- Mi? – kérdeztem meglepetten.
- Sajnálom Madie. Neked lesz így a legjobb. Ha többet nem találkozunk. – nézett rám. A szemében ott volt, valami ami megfejthetetlen volt. egyszerre a düh, a szomorúság és a fájdalom. A szívembe ugyan ezek voltak. Hogy hagyhat itt? Hisz nem sokára babánk lesz.
- Nem értem miért. Hisz minden olyan tökéletes volt. Olyan más. Nem voltam még boldogabb, mint veled. Te meg egyszerűen szakítasz? Miért? Hisz szerettél. És nézd. Összehoztunk valamit, ami mindkettőnké, amit nem lehet csak úgy eldobnod magadtól. Legalább vele ne tedd ezt. Kérlek. – miközben mondtam a könnyeim csak potyogtak és potyogtak.
- Madie nézd. A saját érdekedben teszem ezt. – letörölte a könnyeimet.
- Jól van. Oké. Akkor csomagolok. Jobb, ha nem maradok itt. – indultam fel a szobába de Damon visszahúzott.
- Te nem mész sehová. Itt maradsz Stefannal. Nem engedlek ki ilyen állapotban. Majd ha esetleg megszületik a… baba akkor azt csinálsz, amit akarsz. – jelentette ki majd elindult fel felé.
- És mi van akkor, ha én nem akarok itt maradni. Mert itt minden rád emlékeztet. Nem dönthetsz helyettem. Szabad ember vagyok most már neked köszönhetően. Nem dönthetsz felettem – gyűlölettel volt tele a hangom. De Damon meg sem hallotta. Csak ment fel felé.
Miért nem akar többé velem lenni? Miért mondja a kifogásokat? Talán megijedt a babától? De akkor miért mutatta annak jelét, hogy örül neki? A kérdések csak úgy száguldoztak a fejembe amikre egy hamar nem kapok választ. A szívem darabokra tört, ahogy láttam Damon amikor kilépett az ajtón. Vissza sem nézett. És azt hiszem nem fog. De ösztönösen utána rohantam.
- Mit rontottam el? – kérdeztem mielőtt beszállt az autóba.
- Madie te semmit. Én rontottam el. Az én hibám. Ha akkor vissza fogom magam és távol tartom, magam tőled talán nem jutunk ide. – a szavai sebet égettek a lelkembe.
- Igazad van. Nem jutottunk volna ide. Nem lehettem volna soha boldog. Nem lenne a kicsi, ami összekötne minket. Ha te nem vagy kitudja, mi lenne velem. Talán sosem lennék ilyen boldog. – itt elcsuklott a hangom és zokogásba törtem ki.
- Látod? Ez az, amit én rád hoztam. Miattam vagy ilyen. Miattam. Nem magad miatt. Csak én tehetek róla. – kiabált. Megremegtem. Sosem halottam még ilyen idegesnek. Még Stefan is kirohant.
- Mi folyik itt? – kérdezte rémülten.
- Próbálom Madie-t megvédeni magamtól. – a kijelentésétől kirázott a hideg…
- De így? Hogy lekiabálod a fejét? Ezt már akkor sem kellett volna elkezdened mikor mondtam. – Válaszolta Stefan.
Damon be ült a kocsiba és elhajtott. Utána akartam szaladni, de Stefan lefogott.
Elment. Végleg. Most már nem látom többé. Soha.
Később megjött Elena is. Mikor meglátott az arca rémült lett.
- Mi történt? – kérdezte.
- Damon. Elment. Itt hagyta. Pont mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. – Stefan hangja mérges volt.
- Istenem. Pedig azt hittem kezd más lenni. – mondta majd megölelt.
Kicsit később bementünk a házba. Én felmentem a szobánkba. Mikor beléptem Damon szekrényei tárva nyitva voltak. Semmit sem hagyott itt. Semmit. Egyetlen dolog volt ami ráemlékeztetett. A közös képünk az éjjeli szekrényen. Mikor magamhoz szorítottam belül egy nagy ürességet éreztem. Abban a pillanatban csak dühöt éreztem amiért itt hagyott egyedül. Ő is olyan mint az összes pasi a világon. Be parázott az apaságtól.
Kicsivel később kopogtak az ajtón. Stefan és Elena volt az.
- Jól vagy? – érdeklődött majd bejöttek és leültek mellém.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Itt hagyott… és még csak meg sem mondta mi a valódi oka. Nem értem miért tette. Hisz szerettem. És ő is engem. Tudom. – válaszoltam miközben a képet néztem.
- Nézd Madie. Damon nem érdemelt meg. – nyugtatott meg Elena.
- Elkell engedned. Damon nem jön vissza. Soha többé. Hidd el tudom. Ha egyszer a fejbe vesz valamit annak úgy kell lennie. – folytatta Stefan.
- Tudom, de most amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ha miattam nem is de a kicsink miatt maradhatott volna. – mikor befejeztem a mondatot Elena fel ugrott az ágyról.
- Terhesen hagyott itt? – kérdezte dühösen.
- Igen. – felelte Stefan.
- Hogy lehet ekkora tahó? Ez azért elég szemét dolog. – folytatta Elena. Mondott utána még valamit de nem tudtam figyelni rá. Rám törtek az emlékek. Az amikor a Grillben először megcsókolt, az amikor hazajött… amikor megtudta, hogy babánk lesz. Minden. Stefan terelte el a figyelmemet.
- Kérsz valamit inni esetleg enni? – kérdezte.
- Nem. Csak kérlek hívd fel Jake-et. Most csak rá van szükségem. – kértem Stefant.
- Jó rendben. Felhívom. – mosolygott.
Jake haza fog cipelni. Ez biztos. Nem hagyja hogy itt maradjak. Kifog akadni. De csak rá számíthatok. Senki másra nem. Ha Jake nem lenne már nem lenne értelme az életemnek. Damon nélkül semmit sem ér. De muszáj élnem. A kicsi miatt is.
10 perc múlva Jake ide ért. Ahogy belépett az ajtón a nyakába ugrottam.
- Hé Madie. Minden rendben? – kérdezte.
- Nem semmi nincs rendben. Damon elment. De most végleg. Nem jön többé vissza… - a szavak fájtak.
- Mi van? Képes volt itt hagyni? Hogy lehet ekkora… ebbe inkább ne menjünk bele. Mert megbánom amit mondok. Most mit csinálsz? – kérdezett.
- Na ez az amit nem tudok. Damon azt mondta hogy maradjak itt de nem tudom mit tegyek. Nyilván arra utalt, hogy ha esetleg megszületik a baba ne keljen korházba menni. – próbáltam az ő eszével gondolkodni.
- De Damon elment. – ahogy ki mondta a nevét a fájdalom belém szúrt – nem tudja meg. Haza kell menned.
- Nem. Nem kell haza mennem. Itt kell maradnom. Ne az én érdekeimet nézd. A kicsiét. Ő is azért mondta. Mert valahol belül még tudom, hogy szereti. Csak fél. És vissza fog jönni egyszer. Tudom. Érzem. Ismerem már annyira…
- Nem úgy tűnik. Ha ismernéd sosem engedted volna el. – szakított félbe. Jake szavai tőrként hatoltak belém. Fájt.
- Mi? Te engem hibáztatsz? – kérdeztem.
- Részben igen. Ha nem hagyod hogy így alakuljanak a dolgok talán sosem ment volna el. Nem hagyott volna itt és…
- Na jó elég volt nem bírom tovább. Jake mi van veled? Te sosem voltál velem ilyen. – vágtam a szemébe. Nem volt ilyen soha…
- Sajnálom. Meg változtam. Nem fogok az idióta húgom miatt más lenni.
Jake szavai tőrként hatoltak belém. A szeméből tisztán ki lehetett venni a gyűlöletet. Hihetetlen hogy meg változott. Még sosem láttam ilyennek.
- Jake. Miért beszélsz így velem? – kérdeztem miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Amióta Damonnal összejöttél azóta elhanyagoltál mindenkit. Legfőképp akkor tettél rá mikor ide költöztél. És most nézz magadra. Gyereked lesz. Pedig nem is tervezted ilyen idősen. És még miért beszélek így veled? Csupán csak ezért. – felelte. Jake-nek valóban igaza van. Elhanyagoltam a családot mióta Damonnal vagyok. Tehát jogosan fordult el tőlem.
Ezután Jake kisurrant a házból. Végig jártak a szavak az agyamon amiket mondott. Haza kell költöznöm. Nem maradhatok itt. Anyuéknak szüksége van rám. Nincs más választásom. Ha tovább maradok kitudja mi lesz velem? Vagy velük? Ez az egyetlen megoldás. Lementem meg keresni a bőröndjeimet. Stefan épp akkor kísérte ki Elenát.
- Mit keresel? – kérdezte.
- Vissza megyek anyáékhoz. Ott nagyobb szükség van rám. – feleltem miközben sikeresen megtaláltam a bőröndjeimet.
- Madie. Nem mehetsz ebben az állapotban el. Maradj itt. Ha valami baj adódik veled akkor tudok segíteni. De ha a szüleidnél vagy nem fog egyszerűen menni. – magyarázkodott. Ezzel cseppetsem könnyítette meg a dolgomat.
- Tudom, de amúgy sem bírnám itt sokáig, mert minden Damonra emlékeztet amibe beleőrülnék. És már hiányzik az otthonom. – azt utolsó mondat egy kis füllentés volt. igazából sosem szerettem otthon lenni, de ezt mindenki tudja. Főleg Jake. De ha szüksége van rám haza megyek. A bátyám volt az akiért bármit megtennék.
- Madie. A kicsi életét is kockáztatod ezzel. Ezt te is tudod. – adta tudatomra. Igaza van neki is ugyanúgy mint Jake-nek. Most mit tegyek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése