21.
Damon a földön feküdt. Jake nevetése betöltötte az egész teret.
- Te szemét! – kiáltottam és elindultam felé, hogy megöljem, de Stefan megragadta a karomat és visszarántott.
- Ne csinálj őrültséget. Csak magaddal szúrsz ki. Olyan akarsz lenni mint ő? Pusztán bosszúból megakarod ölni?
- Nem de Damon…
- Damon-nek nincs semmi baja. Nézd. – válaszolt majd ránézett Damonre. És igaza volt. Damon nehézkesen felült.
- Édes istenem. Damon. Úgy aggódtam. – kiáltottam majd megöleltem.
- Hé engem nem lehet olyan könnyen megölni. – felelte majd megölelt.
- Egyszer biztosan sikerül megölni, akárhogy is de én nem tágítok. – szólalt meg Jake. A hangja kárörvendő volt
- Ha bántani mered én esküszöm, hogy…
- Madie hagyd. Nem éri meg. – szorított magához Damon.
- Igaza van húgi. Ne foglalkozz velem. Így könnyebb lesz megtalálni a módját, hogy tegyem el láb alól őket. – miután befejezte ismét hangos nevetésben tört ki. Ekkor hirtelen éreztem, hogy a földhöz csapódok és minden elsötétül körülöttem.
***
Egy mezőn ébredtem fel. Mindent kék és piros virágok borítottak. Szinte az egész mezőt betakarták. Az illatuk akár a mézé. A méhek zümmögtek és virágról-virágra szálltak. A Nap ragyogott az égen. A sugarai simogatták a bőrömet. A szellő lágy és selymes volt, akár egy szép tavaszi reggelen.
- Élvezed? – rántott ki egy hang a gondolataimból.
- Mit? És mégis ki vagy? – kérdeztem.
- Ezt magad is tudod. – válaszolt miközben rájöttem, hogy ismerős hangot hallok. A sajátomat.
- Na jó. Saját magammal társalgok?
- Nem. Csak az ,,új” alteregód.
- Na várjunk egy kicsit. Az új mizém?
- A következő életedből származó éned. Így végre megérted?
- Igen. Azt hiszem.
- Jajj ne csináld már. Megérted csak nem tudod felfogni.
- Oké azt hiszem sikerült- válaszoltam kicsivel később. – de még is miféle új életből jöttem vagy is jöttél?
- Nem sokára megtudod.
- Jó, az oké. De még is mikor?
- Majd ha készen állsz.
- Oké! Készen állok. Szóval?
- Nem. Még nem állsz készen.
- És ezt te honnan tudod?
- Onnan, hogy te vagyok.
- Na, jó ez igaz. De mikor?
- Majd ha megtalálod a kiutat.
- És mikor fogom? – kérdeztem magam de már nem jött válasz. Ez tuti az egyik belső énem volt. általában amire nem tudok választ, arra nem is válaszolok. És ezt most is sikerült magamnak bebizonyítanom. Felálltam és csak ekkor vettem észre, hogy a mezőt körbe fák veszik körül. Elindultam egyenesen a sűrűjébe lesz ami lesz alapon. És pesrze amilyen szerencsés vagyok sikerült megbotlanom és lefejelnem egy éles követ. A fejemből dőlt a vér és iszonyúan fájt. Nagy nehezen feltápászkodtam és eszeveszettül rohanni kezdtem keresztül az erdőn. Nem tudom már mennyi ideje futottam, de az erdőnek talán még a közepéjéig sem értem el. Hirtelen elkapott a pánik. A lábaim lecövekeltek. És egyszer csak térdre rogytam. A könnyeim potyogtak és én csak kiabáltam.
- MÉGIS MEDDIG KELL MÉG ITT ROSTOKOLNOM? TUDOM, HOGY TUDOD, HOGY LEHET INNEN KIJUTNI. DE MÉG TE IS TUDOD, HOGY NEM VAGYOK ANNYIRA OKOS, HOGY KITALÁLJAM.
- Mami! Mami hallasz? Csak azt szeretném mondani, hogy szeretlek. – egy kisfiú hangjára lettem figyelmes. Az ösztöneim azt súgták, hogy ő Daniel. – Mami miért nem válaszolsz?
- Kicsim. A mami hall téged. Én is szeretlek. – feleltem de nem jött válasz. – a mami mindennél jobban szeret.
Ismét zokogásban törtem ki. Úgy éreztem, hogy most mindent elvesztettem. A családomat, az életemet és saját magamat is. nem tudtam mi tévő legyek. Vagy, hogy-hogy juthatok ki innen. Mintha a saját agyamba lennék bezárva. Mintha saját magam fogja lennék.
- Látom kezdesz rájönni. – szólaltam meg.
- Igen. Talán. Mennyi időm van? Vagy ott kinti időben számítva mennyi ideje vagyok a saját agyam fogja?
- Ott? Kb. olyan egy vagy talán két hónapja.
- Egy vagy két hónapja? – az egészmeglepett. Olyan mintha csak egy napja lennék bezárva. – és mikor jutok ki innen?
- Majd ha megtalálod a kiutat.
- Miért mondod mindig ezt? Hiába töröm az agyam nem jövök rá.
- Azért mondom ezt, mert én vagyok te.
- Nem. Szerintem még sem vagy én. Én segítenék ha megkérnének rá. Nem úgy, mint te. Én tuti nem vagyok ilyen.
- De valahol még is az vagy. Nem gondolod?
- Igen? Tényleg? Akkor olyan önző lennék, mint a bátyám? Na ezt most fejezzük be.
- Talán olyan vagy.
- Jajj miért nincs egy ép mondatod? Te állandóan ilyen vagy?
- Igen. Hisz te vagyok.
- Nem. Te biztos nem vagy én. Mert ha én te lennék biztos, hogy segítenék. De te nem segítesz így nem vagy én. Vágod?
- Igen. Csak azt nem miért vitatkozol saját magaddal.
- Nem magammal vitatkozom, mert te nem vagy én. Fogd már végre fel.
- Jól van. Ha én nem vagyok te akkor, nincs se Jake, se anya, se apa, legfőképp se Damon és sem Daniel.
- Nem. Ilyen nincs. Ők igen is léteznek. Ne akard nekem bemesélni, hogy egyedül vagyok a világon.
- Ha nem akarod, akkor ismerd be, hogy…
- Fogd már be. Nem vagyok hajlandó magammal vitatkozni. Nem csinálok magamból hülyét. – bevallom így is úgy érzem magam. Még szerencse, hogy senki sincs itt rajtam kívül, mert biztos, hogy elfordulna tőlem.
- Madie. Szívem, hallasz? – egyszer csak Damon hangját hallottam.
- Damon. Igen hallak.
- Nem sokára minden rendben lesz. Bocsáss meg, hogy mindennap bejövök hozzád, csak nem bírom ki, hogy ne lássalak.
- Miért? Mi történik? – kérdeztem.
- Képzeld el. A fiunk már olyan, mint egy 4 éves kisgyerek. – Damon biztosan nem hall.
- Eszméletlenül hiányzol. – a hangja keseredett volt. szomorú és aggódó.
- Te hallasz engem? – a könnyek megint a szemembe szöktek.
- Kérlek kicsim, adj egy jelet, amiből megtudhatom, hogy hallasz. Nagyon kérlek.
Na jó. Megpróbáltam valahogy hatással lenni a testemre. Ez elméletben bejött, de gyakorlatban semmit sem ért. Eddig.
- Madie. Megmozgattad a kezed. Tehát hallasz. – Damon hangja vidám lett. Hirtelen elsötétült minden a szemem előtt majd kicsivel később Damon arcát láttam. Óvatosan felültem. Damon leült az ágyra, és óvatosan megölelt.
- Annyira megijesztettél. Azt hittem többé már sosem kelsz fel. De megtörtént a csoda.
- MAMI! – kiabált Daniel. Gyorsan a karjaimba szaladt. Damonnek igaza volt. pont olyan mint egy 4 éves kissrác. Az én pici fiam. – hallottál mikor hozzád beszéltem?
- Igen. Minden szavadat hallottam. És tudd meg, hogy én is szeretlek. Mindennél jobban. – feleltem miközben magamhoz öleltem a fiamat.
- Annyira örülök, hogy mindennek vége. – felelte Damon.
- Mi történt velem? – kérdeztem Damont, majd Stefan szólt Danhez.
- Figyelj Daniel. Gyere rajzoljunk anyának valamit. – azzal megfogta a kezét és lementek.
- Szóval elmondod?
- Huh.. ez elég nehéz… de… öhm…
- Mondd már. – követelőztem.
- Nem tudod mennyi ideig voltál abban a pincében bezárva? – kérdezte Damon. Megpróbáltam visszaemlékezni, de nem rémlett semmi.
- Nem tudom.
- Én igen. Majdnem egy hétig. Az idő alatt valaki… nem tudom, hogyan… de átváltoztatott.
- Mi? én is? – kérdeztem összezavarodottan.
- Igen. Már te is vámpír vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése