Stefannal csak néztük egymást. Nyilván észrevette, hogy döntésképtelen vagyok. Nem tudok dönteni. Szeretnék haza menni, hogy újra a csalásommal legyek, de féltem a babámat. Mi van ha komplikáció adódik vele? Korházba nem mehetek, mert hamar rájönnének, hogy nem egy átlagos kisbaba lenne. Itt viszont nem maradhatok. Elveszíthetem a családomat. Jake meggyűlöl még jobban. És a legrosszabb: itt minden Damonra emlékeztet.
- Csak egy megoldás van Stefan. – néztem a szemébe.
- Még pedig? – sürgetett.
- Haza kell mennem. Ha majd úgy érzem, hogy valami gond van visszajövök. De Jake-nek szüksége van rám. És nekem is rá. És tudod, hogy nem szeret itt lenni. – ha ezzel nem győzöm akkor semmivel sem.
- De ha egy kicsit is úgy érzed, hogy valami nincs rendben egyből ide jössz. Értetted? – az egész úgy hangzott mintha apukámat hallanám.
- Persze. Megígérem. – válaszoltam majd elindultam a szobába pakolni.
2 órával később már mindenem el volt pakolva. A szoba üres lett. A cuccaim nem töltötték be a szobát. Minden olyan volt mint azelőtt. Hirtelen feltörtek az emlékek. Annyira hiányzik Damon. Olyan mintha nem lenne… de azt hiszem jobb ha elmegyek innen. A közös képünket természetesen elraktam. De csak a kicsinek. Hogy tudja ki volt az apja. De még az is lehet, hogy nem akarom, hogy megismerje. Ha többé nem jön vissza. De legbelül hiszek abban, hogy még láthatom. Valamikor…
Stefan ki állt a kocsival a ház elé. Összeszorult a szívem. Hiányozni fog itt minden. Legfőképp az itt eltöltött boldog percek. De egyszer ezen is át kell esnem. Az a pillanat pedig most jött el. Itt az ideje, hogy itt hagyjam. Nehéz, de meg kell tennem. Nincs más választásom.
- Készen állsz, hogy itt hagyd az emlékeidet? – kérdezte Stefan és közben lecsukta a csomagtartót.
- Készen állok. – feleltem majd vissza mentem becsukni az ajtót. Utoljára…
- Nehéz megtenned. – inkább kijelentésnek hangzott.
- Igen de muszáj. Meg kell tennem. Mert csak így lépek mindenkin túl. Ne haragudj, de te is csak Damont juttatod az eszembe és ezt nehéz lenne elviselnem. – válaszolta, de tudtam, hogy tudja.
- Hát akkor itt az ideje, hogy menjünk. A szüleid biztos tudják, hogy mész. – jelentette ki majd egyet mosolygott.
- Ja. Biztos. – sóhajtottam.
A csalásom, sosem volt a legtökéletesebb. ha veszekedés volt rendszerint egy hétig csend uralkodott a házban. Azt hiszem ez megint így lesz. Anyám tuti gyűlöl, mert elmentem otthonról, de nem tudtam mit tenni. Túlságosan is ragaszkodtam Damonhöz. Talán túlzásba vittem. Vajon most hol van? És mit csinál? Mit gondol? Mit érez? Vajon gondol ránk? Ezekre azt hiszem nem kapok választ. De minden perc nehéz, nélküle.
- Hát itt volnánk. – rázott fel a gondolataimból Stefan
- Igen. – nem volt valami vidám a válaszom, de én magam sem vagyok az, hogy ott kellett hagynom mindent. Anya jött ki először. Rohant. Nyilván tudta, hogy valmi nincs rendben.
- Madie. Kicsim. Minden rendben? Olyan sápadt vagy. És a szemeid. Te sírtál? – kérdezte idegesen.
- Damon elment. Itt hagyta. – szólalt meg helyettem.
- Én megmondtam. Emlékszel? – persze. Anyám sosem változik.
- Anya. Kérlek ne kezd. Csak most ne. Van épp elég gondom… - amint kimondtam összerezzentem. Anyu még nem tudja, hogy kisbabám lesz.
- Sajnálom. Csal féltelek. És olyan régen láttalak. Te híztál? – kérdezte mosolyogva. Na épp ez az. Hogy mondom el anyunak?
- Igen. De meg van rá az indokom. – feleltem mire anya arca megkeményedett.
- Na várj. Mi van? Nem értelek… vagy is azt hiszem tudom mi van… de még sem… - azt hiszem egy kicsit összezavartam. Jobb ha elmondom.
- Madie? – szólalt meg az ismerős hang. Ez apa hangja volt. ezer közül is megismerném!
- Apa! – kiabáltam majd oda rohantam hozzá. Ő ösztönösen felkapott. Persze igyekeztem nem szorosan simulni hozzá.
- De hiányoztál kicsim. Minden rendben? – kérdezte aggódva, de az öröm is égett a szemében.
- Hát van egy két dolog de majd bent szeretném elmesélni feltéve ha visszafogadjátok az „elveszett” lányotokat. – alig fejeztem be a mondatot anya válaszolt.
- Ez természetes. Hisz még a kislányunk vagy. És az is maradsz, tehát velünk a helyed. – mosolygott anyu. Az a kérdés, hogy még egy embert be fogadnának-e?
- Viszont van egy ,,apró” gondom. – a szívem majd kiugrott a helyéről…
- Mi az? – kérdezte anyu.
- Egyel több ember lenne a házban. És nem magamra gondolok. Ha nem…öhm… terhes vagyok. – sikerült kinyögnöm.
- Mi? – anya szeme kitágult a meglepődéstől.
- Megértem, ha nem akartok látni. Vissza megyek. – tudtam, hogy nem lesz valami fényes a kezdés.
- Nem. Nem mész sehova. Most persze, hogy itt a helyed. Megbeszéljük. Feltéve ha azok a csomagok bekerülnek a házba. – anyu nyilván Stefanra és apára célzott.
Nem sokkal később a csomagjaim a régi szobámban voltak. Stefant kikísértem a kocsijáig.
- Madie biztos jól döntöttél? – firtatta de tudta a választ.
- Persze. Így nem leszek a terhedre és könnyebben elfelejtem Damont. Már ha ez lehetséges. – az utobbit nehezen tettem hozzá, mert tudtam nem fog könnyen menni…
- Te sosem voltál a terhemre. Örömömre szolgált hogy nem kellett néha egyedül roskadnom a házba. Ami mostantól természetesen nem így lesz. – mosolygott.
- Köszönök mindent Stefan. – feleltem.
- Szívesen. És ha bármi van azonnal szólni. Megértetted? – kérdezte viccelődve.
- Persze. Ígérem. – feleltem mosolyogva.
- Annak ellenére, hogy szinte gyűlöltük egymást, elég jól kijöttünk a vége felé… - jelentette könnyedén.
- Hát igen. Majd néha ugorjatok át Elenával. – figyelmeztettem.
- Elena úgy sem bírná ki. Hidd el. – mosolygott. – na jó megyek. Vigyázz magadra. És ha bármi baj van szólj. – még egyszer figyelmeztetett.
- Ígérem uram. – viccelődtem de tudta, hogy szólok.
Beszállt a kocsiba, intett majd elindult haza. Oda ahová én nem megyek. Megfordultam és ránéztem a házra. Elkezdődik és folytatódik valami ami itt véget ért. Nekem folytatódik. A babámnak kezdődik.
- Azt hiszem itt az ideje mesélned. – apa hangja rázott fel a töprengésemből. – minden rendben?
- Persze. Csak olyan furcsa itt. Olyan régen volt már. És megint itt. És ha úgy vesszük az elkövetkezendő pár hónapot Damon nélkül csinálom végig, ami azt hiszem nem lesz egyszerű. Sok álatlan éjszakát fog még okozni. Apa annyira hiányzik. És attól félek, hogy a kicsim sosem fogja megismerni az apját. És nem láthatom többé… hirtelen halk zokogásba törtem ki. Apa magához szorított.
- Ezen is túl leszünk. Minden megoldódik. Ne aggódj. Hidd el. – apa magához szorított. Jól esett.
- Tudom, csak olyan nehéz. Eddig minden olyan nehéz dolgon Damonnal mentem át aki lelki támaszt nyújtott, de most nincs itt. Ne érts félre ti is sokat segítettetek, csak vele minden olyan más volt. valahogy könnyebb. – feleltem miközben a könnyeimet törölgettem.
- Elhiszem kicsim. Elhiszem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése