvet. – felelt majd az asztalra dobott egy könyvet.
- Alkonyat? – kérdeztem, mert nem igazán halottam még róla. – te egy könyvből szerzel információkat? – ez nevetséges.
- Ez a történet sokba hasonlít a tiétekhez. A végén aztán összeházasodnak, majd a lány a nászúton teherbe esik a vámpír sráctól. A vámpír nem akarja, hogy megtartsa a kicsit, de a végén rájön, hogy ezzel teszi boldoggá a lányt. Mikor megszületik, a baba a lány majdnem belehal a szülésbe. – olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem. De a lényeget ki tudtam venni belőle.
- Mi? Egy könyvbe leírtakhoz akarod hasonlítani az én helyzetemet. Damonnal még nem beszéltem erről. De ha így lenne, már rég tudnám. Mert elmondta volna nekem. Tudom. Ismerem és megbízom benne. – vágtam vissza. Jake megrémisztett ezzel a kis történettel. Belehalhatok a szülésbe… erről még nem beszéltünk Damonnal.
Hazafelé egyre jobban idegeskedtem azon amit Jake mondott. Mi van, ha tényleg igaza van? Akkor a gyerekem haljon meg inkább, mint én? Na, azt nem. Megszülöm, hogy ő éljen. Én már most meghalnék érte.
Szerencsémre Damon már otthon volt. Gondoltam elbeszélgetek vele erről. Elmeséltem neki, hogy mit mondott.
- Tulajdonképp meg van az esélye, de vigyázunk rád. – hát nem épp erre a válaszra vártam.
- Szóval, akkor nem biztos, hogy meg fogok halni? – kérdeztem, mert nem tudtam felfogni az egészet.
- Nem tudom, mert eddig csak kettő ilyen esetről halottam. – válaszolt.
- És? Mi volt? Túlélték? - nyaggattam.
- Nem tudom. – vágta rá majd elmosolyodott.
- Most te viccelsz velem. – vágtam rá majd felmentem a szobába és magamra zártam az ajtót.
- Jajj Madie. Kérlek, csak próbállak felvidítani. – szólt kintről Damon.
- De ez nem volt vicces. – válaszoltam mérgesen.
- Bocsánat. Próbáltalak felvidítani. Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyűlölöm. Én nem ezt a Madie-t ismertem meg. Kérlek, szépen ne csináljuk ezt. – könyörgött és meg voltam róla győződve, hogy az ajtónak döntötte a fejét, mert olyan közelről halottam a hangját. Megfordultam majd és kinyitottam az ajtót.
- Nem haragszom, csak félek. Ha esetleg választani kellene, akkor a gyerek…
- Nem kell majd választani, mert nem lesz semmi baj. – szakított félbe
Megölelt. Mi van ha még sem így lesz? Ha nincs igaza? Erre nem szabad gondolnom. Nem tehetem. Jobb ha inkább elterelem a figyelmemet róla.
Ki mentem az udvarra sétálni. Kell egy kis levegő. Damon a háttérből figyelt. Leültem a padra. Csak bámultam az égre. Nem tudtam miért, viszont azt igen, hogy jól esett. Damon magához szorított.
- Ha kívánhatnál mi lenne az? – kérdezte. Meglepődve néztem rá.
- Sok mindent. Először is azt, hogy örökre veled maradjak. – válaszoltam, majd beugrott, hogy ez akár megtörténhet. Ha Damon bele menne.
- Az örökké valóság, hosszú idő. Ne kívánj lehetetlent. – válaszolta.
- Én nem lehetetlent kívántam. Megtörténhet. Csak rajtad áll. – tájékoztattam a véleményről.
- Várj… te azt akarod mondani, hogy olyan akarsz lenni mint én? – pattant fel mellőlem.
- Csak így lehetünk örökre együtt. Csak így. De ehhez én egyedül kevés vagyok…
- Ne erőlködj. Nem fogom megtenni. Soha. Ha úgy vesszük egy vámpír halott – válaszolta dühösen.
- Akkor én egy halottal járok? Ez undorító. – próbáltam megnevettetni.
- Igen. De én nem akarom, hogy te is az legyél. Ha veled vagyok, másképp érzem magam. Olyan élőnek. Mintha megint élnék, mintha dobogna a szívem. – nézett mélyen a szemembe miközben letérdelt elém és megfogta a kezeimet – nem akarok a gyermekem anyjából egy szörnyet csinálni. Elég ha én vagyok az.
- Nem. Te nem vagy szörny. Te vagy az, aki a legcsodálatosabbat tette velem. Ez a kisbaba mindent megfog változtatni. Én érzem, és tudom, hogy így lesz. De nem akarom azt, hogy egy csak 70 vagy 80 évig tartson. Én örökké szeretném. Addig míg világ a világ. – feleltem majd egy könnycsepp végig gördült az arcomon.
- Madie. Neked ez a természetes. Nem engedem. Nem hagyom. – most már mérgesen nézett rám.
- Igen minden természetes rajtad és a félig vámpír kisbabámon kívül. – kiszabadítottam a kezem majd felálltam és visszamentem a házba. Bezárkóztam a szobába. Pár perccel később Damon is utánam jött.
- Madie. Én ezt nem akarom csinálni. Nem bírom tovább. Te szenvedsz mellettem. – a szavai fájtak.
- Na, várj. Ezt, hogy érted? – kérdezte meglepődve.
- Hogy ezt nem kéne folytatnod. Ez nem a te világod. Nem neked való. Annyi fájdalmat és szenvedést okoztam már neked, hogy nem bírom tovább csinálni. Nem akarom, hogy szenvedj. – jelentette ki.
- Most azt akarod ezzel mondani, hogy szakítani akarsz? – kérdeztem de a gondolat is fájt.
- Sajnálom Madie. Nincs más választásom.
2010. november 17., szerda
Sziasztok! Itt a 9. fejezet. Jó olvasgatást :)
9. fejezet
- Tudom mi vagy. Egy büdös vérszívó. – üvöltözte Jake.
- Hogy jöttél rá? – kérdezte Damon.
- Beszéltem Madie orvosával. A régivel. Azt mondta, hogy a visszaesőknek a 34%-a ugyanattól lesz depressziós. Tudtam az elejétől kezdve, hogy veszélyt jelentesz a húgomra. – felelte halál idegesen miközben egy fakarót szorongatott a kezében
- Jake azzal mit akarsz? – remegő hangom firtattam.
- Megölni! – jelentette ki majd elindult a keze Damon szíve felé.
Ekkor Damon eldobott magától és az egyik kanapéra zuhantam. Jake és Damon a lépcsőn veszekedtek. Damon kikapta a kezéből a karót.
- Most is erős vagy? – kérdezte összeszorított foggal Damon.
- Egyszer megöllek. Vagy így vagy úgy. – rázta össze magát Jake. – Madie jól vagy?
- Nem. Egyáltalán nem. – válaszoltam idegesen. – mi ez az egész? Honnan tudod, hogy Damon vámpír? – folytattam
- Láttam anyát, hogy egy vámpírokról szóló könyvet olvasott. Mikor lementem a konyhába ott hagyta az asztalon. Egy füzetbe leírta mi furcsa Damonban. Egy kapcsos jellel összehúzta. Anya rájött. – felelte majd elment.
- Nem sikerült befolyásolni? – kérdeztem Damontól.
- Nem tudom. Mondtam, hogy nem vagyok már elég erős ahhoz. – felelte miközben az ajtót bámulta.
- Most mi lesz? – folytattam
- Nem tudom Madie. Nem tudom. – felelt majd felment a szobába.
Jake rájött. Ismerem, és addig nem nyugszik míg Damont meg nem öli. Nem tágít. Beszélnem kell vele. Mindenképp. Ezt nem fogom hagyni.
Felmentem a szobába. Damon az ágyon feküdt és a plafont bámulta. Nem láttam még ilyennek. Olyan volt mint egy bábú. Csak feküdt. Még levegőt sem vett.
- Damon mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Semmi. – hangzott a halk válasz.
- Nézd megtudom vele beszélni. Ráveszem, hogy ne bántson. – mire befejeztem Damon már mögöttem állt.
- Nem kell. majd Stefannal megoldjuk. – ölelt át.
- Nem. Ebbe nekem is van beleszólásom. Nem hagyom, hogy mindannyian őrültséget csináltok. Valakinek még baja eshet. És ez az, amit nem akarok. – fordultam felé. – nem érted? Nem akarom. Majd én elintézem.
- Nem kell. majd megoldom oké? – nézett rám.
- Át megyek és beszélek vele. Elrendezek mindent. Kölcsön vehetem a kocsidat? – vettem fel közbe a kardigánomat.
- De vigyázz magadra. – dobta felém a kulcsot és közben gyengén rám mosolygott.
- Rendben. Szeretlek. Nem soká jövök. – mondtam majd adtam egy puszit neki.
Na végre van értelme a jogsimnak. Damon kocsija nagyon kényelmes. Szeretem. Könnyű vezetni. De nem tudtam ezzel elterelni a gondolataimat. Egyfolytában azon jár az eszem, hogy megállítsam Jake-t. csak nem tudom, hogyan. Ha valamit a fejébe vesz annak úgy is kell lennie. A ház előtt parkoltam le. A kocsi hangjára anya nézett ki az ablakon. azt hitte Damon ül benne, mert idegesen fordult vissza.
- Madie? – kérdezte meglepetten.
- Igen anya. Én. Jake? – kérdeztem majd bementem a lakásba.
- Fent a szobájába. – mutatott fefelé. – hogy vagy? – kérdezte de nem válaszoltam.
- Jake! Ne csinálj hülyeséget oké? – csaptam be magam mögött az ajtót.
- Ne aggódj. Nem fogok. Csak Megölöm őket. – vette az irányt az ajtó felé.
- NEM. Nem engedem. Állj le. Nem tudom milyen bajba kevered magad. – álltam az ajtó elé.
- Én keverem magam bajba? Te elég nagy veszélyben élsz ott. Nem hagyhatom, hogy ilyenekkel élj. Megmondtam az elején, hogy valami nem stimmel vele. Azt is mondta, hogy rá fogok jönni. – válaszolt összeszorított foggal.
- Nem. Nem élek veszélyben. Tudok magamra vigyázni. Különben is nem ismered őket. Mindketten rendesek. Tudom. Nem bántanának senkit. - mentettem a helyzetet.
- Nem érdekel. Te viszont itt maradsz. – lökött le az ágyra.
- JAKE! ENGEDJ KI! NEM HALLOD? – ütöttem az ajtót mert a szemét bezárt. – NE A KOCSIT NE! NEM AZ E… - nem tudtam befejezni a mondatot mert elhajtott Damon kocsijával. - APA! Nyisd ki az ajtót. Kérlek. – kiabáltam, hátha kienged.
- Nem tehetem kislányom. Sajnálom… - felelte. – a te érdekedben.
Nem hiszem el. Bezártak egy szobába. Megpróbáltam az ablakon kimászni de nem sikerült. Kerestem a zsebembe a telefonom de okos fejjel otthon hagytam. Jake bekötött telefonja sem működik. Naná a netes gép a volt szobámba. A falon túl. Megpróbálom kirúgni az ajtót… meg sem mozdult.
- AZT REMÉLEM TUDJÁTOK, HOGY GYŰLÖLLEK TITEKET. JAKE-NEK NEM LENNE SZABAD ODA MENNIE. VESZÉLYES. – kiabáltam de semmi reakció.
Már vagy egy órája ülök ebbe a hülye szobába de még mindig semmi. – ki kéne másznom az ablakon. De hogy?- kérdeztem halkan.
Az nem lehetek, ide bezárva. Nem hagyom. Miattam fog valamelyik meghalni. Azt nem élem túl. Elegem van. Ki mászok.
Kinyitottam az ablakot. Felálltam a párkányra. Egy vastag ág csak egy ugrásnyira volt tőle. Megkockáztattam. Át ugrottam rá. Az egyik kezem megcsúszott. Alattam egy kiálló vas rúd. Ha leesek sehogy sem élem túl. Erőlködtem majd megfogtam a másik kezemmel az ágat és felhúztam magam rajta.
Miután lemásztam a fáról észre vettem a garázsban egy új autót. Gondolom ez Jake-é. A kulcs naná hogy felakasztva.
Nehezen de nekiindultam az útnak. Ez a kocsi lassabb volt mint Damon-é. Egyre idegesebb lettem.
Félóra múlva megérkeztem a házhoz. Berohantam. A hangok az emeletről jöttek. Felrohantam. Jake és Damon küzdöttek.
- ELÉG LEGYEN- kiabáltam de meg sem hallották.
- Megöllek te szemét. – hallottam Jake hangját.
- JAKE. ELÉG LEGYEN. – kiabáltam.
- Te hogy szabadultál ki? – nézett rám meglepetten.
- Nem mindegy? – válaszoltam
- Te fogva tartottad a húgodat? – nézett Damon Jake-re.
- Igen de hagyjátok abba. Elég volt.
De mintha a falnak beszélnék. Jake kitolta az korláthoz Damont. Megpróbálta lelökni. Ekkor hirtelen Damon megfordult.
- Nem vagy elég erős ahhoz, hogy elvedd tőlem Madiet. – rángatta a ruháját. – most pedig takarodj. Nem akarlak itt látni többet.- figyelmeztette Damon majd leindult a lépcsőn.
Jake hirtelen felállt a korlát tetejére és leugrott. Jake a földön feküdt szétterülve.
- JAKE! – kiabáltam majd lerohantam hozzá. – Jake hallasz? Jake? Jake? Kérlek ne csináld. – zokogtam.
- Gyere segíts Stefan felrakni az ágyra. – szólt Damon.
- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem
- Megmentem. – válaszolta majd felemelte a derekánál.
- Hogy? Hisz nem lélegzik. – idegeskedtem.
- De igen csak nem látszik. Mi halljuk. – felelte Damon
Damon a kezét a szája elé emelte. Megharapta majd oda rakta Jake elé. Damon keze vérzett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem undorodva…
- Megmentem a bátyádat. – válaszolta. – a vérünk tudod gyógyít.
- De nem lesz belőle vámpír? – kérdeztem mire Damon már végzett.
- Nem, mert nem haraptam meg. – válaszolta.
Damon kezén nem volt már a seb. Mázlista. Bár én gyógyulnék ilyen hamar.
Félórával később Jake-nek kezdett elmúlni a fején a sérülés. Damon megmentette. Valószínű, hogy elaludhattam, mert Stefan ébresztett.
- Madie, Madie. Elaludtál. – mondta halkan.
- Még mindig nem ébredt fel? – kérdeztem álmosan majd ásítottam egy nagyot.
- Nem. De nem sokára fel fog. – mosolygott.
- Nem hatsz meg a mosolyoddal. – gúnyolódtam. – Damon? – tereltem el a szót a kényes témáról.
- Elment. – vonta meg a vállát.
- Hová? – pattantam fel.
- Szerintem a Grillbe. – válaszolt majd eltűnt.
Elindultam de a kocsija ott áll ahol Jake hagyta. Elindultam utána. De később jöttem rá, hogy nem szabadna Jake-et egyedül, hagyni Stefannal. Sietek. Valahogy Damon jobban izgat.
Mikor megérkeztem találkoztam Elenával. Ijedt volt az arca.
- Szia. Minden rendben? – kérdezte.
- Szia. Igen. Túl éltem. – mosolyogtam, mire ő megölelt.
- Végre. Rossz volt ilyennek látni téged. – felelte majd megszorított, hogy így fejezze ki az örömét.
- Damont nem láttad? – kérdeztem miután elengedett.
- Bent van. Szokás szerint. Na de én most megyek. Jenna megöl ha nem érek haza időben.örülök, hogy láttalak. Szia. – válaszolt majd elindult.
Damon szokás szerint a pultnál ült, egy pohár itallal a kezében. Lehangolt volt. megrémíszt. Nem szokott ilyen lenni. Viszont mostanában egyre többször fordul elő.
Oda mentem hozzá, és leültem mellé.
- Szia. Minden rendben? – puhatolóztam majd megfogtam a kezét.
- Igen. Csak fárasztó napom volt. – felelt majd megitta az italt. – miért kérded?
- Mert mikor felébredtem – itt elvörösödtem- nem voltál otthon.
- Ne haragudj. Nem volt szándékos. – felelt. – de még nem megyek haza. Tudod… - igen tudtam… vadászni megy… ettől mindig kiráz a hideg.
- Oké. De siess haza. Nem akarok Stefannal lenni. Gyűlöl. – vágtam pofát.
- Stefan nem gyűlöl. Csak engem. Így mutatja ki, hogy mennyire veszélyes velem lenned. És részben igaza van. Anyudnak is. a világ legnagyobb ragadozójával jársz…
- Nem érdekel. – vágtam közbe. – mindig azaz idegesítő duma. Damon fogdd fel, hogy nem érdekel. Letojom, hogy mekkora veszélyben vagyok. Csak te kellesz. Néha teljesen elfelejtem, hogy mi vagy. Ez azért van mert szeretlek. – tudattam vele az érzéseket már vagy nem tudom, hányadszorra.
- Te tényleg nem tágítasz mellőlem… - ölelt magához.
- Nem. És nem is fogok. Tőlem sosem szabadulsz. – mosolyogtam majd beugrott, hogy Jake és Stefan ketten vannak otthon. – sietnem kell vissza. Stefan egyedül van Jake-el. Teljesen ki ment a fejemből.
- Akkor elmegyek veled addig. Hátha segíteni kell neki. – mondta majd lerakta a pénzt az asztalra és elindultunk
- Vezethetek én? – kérdeztem viccelődve.
- Naná – mosolygott rám.
Olyat csináltam mint még sosem. Több mint 100-al száguldoztam. Damon élvezte bár ideges is volt. 10 perc múlva otthon voltunk.
- Stefan! – kiabált Damon.
- Itt vagyok. – hangzott a válasz.
- Jake hol van? – mutattam az ágyra.
- Elment. De azt üzeni neked Madie, hogy szeretne beszélni veled. De nem itt. Hanem náluk. – adta át az üzenetet.
- Jól van. Akkor át megyek. – jelentettem ki.
- Azt hiszem itt az ideje egy saját kocsinak. – nézett rám Damon.
- Ne haragudj. Leszokok róla csak ez fontos. És nem szeretném ha…
- Menj csak nyugodtan – szakított félbe. – nekem most úgy sem kell.
- Köszi. Majd jövök. – ígértem majd beültem a kocsiba és elindultam Jake-hez.
Remélem nem akar megint bezárni a szobájába. De csak nem fog. Mert akkor én ölöm meg. Az tuti.
Az autóból nehezen szálltam ki. Lelkiismeret furdalásom volt. 3 perccel később összeszedtem a bátorságom majd elindultam az ajtó felé. Anya és apa most dolgoznak. Azt hiszem nyíltan fog velem beszélni Jake.
- Hahó! Jake! – kiabáltam fel az emeletre de a konyhából hangzott a válasz.
- Itt vagyok. – felelt.
- Minden rendben? – kérdeztem mert egy jégakkut tartott a fejéhez.
- Igen csak rohadtul fáj a fejem. Hogy lehettem ekkora béna. Legközelebb figyelmeztess arra a hülye lépcsőre. – úgy beszélt mintha nem emlékezne semmire.
- Oké. – válaszoltam. Nagy kő esett le a szívemről. – mire emlékszel?
- Csak arra, hogy átmentem hozzátok. Csak nem tudom miért. Damon és Stefan jó fej. igazad volt. nem bántanak senkit. – mosolygott.
- Aha. Nem bántanak senkit. – összezavarodtam és csak ennyit tudtam kinyögni. – Stefan mondta, hogy beszélni akarsz velem.
- Ja igen. Csak annyit akartam mondani, hogy köszi a segítséget. Stefan mondta, hogy találtatok lakást. Végre. Ezt ne úgy értsd mintha én nem kerestem volna. És az egészben az a jó, hogy közel van hozzátok. – mosolygott.
- Ja. Találtunk. – válaszoltam bár egy kukkot sem értettem az egészből.
- Jesszusom ennyi az idő? – nézett arra az órára amit még én csináltam. – sietnem kell. megbeszéltem egy randit egy csajjal.
- Drukkolok. – mosolyogtam. – akkor én megyek is. Szia.
- Szia hugi. Köszi, hogy benéztél. – hangzott a válasz.
Jake teljesen összezavart. Milyen lakásról volt szó? Ezt nem értem. Honnan szedte ezt az egészet? És hogy értette a lépcsős sztorit. Ja… persze. Stefan.
Ahogy haza értem felmentem Stefan szobájába, hogy megkérdezzem mi volt ez az egész.
- Szia. Bocs hogy zavarok. – kopogtattam az ajtón.
- Szia. Semmi baj. – válaszolta.
- Csak azt akarom kérdezni mi volt itt veletek amíg nem voltam itthon? Jake össze vissza beszélt. – faggattam.
- Segíteni akartam. Ezzel megmentettem magunkat. Én nem vagyok Damon. Ezért elhitettem vele az igazat. Hogy nem bántunk senkit sem. hogy ártatlanok vagyunk.
- Köszi. Nagyon hálás vagyok érte. De a lakás dolgot hogy oldottad meg? – puhatolóztam.
- Azt még Damon találta. Bent volt a szobátokba az asztalon. – válaszolta.
- De miért? Eddig nem segítettél nekünk, most meg megkönnyítetted a dolgunk. – kérdeztem.
- Hogy el hidd, hogy nem utállak, csak nem tetszik, az, hogy bajba sodrod magad. Damon nem a legszentebb… - úgy fejezte be a mondatot, mintha valamit titkolna. Jobb is ha nem tudom.
- Tudom. Elmesélte. De láttad. Megváltozott. Már nem olyan. – próbáltam elhitetni vele a dolgokat.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy majd Damon Salvatore megváltozik? – meglepetten nézett.
- Veled ellentétben én hiszek benne. – keményen reagáltam.
- Épp ez az amiben nem vagyunk egyformák. – felelte majd hátat fordított.
- Köszi. Az egészet. – közöltem vele majd elindultam ki az udvarra.
Egyszer csak rám tört a sírás. Nem tudtam miért. De patakokban folytak a könnyeim. Hallottam az erdőből a hangokat. Damon haza felé tartott. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. De lebuktam.
- Madie? Mi a baj? – puhatolózott.
- Egyszerűen nem tudom. Minden olyan más. Mármint az egész. Stefan azt mondja, hogy sosem fogsz megváltozni. De én tudom, érzem, hogy megfogsz változni csak ő nem hisz benne. Nem értem miért. Egyszerűen összezavar. Hiszek is neki meg nem is. – az utolsó mondat után elhallgattam. Nem akartam, hogy kicsússzon a számon.
- Stefan sosem hitt bennem. Tulajdonképpen örülök, hogy hiszel bennem csak nem értem, hogy miért mondtad az utolsó mondatot. Hiszel is neki, meg nem is. – nézett rám meglepetten
- Nem tudom, miért mondtam. Teljesen összevagyok zavarodva. A mai nap egy kicsit fárasztó. Jobb ha lefekszem. – feleltem, megfordultam és beakartam menni a lakásba de Damon utánam szólt.
- Madie, nem értelek… miért változott meg így a véleményed rólam? Megígértem, hogy bebizonyítom a dolgokat. Megtettem. Tudom nem elég erre az eddig eltelt idő de egyre jobban bírom. Csak nem bízol bennem. Miért Madie? Miért? . nézett rám szomorúan.
- Damon nem tudom. Teljesen megvagyok zavarodva. Nem tudom mi van velem. Hadd menjek lefeküdni, utána mindent megbeszélünk. Rendben? – kérdeztem miközben szinte könyörögtem, hogy engedjen végre.
- Rendben. Menj. – válaszolt majd megfordult.
Tényleg nem gondoltam komolyan. Kicsúszott. De az egészben az a legdurvább, hogy nem is gondoltam ilyenre. Még arra sem aminek valamilyen része köze lenne hozzá. Nem tudom mi történt. Talán csak azért mert elfáradtam. Jobb ha tényleg lefekszem.
Nem aludtam valami jól. Sokszor felébredtem. Mikor félig eszemnél voltam megfordultam. Damon nem volt mellettem. Lementem megnézni, de ott sem volt. mit csináltam? Talán itt a vége? Azzal a kijelentéssel mindent el rontottam? A fejemben csak a megválaszolatlan kérdések kavarogtak. Nem is vettem észre, hogy sírok. Mikor felmentem a fürdőbe a tükörbe nézve vettem észre. Vissza mentem a szobába. Nem tudtam aludni. Egész éjjel a plafont bámultam. Reggel ajtócsukódásra lettem figyelmes. Leszaladtam hátha Damon jött meg. De csak Stefan volt az.
- Minden rendben? – nézett rám meglepődve.
- Igen. Nem mégsem. Damon elment. Megbánthattam vagy nem tudom de elment. Nincs itthon és aggódok. – feleltem de nem voltam magamban biztos.
- Hát ez előfordul. De ennek nem te vagy a hibája. – mosolygott.
- De. de én vagyok. Ha nem mondom azt amit mondok akkor ez nem történik meg. – undorral válaszoltam.
- Csináltam valamit, hogy megérdemeljem ezt a hangnemet? – kérdezte mert nem értette miért beszélek így.
- Nem te semmit. Magamtól undorodom. – jelentettem ki. Erre elkapott a hányinger.
Fel szaladtam a wc-re. A tegnapi összes kaja kijött.
- Jól vagy? Egészen elsápadtál. – mutatott az arcomra.
- Igen csak kicsit rosszul vagyok. De gondolom azért, mert nem aludtam éjjel. – bizonytalankodtam.
- Jobb lenne, ha látna egy orvos. Nem nézel ki valami jól. – fintorgott Stefan.
- A fintorgást nem vártam volna. – egy grimaszos mosolyt vágtam oda majd elindultam felöltözni. Jobb ha rá hallgatok. Tényleg nem vagyok jól. De az is lehet, hogy később elmúlik.
Délután volt. még mindig rosszul voltam. Hallgatnom kellene Stefanra. Jobb ha elmegyek orvoshoz.
- Öhm elmentem itthonról. Ha Damon haza érne megmondanád neki, hogy nem soká jövök? – kérdeztem Stefant.
- Persze. - bólintott
- Köszi.
A váróban kevesen voltak. Én meg egyre rosszabbul voltam. Talán az izgalomtól. De az sem lehet. Hozzá szoktam a fehérköpenyekhez.
- Miss Roberts? – szólított a nővér.
- Én vagyok. – feleltem és elindultam a rendelőbe.
- Jó napot. Mi a panasza? – kérdezte az orvos.
- Reggel óta hányingerem volt. De már nem olyan erős mint reggel volt. – közöltem vele.
- Megkérném, hogy feküdjön fel arra az ágyra. – mutatott az ágy felé.
- Mitől lehet? – kérdeztem.
- Nem tudom. Azt próbálom kideríteni. – válaszolt kedvesen.
Nem sokkal később végig tapogatta a hasam. Nem értettem, hogy miért. Mikor végeztünk kaptam egy beutalót.
- Szerintem menjen fel az emeletre. – mosolygott.
- Miért? – kérdeztem idegesen.
- Valószínű, hogy babát vár. – felelt az orvos.
- Tudom mi vagy. Egy büdös vérszívó. – üvöltözte Jake.
- Hogy jöttél rá? – kérdezte Damon.
- Beszéltem Madie orvosával. A régivel. Azt mondta, hogy a visszaesőknek a 34%-a ugyanattól lesz depressziós. Tudtam az elejétől kezdve, hogy veszélyt jelentesz a húgomra. – felelte halál idegesen miközben egy fakarót szorongatott a kezében
- Jake azzal mit akarsz? – remegő hangom firtattam.
- Megölni! – jelentette ki majd elindult a keze Damon szíve felé.
Ekkor Damon eldobott magától és az egyik kanapéra zuhantam. Jake és Damon a lépcsőn veszekedtek. Damon kikapta a kezéből a karót.
- Most is erős vagy? – kérdezte összeszorított foggal Damon.
- Egyszer megöllek. Vagy így vagy úgy. – rázta össze magát Jake. – Madie jól vagy?
- Nem. Egyáltalán nem. – válaszoltam idegesen. – mi ez az egész? Honnan tudod, hogy Damon vámpír? – folytattam
- Láttam anyát, hogy egy vámpírokról szóló könyvet olvasott. Mikor lementem a konyhába ott hagyta az asztalon. Egy füzetbe leírta mi furcsa Damonban. Egy kapcsos jellel összehúzta. Anya rájött. – felelte majd elment.
- Nem sikerült befolyásolni? – kérdeztem Damontól.
- Nem tudom. Mondtam, hogy nem vagyok már elég erős ahhoz. – felelte miközben az ajtót bámulta.
- Most mi lesz? – folytattam
- Nem tudom Madie. Nem tudom. – felelt majd felment a szobába.
Jake rájött. Ismerem, és addig nem nyugszik míg Damont meg nem öli. Nem tágít. Beszélnem kell vele. Mindenképp. Ezt nem fogom hagyni.
Felmentem a szobába. Damon az ágyon feküdt és a plafont bámulta. Nem láttam még ilyennek. Olyan volt mint egy bábú. Csak feküdt. Még levegőt sem vett.
- Damon mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Semmi. – hangzott a halk válasz.
- Nézd megtudom vele beszélni. Ráveszem, hogy ne bántson. – mire befejeztem Damon már mögöttem állt.
- Nem kell. majd Stefannal megoldjuk. – ölelt át.
- Nem. Ebbe nekem is van beleszólásom. Nem hagyom, hogy mindannyian őrültséget csináltok. Valakinek még baja eshet. És ez az, amit nem akarok. – fordultam felé. – nem érted? Nem akarom. Majd én elintézem.
- Nem kell. majd megoldom oké? – nézett rám.
- Át megyek és beszélek vele. Elrendezek mindent. Kölcsön vehetem a kocsidat? – vettem fel közbe a kardigánomat.
- De vigyázz magadra. – dobta felém a kulcsot és közben gyengén rám mosolygott.
- Rendben. Szeretlek. Nem soká jövök. – mondtam majd adtam egy puszit neki.
Na végre van értelme a jogsimnak. Damon kocsija nagyon kényelmes. Szeretem. Könnyű vezetni. De nem tudtam ezzel elterelni a gondolataimat. Egyfolytában azon jár az eszem, hogy megállítsam Jake-t. csak nem tudom, hogyan. Ha valamit a fejébe vesz annak úgy is kell lennie. A ház előtt parkoltam le. A kocsi hangjára anya nézett ki az ablakon. azt hitte Damon ül benne, mert idegesen fordult vissza.
- Madie? – kérdezte meglepetten.
- Igen anya. Én. Jake? – kérdeztem majd bementem a lakásba.
- Fent a szobájába. – mutatott fefelé. – hogy vagy? – kérdezte de nem válaszoltam.
- Jake! Ne csinálj hülyeséget oké? – csaptam be magam mögött az ajtót.
- Ne aggódj. Nem fogok. Csak Megölöm őket. – vette az irányt az ajtó felé.
- NEM. Nem engedem. Állj le. Nem tudom milyen bajba kevered magad. – álltam az ajtó elé.
- Én keverem magam bajba? Te elég nagy veszélyben élsz ott. Nem hagyhatom, hogy ilyenekkel élj. Megmondtam az elején, hogy valami nem stimmel vele. Azt is mondta, hogy rá fogok jönni. – válaszolt összeszorított foggal.
- Nem. Nem élek veszélyben. Tudok magamra vigyázni. Különben is nem ismered őket. Mindketten rendesek. Tudom. Nem bántanának senkit. - mentettem a helyzetet.
- Nem érdekel. Te viszont itt maradsz. – lökött le az ágyra.
- JAKE! ENGEDJ KI! NEM HALLOD? – ütöttem az ajtót mert a szemét bezárt. – NE A KOCSIT NE! NEM AZ E… - nem tudtam befejezni a mondatot mert elhajtott Damon kocsijával. - APA! Nyisd ki az ajtót. Kérlek. – kiabáltam, hátha kienged.
- Nem tehetem kislányom. Sajnálom… - felelte. – a te érdekedben.
Nem hiszem el. Bezártak egy szobába. Megpróbáltam az ablakon kimászni de nem sikerült. Kerestem a zsebembe a telefonom de okos fejjel otthon hagytam. Jake bekötött telefonja sem működik. Naná a netes gép a volt szobámba. A falon túl. Megpróbálom kirúgni az ajtót… meg sem mozdult.
- AZT REMÉLEM TUDJÁTOK, HOGY GYŰLÖLLEK TITEKET. JAKE-NEK NEM LENNE SZABAD ODA MENNIE. VESZÉLYES. – kiabáltam de semmi reakció.
Már vagy egy órája ülök ebbe a hülye szobába de még mindig semmi. – ki kéne másznom az ablakon. De hogy?- kérdeztem halkan.
Az nem lehetek, ide bezárva. Nem hagyom. Miattam fog valamelyik meghalni. Azt nem élem túl. Elegem van. Ki mászok.
Kinyitottam az ablakot. Felálltam a párkányra. Egy vastag ág csak egy ugrásnyira volt tőle. Megkockáztattam. Át ugrottam rá. Az egyik kezem megcsúszott. Alattam egy kiálló vas rúd. Ha leesek sehogy sem élem túl. Erőlködtem majd megfogtam a másik kezemmel az ágat és felhúztam magam rajta.
Miután lemásztam a fáról észre vettem a garázsban egy új autót. Gondolom ez Jake-é. A kulcs naná hogy felakasztva.
Nehezen de nekiindultam az útnak. Ez a kocsi lassabb volt mint Damon-é. Egyre idegesebb lettem.
Félóra múlva megérkeztem a házhoz. Berohantam. A hangok az emeletről jöttek. Felrohantam. Jake és Damon küzdöttek.
- ELÉG LEGYEN- kiabáltam de meg sem hallották.
- Megöllek te szemét. – hallottam Jake hangját.
- JAKE. ELÉG LEGYEN. – kiabáltam.
- Te hogy szabadultál ki? – nézett rám meglepetten.
- Nem mindegy? – válaszoltam
- Te fogva tartottad a húgodat? – nézett Damon Jake-re.
- Igen de hagyjátok abba. Elég volt.
De mintha a falnak beszélnék. Jake kitolta az korláthoz Damont. Megpróbálta lelökni. Ekkor hirtelen Damon megfordult.
- Nem vagy elég erős ahhoz, hogy elvedd tőlem Madiet. – rángatta a ruháját. – most pedig takarodj. Nem akarlak itt látni többet.- figyelmeztette Damon majd leindult a lépcsőn.
Jake hirtelen felállt a korlát tetejére és leugrott. Jake a földön feküdt szétterülve.
- JAKE! – kiabáltam majd lerohantam hozzá. – Jake hallasz? Jake? Jake? Kérlek ne csináld. – zokogtam.
- Gyere segíts Stefan felrakni az ágyra. – szólt Damon.
- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem
- Megmentem. – válaszolta majd felemelte a derekánál.
- Hogy? Hisz nem lélegzik. – idegeskedtem.
- De igen csak nem látszik. Mi halljuk. – felelte Damon
Damon a kezét a szája elé emelte. Megharapta majd oda rakta Jake elé. Damon keze vérzett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem undorodva…
- Megmentem a bátyádat. – válaszolta. – a vérünk tudod gyógyít.
- De nem lesz belőle vámpír? – kérdeztem mire Damon már végzett.
- Nem, mert nem haraptam meg. – válaszolta.
Damon kezén nem volt már a seb. Mázlista. Bár én gyógyulnék ilyen hamar.
Félórával később Jake-nek kezdett elmúlni a fején a sérülés. Damon megmentette. Valószínű, hogy elaludhattam, mert Stefan ébresztett.
- Madie, Madie. Elaludtál. – mondta halkan.
- Még mindig nem ébredt fel? – kérdeztem álmosan majd ásítottam egy nagyot.
- Nem. De nem sokára fel fog. – mosolygott.
- Nem hatsz meg a mosolyoddal. – gúnyolódtam. – Damon? – tereltem el a szót a kényes témáról.
- Elment. – vonta meg a vállát.
- Hová? – pattantam fel.
- Szerintem a Grillbe. – válaszolt majd eltűnt.
Elindultam de a kocsija ott áll ahol Jake hagyta. Elindultam utána. De később jöttem rá, hogy nem szabadna Jake-et egyedül, hagyni Stefannal. Sietek. Valahogy Damon jobban izgat.
Mikor megérkeztem találkoztam Elenával. Ijedt volt az arca.
- Szia. Minden rendben? – kérdezte.
- Szia. Igen. Túl éltem. – mosolyogtam, mire ő megölelt.
- Végre. Rossz volt ilyennek látni téged. – felelte majd megszorított, hogy így fejezze ki az örömét.
- Damont nem láttad? – kérdeztem miután elengedett.
- Bent van. Szokás szerint. Na de én most megyek. Jenna megöl ha nem érek haza időben.örülök, hogy láttalak. Szia. – válaszolt majd elindult.
Damon szokás szerint a pultnál ült, egy pohár itallal a kezében. Lehangolt volt. megrémíszt. Nem szokott ilyen lenni. Viszont mostanában egyre többször fordul elő.
Oda mentem hozzá, és leültem mellé.
- Szia. Minden rendben? – puhatolóztam majd megfogtam a kezét.
- Igen. Csak fárasztó napom volt. – felelt majd megitta az italt. – miért kérded?
- Mert mikor felébredtem – itt elvörösödtem- nem voltál otthon.
- Ne haragudj. Nem volt szándékos. – felelt. – de még nem megyek haza. Tudod… - igen tudtam… vadászni megy… ettől mindig kiráz a hideg.
- Oké. De siess haza. Nem akarok Stefannal lenni. Gyűlöl. – vágtam pofát.
- Stefan nem gyűlöl. Csak engem. Így mutatja ki, hogy mennyire veszélyes velem lenned. És részben igaza van. Anyudnak is. a világ legnagyobb ragadozójával jársz…
- Nem érdekel. – vágtam közbe. – mindig azaz idegesítő duma. Damon fogdd fel, hogy nem érdekel. Letojom, hogy mekkora veszélyben vagyok. Csak te kellesz. Néha teljesen elfelejtem, hogy mi vagy. Ez azért van mert szeretlek. – tudattam vele az érzéseket már vagy nem tudom, hányadszorra.
- Te tényleg nem tágítasz mellőlem… - ölelt magához.
- Nem. És nem is fogok. Tőlem sosem szabadulsz. – mosolyogtam majd beugrott, hogy Jake és Stefan ketten vannak otthon. – sietnem kell vissza. Stefan egyedül van Jake-el. Teljesen ki ment a fejemből.
- Akkor elmegyek veled addig. Hátha segíteni kell neki. – mondta majd lerakta a pénzt az asztalra és elindultunk
- Vezethetek én? – kérdeztem viccelődve.
- Naná – mosolygott rám.
Olyat csináltam mint még sosem. Több mint 100-al száguldoztam. Damon élvezte bár ideges is volt. 10 perc múlva otthon voltunk.
- Stefan! – kiabált Damon.
- Itt vagyok. – hangzott a válasz.
- Jake hol van? – mutattam az ágyra.
- Elment. De azt üzeni neked Madie, hogy szeretne beszélni veled. De nem itt. Hanem náluk. – adta át az üzenetet.
- Jól van. Akkor át megyek. – jelentettem ki.
- Azt hiszem itt az ideje egy saját kocsinak. – nézett rám Damon.
- Ne haragudj. Leszokok róla csak ez fontos. És nem szeretném ha…
- Menj csak nyugodtan – szakított félbe. – nekem most úgy sem kell.
- Köszi. Majd jövök. – ígértem majd beültem a kocsiba és elindultam Jake-hez.
Remélem nem akar megint bezárni a szobájába. De csak nem fog. Mert akkor én ölöm meg. Az tuti.
Az autóból nehezen szálltam ki. Lelkiismeret furdalásom volt. 3 perccel később összeszedtem a bátorságom majd elindultam az ajtó felé. Anya és apa most dolgoznak. Azt hiszem nyíltan fog velem beszélni Jake.
- Hahó! Jake! – kiabáltam fel az emeletre de a konyhából hangzott a válasz.
- Itt vagyok. – felelt.
- Minden rendben? – kérdeztem mert egy jégakkut tartott a fejéhez.
- Igen csak rohadtul fáj a fejem. Hogy lehettem ekkora béna. Legközelebb figyelmeztess arra a hülye lépcsőre. – úgy beszélt mintha nem emlékezne semmire.
- Oké. – válaszoltam. Nagy kő esett le a szívemről. – mire emlékszel?
- Csak arra, hogy átmentem hozzátok. Csak nem tudom miért. Damon és Stefan jó fej. igazad volt. nem bántanak senkit. – mosolygott.
- Aha. Nem bántanak senkit. – összezavarodtam és csak ennyit tudtam kinyögni. – Stefan mondta, hogy beszélni akarsz velem.
- Ja igen. Csak annyit akartam mondani, hogy köszi a segítséget. Stefan mondta, hogy találtatok lakást. Végre. Ezt ne úgy értsd mintha én nem kerestem volna. És az egészben az a jó, hogy közel van hozzátok. – mosolygott.
- Ja. Találtunk. – válaszoltam bár egy kukkot sem értettem az egészből.
- Jesszusom ennyi az idő? – nézett arra az órára amit még én csináltam. – sietnem kell. megbeszéltem egy randit egy csajjal.
- Drukkolok. – mosolyogtam. – akkor én megyek is. Szia.
- Szia hugi. Köszi, hogy benéztél. – hangzott a válasz.
Jake teljesen összezavart. Milyen lakásról volt szó? Ezt nem értem. Honnan szedte ezt az egészet? És hogy értette a lépcsős sztorit. Ja… persze. Stefan.
Ahogy haza értem felmentem Stefan szobájába, hogy megkérdezzem mi volt ez az egész.
- Szia. Bocs hogy zavarok. – kopogtattam az ajtón.
- Szia. Semmi baj. – válaszolta.
- Csak azt akarom kérdezni mi volt itt veletek amíg nem voltam itthon? Jake össze vissza beszélt. – faggattam.
- Segíteni akartam. Ezzel megmentettem magunkat. Én nem vagyok Damon. Ezért elhitettem vele az igazat. Hogy nem bántunk senkit sem. hogy ártatlanok vagyunk.
- Köszi. Nagyon hálás vagyok érte. De a lakás dolgot hogy oldottad meg? – puhatolóztam.
- Azt még Damon találta. Bent volt a szobátokba az asztalon. – válaszolta.
- De miért? Eddig nem segítettél nekünk, most meg megkönnyítetted a dolgunk. – kérdeztem.
- Hogy el hidd, hogy nem utállak, csak nem tetszik, az, hogy bajba sodrod magad. Damon nem a legszentebb… - úgy fejezte be a mondatot, mintha valamit titkolna. Jobb is ha nem tudom.
- Tudom. Elmesélte. De láttad. Megváltozott. Már nem olyan. – próbáltam elhitetni vele a dolgokat.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy majd Damon Salvatore megváltozik? – meglepetten nézett.
- Veled ellentétben én hiszek benne. – keményen reagáltam.
- Épp ez az amiben nem vagyunk egyformák. – felelte majd hátat fordított.
- Köszi. Az egészet. – közöltem vele majd elindultam ki az udvarra.
Egyszer csak rám tört a sírás. Nem tudtam miért. De patakokban folytak a könnyeim. Hallottam az erdőből a hangokat. Damon haza felé tartott. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. De lebuktam.
- Madie? Mi a baj? – puhatolózott.
- Egyszerűen nem tudom. Minden olyan más. Mármint az egész. Stefan azt mondja, hogy sosem fogsz megváltozni. De én tudom, érzem, hogy megfogsz változni csak ő nem hisz benne. Nem értem miért. Egyszerűen összezavar. Hiszek is neki meg nem is. – az utolsó mondat után elhallgattam. Nem akartam, hogy kicsússzon a számon.
- Stefan sosem hitt bennem. Tulajdonképpen örülök, hogy hiszel bennem csak nem értem, hogy miért mondtad az utolsó mondatot. Hiszel is neki, meg nem is. – nézett rám meglepetten
- Nem tudom, miért mondtam. Teljesen összevagyok zavarodva. A mai nap egy kicsit fárasztó. Jobb ha lefekszem. – feleltem, megfordultam és beakartam menni a lakásba de Damon utánam szólt.
- Madie, nem értelek… miért változott meg így a véleményed rólam? Megígértem, hogy bebizonyítom a dolgokat. Megtettem. Tudom nem elég erre az eddig eltelt idő de egyre jobban bírom. Csak nem bízol bennem. Miért Madie? Miért? . nézett rám szomorúan.
- Damon nem tudom. Teljesen megvagyok zavarodva. Nem tudom mi van velem. Hadd menjek lefeküdni, utána mindent megbeszélünk. Rendben? – kérdeztem miközben szinte könyörögtem, hogy engedjen végre.
- Rendben. Menj. – válaszolt majd megfordult.
Tényleg nem gondoltam komolyan. Kicsúszott. De az egészben az a legdurvább, hogy nem is gondoltam ilyenre. Még arra sem aminek valamilyen része köze lenne hozzá. Nem tudom mi történt. Talán csak azért mert elfáradtam. Jobb ha tényleg lefekszem.
Nem aludtam valami jól. Sokszor felébredtem. Mikor félig eszemnél voltam megfordultam. Damon nem volt mellettem. Lementem megnézni, de ott sem volt. mit csináltam? Talán itt a vége? Azzal a kijelentéssel mindent el rontottam? A fejemben csak a megválaszolatlan kérdések kavarogtak. Nem is vettem észre, hogy sírok. Mikor felmentem a fürdőbe a tükörbe nézve vettem észre. Vissza mentem a szobába. Nem tudtam aludni. Egész éjjel a plafont bámultam. Reggel ajtócsukódásra lettem figyelmes. Leszaladtam hátha Damon jött meg. De csak Stefan volt az.
- Minden rendben? – nézett rám meglepődve.
- Igen. Nem mégsem. Damon elment. Megbánthattam vagy nem tudom de elment. Nincs itthon és aggódok. – feleltem de nem voltam magamban biztos.
- Hát ez előfordul. De ennek nem te vagy a hibája. – mosolygott.
- De. de én vagyok. Ha nem mondom azt amit mondok akkor ez nem történik meg. – undorral válaszoltam.
- Csináltam valamit, hogy megérdemeljem ezt a hangnemet? – kérdezte mert nem értette miért beszélek így.
- Nem te semmit. Magamtól undorodom. – jelentettem ki. Erre elkapott a hányinger.
Fel szaladtam a wc-re. A tegnapi összes kaja kijött.
- Jól vagy? Egészen elsápadtál. – mutatott az arcomra.
- Igen csak kicsit rosszul vagyok. De gondolom azért, mert nem aludtam éjjel. – bizonytalankodtam.
- Jobb lenne, ha látna egy orvos. Nem nézel ki valami jól. – fintorgott Stefan.
- A fintorgást nem vártam volna. – egy grimaszos mosolyt vágtam oda majd elindultam felöltözni. Jobb ha rá hallgatok. Tényleg nem vagyok jól. De az is lehet, hogy később elmúlik.
Délután volt. még mindig rosszul voltam. Hallgatnom kellene Stefanra. Jobb ha elmegyek orvoshoz.
- Öhm elmentem itthonról. Ha Damon haza érne megmondanád neki, hogy nem soká jövök? – kérdeztem Stefant.
- Persze. - bólintott
- Köszi.
A váróban kevesen voltak. Én meg egyre rosszabbul voltam. Talán az izgalomtól. De az sem lehet. Hozzá szoktam a fehérköpenyekhez.
- Miss Roberts? – szólított a nővér.
- Én vagyok. – feleltem és elindultam a rendelőbe.
- Jó napot. Mi a panasza? – kérdezte az orvos.
- Reggel óta hányingerem volt. De már nem olyan erős mint reggel volt. – közöltem vele.
- Megkérném, hogy feküdjön fel arra az ágyra. – mutatott az ágy felé.
- Mitől lehet? – kérdeztem.
- Nem tudom. Azt próbálom kideríteni. – válaszolt kedvesen.
Nem sokkal később végig tapogatta a hasam. Nem értettem, hogy miért. Mikor végeztünk kaptam egy beutalót.
- Szerintem menjen fel az emeletre. – mosolygott.
- Miért? – kérdeztem idegesen.
- Valószínű, hogy babát vár. – felelt az orvos.
2010. november 14., vasárnap
Sziasztok!
Szeretném felhívni a figyelmeteket, ha valami kérésetek van, vagy bármi az oldallal kapcsolatos kérdésetek van, nyugodtan írjatok a vampirediariestiltottvagy@gmail.com címre, illetve fel is vehettek msnre a livuci13@hotmail.com címen.
2010. november 13., szombat
8. Fejezet
Damon elkezdett nevetni. Egyszerűen nem értettem. Ez annyira vicces lenne?
- Damon. A testvéred bajba van te meg nevetsz rajta? – kérdeztem idegesen.
- Ezt még én hagytam ott reggel. Ez annyira vicces. Majd pont Stefan. Eleget szenvedett. – mondta ugyan úgy nevetve.
- Mi van? – kérdeztem összezavarodottan.
- Emlékszel, mikor az asztalnál ültem? Ezt a könyvet olvastam. Csak azért, mert még mindig nehezen kontrollálom magam. – most már nem nevetett.
- Értem. Akkor még mindig embereket ölsz? – kérdeztem és automatikusan elhúzódtam tőle.
- Nem. Mondtam, hogy nem fogok embereket ölni többet. – simogatta meg az arcom.
- Aggódom. Mi van ha nem vagy elég erős? – kérdeztem.
- Madie, megbízol bennem? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézett, de nem befolyásolta az elmémet.
- Persze. – válaszoltam értetlenül.
- Akkor figyelj rám – mondta majd az ölébe húzott – ha bármi történik veled vagy akárkivel és a bizonyítékok is rám mutatnak akkor megölhetsz.
- Mi? Damon én soha…
- De igen – vágott közbe. – ha megbízol bennem akkor tudod, hogy nem vagyok képes erre.
- De Damon én nem foglak megölni akkor sem ha te vagy. Nem vagyok hajlandó nélküled élni. – válaszoltam lassan és halkan.
- De látod. Nem tudom, hogy fogom magam legyőzni, hogy bárkit is megöljek. Nem tudom meddig bírom.
- De engem akkor nem bántottál. Kibírtad. – válaszoltam miközben belül éreztem, hogy valami nem stimmel Damonnal.
- Az azért volt mert akkor ittam. Másképp nem tudtam volna kibírni. – állt fel hirtelen és én az ágyra huppantam.
- Ezt többet ne. Kérlek. – kértem miközben a tarkómat fogtam mart meghúzódott.
- Ne haragudj. Nem akartam nem volt szándékos. – ölelt meg.
- Semmi baj. Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget. Oké? – kérdeztem miközben eltoltam magamtól, hogy megfogjam a kezét.
- Megígérem. – válaszolta ami látszott, hogy szívből tette.
A beszélgetés után ledőltem egy kicsit, mert nem voltam valami jó állapotban. Az egész dolog kikészített. Az ami anyával történt, hogy rájött arra , hogy Damon vámpír, és, hogy csalja apámat. De remélem Damonnak sikerült megigéznie. Egyszerűen nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom megváltoztatni az egy dolog. De akkor is. az érzés itt bennt, hogy az anyám gyűlöl… fáj. Próbálok úgy tenni, mintha ez nem így lenne de ha már sikerült elhitetnem magammal, anyám egyből bebizonyítja az ellenkezőjét. Egyszerűen szánalmas amit csinál. De ma beolvastam neki. Amit megérdemelt. Meg mert mindenkiben ott tesz kárt ahol tud.
Valamikor az éjjel közepén ébredtem fel. Damon nem volt mellettem. Amit furcsálltam. Le mentem a nappaliba hátha ott van de nem találtam sehol sem. sem a konyhában sem sehol… megrémiszt.
- Damon? – kérdeztem mert zajt hallottam.
- Nem én Stefan vagyok. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. – válaszolta kedvesen.
- Semmi baj. Nem láttad Damont? – kérdeztem hátha látta.
- Nem. Nincs fent a fürdőben?
- Nincs. Mindenhol néztem. Sehol sincs. – idegeskedtem
- Szerintem csak elment… - ebből értettem mit akar Stefan
- Jól van. – válaszoltam majd elindultam felfelé.
- Veled minden rendben? – kérdezte nyájasan.
- Mióta kedvelsz? – csúszott ki a számon.
- Attól, mert nem örülök a döntésednek nem jelenti azt, hogy nem kedvellek. – vágta rá ahogy kimondtam.
- Bocs. Nem volt szándékos. Ha nem vagyok éber ezt csinálom. – próbáltam menteni a helyzetet.
- Na persze. – gúnyolódott.
- Mondom, hogy nem kedvelsz. – adtam magamnak igazat.
- Kedvellek is meg nem is. De én nem vagyok Damon. – jelentette ki ugyanolyan hangnemben.
- Na ebből elég Stefan. – fordultam vissza, hogy a szemébe mondjam. – eddig normális voltál velem annak ellenére, hogy nem kedvelsz most meg bunkózol. Van elég gondom nem kell, hogy téged is elviseljelek. Elegem van ebből érted? Rohadtul ki vagyok idegileg amire te is rá teszel a kedély változásaiddal. Nincs rá szükségem. Szépen kérlek csak ha muszáj akkor beszéljünk, mert egyszer ilyen vagy máskor meg olyan.
- Erre csak azt mondom, hogy saját magaddal cseszel ki ha Damonnal vagy. Még mindig veszélyes. Nem tud magán uralkodni. – vágta rá miközben egy pohár valamit ivott.
- De meg fog változni. – közöltem vele.
- Damon sosem változik. Annyival másabb,hogy szerelmes. – állította az ellentétjét.
- Te nem hiszel benne. – jelentettem ki.
- Nem. Nem igazán. Damon mióta vámpír mindig csak gyilkot. Ezzel bünteti saját magát amiért beleszeretett Kathrine-be. – tájékoztatott.
- Köszi, hogy ismerteted azokat amiket tud. – szólalt meg Damon majd becsapta az ajtót. – állj le Stefan mert megöllek. – szorította a nyakát Damon.
- Damon ezzel nem oldod meg. Engedd el. Elég. Ez is bántani fog. – próbáltam lehúzni a kezét Stefanról de mint a kő. Meg sem mozdult.
- Most megúsztad öcsi. De ha még egy ilyen lesz végzek veled. – fenyegette Damon és az arca eltorzult amitől megréműltem.
- Én felmegyek a szobába. – válaszoltam majd elrohantam.
Mindig megrémiszt ha ilyennek látom. Olyan más. Mintha nem ő lenne. Olyan mint egy szörnyeteg. De ez csak egy álarc. Mikor kitörnek belőle az ösztönei.
Hirtelen hangos zokogásba törtem ki. Nem a félelemtől hanem attól ami velem történt. Összeroppantam. Visszafogok esni a depresszióba. Érzem. Befog következni.
- Madie. Semmi baj. Nyugi ne sírj nem lesz semmi baj. – ennyit hallottam az egészből.
Visszaestem.
Másnap reggel mikor felkeltem nem szóltam senkihez.
- Szia Madie. Hogy vagy? – kérdezte Damon de nem feleltem. – Madie minden rendben? – még mindig nem feleltem. – Madie megijesztesz. Hallod? Madie.
Nem tudtam válaszolni. Nem volt kedvem semmihez. Minden olyan más, olyan szürke és élettelen. Semmi sem olyan mint eddig, megváltozott. Az érzés olyan mint egy szörnyeteg ami körbe vesz. Magához ránt mintha pórázon tartana. Már nem enged el. Soha többé…
- Miss Roberts. Hall engem? –kérdezte egy férfi. Lassan bólogattam.
- Mi történik vele doktor úr? – idegeskedett Damon.
- Depresszió. Esetleg tudja, hogy volt már neki? – érdeklődött a férfi.
- Régen az volt. De az okát nem tudom. – hazudott az orvosnak.
- Kár, hogy nem tudja mert az eseteg 34%-ka ugyanattól szenved mint azelőtt. – ismertette a dolgokat.
- Köszönöm doktor úr. – jelentette ki Damon majd lekísérte az orvost.
Magam elé bámultam összekuporodva az ágyon. Minden sötét volt. Megsem mozdultam. A szörnyeteg egyre jobban szorított. Most már mozdulni sem tudtam. El nem enged többé. A sötétségbe zár. Az egész olyan mintha egy sötét hideg pincébe zárnának. Az egyiki felem eltűri de a másik – jelen esetben a gyengébbik – alig hallhatóan ordít, hogy valaki segítsen ki szabadulnom. De nem hallja senki. Túl halk. Nem elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljon. A másik énem legyőzi.
- Madie minden rendben lesz. Felhívtam Jake-et. Nem sokára itt van. Ne aggódj. Minden rendben lesz. – válaszolta Damon. Mikor kimondta Jake nevét rá néztem. Ettől elmosolyodott.
- Ne. Ne menj. Maradj. – ennyit tudtam mondani miközben szenvedtem…
- Nem megyek sehova. Ne félj. Itt maradok veled. – fogta meg az arcom.
- Félek…- erőlködtem de kimondtam.
- Nem kell félned. Nem bántunk. Nem lesz semmi baj. – ölelt magához Damon.
Ha nem a saját szememmel látom, hogy a szemébe szenvedés van akkor el sem hiszem.
Szenved akárcsak én… Ő attól, hogy ilyen maradok, én attól, hogy végleg elnyel és meghalok. Mindketten rettegünk.
Damon felemelt és kivitt a nappaliba. Lerakott az egyik székre ami az ablak előtt volt. az ablakon csak bámultam kifelé. Az idő, borongós volt. Pont, mint amilyen én vagyok. Damon mellettem térdelt és valamit mondott és mutogatott is de nem tudtam figyelni. Olyan voltam mint egy élő halott…
Nem sokkal később egy hangot hallottam ami villámcsapásként ért.
- Jake! – mondtam majd megfordultam.
- Madie. Itt vagyok semmi baj. – szorított magához.
- Félek. – válaszoltam. Ahogy Jake magjött erősebbnek érzem magam.
- Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Megígérted, hogy nem lesz ez igaz? – nézett a szemembe. Sírt. Nem láttam még ennyire szenvedni.
Ösztönösen az arca felé fordultam, hogy letöröljem a könnyeit.
- Damon. Hol van Damon? – kérdezte a hang ami egyre erősebb volt bennem.
- Itt vagyok szerelmem. Nem megyek sehová. Veled maradok. – ígérte majd a kezemet szorította.
- Annyira más. – hallottam Jake hangját. Még mindig szenved.
- Jake. Ne sírj. – nyugtattam meg.
- Nem sírok hugi. – válaszolta mosolyogva.
Megpróbáltam felállni de nehezen ment. Egyszer csak Stefan termett mellettem, és megfogott mi előtt elesnék.
- Sajnálom. – nézett rám szomorúan.
Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen elnyelt megint a szörnyeteg…
3 nappal később.
Reggel volt. a nap sütött. A madarak csicseregtek. Damon mellettem feküdt mikor felébredtem, majd simogatni kezdett. Elmosolyodtam. Damon örült neki. Látszott rajta, hogy nyúzott… miattam.
- Nézd süt a nap. – mutatott az égre.
- Szép. – válaszoltam és élveztem a napsugarait az arcomon.
A szörnyeteg kezd visszavonulni. Érzem erősebb lettem. Annyira, hogy fel kelljek végre az ágyból magamtól. Itt az ideje. Nem szabad hagynom magam. Emlékszem mikor először történt ez. Jake és apa segítettek. Anyu nem mert nem bírta azt, hogy szenvedek. Pedig részben az ő hibája ez az egész…
- Egyre erősebb vagy kicsim. – szólalt meg Damon miután felöltöztem. Meg fogta a derekam majd folytatta. – elég erős vagy ahhoz, hogy beszélj?
- Azt hiszem menni fog. – válaszoltam
- Rendben. Akkor beszélgessünk. Mi az amitől félsz? – lehúzott a karjaiba.
- Mindentől… attól, hogy elveszítelek, hogy semmi nem jön rendbe… a szörnyetegtől…..
Mikor Damon meghallotta a szörnyeteg szót rám nézett.
- Milyen szörnyeteg? – kérdezte
- Ami körbe vesz itt bent. Ami néha mindent erősen beborít és eldug egy pincébe ahonnan senki sem hall… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elűzzem… nem megy el soha…. Soha…. – válaszoltam miközben leültem a székre.
- Próbálj meg koncentrálni… ne hagyd, hogy győzzön. Ne engedd neki. te erősebb vagy.
Segíteni próbált… de ő nem ismeri… ő nem megy el soha….
Mikor Damon elment vásárolni én egyedül maradtam Stefannal a nappaliba.
- Jobban vagy? – kíváncsiskodott.
- Mintha érdekelne. – vágtam a képébe.
- Úgy kezelsz, mint mások Damont. – állapította meg a helyzetet aztán felállt és folytatta. – nem értem miért nem hiszel nekem… ismerem Damon és…
A többit nem halottam mert kiszöktem a házból. Futottam. Egészen anyáékig…
Észre vette, hogy a szörnyeteg még nem tűnt el.
- Menj innen, hagyj. – kiabáltam.
- Madie? – hallottam apa hangját amint megijedt.
- ELÉG. HAGYJ BÉKÉNY SZÖRNYETEG. NEM AKAROM, HOGY ITT LEGYÉL BENNEM TÜNJ INNEN… ELÉG VOLT. HAGYJ BÉKÉN…- kiabáltam és ütöttem magam, hogy távozzon de nem ment sehova… nem enged el…
- Madie. Nyugi. Hallod? Hugi kérlek én vagyok az Jake. – hallotam ahogy küzd…
- Jake segíts nem hagyj békén… nem tűnik el sosem…. Kikészít. – zokogva borultam a vállára.
- Semmi baj. Minden rendben lesz. – ígérte majd megcsörrent a telefonja. – Tessék?... Tudom itt van velem… ne aggódj Damon…
- Damont akarom. – zokogtam. – csak Damont…. Mond neki, hogy jöjjön értem… haza akarok menni…
- Semmi baj. Mindjárt itt lesz. Nem kell félned. Gyere feküdj le az ágyamra. Pihenj. – észre sem vettem mikor megérkeztünk a szobájába. – most pedig mond el mitől félsz.
- Tőlük… nem Damontól hanem tőlük… azoktól akik akkor voltak. Damon sosem bántana. Hol van már Damon. – teljesen össze voltam zavarodva. – Damont akarom. Damon hol vagy?
- Semmi baj nem sokára itt lesz. Pár perc. Hallod. Madie ne add fel. Megígérted, hogy nem esel vissza… ne csináld. Madie kérlek. – zokogott. Jake félt. Anyuék is bejöttek hozzánk.
- Madie kislányom. – nyúlt felém anyám de én nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Ne. Ne érj hozzám menj innen. Nem akarom, hogy itt legyél… hagyj békén… elég volt… - csak mondtam és mondtam amitől anya megréműlt.
- Madie. – hallottam Damon rémült hangját.
- Damon. – bújtam hozzá.
- Ne csinálj ilyet többet megértetted? Megijesztettél. Stefan is ideges. – remegett…
- Persze Stefan… mintha érdekelné is, hogy mi van velem. Gyűlöl amiért veled vagyok… utál mert téged szeretlek. – válaszoltam és egyre erősebben bújtam hozzá.
- Nem. Stefan nem gyűlöl. Most nem. Csak aggódik. Fél, hogy bajod esik. – próbált hazudni. De engem nem ver át.
- Haza akarok menni. – mondtam neki miközben próbáltam felállni.
- Kicsim otthon vagy – nyúlt felém anya.
- Nem menj innen. Ez nem az otthonom. Többé nem mert te egy szörnyeteg vagy. Pont olyan mint aki bennem is van. – válaszoltam de egyszerűen nem tudtam mit beszélek csak mondtam. Egyet akartam. Azt, hogy megszabaduljak az érzéstől. De ezt nagyon.
Damon fel vett a karjába majd elindult hazafelé. Az út hosszú volt. a térdeimet felhúztam az ülésen. A szörny nem enged el. Nem akar elmenni.
- Gyere otthon vagyunk. – emelt ki a kocsiból Damon.
- Szent isten. Madie. Minden rendben? – kérdezte Elena. Az agyam azt hitte, hogy Kathrine.
- Menj innen Kathrine. – bújtam Damonhoz.
- Nem. Nem vagyok Kathrine. Elena vagyok. – nézett rám ijedten.
- Sa-sajnálom. Csak annyira hasonlítotok… - ennyit bírtam kinyögni mert minden elsötétült.
Egy réten voltam. Minden csoda szép fényes volt. a madarak csicseregtek, a nap sütött. Minden olyan vidám volt. Egyszer csak egy lányt láttam. Felém jött. Az arcát még nem láttam, csak akkor ismertem fel magam mikor közelebb ért. Mosolyogtam.
- Nem szabad, hogy megint győzzön. Nem hagyhatjuk. – nézett rám a lány
- Tudom. Csak olyan erős. – válaszoltam.
- Ne aggódj. Nem lesz olyan erős többé. Damon, Jake, és Apa iránti szereteted legyőzi őt. Higgy nekem. Vagy csak emlékezz vissza az elsőre mikor elfogott. A szeretet mindent legyőz. – válaszolta a lány aki azaz énem volt aki a sötétben a csöppnyi fény.
- Szerinted eltűnt? – kérdeztem mikor egy fuvallatot érzetem.
- Ha úgy érzed, hogy készen állsz a visszatérésre akkor igen. – mosolygott.
- Igen. Készen állok. Itt az ideje vissza térnem. – válaszoltam majd hirtelen felébredtem.
- Madie. Minden rendben? – kérdezte Damon.
- Igen. Eltűnt. Nincs többé. – válaszoltam majd elmosolyodtam.
- Végre. Annyira aggódtam. – válaszolta Damon majd magához húzott.
Minden világos lett. A sötétség eltűnt. Az életem visszatért a régi kerékvágásba.
Lementem a nappaliba. Minden olyan már. Minden a régi.
- Damon tudom mi vagy. – hallottam meg Jake ideges hangját – Te egy mocskos vámpír vagy.
Vagy még sem a régi…
- Damon. A testvéred bajba van te meg nevetsz rajta? – kérdeztem idegesen.
- Ezt még én hagytam ott reggel. Ez annyira vicces. Majd pont Stefan. Eleget szenvedett. – mondta ugyan úgy nevetve.
- Mi van? – kérdeztem összezavarodottan.
- Emlékszel, mikor az asztalnál ültem? Ezt a könyvet olvastam. Csak azért, mert még mindig nehezen kontrollálom magam. – most már nem nevetett.
- Értem. Akkor még mindig embereket ölsz? – kérdeztem és automatikusan elhúzódtam tőle.
- Nem. Mondtam, hogy nem fogok embereket ölni többet. – simogatta meg az arcom.
- Aggódom. Mi van ha nem vagy elég erős? – kérdeztem.
- Madie, megbízol bennem? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézett, de nem befolyásolta az elmémet.
- Persze. – válaszoltam értetlenül.
- Akkor figyelj rám – mondta majd az ölébe húzott – ha bármi történik veled vagy akárkivel és a bizonyítékok is rám mutatnak akkor megölhetsz.
- Mi? Damon én soha…
- De igen – vágott közbe. – ha megbízol bennem akkor tudod, hogy nem vagyok képes erre.
- De Damon én nem foglak megölni akkor sem ha te vagy. Nem vagyok hajlandó nélküled élni. – válaszoltam lassan és halkan.
- De látod. Nem tudom, hogy fogom magam legyőzni, hogy bárkit is megöljek. Nem tudom meddig bírom.
- De engem akkor nem bántottál. Kibírtad. – válaszoltam miközben belül éreztem, hogy valami nem stimmel Damonnal.
- Az azért volt mert akkor ittam. Másképp nem tudtam volna kibírni. – állt fel hirtelen és én az ágyra huppantam.
- Ezt többet ne. Kérlek. – kértem miközben a tarkómat fogtam mart meghúzódott.
- Ne haragudj. Nem akartam nem volt szándékos. – ölelt meg.
- Semmi baj. Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget. Oké? – kérdeztem miközben eltoltam magamtól, hogy megfogjam a kezét.
- Megígérem. – válaszolta ami látszott, hogy szívből tette.
A beszélgetés után ledőltem egy kicsit, mert nem voltam valami jó állapotban. Az egész dolog kikészített. Az ami anyával történt, hogy rájött arra , hogy Damon vámpír, és, hogy csalja apámat. De remélem Damonnak sikerült megigéznie. Egyszerűen nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom megváltoztatni az egy dolog. De akkor is. az érzés itt bennt, hogy az anyám gyűlöl… fáj. Próbálok úgy tenni, mintha ez nem így lenne de ha már sikerült elhitetnem magammal, anyám egyből bebizonyítja az ellenkezőjét. Egyszerűen szánalmas amit csinál. De ma beolvastam neki. Amit megérdemelt. Meg mert mindenkiben ott tesz kárt ahol tud.
Valamikor az éjjel közepén ébredtem fel. Damon nem volt mellettem. Amit furcsálltam. Le mentem a nappaliba hátha ott van de nem találtam sehol sem. sem a konyhában sem sehol… megrémiszt.
- Damon? – kérdeztem mert zajt hallottam.
- Nem én Stefan vagyok. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. – válaszolta kedvesen.
- Semmi baj. Nem láttad Damont? – kérdeztem hátha látta.
- Nem. Nincs fent a fürdőben?
- Nincs. Mindenhol néztem. Sehol sincs. – idegeskedtem
- Szerintem csak elment… - ebből értettem mit akar Stefan
- Jól van. – válaszoltam majd elindultam felfelé.
- Veled minden rendben? – kérdezte nyájasan.
- Mióta kedvelsz? – csúszott ki a számon.
- Attól, mert nem örülök a döntésednek nem jelenti azt, hogy nem kedvellek. – vágta rá ahogy kimondtam.
- Bocs. Nem volt szándékos. Ha nem vagyok éber ezt csinálom. – próbáltam menteni a helyzetet.
- Na persze. – gúnyolódott.
- Mondom, hogy nem kedvelsz. – adtam magamnak igazat.
- Kedvellek is meg nem is. De én nem vagyok Damon. – jelentette ki ugyanolyan hangnemben.
- Na ebből elég Stefan. – fordultam vissza, hogy a szemébe mondjam. – eddig normális voltál velem annak ellenére, hogy nem kedvelsz most meg bunkózol. Van elég gondom nem kell, hogy téged is elviseljelek. Elegem van ebből érted? Rohadtul ki vagyok idegileg amire te is rá teszel a kedély változásaiddal. Nincs rá szükségem. Szépen kérlek csak ha muszáj akkor beszéljünk, mert egyszer ilyen vagy máskor meg olyan.
- Erre csak azt mondom, hogy saját magaddal cseszel ki ha Damonnal vagy. Még mindig veszélyes. Nem tud magán uralkodni. – vágta rá miközben egy pohár valamit ivott.
- De meg fog változni. – közöltem vele.
- Damon sosem változik. Annyival másabb,hogy szerelmes. – állította az ellentétjét.
- Te nem hiszel benne. – jelentettem ki.
- Nem. Nem igazán. Damon mióta vámpír mindig csak gyilkot. Ezzel bünteti saját magát amiért beleszeretett Kathrine-be. – tájékoztatott.
- Köszi, hogy ismerteted azokat amiket tud. – szólalt meg Damon majd becsapta az ajtót. – állj le Stefan mert megöllek. – szorította a nyakát Damon.
- Damon ezzel nem oldod meg. Engedd el. Elég. Ez is bántani fog. – próbáltam lehúzni a kezét Stefanról de mint a kő. Meg sem mozdult.
- Most megúsztad öcsi. De ha még egy ilyen lesz végzek veled. – fenyegette Damon és az arca eltorzult amitől megréműltem.
- Én felmegyek a szobába. – válaszoltam majd elrohantam.
Mindig megrémiszt ha ilyennek látom. Olyan más. Mintha nem ő lenne. Olyan mint egy szörnyeteg. De ez csak egy álarc. Mikor kitörnek belőle az ösztönei.
Hirtelen hangos zokogásba törtem ki. Nem a félelemtől hanem attól ami velem történt. Összeroppantam. Visszafogok esni a depresszióba. Érzem. Befog következni.
- Madie. Semmi baj. Nyugi ne sírj nem lesz semmi baj. – ennyit hallottam az egészből.
Visszaestem.
Másnap reggel mikor felkeltem nem szóltam senkihez.
- Szia Madie. Hogy vagy? – kérdezte Damon de nem feleltem. – Madie minden rendben? – még mindig nem feleltem. – Madie megijesztesz. Hallod? Madie.
Nem tudtam válaszolni. Nem volt kedvem semmihez. Minden olyan más, olyan szürke és élettelen. Semmi sem olyan mint eddig, megváltozott. Az érzés olyan mint egy szörnyeteg ami körbe vesz. Magához ránt mintha pórázon tartana. Már nem enged el. Soha többé…
- Miss Roberts. Hall engem? –kérdezte egy férfi. Lassan bólogattam.
- Mi történik vele doktor úr? – idegeskedett Damon.
- Depresszió. Esetleg tudja, hogy volt már neki? – érdeklődött a férfi.
- Régen az volt. De az okát nem tudom. – hazudott az orvosnak.
- Kár, hogy nem tudja mert az eseteg 34%-ka ugyanattól szenved mint azelőtt. – ismertette a dolgokat.
- Köszönöm doktor úr. – jelentette ki Damon majd lekísérte az orvost.
Magam elé bámultam összekuporodva az ágyon. Minden sötét volt. Megsem mozdultam. A szörnyeteg egyre jobban szorított. Most már mozdulni sem tudtam. El nem enged többé. A sötétségbe zár. Az egész olyan mintha egy sötét hideg pincébe zárnának. Az egyiki felem eltűri de a másik – jelen esetben a gyengébbik – alig hallhatóan ordít, hogy valaki segítsen ki szabadulnom. De nem hallja senki. Túl halk. Nem elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljon. A másik énem legyőzi.
- Madie minden rendben lesz. Felhívtam Jake-et. Nem sokára itt van. Ne aggódj. Minden rendben lesz. – válaszolta Damon. Mikor kimondta Jake nevét rá néztem. Ettől elmosolyodott.
- Ne. Ne menj. Maradj. – ennyit tudtam mondani miközben szenvedtem…
- Nem megyek sehova. Ne félj. Itt maradok veled. – fogta meg az arcom.
- Félek…- erőlködtem de kimondtam.
- Nem kell félned. Nem bántunk. Nem lesz semmi baj. – ölelt magához Damon.
Ha nem a saját szememmel látom, hogy a szemébe szenvedés van akkor el sem hiszem.
Szenved akárcsak én… Ő attól, hogy ilyen maradok, én attól, hogy végleg elnyel és meghalok. Mindketten rettegünk.
Damon felemelt és kivitt a nappaliba. Lerakott az egyik székre ami az ablak előtt volt. az ablakon csak bámultam kifelé. Az idő, borongós volt. Pont, mint amilyen én vagyok. Damon mellettem térdelt és valamit mondott és mutogatott is de nem tudtam figyelni. Olyan voltam mint egy élő halott…
Nem sokkal később egy hangot hallottam ami villámcsapásként ért.
- Jake! – mondtam majd megfordultam.
- Madie. Itt vagyok semmi baj. – szorított magához.
- Félek. – válaszoltam. Ahogy Jake magjött erősebbnek érzem magam.
- Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Megígérted, hogy nem lesz ez igaz? – nézett a szemembe. Sírt. Nem láttam még ennyire szenvedni.
Ösztönösen az arca felé fordultam, hogy letöröljem a könnyeit.
- Damon. Hol van Damon? – kérdezte a hang ami egyre erősebb volt bennem.
- Itt vagyok szerelmem. Nem megyek sehová. Veled maradok. – ígérte majd a kezemet szorította.
- Annyira más. – hallottam Jake hangját. Még mindig szenved.
- Jake. Ne sírj. – nyugtattam meg.
- Nem sírok hugi. – válaszolta mosolyogva.
Megpróbáltam felállni de nehezen ment. Egyszer csak Stefan termett mellettem, és megfogott mi előtt elesnék.
- Sajnálom. – nézett rám szomorúan.
Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen elnyelt megint a szörnyeteg…
3 nappal később.
Reggel volt. a nap sütött. A madarak csicseregtek. Damon mellettem feküdt mikor felébredtem, majd simogatni kezdett. Elmosolyodtam. Damon örült neki. Látszott rajta, hogy nyúzott… miattam.
- Nézd süt a nap. – mutatott az égre.
- Szép. – válaszoltam és élveztem a napsugarait az arcomon.
A szörnyeteg kezd visszavonulni. Érzem erősebb lettem. Annyira, hogy fel kelljek végre az ágyból magamtól. Itt az ideje. Nem szabad hagynom magam. Emlékszem mikor először történt ez. Jake és apa segítettek. Anyu nem mert nem bírta azt, hogy szenvedek. Pedig részben az ő hibája ez az egész…
- Egyre erősebb vagy kicsim. – szólalt meg Damon miután felöltöztem. Meg fogta a derekam majd folytatta. – elég erős vagy ahhoz, hogy beszélj?
- Azt hiszem menni fog. – válaszoltam
- Rendben. Akkor beszélgessünk. Mi az amitől félsz? – lehúzott a karjaiba.
- Mindentől… attól, hogy elveszítelek, hogy semmi nem jön rendbe… a szörnyetegtől…..
Mikor Damon meghallotta a szörnyeteg szót rám nézett.
- Milyen szörnyeteg? – kérdezte
- Ami körbe vesz itt bent. Ami néha mindent erősen beborít és eldug egy pincébe ahonnan senki sem hall… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elűzzem… nem megy el soha…. Soha…. – válaszoltam miközben leültem a székre.
- Próbálj meg koncentrálni… ne hagyd, hogy győzzön. Ne engedd neki. te erősebb vagy.
Segíteni próbált… de ő nem ismeri… ő nem megy el soha….
Mikor Damon elment vásárolni én egyedül maradtam Stefannal a nappaliba.
- Jobban vagy? – kíváncsiskodott.
- Mintha érdekelne. – vágtam a képébe.
- Úgy kezelsz, mint mások Damont. – állapította meg a helyzetet aztán felállt és folytatta. – nem értem miért nem hiszel nekem… ismerem Damon és…
A többit nem halottam mert kiszöktem a házból. Futottam. Egészen anyáékig…
Észre vette, hogy a szörnyeteg még nem tűnt el.
- Menj innen, hagyj. – kiabáltam.
- Madie? – hallottam apa hangját amint megijedt.
- ELÉG. HAGYJ BÉKÉNY SZÖRNYETEG. NEM AKAROM, HOGY ITT LEGYÉL BENNEM TÜNJ INNEN… ELÉG VOLT. HAGYJ BÉKÉN…- kiabáltam és ütöttem magam, hogy távozzon de nem ment sehova… nem enged el…
- Madie. Nyugi. Hallod? Hugi kérlek én vagyok az Jake. – hallotam ahogy küzd…
- Jake segíts nem hagyj békén… nem tűnik el sosem…. Kikészít. – zokogva borultam a vállára.
- Semmi baj. Minden rendben lesz. – ígérte majd megcsörrent a telefonja. – Tessék?... Tudom itt van velem… ne aggódj Damon…
- Damont akarom. – zokogtam. – csak Damont…. Mond neki, hogy jöjjön értem… haza akarok menni…
- Semmi baj. Mindjárt itt lesz. Nem kell félned. Gyere feküdj le az ágyamra. Pihenj. – észre sem vettem mikor megérkeztünk a szobájába. – most pedig mond el mitől félsz.
- Tőlük… nem Damontól hanem tőlük… azoktól akik akkor voltak. Damon sosem bántana. Hol van már Damon. – teljesen össze voltam zavarodva. – Damont akarom. Damon hol vagy?
- Semmi baj nem sokára itt lesz. Pár perc. Hallod. Madie ne add fel. Megígérted, hogy nem esel vissza… ne csináld. Madie kérlek. – zokogott. Jake félt. Anyuék is bejöttek hozzánk.
- Madie kislányom. – nyúlt felém anyám de én nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Ne. Ne érj hozzám menj innen. Nem akarom, hogy itt legyél… hagyj békén… elég volt… - csak mondtam és mondtam amitől anya megréműlt.
- Madie. – hallottam Damon rémült hangját.
- Damon. – bújtam hozzá.
- Ne csinálj ilyet többet megértetted? Megijesztettél. Stefan is ideges. – remegett…
- Persze Stefan… mintha érdekelné is, hogy mi van velem. Gyűlöl amiért veled vagyok… utál mert téged szeretlek. – válaszoltam és egyre erősebben bújtam hozzá.
- Nem. Stefan nem gyűlöl. Most nem. Csak aggódik. Fél, hogy bajod esik. – próbált hazudni. De engem nem ver át.
- Haza akarok menni. – mondtam neki miközben próbáltam felállni.
- Kicsim otthon vagy – nyúlt felém anya.
- Nem menj innen. Ez nem az otthonom. Többé nem mert te egy szörnyeteg vagy. Pont olyan mint aki bennem is van. – válaszoltam de egyszerűen nem tudtam mit beszélek csak mondtam. Egyet akartam. Azt, hogy megszabaduljak az érzéstől. De ezt nagyon.
Damon fel vett a karjába majd elindult hazafelé. Az út hosszú volt. a térdeimet felhúztam az ülésen. A szörny nem enged el. Nem akar elmenni.
- Gyere otthon vagyunk. – emelt ki a kocsiból Damon.
- Szent isten. Madie. Minden rendben? – kérdezte Elena. Az agyam azt hitte, hogy Kathrine.
- Menj innen Kathrine. – bújtam Damonhoz.
- Nem. Nem vagyok Kathrine. Elena vagyok. – nézett rám ijedten.
- Sa-sajnálom. Csak annyira hasonlítotok… - ennyit bírtam kinyögni mert minden elsötétült.
Egy réten voltam. Minden csoda szép fényes volt. a madarak csicseregtek, a nap sütött. Minden olyan vidám volt. Egyszer csak egy lányt láttam. Felém jött. Az arcát még nem láttam, csak akkor ismertem fel magam mikor közelebb ért. Mosolyogtam.
- Nem szabad, hogy megint győzzön. Nem hagyhatjuk. – nézett rám a lány
- Tudom. Csak olyan erős. – válaszoltam.
- Ne aggódj. Nem lesz olyan erős többé. Damon, Jake, és Apa iránti szereteted legyőzi őt. Higgy nekem. Vagy csak emlékezz vissza az elsőre mikor elfogott. A szeretet mindent legyőz. – válaszolta a lány aki azaz énem volt aki a sötétben a csöppnyi fény.
- Szerinted eltűnt? – kérdeztem mikor egy fuvallatot érzetem.
- Ha úgy érzed, hogy készen állsz a visszatérésre akkor igen. – mosolygott.
- Igen. Készen állok. Itt az ideje vissza térnem. – válaszoltam majd hirtelen felébredtem.
- Madie. Minden rendben? – kérdezte Damon.
- Igen. Eltűnt. Nincs többé. – válaszoltam majd elmosolyodtam.
- Végre. Annyira aggódtam. – válaszolta Damon majd magához húzott.
Minden világos lett. A sötétség eltűnt. Az életem visszatért a régi kerékvágásba.
Lementem a nappaliba. Minden olyan már. Minden a régi.
- Damon tudom mi vagy. – hallottam meg Jake ideges hangját – Te egy mocskos vámpír vagy.
Vagy még sem a régi…
2010. november 7., vasárnap
2010. november 2., kedd
7. Fejezet
7. fejezet
- Mi? Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdeztem.
- Ha neked annyira fontos, hogy vele legyél költözz hozzá. – nézett rám.
- Ezt nem kérheti tőle. Ehhez nincs joga. – vágta rá Damon mérgesen
- De van a lányom. – lépett közelebb hozzá anya mintha neki akarna menni. – ha itt maradsz azt csinálod amit én mondok, ha vele mész leveszem rólad a kezem. – ismertette a ,jogaimat”.
- Nem azt nem kérheted tőlem. – mondtam sírva.
- De igen. – ideges volt még mindig. – annyit mondok még, ha itt maradsz nem láthatod többé. Ha vele mész minket nem láthatsz többé. – állíttotta a dolgokat
A saját anyám teszi ezt velem? Miért állít döntés elé? Miért akarja annyira, hogy döntsek köztük. A döntés mindenképp végzetes lesz. Mert akkor nem láthatom akiket szeretek. De nem érdekel.
- Döntöttem. – mondtam nyugodtan.
- Akkor ki vele. – idegeskedett anyám.
- Elmegyek. – a hangom meglepően nyugodt volt.
- MI? – kérdezte idegesen anyám. – tényleg?
- Na jó magán nem tudok kiigazodni. Egyszer azt mondja, hogy döntsön most meg nem akarja, hogy velem legyen? Madie elég nagy, hogy eldöntse mit akar. Ha velem akar lenni nincs joga beleszólni. – jelentette ki Damon.
Elindultam pakolni. Jobbnak láttam, ha minél előbb megyek. Utálnak a szüleim. Legalább is anyám.
Pakolás közben sírtam. nem azért mert hiányozni fognak. Vagy is apa és Jake. Ők ketten fognak. De Jake nagyon. Ha úgy vesszük a bátyám a legjobb barátom is. de legalább nem aggódhatok azon, hogy kivel osztom meg a dolgaim. Itt van nekem Damon.
Egyszer csak kopogtatást hallottam az ajtónál. Jake volt.
- Hugi tudnod kell, hogy attól, hogy így döntöttél én mindig melletted állok. – mondta
- Jajj Jake. – öleltem meg. – köszönöm. Csak te voltál egyedül aki hitt nekem. De szerencsémre kaptam még valakit. – tudattam vele a dolgokat majd Damonhoz léptem – Damont. Ha a családra gondolok akkor egy nagy semmit látok egy kis fénnyel ami te vagy Jake. Ha pedig jövőre akkor minden olyan fényes.
- Ismerős bár én nem vagyok szerelmes. – mosolygott.
- Mert nem lehetsz. – válaszoltam
- Hát nem. Anyu mellett nem igazán. – mosolygott bárgyún.
- Az lenne jobb neked is ha követnéd a húgod példáját. Költözz el. – mondta neki Damon.
- Azt hiszem igazad van. – vágta rá. – jobb ha keresek valami albérletet. Segítetek majd? – kérdezte.
- Persze. Rám számíthatsz. – nyújtotta kezét Damon.
Damon felhívta Stefant hogy jöjjön el értünk kocsival. Jake segített bepakolni a csomagtartóba a bőröndöket. Néhány képet itt hagytam. Megígérte Jake hogy elhozza valamelyik nap. Anya a nappali ablakából figyelte a dolgokat. Sejtettem, hogy ez lesz, de már nem érdekel. Mielőtt elindultunk megöleltem Jaket és apát is. ők fognak hiányozni. Valamilyen szinten anyám is.
Az autóban Damonhoz bújtam. Legördült néhány könnycsepp Jake miatt. Nagyon fog hiányozni. Jake a legjobb barátom is volt. A volt osztálytársaim azt mondták, hogy nem tudnának úgy gondolni a bátyjukra mint a legjobb barátjukra. De én mindig így gondoltam rá.
Megérkeztünk az új otthonomhoz. Damon már nem fogta vissza magát. Könnyű szerrel kapott fel 3 bőröndöt. Stefan is könnyen felkapta ugyan ezt a mennyiséget. Valahogy hozzászoktam nekem már nem feltűnő. Sőt. Ez a megszokott.
- Minden rendben? – kérdezte Damon magához szorított.
- Igen. Persze. Így végre éjjel nappal veled lehetek. – szorosabban bújtam hozzá.
- Jól van. – mondta. – a biztonság kedvéért keresek valami munkát. Csak a kérdés az, hogy mit.
- Hé. Nem kell. Majd én. – tiltakoztam.
- Na ácsi. – szólt közbe. – te még tanulsz. Nem engedem, hogy ezzel is terheld magad.
- Jól van. – adtam meg magam.
- Holnap elpakolunk. Lesz bőven időnk. De itt az ideje, hogy egyél valamit. – mondta és nem lehetett hozzá szólásom mert az ujját a számra tette.
- És mi lesz a vacsim? – szedtem le a kezét a számról.
- Arra gondoltam, hogy megosztom veled a mai fogásom. – viccelődött.
- Fúj. – öltöttem ki a nyelvem.
- Hé. Nekem ez az eledelem. Ne szólj be. Egyébként mikor beszéltem Stefannal mondtam neki, hogy pakolja fel a hűtőt. – mosolygott.
- Akkor egy pirítós is megteszi. – vágtam rá.
- A-a. – tiltakozott. – majd én kitalálom a vacsorádat. – jelentette ki majd elindultunk befelé.
Vacsora után megfürödtem. Azt hiszem egy ideid bennt lehettem mert Damon kopogott az ajtón.
- Kicsim minden rendben? – kérdezte.
- Igen. Csak elgondolkoztam a dolgokon. – válaszoltam, hogy megnyugodjon.
- Jól van. A szobába leszek ha kellek. – informált.
- Rendben. – válaszoltam miközben már a törölközőmet tekertem magamra majd hirtelen kicsattant belőlem – Damon, gyere ide kicsit.
- Igen?
- Szeretlek. És köszönöm, hogy vagy nekem. – mondtam mközben vizesen hozzá bújtam.
- Hé azt, hogy vagyok neked egy részből Kathrinenek köszönd meg a szüleimnek. – viccelődött majd folytatta – és most az egyszer örülök annak ami vagyok mert itt vagy nekem.
Egy kicsit még öleltük egymást majd kiment, hogy rendbe hozzam magam. Elég nyúzott voltam. Amin nem csodálkozom. Az utóbbi idő nem tett a jó közérzetemre. Sőt. Rontott azon. De azt hiszem itt vissza nyerem a régi önmagam. Damon majd tesz róla. Ezt érzem.
Mikor végeztem a fürdőbe bementem a szobába, hogy lefeküdjek. Olyan furcsa volt, hogy a Damon szobája tele van az én bőröndömmel. Lelkiismeret furdalásom lett. Szerencsétlent kitúrtam a megszokott kis életéből. Aranyos volt, mert úgy csinált mintha észre sem venne és dobozokba pakolt.
- Mit pakolsz? – kérdeztem majd az ágyra űltem.
- Csinálok helyet a könyveidnek. – válaszolt de nem fordult meg mert pakolt.
- Nem muszáj azért a te könyveidet kirakni egy dobozba. Biztos szereted őket. – mutattam rájuk.
- Ezeket már nem szeretem. Mind Kathrinere emlékesztet. Kiakarom törölni az emlékeimből. – mondta majd megfordult és oda jött hozzám.
- Sok emléked van róla? – kérdeztem
- Látod ott azt az asztalt? – kérdezte miközben egy régi antik darabra mutatott. – annak az összes fiókja tele volt vele.
- Az durva. – mondtam tágra nyílt szemmel.
- De azt szeretném, ha veled 1000x ennyi emlékem legyen. – mosolygott majd megcsókolt. Hosszú csók volt. De jól esett.
- Én is szeretném – vettem komolyabbra a szót – csak az a maradék 80 nem tudom hány év kevés.
- Tudom. – sóhajtott.
- Nem lehetne megoldani, hogy én is vámpír legyek, hogy veled lehessek örökre? – kérdeztem.
- Mi? – tolt el magától. – Kicsim ez nem olyan egyszerű. Ez egy hosszú folyamat amiben szerepel az is, hogy megöljelek.
- De utána örökre együtt lehetnénk. – próbáltam menteni a dolgot.
- Tudom. Csak ez nem ilyen egyszerű. – mondta majd folytatta – nem olvastad az Alkonyatot?
- Mivan? Mit? Hé eddig féltem a vámpíroktól. Akkor miért olvasnék vámpíros szotrit? – kérdeztem
- Na ebben igazad van. – mosolygott.
- Miért kérdezted?
- Kíváncsiságból. – vágta rá.
- Értem.
- Nem kéne aludnod? – kérdezte
- Ne tereld a szót. Különben is nagylány vagyok már. – dugtam ki a nyelvem.
- Na akkor nagylány ágyba. Hosszú és fárasztó napod volt khm – azt a krákogást értettem.
- Öhm lássuk csak. Nem. – nevettem majd felugrottam az ágyból.
- Te sosem fáradsz el? – kérdezte?
- Nem. – mosolyogtam
- Pedig aludnod kéne. Nyúzott vagy. – tájékoztatott az állapotomról mintha nem tudnám.
- Tudom. Csak annyira összejött minden. Az egyetlen jó az, hogy mindig veled lehetek. Na most pedig hallgatok az új apucimra és lefekszem aludni. – és ezzel lezártam a témát.
- Jól van. – mondta majd megpuszilta a homlokom
Igaza van. Rám férne egy alvás. Damon simogatta a hátam, miközben hozzá bújtam. Ez az egyetlen ami most megnyugtat. Az, hogy vele legyek.
Egy erdőben sétáltam. Éjfél lehetett mikor megláttam két fénylő pici pontot ami egyre közelebb jött. Nem sokára egy alak rajzolódott ki a sötétben. Egy kutya vagy egy farkas. Igen farkas. Megpróbáltam elrohanni de egy ugrással elém ugrott. Ekkor Jake kiugrott a bokorból és rávetette magát.
- Menj. Gyerünk – mondta majd neki álltam futni.
Futottam ahogy a lábam bírta. Nem sokkal később egy házat láttam. Üresnek tűnt így berohatnam. Villan kapcsolót kerestem. Mikor megtaláltam felkapcsoltam. A hintaszék mozgott. Tehát nem vagyok egyedül. Oda mentem, hogy szóljak neki de mikor oda hajoltam rémeset láttam. Anyámat. Tiszta vér volt.
Felsikítottam. De akkor már ébren voltam.
- Hé Madie. Semmi baj. – ölelt magához szorosan Damon. – semmi baj. Csak egy rossza álom volt.
- De olyan valóságos volt. – mondtam zokogva.
- Mi volt ez a sikítás? – rohant be idegesen Stefan.
- Csak egy rémálom. – válaszolt neki Damon.
- Oké. Csak megijedtem. – sóhajtott.
- És én mit mondjak? – kérdezte Damon.
- Na jó vissza mentem. Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte. Nem tudtam megszólalni így csak bólogattam.
- Csak egy rossz álom volt Madie. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj – nyugtatott Damon.
- De olyan valóságos volt. Ott ült a székben és tiszta vér volt. Nem lélegzett. – mondtam zokogva.
- Ki volt tiszta vér? – kérdezte
- Anyu.
- Hé semmi baj. – mondtam. Megérkezett Stefan is a vízzel.
- Ezt idd meg. Segíteni fog. – mondta.
- Kösz Stefan. – mondta Damon. Észrevettem, hogy ezt szívből mondta.
- Semmi. Ez a legkevesebb. – válaszolta majd ki ment.
- Damon félek. – reszketve mondtam.
- Héé nem lesz semmi. Ne aggódj. Gyere, feküdj le. Aludj egy kicsit.
Megpróbáltam elaludni. Kb. 1 órán keresztül forgolódtam mikor már sikerült aludnom. Tény hogy utálom anyámat, de most megijedtem. Olyan valóságos volt. Féltem.
Reggel, amikor felébredtem Damon az asztalánál ült és egy könyvet nézegetett. Furcsa mert sosem láttam olvasni
- Szia. – mondta az asztal felé fordulva. – jobban vagy?
- Szia. Igen azt hiszem. Bár még mindig van egy kis ijedtség. Olyan valóságos volt. – válaszoltam míg el nyomtam egy ásítást.
- De szerencsére nem volt az. – megfordult és mellém ült.
- Veled minden rendben? Olyan nyúzott vagy… - kérdeztem az arcát kémlelve.
- Igen. Minden rendben. – mosolygott.
- Na jó. Elhiszem. – válaszoltam bár nem hittem el és hozzá bújtam.
- Madie. Tudod, hogy szeretlek? – kérdezte.
- Persze. Én is téged. – válaszoltam.
- Maradj itt. – mondta és visszatuszkolt az ágyba. – tökéletes meglepit akarok.
- Oké. – válaszoltam meglepetten. Alig tíz perccel később egy tálcát hozott be amin egy pohár narancslé és valami finomillatú étel. A nevére az istenért nem jöttem rá.
- Hm. Finom. Honnan rendelted? – viccelődtem.
- A konyhánkból. Mondtam, hogy meglepetés lesz. – mosolygott.
- Nem semmi. Azt hittem, hogy a vámpírok nem tudnak főzni. – vigyorogtam.
- Nem becsülj le minket. – most majd megnyomta gyengén az orrom. – most pedig egyél és reggeli után elmegyünk valahova. Oké?
- Jesszusom. Kezdek aggódni. – viccelődtem. – mit akarsz tőlem?
- Semmit. Csak régen voltunk ketten együtt. Talán baj, ha együtt szeretnék lenni veled? – kérdezte miközben az arcomat simogatta.
- Nem. Nem baj. Sőt. Én is szeretnék veled lenni kettesben. – válaszoltam.
Reggeli után gyorsan felöltöztem. Damon valamiért Stefannal veszekedett.
- Damon. Elég legyen. Ne keverd magad bajba. – mutogatott Stefan.
- Te beszélsz? Mi volt a Miss Mistic Falls bálon? Nem emlékszel? – kérdezte Damon.
- De leálltam. Te viszont egészéletedben ezt csinálod.
- Már vagy 3 hónapja felhagytam vele. – válaszolt karba tett kézzel.
- Bocsi, hogy megzavarlak titeket. – vágtam közbe mert egyszerűen utálom, ha veszekednek. – megyünk?
- Persze. Ne haragudj. – mondta Damon.
Damon a ház mögé vitt egy garázshoz ahol egy fekete kocsiba ültünk. Ideges volt egészúton. Nem mertem hozzá szólni.
- Ne haragudj, hogy hallanod kellett a reggelit. – mondta Damon valamivel nyugodt hangon
- Semmi baj. – válaszoltam – nem akarok tolakodó lenni, de min veszekedtetek?
- Stefan szerint anyukád rájött, hogy mi vagyok. – mondta.
- Tessék? Jesszusom. De hogy? – idegeskedtem. – mi lesz ha rohan a rendőrségre és elmond mindent? Akkor megölnek titeket. De az nem lehet ugye? Mond, hogy nem fogja megtenni Damon. – mondtam és mondtam míg egyszer csak megálltunk és magához szorított.
- Ne aggódj megoldom. – válaszolta.
- De mégis, hogyan? – kérdeztem zokogva
- Van egy képességünk nekünk vámpíroknak. Tudjuk más emberek elméjét úgy mond befolyásolni. Megpróbálhatom rávenni anyukádat. Bár nem tudom, hogy fog menni, mivel már nem emberi vérrel táplálkozom. – mondta.
- Mindegy majd én rábeszélem.
A nap további része szuperül alakult. Egy kis ideig elfeledkeztem a dolgokról, de nem sokáig tartott. Mikor hazaértünk délután anyám ott állt a ház előtt. A szokásos kérdőre vonásos nézése és viselkedése. Egyszerűen szánalmas, hogy mire képes.
- Azt hittem már sosem értek haza. Stefant is kikészítettem. – mondta lenézően.
- Maga kit nem készít ki. – mondta Damon. – egyáltalán nem fél?
- Nem én. Minek féljek? Talán mert esetleg nekem ugrik, mint annak a szerencsétlen tehénnek? – kérdezte beképzelten.
- Nem tehetek róla. Éhes voltam. – viccelődött gúnyosan.
- Na jó nekem ebből elég volt. Ha végeztetek fenn vagyok a szobádba Damon. – mondtam és elindultam az ajtó felé.
- Állj meg. Beszállsz kocsiba és indulunk haza. Ne gondold, hogy itt hagylak egy vérszívóval…
- Nem anya. Itt te vagy a vérszívó. És tudod miért? Mert egyszerűen gyűlölsz. Akkor vagy boldog, ha ott teszel, keresztbe ahol tudsz. Egyszerűen elképesztő vagy. Nem tudom, mi van veled. Annyira elegem van belőled érted? Fogadni mernék, hogy annál a nagyon helyes munkatársadnál voltál a farmon. Te egyáltalán nem törődsz senkivel. Csoda, hogy Jake még bírja. Szerencsétlent sajnálom apával együtt. Tudja egyáltalán, hogy miért voltál ott? Mert én sejtem, csak szerencsétlen apa nem tudja milyen is vagy valójában. Tudod, azért elléphetnél a tükör elől egy percre, hogy felmérd a magad mögött hagyott károkat. Hogy megnézd kinek is ártasz. De nem. Csak a saját sebeidet nyalogatod. Csak nem értem mi értelme van. Szánalmas egy nőszemély vagy. Úgy bánom, hogy az anyám vagy. – vágtam a szemébe az igazságot majd elindultam a házba.
Elindultam fel felé mikor Stefan velem szembe jött.
- Minden rendben Madie? – kérdezte.
- Nem. Semmi nincs rendben. Az életem egy nagy trágyadomb. Elegem van. Ledőlök egy kicsit. Majd mond meg légy szíves Damonnak, hogy jöjjön fel ha végzett. – kértem
- Rendben. – felelte.
Ez az egész kifárasztott és jobbnak láttam, ha felmegyek és ledőlök. De mikor beléptem a szobába egy halom könyv hevert a földön. Az egyik nyitva volt. Felkeltette a figyelmemet ezért megnéztem. Egy kézzel írt könyv volt. Abból az időkből származhatott mikor Damon és Stefan vámpírok lettek.
Beleolvastam. Valaki a tapasztalatait írta le. Ebben a részben az embervér leszokásáról volt szó.
- szent ég. Stefan visszaesett. – mondtam halkan.
- Anyádat aztán nem könnyű lerázni. De reméljük sikerült befolyásolnom. – mondta Damon. – minden rendben?
- Velem igen. De Stefannal semmi sincs. Nézd. Emlékszel amit meséltél ma. Visszaesett. Megint embervérrel táplálkozik.
- Mi? Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdeztem.
- Ha neked annyira fontos, hogy vele legyél költözz hozzá. – nézett rám.
- Ezt nem kérheti tőle. Ehhez nincs joga. – vágta rá Damon mérgesen
- De van a lányom. – lépett közelebb hozzá anya mintha neki akarna menni. – ha itt maradsz azt csinálod amit én mondok, ha vele mész leveszem rólad a kezem. – ismertette a ,jogaimat”.
- Nem azt nem kérheted tőlem. – mondtam sírva.
- De igen. – ideges volt még mindig. – annyit mondok még, ha itt maradsz nem láthatod többé. Ha vele mész minket nem láthatsz többé. – állíttotta a dolgokat
A saját anyám teszi ezt velem? Miért állít döntés elé? Miért akarja annyira, hogy döntsek köztük. A döntés mindenképp végzetes lesz. Mert akkor nem láthatom akiket szeretek. De nem érdekel.
- Döntöttem. – mondtam nyugodtan.
- Akkor ki vele. – idegeskedett anyám.
- Elmegyek. – a hangom meglepően nyugodt volt.
- MI? – kérdezte idegesen anyám. – tényleg?
- Na jó magán nem tudok kiigazodni. Egyszer azt mondja, hogy döntsön most meg nem akarja, hogy velem legyen? Madie elég nagy, hogy eldöntse mit akar. Ha velem akar lenni nincs joga beleszólni. – jelentette ki Damon.
Elindultam pakolni. Jobbnak láttam, ha minél előbb megyek. Utálnak a szüleim. Legalább is anyám.
Pakolás közben sírtam. nem azért mert hiányozni fognak. Vagy is apa és Jake. Ők ketten fognak. De Jake nagyon. Ha úgy vesszük a bátyám a legjobb barátom is. de legalább nem aggódhatok azon, hogy kivel osztom meg a dolgaim. Itt van nekem Damon.
Egyszer csak kopogtatást hallottam az ajtónál. Jake volt.
- Hugi tudnod kell, hogy attól, hogy így döntöttél én mindig melletted állok. – mondta
- Jajj Jake. – öleltem meg. – köszönöm. Csak te voltál egyedül aki hitt nekem. De szerencsémre kaptam még valakit. – tudattam vele a dolgokat majd Damonhoz léptem – Damont. Ha a családra gondolok akkor egy nagy semmit látok egy kis fénnyel ami te vagy Jake. Ha pedig jövőre akkor minden olyan fényes.
- Ismerős bár én nem vagyok szerelmes. – mosolygott.
- Mert nem lehetsz. – válaszoltam
- Hát nem. Anyu mellett nem igazán. – mosolygott bárgyún.
- Az lenne jobb neked is ha követnéd a húgod példáját. Költözz el. – mondta neki Damon.
- Azt hiszem igazad van. – vágta rá. – jobb ha keresek valami albérletet. Segítetek majd? – kérdezte.
- Persze. Rám számíthatsz. – nyújtotta kezét Damon.
Damon felhívta Stefant hogy jöjjön el értünk kocsival. Jake segített bepakolni a csomagtartóba a bőröndöket. Néhány képet itt hagytam. Megígérte Jake hogy elhozza valamelyik nap. Anya a nappali ablakából figyelte a dolgokat. Sejtettem, hogy ez lesz, de már nem érdekel. Mielőtt elindultunk megöleltem Jaket és apát is. ők fognak hiányozni. Valamilyen szinten anyám is.
