Hello. Megjött a 24. ik fejezet. Remélem tetszeni fog. jó olvasgatást.

24

(Madie szemszöge)

Damon olyan erősen szorította magához mint még eddig soha. És bennem is olyan érzések gyűltek fel amiket eddig életemben nem éreztem. A torkom égett. Az izmaim megfeszültek. Mindenegyes testrészem csak arra koncentrált, hogyan szabadulhatnék ki Damon kezei közül és mehetnék oda a vérző emberekhez. A vér illata… mint ha a világ legfinomabb édességét kínálnának fel. Most itt van előttem. Csak arra várok, hogy oda mehessek… hogy megkóstolhassam, csak egy kicsit… elég nekem egy korty is…

- Madie. Fejezd be. Csak még rosszabb lesz. Ne csinálj őrültséget. – összeszorított foggal mondta Damon, de ügyet sem vetettem rá. Csak a vér illatára koncentráltam ami a terem másik végéből jött. Kikell innen szabadulnom… oda kell mennem, hogy megkóstolhassam a vért. Ekkor valami szúrást éreztem a hátamban és mintha leszívták volna az energiámat. Összeestem és elsötétült minden.

Mikor felkeltem a szobánkban voltam. A körülöttem lévő dolgok mozogtak. Azt hiszem szédültem. Alig emeltem fel a fejem már is rosszul éreztem magam.

- Damon… - alig jött ki hang a torkomból. Kiszáradt. Szomjas voltam. Vért akartam. Annyira akartam, de nem kaptam meg. Mert egyedül vagyok egy szobában ahol minden forog körülöttem. – Damon… segíts… kérlek… - de nem jött válasz…

Már vagy 3 órája a plafont néztem és küszködtem. Próbáltam fel kelni de még mindig nem ment. Közben kint már kezdett világosodni és a madarak csiripeltek. Vagy inkább ordítottak… egyszer csak minden hang olyan hangos lett.

- Szia Madie…

- Ne kiabálj. Kérlek. – vágtam közbe a mondani valójának.

- Semmi baj hamar elmúlik… - felelte. még mindig mintha ordítana.

- Kérlek, hagyd abba. Ne kiabálj. Nem bírom. Fejezd be. – válaszoltam majd Damon írni kezdett.

- Mit érzel?

- Azt, hogy majd szétmegy a fejem. És minden olyan hangos. – válaszoltam de a torkom megint elkezdett égni.

- Hamar elmúlik. Ne aggódj. Nem sokára vége.

- De mikor? – kérdeztem.

- Hamar. Ez változó. De nem sokára vége.

- Nekem mindegy, hogy mikor csak legyen már vége… - feleltem már suttogva, mert elment a hangom.

- Hozok vért. – az ajtót nem csukta be. A beszűrődő fények bántották a szememet. Damon hamar visszajött. A kezembe adta az üveget. Segített felülni. Kinyitotta az üveget, én pedig ráhúztam. Egy szempillantásnyi idő alatt. Amint leért a gyomromba, egyre jobban éreztem magam. A kinti fény már nem zavarta a szemem. Damon halkan becsukta az ajtót. Észre vette, hogy hunyorítok kicsit, de egyre jobb lett ahogy emésztette a gyomrom a vért. A szédülés is elmúlt.

- Ugye nem bántottam senkit? – kérdeztem, és észre vettem, hogy már nem hangzik olyan hangosnak a hangom.

- Nem. Szerencsére. Még időben kaptál vasfüvet. – felelte sóhajtva.

- Akkor ezért éreztem magam rosszul. - válaszoltam.

- Igen…

- Daniel? Daniel hol van? – hirtelen eszembe jutott a fiam.

- Ne aggódj lent van. Stefannal játszik. Nem kell félned. Nincs semmi baja. – nyugtatóan simogatott.

- Jól viselte azt az időt amit Jenna-nál töltött.

- Szerencsére. De én a tegnapi napot nem… - feleltem sóhajtva.

- Ez mindenkivel megtörténhet. Nem kell aggódnod…

- De te, hogy tudtad megállni? – hirtelen vágtam közbe a mondandójának, ami kicsit meglepte.

- Nehezen, de arra koncentráltam, hogy téged tartsalak vissza és csak nagyon ritkán vettem a levegőt ami miatt egy kicsit rosszul éreztem magam, de az a lényeg, hogy te nem bántottál senkit, és neked sem esett bajod. – felelte nyugodtan.

- Nem, de ha hagyod, hogy oda menjek, talán már te sem élnél és én sem. megint neked köszönhetek mindent, és ezt nem tudom, hogy háláljam meg…

- Ezt fejezd be. Neked nem kell semmit meghálálni. Nekem bőven elég, ha itt vagy velem. nekem nem kell más csak te és Daniel. Nekem ti vagytok az életem.

- Nekünk is te vagy már az életünk. – feleltem, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz, majd elcsattant egy csók. De sajnos nem tarthatott sokáig.

- Khm. – valaki az ajtóban krákogott.

- HEROLD! – kiáltottam és a nyakába ugrottam. Mindig annyira feldobott, ha találkoztunk. Neki köszönhetem Daniel és az én életemet.

- Hé kislány azért ne lökj le. – nevetett, és hallottam, ahogy Damon is kacag.

- Oh. Bocsi – válaszoltam és lassan leereszkedtem a nyakából. – csak régen láttalak.

- Én is. remélem minden rendben. – felelte miközben leültünk az ágyra.

- Igen. Madie most erősödik a vasfű hatásától. – vágta rá Damon. Mindig az-az érzésem, hogy féltékeny Heroldra. Mindig elakarja rejteni az érzést, de én már ismerem annyira, hogy tudjam, féltékeny. Ha tehetné elrejtene engem, hogy sose találkozzak vele. De mivel nem akar megbántani nem teszi.

- Hallottam róla. Stefant megkértem meséljen el mindent. De igazából nem ez aggaszt. Ha nem, hogy…

- Tudom. Engem is. – nem kellett folytatnia, már is tudtam, hogy a babáról beszél.

- Madie-nek mindent elmondtam amit tudtam. – folytatta Damon.

- Akkor nekem nem kell mondanom, hogy a kicsi veszélyben van és kicsi az esélye, hogy túléli. - közölte Herold.

- Igen tudom. És nem igazán élem bele magam abba, hogy a kicsi megmarad. – azt hiszem ezzel kicsit hazudtam. Mert valahol még is csak reménykedtem benne, hogy túléli. És Danielnek lesz kistestvére. De ez azt hiszem mind hiába. Herold is megmondta, hogy ez nem lehetséges.

- Mindenre felkészültünk…

- Tudom Damon. De alig van esélye a babának. – szakította félbe Herold.

- Ezt mi is tudjuk. Nem kell mondani. – felelte Damon egy kicsit keményebb hangon. – te mit tanácsolsz?

Mindketten Heroldra néztünk. Én idegességemben a hasamat fogtam. De Herold habozott. Tudott valamit, de nem akarta elmondani. Csak nem értem miért.

- Herold. Kérlek. – kérleltem.

- Madie egyetlen esélye, ha… - elhallgatott.

- Na várj. Az én esélyem? Ezt nem értem. Még is mit akarsz ezzel közölni Herold? – hirtelen tört ki belőlem. Elkapott az idegesség.

- A baba már biztosan olyan, mint Daniel. A szervezeted nem tudja pótolni a neked való energiát, mert ösztönszerűen a kicsinek pótolja. Csak úgy maradhatsz életbe, ha a babát elveteted.

- Hogy mi? – pattant fel Damon.

Valamiről beszélgettek de nem értettem, mert az agyamat elborította a félelem. A saját gyerekem végezhet velem? És ezért elkell dobnom a gyerekem életét. Ezt sosem kérheti tőlem senki.

- Madie, minden rendben? – kérdezte Damon. Előttem térdelt és megfogta a kezeimet.

- Nem. Semmi nincs rendben. Még is hogy a francba jutott az eszetekbe, hogy én feláldozom a gyerekem életét a sajátomért? Ezt most ugye nem gondoljátok komolyan? – a düh hirtelen elöntött. Törni-zúzni szerettem volna.

- Madie. Hallgass meg. Ő még szinte nem él…

- Ne mondj ilyet Damon. Te is tudod, hogy él. Édes istenem. Hogy képzelhettétek? Nem fogom megölni azért, hogy én éljek. Én már eleget éltem. Neki is megkell adnom az esélyt…

- Madie. Hallgass Damon-re. Ő csak jót akar. De ha egy kis szerencsénk van…

- Megint a duma. Elegem van. Jobb lesz nekem egyedül egy kicsit. – nem hagytam végig mondani Heroldnak. Dühösen kirohantam a szobából majd egyenesen kirohantam.

Daniel hangját hallottam mielőtt kiléptem az ajtón. Jobbnak láttam, ha ilyen állapotban nem lát. És nem akartam neki kárt okozni, mert jelenesetben nem bízok magamban. Hihetetlen erejű düh fogott el. Damon fel áldozná a saját vérét azért, hogy én éljek. Ezt sosem engedem meg. A kicsinek meg adom a lehetőséget, hogy tovább éljen. Szeretném ha teljes életet élne. Én éltem már eleget. De ő nem. És ha Damon döntésén múlna minden, a gyerek nem élhetne.

Most mit tegyek? Hallgassak Damonre? Bármit megtennék érte. Áldozzam fel a kisbabám életét a sajátomért? Miért ilyen nehéz döntenem? Már az is szörnyű, hogy ezen gondolkoznom kell. De ott van még Daniel is. He meghalok ő egyedül marad. Miért ilyen nehéz ez? Bár minden megoldódna egy csettintésre.

2 óra múlva visszamentem. És meghoztam a döntést.

- Madie! Aggódtam érted. Minden rendben? – Damon magához szorított

- Igen. És sikerült dűlőre jutnom. De egy kérdés. Daniel? – körül néztem mert nem láttam a fiamat.

- Annyira sírt, hogy elaldut. Hiányoztál neki. – szólalt meg Stefan

- Akkor azt hiszem, hogy ehhez hozzá kell szoknia. – a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk. Damon mérges lett, Herold a fejét fogta Stefan meg meglepődött. De ez a legjobb döntés amit meghozhattam…

- Madie. Gondold át még egyszer. Kérlek. – Damon arca dühösből vált aggódóvá.

- Nem, Damon. Nem fogom a saját életemért feláldozni a gyerekét. Ezt ne kérd tőlem…

- Madie Damonnek…

- Herold. Kérlek. Ne próbálkozzatok. Nem érdekel semmi. Nem fogom megölni a gyerekemet. – válaszoltam hidegen

- És Daniel? Őt itt hagyod? Egy olyanért akit még nem is ismersz – kérdezte Damon aggódva.

- De ő is a gyerekem. És különben is jó helye lesz veled Damon. Mindkettejüknek. – feleltem és megsimogattam az arcát. De hirtelen elhúzta a fejét. Meglepett. – jól van. Most én vagyok a gonosz szörnyeteg. Gondolhattam volna. de nem érdekel. Elég volt. Nem fogom a gyerekem életét feláldozni a sajátomért. Ezerszer elmondtam már.

- Azt hiszed, hogy ezt elfogom, viselni? Nem értesz te semmit. Herold csak segíteni akart. De te eldobtad magadtól. – Damon dühös hangja visszhangzott a nappaliban. Nem sokkal később elrohant.

- Madie ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Herold.

- Herold. A lehető legkomolyabban. Mi rossz van ebben? – kérdeztem értetlenül miközben leültem a kanapéra.

- Hogy mi? Madie itt hagysz mindent. És az sem biztos, hogy a gyereked túléli. Értsd meg nagy kockázatot vállalsz ezzel. – Herold mellém ült. Megpróbált befolyáslni az okos dumájával de nem hatott.

- Fejezzük be. – feleltem majd felálltam és felmentem Danielhez.

Mélyen aludt. Leültem az ágya mellé. Megsimítottam a fejét. Emlékszem mikor vártam. Életem legboldogabb napjai akkor kezdődtek. Alig 1 éve… most meg elfogom hagyni. De hagyok itt neki egy testvért. Akit majd mindenre megfog tanítani. Akivel sokat fog játszani, és nevetgélni. Majd hármasban fognak sétálni Damonnel. Majd elmennek Miamiba apához. És én lemaradok az élményekről. Arról, hogy iskolába mennek. A ballagásokról, az érettségikről. De tudom, hogy jó célért teszem. Még is annyira félek. Félek, hogy Damon nem fogja bírni, és feladja.

- Mami! Miért sírsz? – Daniel hangjára lettem figyelmes.

- Nem sírok. Csak belement valami a szemembe. – füllentettem. Még szerencse, hogy elhiszi.

- Akkor pislogj sokat. Nekem mindig segíteni szokott. Emlékszel? Még ti tanítottátok apával, és ha majd lesz egy testvérem majd én is megtanítom neki. – olyan okosan mondta. Olyan büszke voltam rá.

- Gyere ide. – mondtam majd megöleltem. Közben éreztem, ahogy a könnyeim végig csúsznak az arcomon. Daniel a hátamat veregette.

- Mami ne sírj. Nem kell. – mondta a kis csilingelő hangján.

- Nem sírok, megígérem. – feleltem, és Daniel letörölte a könnyeimet.

- Te vagy a legszebb a világon. – Daniel mosolyogva közölte és egy puszit nyomott az arcomra.

- És te vagy a legszebb kisfiú a világon. – válaszoltam.

- Mami én most lemegyek játtszani. Ugye nem bánod?

- Nem. menj csak nyugodtan. – Daniel leszaladt.

Eljött az este. Damon még sehol. Kezdek aggódni. Mi van ha valami hülyeséget csinál? Kinézem belőle. A hasam idegesítően kezdett fájni

- Madie. Minden rendben? – Herold hangját hallottam valahonnan mögülem.

- Igen. Persze. Miért?

- Mert a hasadat fogod. – mutatott a hasamra.

- Igen. Csak fáj. De mindjárt… - ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem és lezuhantam a földre.

- Mami! – Daniel ijedt kiáltását hallottam

- Madie. Jézusom. – Herold egy másodperc töredéke alatt ott volt mellettem.

- Stefan! Vidd fel Danielt. – megpróbáltam kiabálni de alig jött ki hanga torkomon.

- Mami! Mami! Mami! Mi a baj? – kiabált miközben Stefan felvette és felszaladt vele az emeletre.

- Nagyon fáj. A hasam. A kicsi. Mi van vele? – csak suttogás jött ki a torkomból. A fájdalom elvett minden erőmet. Talán itt az idő? Most kell itt hagynom mindent.

- Semmi baj Madie. Minden rendbe lesz. – Herold felvett a kezébe és felrohant velem az szobánkba. Becsukta az ajtót, és elő vette a felszerelését.

- Mi történik velem? miért fáj ennyire? – kérdeztem de nem jött válasz. Hirtelen ordítottam egyett, mert Herold megtapogatta a hasam. Majd ajtó csapást hallottam és elsötétült minden.

Az életem egy másodperc alatt lepörgött előttem. Minden. A gyerekkorom. A születésnapjaim. Mikor Damont megismertem. Majd mikor megszületett a fiam.

Minden egyes fontos pillanat előttem volt. majd egyszer csak vége szakadt. És már többé nem éreztem fájdalmat…

Sziasztok. A landoláshoz megkaptam az engedélyeket, így landol a következő fejezet :) Köszönjük, hogy Minket válaszottatok :) Jó olvasgatást :D

23.

(Damon Szemszöge 2.)

Madie több mint 10 perce bent van a fürdőben. Kezdek aggódni.

- Madie, szívem minden rendben? – kérdeztem aggódva. Madie végre kijött. A kezembe nyomta az eredményt. A teszt pozitív volt. Megint… Madie most már biztos, hogy megint terhes.

- Most mit csináljunk? – kérdezte szomorúan.

- Meglátjuk mi lesz. Semmi esetre sem mehetsz el vele orvoshoz, mert akkor kiderülni, hogy vámpír vagy és azt nem szeretném. – feleltem miközben lementünk a nappaliba. Madie nagyon fél. Az arcáról kristálytisztán le lehetett olvasni az aggodalmat, a rettegést és mindenekfelett a félelmet. Egyszerűen nem jöttem rá, hogyan tüntethetem el róla. Nagyon fáj látni ilyenkor. Életem egyik talán legszörnyűbb élménye az volt, mikor Madie vissza esett a depresszióba. Akkor mindent szerettem volna eltűntetni rajta, mindent, ami csak fájdalmat okozott neki. De nem tudtam. De féltem megpróbálni is, mert attól rettegtem, hogy csak rosszabbat csinálok vele, mint ami addig volt. de szerencsére – és ekkor kezdtem megkedvelni – Jake nagyjából kirázta belőle. Utána nekem is könnyebb dolgom volt. De most talán nehezebb lesz. Madie-nek mostanában annyi minden összejött, hogy nem csodálkoznék, ha visszaesne. De megpróbálom elterelni a figyelmét minden rosszról. Talán nehezebb lesz, mint gondolom, de én egy állandóan mosolygós lányt ismertem meg Madie-ben. Itt az ideje, hogy megszabadítsam a szomorúságtól.

- Figyelj. Van egy ötletem. Emlékszel, hogy terveztük elmegyünk Miamiba? Na figyelj. Arra gondoltam, hogy ezen a héten, hétvégén elmehetnénk. – jelentettem ki. A szeme kicsit felcsillant.

- Tényleg? – kérdezte mosolyogva.

- Igen. Itt az ideje, hogy körül nézzünk, nem gondolod? – kérdeztem mire hozzám bújt. felmentünk a szobába.

A reggelt egymás karjaiban köszöntöttük. A Nap ragyogott az égen. Madie ránézett az órára is hirtelen felpattant.

- Te jó ég. Nem lesz elég időm elkészülni és Dant Jennaval összebarátkoztatni. Te fel sem kelsz? – kérdezte miközben a fehér felsőjét húzta.

- Jajj ne már. Egy fél perc alatt fel tudsz öltözni. Megvannak hozzá a képességeid nem? – mosolyogtam.

- Igen de szeretném legalább ezt emberi tempóban elvégezni. –ahogy befejezte kiöltötte rám a nyelvét.

- Á-á. Ezt nem szabad. Meg ne lássam még egyszer. – mondtam miközben felálltam lassan, és Madie felé vettem az irányt- vagyis egy ideig. A ruháim a földön hevertek. Gyorsan felkaptam magamra miközben Madie a tükör előtt fésülködött. A háta mögé lopóztam.

- Mi van? – kérdezte értetlen mosollyal az arcán.

- Semmi. Csak miután rám öltötted a nyelved, megkapod a jutalmat. Na tetszik? – kérdeztem mire Madie elindult kifelé a szobából. Én utána mentem és elkezdtünk kergetőzni. A lépcsőn lefelé menet sikerült elkapnom. Ekkor egy aprócska emberkére lettünk figyelmesek.

- Apa? Anya? Ti mit csináltok? – kérdezte Daniel. Mikor felnéztem egy értetlen és kíváncsi szempár nézett vissza rám pizsamás kiadásban.

- Felébresztettünk kicsim? – kérdezte Madie miközben felment Danielhez.

- Nem, már ébren voltam. De mit csináltatok? – kérdezte még mindig kíváncsian.

- Tudod, apa és anya játszottak egy kicsit. Régen sokat csináltuk ám. – mosolyogtam mire Daniel is elmosolyogta magát. Vagyis majdnem. Inkább szakadt a nevetéstől.

- De hát ti felnőttek vagytok, és a felnőtteknek nem szabad játszaniuk.

- Miért is? – kérdezte Madie miközben csikizte. Mikor abba hagyta Daniel válaszolt:

- Azért is mert nektek ránk kisgyerekekre kell vigyáznotok ami nagy felelősség.

- Na ez bizony így van, de ha egyszer te is felnőtt leszel és neked is lesznek gyerekeid akkor már másként fogod gondolni.

- De mami. Nekem nem lesznek gyerekeim. Én nem szülhetek. – Daniel válasza hallatán mindketten elkezdtünk nevetni.

- Igen igazad van. Te nem szülhetsz. – informáltam majd betereltük Madie-vel a szobába Danielt. Gyorsan felöltöztettük. Mindannyian ittunk és elindultunk Elenához. Jenna már kint várt minket. Mikor kiszálltunk Madie oda vitte Danielt bemutatni Jenna-nak.

- De régen láttalak Madie. És bizonyára te agy Daniel. – mosolygott és kezét nyújtotta Danielnek. Dan bátran fogta meg a kezét. Büszke vagyok rá.

- Igen ő Daniel. Ő az életünk értelme. – felelte Madie majd magához szorította Danielt.

- Na figyelj kisfiam. Anya és apa sietnek. Nem maradunk sokáig de legyél jó fiú. Megígéred apának? – térdemre húzva puhatolóztam.

- Meg. Jó leszek. És szeretlek titeket. – válaszolta majd megölelt.

- Mi is szeretünk téged nagyon szeretünk. – feleltem majd felálltam és Madie is megölelt minket. Aztán Jenna kézen fogta Danielt és besétáltak a házba.

- Ezen is túl vagyunk. – mosolyogtam. Madie arca egy kicsit kétkedő volt.

- Túl, de mi van ha fél óra múlva fel hívnak minket, hogy Dan sír értünk. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. én visszamegyek érte…

- Madie. Figyelj. Később nehezebb lesz elengednünk. Mi van ha iskolába fog járni? Vagy ha táborba megy?

- Te Daniel iskolába akarod küldeni? Nem lenne jobb otthon taníttatni? – szakított félbe Madie.

- Ezt majd otthon megbeszéljük. Itt az ideje, hogy egy kicsit lazíts eddig csak a gyerekkel foglalkoztál. Nem mentél sehová. Most kicsit kitombolhatod magad. – világosítottam fel, mire Madie megadóan feltartotta a kezét és beült az autóba.

Mikor megérkeztünk a Grillhez Caroline és Elena kint álltak. Elena mellett észre vettem Jeremy-t. Mikor meglátta Madie-t a szája egészen a füléig húzódott.

- Csak nem az elveszett bárány? – kérdezte Caroline és Madie-hez rohant, hogy átölelje.

- De igen az elveszett anya bárány. – mosolygott Madie.

- De látom Damon is eljött. Fura, pedig reménykedtem benne, hogy nem fog eljönni. – nevetett Caroline.

- Nagyon vicces. Én is nehezen vettem rá magam, hogy eljöjjek. – válaszoltam szem forgatva.

- Jeremy? Te miért bujkálsz? – szólt Madie Elena háta mögé. Én is csak akkor vettem észre, hogy Elena mögül elő bújik.

- Öhm nem tudom? – vont vállat Jeremy.

- De régen láttalak. Akárhányszor jártam Elenánál sosem találtalak otthon. Olyan régen beszéltünk. – Madie mióta van ilyen jóban Jeremyvel? Azt hiszem lemaradtam…

- Hát igen. Átmentem egy másik iskolába és belehúztam a tanulásba… muszáj volt már. – felelte szégyenlősen Jeremy.

- Mit nem adnék, ha még én is iskolába járhatnék. Voltak terveim. És ennek az oka egy édes kis Daniel. – vágta rá büszkén Madie, és rám pillantott.

- Jajj srácok itt kint állunk vagy bemegyünk? Ott van az igazi buli. – Caroline semmit sem változott. A buli imádó lány marad örökre. Eltudom képzelni majd 60 évesen is a nagy bulikban fogja rázni. Háh ez vicces lenne. Viszont szívesen megnézném.

Madie előre sietett Elenával és Jeremyvel. Elena valami okosságot találhatott ki már megint. Caroline mellettem jött.

- Hé. Gyűlölsz még? – hirtelen kicsúszott a számon.

- Mi? én? Áh dehogyis. Igaz hazudtál és a véremmel táplálkoztál, majd megakartál ölni. Ugyan miért lenne okom haragudni? – a hülyét játssza megint. Majd folytatta. – ugye ezt te sem gondoltad komolyan?

- Öhm várjunk csak… de igen. Tudod szeretnék jobb ember lenni, és egyesek szerint sikerült is. de azt hiszem tartozok annyival, hogy bocsánatot kérjek. Mert megbántam. – tájékoztattam. Caroline vissza tartott egy mosolyt azt grimaszolva hozzá vágta a fejemhez:

- Te jobb ember? Míg élsz sosem leszel az. Ami azt hiszem egy ideig elfog tartani, hisz örökéletű vagy. És még is mit hittél? Hogy majd ezek után megbocsájtok? Te tényleg ennyire bolondnak nézel, vagy csak tetteted?

- Nem. nem nézlek bolondnak. Csak tudod az, hogy megpróbálok más ember lenni nem megy olyan könnyen. Mióta Madie-t ismerem sok mindent kell nélkülöznöm. Megpróbálok normális vámpír lenni, de vannak akik nem hisznek nekem. És közéjük tartozol te is. nem mondom azt, hogy nem érdemlem meg, mert megérdemlem. Csak néha itt bent valami olyan fura…

- Azt hiszem ezt hívják lelkiismeretnek. – vágott közbe Caroline.

- Igen köszi. Na szóval…

- Figyelj engem nem érdekelnek a problémáid, sem az, hogy próbálsz meg jobb lenni. Bántottál. Majdnem megöltél. Nem tudnék neked megbocsájtani. Se most sem később sem 20 évvel később. Jobb ha végleg kivesz a fejedből és elfelejtesz örökre. Én nem létezek többé számodra. Fogd már fel végre. – a szavak csak úgy dőltek belőle. Ha nem lennék vámpír alig tudtam volna követni. És egyedül maradtam. De nem sokáig, mert Madie végre kiszabadult a többiek közül és oda jött hozzám.

- Mi a baja Caroline-nak?

- Semmi csak megpróbáltam tőle bocsánatot kérni. – feleltem. Madie közben hozzám bújt.

- Jajj te. Ezzel csak rontottál a helyzeten. Ismered Caroline-t. És amit tettél azt nem lehet megbocsájtani. – világosított fel. Kösz Madie erre már én is rájöttem. – gondoltam. Később Madie így szólt:

- Vajon Daniel most mit csinálhat? – kérdezte aggódva.

- Ne aggodalmaskodj folyton kicsim. Ezzel csak magadnak ártasz. Meg persze a kicsinek…

- Ha tényleg valóban létezik… - vágott közbe.

- Ha szeretnéd felhívhatom Herold dokit. – feleltem. Madie felkapta a fejét. De nem azért mit mondtam… vért éreztünk. Emberi vért. A szag irányába kaptam fejem és láttam, hogy verekednek. Asztalokat törtek zúztak. A poharak repültek, és két ember már csupa vér volt. Madie arca hirtelen elváltozott. Egyre rosszabbul érezte magát. Kicsit jobban szorítottam mert éreztem, ahogy kiakart szabadulni a kezemből.

- Engedj el. – a hangja mérges volt.

- Madie nem engedhetlek el. Kikell bírnod. – válaszoltam és egyre jobban szorítottam.

Sziasztok! Itt a 22. Fejezet. Jó olvasgatást : ) Remélem most már minden zökkenő mentesen fog haladni : )

22.

( Damon szemszöge)

Sosem gondoltam volna, hogy az életem ilyen fordulatot vesz, miután megismertem Madie-t. Nem mondom, hogy nem volt zűrös, mert az elmúlt idő Madie számára a lehető legveszélyesebb volt. De ő bátran kiállt mellettem. Nem tágított mellőlem, pedig meg volt rá az esélye. Bevallom, ezért kicsit elítélem. De ahogy tudom, megvédem mindentől. Eleinte el akartam hagyni, hogy megvédjem, de megszületett a fiam, Daniel. Itt elérkezett az a pont, hogy nem tudnék megválni tőlük. Semmi pénzért. Nagyon bánom, mikor ott hagytam őket egyedül. Sokat szenvedtem, mert egyedül maradtak és nem vehetem ki a részem a gyereknevelésből és nem lehetek velük, de csak így óvhattam meg a gondoktól. Aztán később rájöttem, hogy ez így helytelen. Hogy ezzel, sokkal nagyobb kárt okozok, hogy még nagyobb veszélybe sodrom vele Madie és Daniel életét. Így elhatároztam, hogy visszatérek. De nem sokkal később megtörtént a baj. Madie-t a bátyja elrabolta. Kiderült, hogy egy hétig nem volt eszméleténél, csupán mert egy vámpír átváltoztatta. Ezért elég sokat szenved. Nem így képzelte el ezt az egészet, és amikor még nem volt vámpír egyszer beszélgettünk. Nem tudta mekkora terhet cipel a hátán. De mára már belátta. Rájött, hogy nem olyan könnyű ezzel élni. Az állandó éhség, és szomjúság…

- Apa elengedsz Stefannal sétálni? – kérdezte a fiam csilingelő hangon.

- Igen! Feltéve, ha Stefan bácsi nem tömi tele a fejed mindenféle butasággal. – viccelődtem mire Stefan grimaszolt.

- Gúnyolódj csak. Ezt még vissza kapod. Az egyszer már biztos. – mosolygott Stefan, majd elindultak. Madie ráhajtotta a fejét a vállamra és nagyot sóhajtott.

- Mi a baj? – informálódtam.

- Semmi, csak mostanában elég gyengének érzem magam… - felelte.

- Ittál mostanában?

- Igen mielőtt kijöttünk. A szokásos adagot. – a szokásos adag nálunk 2 üveg vér. Ezzel sokáig tudjuk magunkat jó erőben tartani.

- Akkor nem tudom mi a baj. Még csak szokik a tested az új lényedhez. – válaszoltam

- De én azt hiszem igen. – mondta majd felállt, és a zsebéből kihúzott egy fehér izét. Nem kellett sok idő azután, hogy rájöjjek mi az.

- Megint terhes vagy? – kérdeztem, de Madie valamiért dühös lett rám.

- Ezt most miért mondtad így?

- Miért, hogy mondtam? – kérdeztem értetlenül miközben Madie után rohantam befelé a házba.

- Mintha hibáztatnál. Olyan szemrehányóan sikerült kinyögnöd. – válaszolta majd lehuppant a kanapéra és elkezdett egy újságot nézegetni.

- Mi van? Miért hibáztatnálak?

- Nem tudom. De ennek nem csak én vagyok az oka. Te is az vagy. – mondta Madie.

- Mi? Nem is hibáztatnálak soha. De Madie nem tarthatjuk meg… – feleltem, de Madie még mindig nem tágít.

- Még is miért nem? Teljesen megértem, hogy félsz, de én nem fogom elvetetni, csupán mert a drágalátos párom nem akarja…

- Nem félek. – szakítottam félbe – mivel vámpír vagy ezért a testednek több energiára van szüksége. Így elszívhatja a kicsitől is…

- Persze most valami idióta hülye mesével próbálsz elő állni, de nem érdekel… a gyerek marad….

- BEFEJEZNÉD??? – ordítottam. Madie egy kicsit megijedt de legalább befejezte.

- Nem fogom befejezni…

- AZ ISTEN SZERELMÉRE FEJEZD MÁR BE. NEM AKAROM, HOGY ELVETESD. MÉG A GONDOLATTÓL IS MEGŐRÜLÖK. A GYEREK ÉLETE VESZÉLYBEN VAN. MEGHALHAT! – ordítottam torkomszakadtából.

- Tessék? – Madie hangja most már riadt volt.

- Ezt próbáltam eddig elmondani, de te egyszerűen nem hagytad. Csak simán leteremtesz, mert azt hiszed, hogy nem akarod a gyereket. Pedig hidd el nagyon is akarom. Csak a kicsi meghalhat. – még mindig kicsit kiabáltam amit megbántam…

- Édes istenem… és most mit csinálunk? – kérdezte a félelemtől remegő hangon.

- Nem tudom. De reménykedjünk- mondtam neki majd magamhoz szorítottam

- Sziasztok – Elena vidám hangja mosolyt csalt Madie arcára.

- Elena. Te jó ég. De régen láttalak már. – mosolygott majd megölelték egymást.

- Ne haragudjatok, hogy így rátök török de Caroline és én egy bulit szervezünk és szeretnénk ha mindketten ott lennétek. – közölte vidáman.

- Caroline szeretné ha mindketten ott lennénk… - tán csak nem beteg? – gúnyolódtam, hisz köztudott Caroline Forbes gyűlöl.

- Jajj ne már Damon. Megbékélt. És tudja, hogy Madie-t nem engednéd el egyedül. mert félted. Ő még nem tudja… - felelte Elena. Ja igen Elena tudja, hogy Madie vámpír.

- Ez tök jól hangzik meg minden de itt van Daniel. Nem hagyhatom egyedül. anyámhoz nem viszem mert nem biztos, hogy visszakapnám… - mondta Madie lehangoltan

- Vedd úgy, hogy megoldva. Jenna majd vigyáz rá. – felelte Elena.

- De hát Daniel még nem volt idegeneknél. – válaszoltam.

- De Jenna nem idegen. – vágta rá Elena.

- Nekünk nem, de Danielnek igen. De ha nagyon muszáj akkor megpróbálhatjuk, de nem fűzök hozzá sok jót. – feleltem.

- Oké. Rendbe. Egy próbát megér. De Madie ha jössz a buliba vennünk kéne pár cuccot. Nem gondolod? – kérdezte Elena vidáman.

- Jó lenne de a Nap ragyog én meg…

- Itt a gyűrűm. – szakítottam félbe majd a kezébe adtam a gyűrűmet.

- Köszi – Mondta majd megölelt Madie.

- Nincs mit. Na de akkor indulás. – feleltem mosolyogva. Elena megragadta Madie kezét és elrohantak.

- Hé Elena. Hová mész? – kérdezte Stefan. Daniel beszaladt a nappaliba.

- Bocsi Stefan ma nem hozzád jöttem. – válaszolta Elena Stefannak

- Szia apa. Mami mikor jön haza? – kérdezte Daniel.

- Nem sokára. – feleltem Majd felvettem. – látom fociztatok. Kicsit sárosak vagytok. Itt az ideje az átöltözésnek.

- Okés papi. Engem is felviszel? – viccelődött Stefan

- Nagyon vicces kisfiam. Te egyedül is feltudsz öltözni. – vágtam vissza.

- Ti olyan viccesek vagytok. – mondta kacagva Daniel.

- Igen tudom. – feleltem majd leraktam és elő vettem egy új ruhát a gyereknek. Közben csengettek.

- Stefan kinyitnád? – kiabáltam le földszintre de nem jött válasz. – Daniel maradj itt apa mindjárt visszajön csak megnézi kicsengetett.

- Jól van. –felelte.

Mikor kinyitottam az ajtót nagy meglepetés ért. David állt az ajtóban. Meglepett…

- Szia segíthetek? – kérdeztem meglepetten.

- Szia. Madie-hez jöttem. Csak kíváncsi voltam arra, hogy jobban van-e. – felelte.

- Gyere beljebb. Amúgy igen minden rendben van vele szerencsére. – válaszoltam majd felmentünk a szobába.

- Azt hittem nem is jössz már apa. – mondta Daniel kicsit mérgesen.

- Te jó ég mekkorát nőttél. – mondta David.

- Apuci ő kicsoda? – kérdezte halkan Daniel.

- Ő anyunak, és apunak egy jó barátja. – válaszoltam mire végre sikerült felöltöztetni. Nem egy egyszerű dolog.

- Szia. Én David vagyok. – a kezét nyújtotta Danielnek aki ezen kicsit meglepődött de okosan viszonozta. Nagyon jól esett látni.

- Apa lemegyek a nappaliba játszani. – mondta Daniel és leszaladt.

- Made hol van? – kérdezte David miután jó alaposan körbe nézett.

- Bocs, ne haragudj elfelejtettem mondani, hogy elment a barátnőjével vásárolgatni. – feleltem és egy kicsit szégyelltem magam.

- Semmi baj. Azt hiszem nem várom meg. Ki tudja mikor jön haza. – felelte mosolyogva. Ezen én is csak nevetni tudtam, hisz mond ezzel valamit. Ha Madie elmegy vásárolni sosem tud leállni, és nem jön haza időben.

- Ez igaz. De most talán nem engedi el magát annyira, mert Daniel itt van. Ezzel most nem akarom azt mondani, hogy ne menjen, csak ő is nagyon sokat változott.

- Értem. Na jó akkor én megyek nem is zavarlak titeket. – mondta majd elindult le felé.

- Várj ki kísérlek. – kiabáltam utána.

- Nem kell köszönöm. Pakolj csak nyugodtan nem akarlak zavarni. – válaszolta aztán elment. Én gyorsan elpakoltam és lementem Danielhez. Ő lent játszott. Stefan valami újságot olvasott, és közben oda-oda pillantott Danre. Én ki mentem a konyhába. Mivel rám jött a szomjúság, hisz már napok óta nem ittam így a vérből sikerült 3 üveggel elfogyasztanom. Aztán kimentem a nappaliba. Stefan Daniellel labdázott. A nap hátra levő részét elbeszélgettük. Régen beszéltem már ennyit az öcsémmel, aminek én voltam az oka. Őt hibáztattam azért mert elvitték Kathrine-t. Én persze ezt nem hagytam annyiban. Gyűlöltem,és abban leltem életkedvemet, ha bántottam. Ha ott okoztam neki rosszat, ahol a leggyengébb pontja volt. mikor ezekre gondolok, elkap a fájdalom és bűntudat, minden egyes ismert rokonérzése.

Közben beesteledett. Madie még nem ért haza. Nem bánom, legalább kitudja magát pihenni. Mióta Daniel megszületett nem ment sehová a barátaival. De most legalább szánt magára néhány órát. Vagyis egy teljes napot. Daniel már nagyokat ásított így felvittem lefektetni. Gyorsan megmosta a fogait, majd bebújt az ágyba.

- Apa. – szólt csilingelő hangján – anya mikor jön haza?

- Nem tudom. De mikor hazajön feljön hozzád. – feleltem, és készültem lekapcsolni a villanyt mikor Daniel egy furcsa kéréssel állt elő.

- Apa, mesélj nekem arról, hogy ismerted meg a mamit.

- Huh… - sóhajtottam. Daniel ezzel meglepett. Még fiatal ehhez azt hiszem. De ha ezt szeretné. Hát legyen. – ismered Elenát. Ugye?

- Igen. – felelte tágra nyílt szemekkel.

- Na szóval. Ő volt az aki bemutatta nekem a mamit. – feleltem, de Daniel már a következő kérdésével bombázott.

- És mit éreztél mikor megláttad? – erre a kérdésre elég nehéz válaszolni, hisz ezt nem lehet szavakba önteni. De megpróbálkoztam vele.

- Amikor először megláttam abban a pillanatban minden eltűnt körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy 16 éves kamasz…

- Miért, hogy érzi magát 16 éves kamasz? – vágott közbe Daniel.

- Majd egyszer azt te is megtudod. – feleltem majd folytattam. – akkor minden eltűnt körülöttem, és csak anyukádra tudtam figyelni. Mikor hozzám ért megborzongtam. Életem egyik legszebb pillanata volt. – ahogy meséltem, Daniel szemrebbenés nélkül hallgatta.

- Köszönöm, hogy elmesélted. Te apuci az a Jenna néni ugye nem fog bántani engem holnap? – Danielnek aggódó lett a tekintete.

- Jajj. Dehogy is. Jenna egy rendes szerethető ember. És ha megismered biztosan megkedveled. – mosolyogtam mire válaszként egy hatalmas nevetést kaptam. – itt az ideje az alvásnak.

- Anya reggel már ugye itthon lesz? – kérdezte Daniel.

- Persze. És ő lesz az első akit megpillantasz. Ígérem. – válaszoltam majd betakartam és lekapcsoltam a villanyt. Elgondolkoztam azon, hogy Elenának köszönhetem, hogy megismertem életem szerelmét. Nagyon hálás vagyok neki, hogy megtette akkor, pedig meglett volna rá a lehetősége, hogy hagyja a fenébe az egészet, de nem tette.

Lementem a nappaliba mikor Madie és Elena hazaért. Madie arcán nyugalom és vidámság, a kezében meg halomnyi szatyor és zacskó volt.

- Szia Damon. – szólt Elena. Madie a falon lévő órára pillantott. Ami a kezében volt egyszer csak a földre került. Madie eszeveszetten rohant fel.

- Sziasztok. – válaszoltam meglepve. Elena leült a kanapéra és egy magazint forgatott a kezében. Leültem mellé.

- Mi az Damon. Csak nem jó pofiskodni szeretnél? Azt hittem gyűlölsz. – vágta a fejemhez.

- Mi? Én? – feleltem vállat vonva.

- Akkor? Csak mert ha teheted, kerülsz.

- Az régen volt. Akkor még nem voltam neked hálás…

- Na álljunk meg egy percre – szakított félbe. – elkaptad a kóros vámpírlázat?

- Nem. – feleltem mosolyogva – csak neked köszönhetem, hogy Madie-t megismertem. Pedig megtehetted volna, hogy nem mutatod be.

- Na ez igaz. De megtettem. Mert én nem vagyok olyan. És ha úgy vesszük nekem köszönheted a fiadat is. – viccelődött Elena miközben nagyogat nevettünk.

- Na jó. Azt hiszem ez nem így van, de ha így akarod, mától te vagy az apja…

- Héé túl reagálod. Én nem ezt mondtam.

- De így vette magát a dolog. – válaszoltam miközben mindketten harsogtunk a nevetéstől.

- Héé csst. – Szólt Madie – Daniel már alszik, de ha így foltyatjátok a nevetést… OH TE JÓ ÉJ ELENA ÉS DAMON EGYÜTT NEVETNEK? – végre leesett neki.

- Na mi történt? Sikerült felfognod? – kérdezte Stefan. Nem is vettem észre mikor jött le a nappaliba.

- Na jó nekem mennem kell. – Elena hangja most már komorabb lett. Madie-re néztem. Ő bólintott egyet amiből értettem, hogy majd elmondja.

- Már is? – kérdezte Stefan. – még beszélni szerettem volna veled.

- Ne Stefan hagyjuk. Ez már nem lényeg. – felelte Elena majd kiviharzott. Madie utána ment. Stefan pedig fel a szobába. Én meg egyedül maradtam a nappaliban. Szuper. Felkeltem és elindultam felfelé a szobánkba. Nem sokkal később Madie is utánam jött. Átöltözött a pizsamájába és befeküdt az ágyba. Nem sokkal később követtem én is. Madie arca sápadt volt. mintha megint rosszul lenne.

- Madie. Minden rendben? – kérdeztem

- Igen csak egy kicsit furcsán érzem magam. – felelte, majd maga elé meredt.

- Min gondolkozol ennyire? – faggattam

- Vettem ma még egy tesztet. Egy sokkal biztonságosabbat, ami kétszer olyan megbízható. Így végre kiderül, hogy tényleg terhes vagyok-e.

- Jól van. Holnap reggel megnézzük, de most pihenj. Ma nagyon hosszú napod volt. rád fér egy kis alvás. – feleltem majd megcsókoltam.

Az elmúlt napok kedvezőek voltak így megtdutam írni a következő fejezetet és elhozni Nektek : ) Köszönöm a türelmeteket :)

21.

Damon a földön feküdt. Jake nevetése betöltötte az egész teret.

- Te szemét! – kiáltottam és elindultam felé, hogy megöljem, de Stefan megragadta a karomat és visszarántott.

- Ne csinálj őrültséget. Csak magaddal szúrsz ki. Olyan akarsz lenni mint ő? Pusztán bosszúból megakarod ölni?

- Nem de Damon…

- Damon-nek nincs semmi baja. Nézd. – válaszolt majd ránézett Damonre. És igaza volt. Damon nehézkesen felült.

- Édes istenem. Damon. Úgy aggódtam. – kiáltottam majd megöleltem.

- Hé engem nem lehet olyan könnyen megölni. – felelte majd megölelt.

- Egyszer biztosan sikerül megölni, akárhogy is de én nem tágítok. – szólalt meg Jake. A hangja kárörvendő volt

- Ha bántani mered én esküszöm, hogy…

- Madie hagyd. Nem éri meg. – szorított magához Damon.

- Igaza van húgi. Ne foglalkozz velem. Így könnyebb lesz megtalálni a módját, hogy tegyem el láb alól őket. – miután befejezte ismét hangos nevetésben tört ki. Ekkor hirtelen éreztem, hogy a földhöz csapódok és minden elsötétül körülöttem.

***

Egy mezőn ébredtem fel. Mindent kék és piros virágok borítottak. Szinte az egész mezőt betakarták. Az illatuk akár a mézé. A méhek zümmögtek és virágról-virágra szálltak. A Nap ragyogott az égen. A sugarai simogatták a bőrömet. A szellő lágy és selymes volt, akár egy szép tavaszi reggelen.

- Élvezed? – rántott ki egy hang a gondolataimból.

- Mit? És mégis ki vagy? – kérdeztem.

- Ezt magad is tudod. – válaszolt miközben rájöttem, hogy ismerős hangot hallok. A sajátomat.

- Na jó. Saját magammal társalgok?

- Nem. Csak az ,,új” alteregód.

- Na várjunk egy kicsit. Az új mizém?

- A következő életedből származó éned. Így végre megérted?

- Igen. Azt hiszem.

- Jajj ne csináld már. Megérted csak nem tudod felfogni.

- Oké azt hiszem sikerült- válaszoltam kicsivel később. – de még is miféle új életből jöttem vagy is jöttél?

- Nem sokára megtudod.

- Jó, az oké. De még is mikor?

- Majd ha készen állsz.

- Oké! Készen állok. Szóval?

- Nem. Még nem állsz készen.

- És ezt te honnan tudod?

- Onnan, hogy te vagyok.

- Na, jó ez igaz. De mikor?

- Majd ha megtalálod a kiutat.

- És mikor fogom? – kérdeztem magam de már nem jött válasz. Ez tuti az egyik belső énem volt. általában amire nem tudok választ, arra nem is válaszolok. És ezt most is sikerült magamnak bebizonyítanom. Felálltam és csak ekkor vettem észre, hogy a mezőt körbe fák veszik körül. Elindultam egyenesen a sűrűjébe lesz ami lesz alapon. És pesrze amilyen szerencsés vagyok sikerült megbotlanom és lefejelnem egy éles követ. A fejemből dőlt a vér és iszonyúan fájt. Nagy nehezen feltápászkodtam és eszeveszettül rohanni kezdtem keresztül az erdőn. Nem tudom már mennyi ideje futottam, de az erdőnek talán még a közepéjéig sem értem el. Hirtelen elkapott a pánik. A lábaim lecövekeltek. És egyszer csak térdre rogytam. A könnyeim potyogtak és én csak kiabáltam.

- MÉGIS MEDDIG KELL MÉG ITT ROSTOKOLNOM? TUDOM, HOGY TUDOD, HOGY LEHET INNEN KIJUTNI. DE MÉG TE IS TUDOD, HOGY NEM VAGYOK ANNYIRA OKOS, HOGY KITALÁLJAM.

- Mami! Mami hallasz? Csak azt szeretném mondani, hogy szeretlek. – egy kisfiú hangjára lettem figyelmes. Az ösztöneim azt súgták, hogy ő Daniel. – Mami miért nem válaszolsz?

- Kicsim. A mami hall téged. Én is szeretlek. – feleltem de nem jött válasz. – a mami mindennél jobban szeret.

Ismét zokogásban törtem ki. Úgy éreztem, hogy most mindent elvesztettem. A családomat, az életemet és saját magamat is. nem tudtam mi tévő legyek. Vagy, hogy-hogy juthatok ki innen. Mintha a saját agyamba lennék bezárva. Mintha saját magam fogja lennék.

- Látom kezdesz rájönni. – szólaltam meg.

- Igen. Talán. Mennyi időm van? Vagy ott kinti időben számítva mennyi ideje vagyok a saját agyam fogja?

- Ott? Kb. olyan egy vagy talán két hónapja.

- Egy vagy két hónapja? – az egészmeglepett. Olyan mintha csak egy napja lennék bezárva. – és mikor jutok ki innen?

- Majd ha megtalálod a kiutat.

- Miért mondod mindig ezt? Hiába töröm az agyam nem jövök rá.

- Azért mondom ezt, mert én vagyok te.

- Nem. Szerintem még sem vagy én. Én segítenék ha megkérnének rá. Nem úgy, mint te. Én tuti nem vagyok ilyen.

- De valahol még is az vagy. Nem gondolod?

- Igen? Tényleg? Akkor olyan önző lennék, mint a bátyám? Na ezt most fejezzük be.

- Talán olyan vagy.

- Jajj miért nincs egy ép mondatod? Te állandóan ilyen vagy?

- Igen. Hisz te vagyok.

- Nem. Te biztos nem vagy én. Mert ha én te lennék biztos, hogy segítenék. De te nem segítesz így nem vagy én. Vágod?

- Igen. Csak azt nem miért vitatkozol saját magaddal.

- Nem magammal vitatkozom, mert te nem vagy én. Fogd már végre fel.

- Jól van. Ha én nem vagyok te akkor, nincs se Jake, se anya, se apa, legfőképp se Damon és sem Daniel.

- Nem. Ilyen nincs. Ők igen is léteznek. Ne akard nekem bemesélni, hogy egyedül vagyok a világon.

- Ha nem akarod, akkor ismerd be, hogy…

- Fogd már be. Nem vagyok hajlandó magammal vitatkozni. Nem csinálok magamból hülyét. – bevallom így is úgy érzem magam. Még szerencse, hogy senki sincs itt rajtam kívül, mert biztos, hogy elfordulna tőlem.

- Madie. Szívem, hallasz? – egyszer csak Damon hangját hallottam.

- Damon. Igen hallak.

- Nem sokára minden rendben lesz. Bocsáss meg, hogy mindennap bejövök hozzád, csak nem bírom ki, hogy ne lássalak.

- Miért? Mi történik? – kérdeztem.

- Képzeld el. A fiunk már olyan, mint egy 4 éves kisgyerek. – Damon biztosan nem hall.

- Eszméletlenül hiányzol. – a hangja keseredett volt. szomorú és aggódó.

- Te hallasz engem? – a könnyek megint a szemembe szöktek.

- Kérlek kicsim, adj egy jelet, amiből megtudhatom, hogy hallasz. Nagyon kérlek.

Na jó. Megpróbáltam valahogy hatással lenni a testemre. Ez elméletben bejött, de gyakorlatban semmit sem ért. Eddig.

- Madie. Megmozgattad a kezed. Tehát hallasz. – Damon hangja vidám lett. Hirtelen elsötétült minden a szemem előtt majd kicsivel később Damon arcát láttam. Óvatosan felültem. Damon leült az ágyra, és óvatosan megölelt.

- Annyira megijesztettél. Azt hittem többé már sosem kelsz fel. De megtörtént a csoda.

- MAMI! – kiabált Daniel. Gyorsan a karjaimba szaladt. Damonnek igaza volt. pont olyan mint egy 4 éves kissrác. Az én pici fiam. – hallottál mikor hozzád beszéltem?

- Igen. Minden szavadat hallottam. És tudd meg, hogy én is szeretlek. Mindennél jobban. – feleltem miközben magamhoz öleltem a fiamat.

- Annyira örülök, hogy mindennek vége. – felelte Damon.

- Mi történt velem? – kérdeztem Damont, majd Stefan szólt Danhez.

- Figyelj Daniel. Gyere rajzoljunk anyának valamit. – azzal megfogta a kezét és lementek.

- Szóval elmondod?

- Huh.. ez elég nehéz… de… öhm…

- Mondd már. – követelőztem.

- Nem tudod mennyi ideig voltál abban a pincében bezárva? – kérdezte Damon. Megpróbáltam visszaemlékezni, de nem rémlett semmi.

- Nem tudom.

- Én igen. Majdnem egy hétig. Az idő alatt valaki… nem tudom, hogyan… de átváltoztatott.

- Mi? én is? – kérdeztem összezavarodottan.

- Igen. Már te is vámpír vagy.