Az autóban Damonhoz bújtam. Legördült néhány könnycsepp Jake miatt. Nagyon fog hiányozni. Jake a legjobb barátom is volt. A volt osztálytársaim azt mondták, hogy nem tudnának úgy gondolni a bátyjukra mint a legjobb barátjukra. De én mindig így gondoltam rá.
Megérkeztünk az új otthonomhoz. Damon már nem fogta vissza magát. Könnyű szerrel kapott fel 3 bőröndöt. Stefan is könnyen felkapta ugyan ezt a mennyiséget. Valahogy hozzászoktam nekem már nem feltűnő. Sőt. Ez a megszokott.
- Minden rendben? – kérdezte Damon magához szorított.
- Igen. Persze. Így végre éjjel nappal veled lehetek. – szorosabban bújtam hozzá.
- Jól van. – mondta. – a biztonság kedvéért keresek valami munkát. Csak a kérdés az, hogy mit.
- Hé. Nem kell. Majd én. – tiltakoztam.
- Na ácsi. – szólt közbe. – te még tanulsz. Nem engedem, hogy ezzel is terheld magad.
- Jól van. – adtam meg magam.
- Holnap elpakolunk. Lesz bőven időnk. De itt az ideje, hogy egyél valamit. – mondta és nem lehetett hozzá szólásom mert az ujját a számra tette.
- És mi lesz a vacsim? – szedtem le a kezét a számról.
- Arra gondoltam, hogy megosztom veled a mai fogásom. – viccelődött.
- Fúj. – öltöttem ki a nyelvem.
- Hé. Nekem ez az eledelem. Ne szólj be. Egyébként mikor beszéltem Stefannal mondtam neki, hogy pakolja fel a hűtőt. – mosolygott.
- Akkor egy pirítós is megteszi. – vágtam rá.
- A-a. – tiltakozott. – majd én kitalálom a vacsorádat. – jelentette ki majd elindultunk befelé.
Vacsora után megfürödtem. Azt hiszem egy ideid bennt lehettem mert Damon kopogott az ajtón.
- Kicsim minden rendben? – kérdezte.
- Igen. Csak elgondolkoztam a dolgokon. – válaszoltam, hogy megnyugodjon.
- Jól van. A szobába leszek ha kellek. – informált.
- Rendben. – válaszoltam miközben már a törölközőmet tekertem magamra majd hirtelen kicsattant belőlem – Damon, gyere ide kicsit.
- Igen?
- Szeretlek. És köszönöm, hogy vagy nekem. – mondtam mközben vizesen hozzá bújtam.
- Hé azt, hogy vagyok neked egy részből Kathrinenek köszönd meg a szüleimnek. – viccelődött majd folytatta – és most az egyszer örülök annak ami vagyok mert itt vagy nekem.
Egy kicsit még öleltük egymást majd kiment, hogy rendbe hozzam magam. Elég nyúzott voltam. Amin nem csodálkozom. Az utóbbi idő nem tett a jó közérzetemre. Sőt. Rontott azon. De azt hiszem itt vissza nyerem a régi önmagam. Damon majd tesz róla. Ezt érzem.
Mikor végeztem a fürdőbe bementem a szobába, hogy lefeküdjek. Olyan furcsa volt, hogy a Damon szobája tele van az én bőröndömmel. Lelkiismeret furdalásom lett. Szerencsétlent kitúrtam a megszokott kis életéből. Aranyos volt, mert úgy csinált mintha észre sem venne és dobozokba pakolt.
- Mit pakolsz? – kérdeztem majd az ágyra űltem.
- Csinálok helyet a könyveidnek. – válaszolt de nem fordult meg mert pakolt.
- Nem muszáj azért a te könyveidet kirakni egy dobozba. Biztos szereted őket. – mutattam rájuk.
- Ezeket már nem szeretem. Mind Kathrinere emlékesztet. Kiakarom törölni az emlékeimből. – mondta majd megfordult és oda jött hozzám.
- Sok emléked van róla? – kérdeztem
- Látod ott azt az asztalt? – kérdezte miközben egy régi antik darabra mutatott. – annak az összes fiókja tele volt vele.
- Az durva. – mondtam tágra nyílt szemmel.
- De azt szeretném, ha veled 1000x ennyi emlékem legyen. – mosolygott majd megcsókolt. Hosszú csók volt. De jól esett.
- Én is szeretném – vettem komolyabbra a szót – csak az a maradék 80 nem tudom hány év kevés.
- Tudom. – sóhajtott.
- Nem lehetne megoldani, hogy én is vámpír legyek, hogy veled lehessek örökre? – kérdeztem.
- Mi? – tolt el magától. – Kicsim ez nem olyan egyszerű. Ez egy hosszú folyamat amiben szerepel az is, hogy megöljelek.
- De utána örökre együtt lehetnénk. – próbáltam menteni a dolgot.
- Tudom. Csak ez nem ilyen egyszerű. – mondta majd folytatta – nem olvastad az Alkonyatot?
- Mivan? Mit? Hé eddig féltem a vámpíroktól. Akkor miért olvasnék vámpíros szotrit? – kérdeztem
- Na ebben igazad van. – mosolygott.
- Miért kérdezted?
- Kíváncsiságból. – vágta rá.
- Értem.
- Nem kéne aludnod? – kérdezte
- Ne tereld a szót. Különben is nagylány vagyok már. – dugtam ki a nyelvem.
- Na akkor nagylány ágyba. Hosszú és fárasztó napod volt khm – azt a krákogást értettem.
- Öhm lássuk csak. Nem. – nevettem majd felugrottam az ágyból.
- Te sosem fáradsz el? – kérdezte?
- Nem. – mosolyogtam
- Pedig aludnod kéne. Nyúzott vagy. – tájékoztatott az állapotomról mintha nem tudnám.
- Tudom. Csak annyira összejött minden. Az egyetlen jó az, hogy mindig veled lehetek. Na most pedig hallgatok az új apucimra és lefekszem aludni. – és ezzel lezártam a témát.
- Jól van. – mondta majd megpuszilta a homlokom
Igaza van. Rám férne egy alvás. Damon simogatta a hátam, miközben hozzá bújtam. Ez az egyetlen ami most megnyugtat. Az, hogy vele legyek.
Egy erdőben sétáltam. Éjfél lehetett mikor megláttam két fénylő pici pontot ami egyre közelebb jött. Nem sokára egy alak rajzolódott ki a sötétben. Egy kutya vagy egy farkas. Igen farkas. Megpróbáltam elrohanni de egy ugrással elém ugrott. Ekkor Jake kiugrott a bokorból és rávetette magát.
- Menj. Gyerünk – mondta majd neki álltam futni.
Futottam ahogy a lábam bírta. Nem sokkal később egy házat láttam. Üresnek tűnt így berohatnam. Villan kapcsolót kerestem. Mikor megtaláltam felkapcsoltam. A hintaszék mozgott. Tehát nem vagyok egyedül. Oda mentem, hogy szóljak neki de mikor oda hajoltam rémeset láttam. Anyámat. Tiszta vér volt.
Felsikítottam. De akkor már ébren voltam.
- Hé Madie. Semmi baj. – ölelt magához szorosan Damon. – semmi baj. Csak egy rossza álom volt.
- De olyan valóságos volt. – mondtam zokogva.
- Mi volt ez a sikítás? – rohant be idegesen Stefan.
- Csak egy rémálom. – válaszolt neki Damon.
- Oké. Csak megijedtem. – sóhajtott.
- És én mit mondjak? – kérdezte Damon.
- Na jó vissza mentem. Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte. Nem tudtam megszólalni így csak bólogattam.
- Csak egy rossz álom volt Madie. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj – nyugtatott Damon.
- De olyan valóságos volt. Ott ült a székben és tiszta vér volt. Nem lélegzett. – mondtam zokogva.
- Ki volt tiszta vér? – kérdezte
- Anyu.
- Hé semmi baj. – mondtam. Megérkezett Stefan is a vízzel.
- Ezt idd meg. Segíteni fog. – mondta.
- Kösz Stefan. – mondta Damon. Észrevettem, hogy ezt szívből mondta.
- Semmi. Ez a legkevesebb. – válaszolta majd ki ment.
- Damon félek. – reszketve mondtam.
- Héé nem lesz semmi. Ne aggódj. Gyere, feküdj le. Aludj egy kicsit.
Megpróbáltam elaludni. Kb. 1 órán keresztül forgolódtam mikor már sikerült aludnom. Tény hogy utálom anyámat, de most megijedtem. Olyan valóságos volt. Féltem.
Reggel, amikor felébredtem Damon az asztalánál ült és egy könyvet nézegetett. Furcsa mert sosem láttam olvasni
- Szia. – mondta az asztal felé fordulva. – jobban vagy?
- Szia. Igen azt hiszem. Bár még mindig van egy kis ijedtség. Olyan valóságos volt. – válaszoltam míg el nyomtam egy ásítást.
- De szerencsére nem volt az. – megfordult és mellém ült.
- Veled minden rendben? Olyan nyúzott vagy… - kérdeztem az arcát kémlelve.
- Igen. Minden rendben. – mosolygott.
- Na jó. Elhiszem. – válaszoltam bár nem hittem el és hozzá bújtam.
- Madie. Tudod, hogy szeretlek? – kérdezte.
- Persze. Én is téged. – válaszoltam.
- Maradj itt. – mondta és visszatuszkolt az ágyba. – tökéletes meglepit akarok.
- Oké. – válaszoltam meglepetten. Alig tíz perccel később egy tálcát hozott be amin egy pohár narancslé és valami finomillatú étel. A nevére az istenért nem jöttem rá.
- Hm. Finom. Honnan rendelted? – viccelődtem.
- A konyhánkból. Mondtam, hogy meglepetés lesz. – mosolygott.
- Nem semmi. Azt hittem, hogy a vámpírok nem tudnak főzni. – vigyorogtam.
- Nem becsülj le minket. – most majd megnyomta gyengén az orrom. – most pedig egyél és reggeli után elmegyünk valahova. Oké?
- Jesszusom. Kezdek aggódni. – viccelődtem. – mit akarsz tőlem?
- Semmit. Csak régen voltunk ketten együtt. Talán baj, ha együtt szeretnék lenni veled? – kérdezte miközben az arcomat simogatta.
- Nem. Nem baj. Sőt. Én is szeretnék veled lenni kettesben. – válaszoltam.
Reggeli után gyorsan felöltöztem. Damon valamiért Stefannal veszekedett.
- Damon. Elég legyen. Ne keverd magad bajba. – mutogatott Stefan.
- Te beszélsz? Mi volt a Miss Mistic Falls bálon? Nem emlékszel? – kérdezte Damon.
- De leálltam. Te viszont egészéletedben ezt csinálod.
- Már vagy 3 hónapja felhagytam vele. – válaszolt karba tett kézzel.
- Bocsi, hogy megzavarlak titeket. – vágtam közbe mert egyszerűen utálom, ha veszekednek. – megyünk?
- Persze. Ne haragudj. – mondta Damon.
Damon a ház mögé vitt egy garázshoz ahol egy fekete kocsiba ültünk. Ideges volt egészúton. Nem mertem hozzá szólni.
- Ne haragudj, hogy hallanod kellett a reggelit. – mondta Damon valamivel nyugodt hangon
- Semmi baj. – válaszoltam – nem akarok tolakodó lenni, de min veszekedtetek?
- Stefan szerint anyukád rájött, hogy mi vagyok. – mondta.
- Tessék? Jesszusom. De hogy? – idegeskedtem. – mi lesz ha rohan a rendőrségre és elmond mindent? Akkor megölnek titeket. De az nem lehet ugye? Mond, hogy nem fogja megtenni Damon. – mondtam és mondtam míg egyszer csak megálltunk és magához szorított.
- Ne aggódj megoldom. – válaszolta.
- De mégis, hogyan? – kérdeztem zokogva
- Van egy képességünk nekünk vámpíroknak. Tudjuk más emberek elméjét úgy mond befolyásolni. Megpróbálhatom rávenni anyukádat. Bár nem tudom, hogy fog menni, mivel már nem emberi vérrel táplálkozom. – mondta.
- Mindegy majd én rábeszélem.
A nap további része szuperül alakult. Egy kis ideig elfeledkeztem a dolgokról, de nem sokáig tartott. Mikor hazaértünk délután anyám ott állt a ház előtt. A szokásos kérdőre vonásos nézése és viselkedése. Egyszerűen szánalmas, hogy mire képes.
- Azt hittem már sosem értek haza. Stefant is kikészítettem. – mondta lenézően.
- Maga kit nem készít ki. – mondta Damon. – egyáltalán nem fél?
- Nem én. Minek féljek? Talán mert esetleg nekem ugrik, mint annak a szerencsétlen tehénnek? – kérdezte beképzelten.
- Nem tehetek róla. Éhes voltam. – viccelődött gúnyosan.
- Na jó nekem ebből elég volt. Ha végeztetek fenn vagyok a szobádba Damon. – mondtam és elindultam az ajtó felé.
- Állj meg. Beszállsz kocsiba és indulunk haza. Ne gondold, hogy itt hagylak egy vérszívóval…
- Nem anya. Itt te vagy a vérszívó. És tudod miért? Mert egyszerűen gyűlölsz. Akkor vagy boldog, ha ott teszel, keresztbe ahol tudsz. Egyszerűen elképesztő vagy. Nem tudom, mi van veled. Annyira elegem van belőled érted? Fogadni mernék, hogy annál a nagyon helyes munkatársadnál voltál a farmon. Te egyáltalán nem törődsz senkivel. Csoda, hogy Jake még bírja. Szerencsétlent sajnálom apával együtt. Tudja egyáltalán, hogy miért voltál ott? Mert én sejtem, csak szerencsétlen apa nem tudja milyen is vagy valójában. Tudod, azért elléphetnél a tükör elől egy percre, hogy felmérd a magad mögött hagyott károkat. Hogy megnézd kinek is ártasz. De nem. Csak a saját sebeidet nyalogatod. Csak nem értem mi értelme van. Szánalmas egy nőszemély vagy. Úgy bánom, hogy az anyám vagy. – vágtam a szemébe az igazságot majd elindultam a házba.
Elindultam fel felé mikor Stefan velem szembe jött.
- Minden rendben Madie? – kérdezte.
- Nem. Semmi nincs rendben. Az életem egy nagy trágyadomb. Elegem van. Ledőlök egy kicsit. Majd mond meg légy szíves Damonnak, hogy jöjjön fel ha végzett. – kértem
- Rendben. – felelte.
Ez az egész kifárasztott és jobbnak láttam, ha felmegyek és ledőlök. De mikor beléptem a szobába egy halom könyv hevert a földön. Az egyik nyitva volt. Felkeltette a figyelmemet ezért megnéztem. Egy kézzel írt könyv volt. Abból az időkből származhatott mikor Damon és Stefan vámpírok lettek.
Beleolvastam. Valaki a tapasztalatait írta le. Ebben a részben az embervér leszokásáról volt szó.
- szent ég. Stefan visszaesett. – mondtam halkan.
- Anyádat aztán nem könnyű lerázni. De reméljük sikerült befolyásolnom. – mondta Damon. – minden rendben?
- Velem igen. De Stefannal semmi sincs. Nézd. Emlékszel amit meséltél ma. Visszaesett. Megint embervérrel táplálkozik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)