8. Fejezet

Damon elkezdett nevetni. Egyszerűen nem értettem. Ez annyira vicces lenne?
- Damon. A testvéred bajba van te meg nevetsz rajta? – kérdeztem idegesen.
- Ezt még én hagytam ott reggel. Ez annyira vicces. Majd pont Stefan. Eleget szenvedett. – mondta ugyan úgy nevetve.
- Mi van? – kérdeztem összezavarodottan.
- Emlékszel, mikor az asztalnál ültem? Ezt a könyvet olvastam. Csak azért, mert még mindig nehezen kontrollálom magam. – most már nem nevetett.
- Értem. Akkor még mindig embereket ölsz? – kérdeztem és automatikusan elhúzódtam tőle.
- Nem. Mondtam, hogy nem fogok embereket ölni többet. – simogatta meg az arcom.
- Aggódom. Mi van ha nem vagy elég erős? – kérdeztem.
- Madie, megbízol bennem? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézett, de nem befolyásolta az elmémet.
- Persze. – válaszoltam értetlenül.
- Akkor figyelj rám – mondta majd az ölébe húzott – ha bármi történik veled vagy akárkivel és a bizonyítékok is rám mutatnak akkor megölhetsz.
- Mi? Damon én soha…
- De igen – vágott közbe. – ha megbízol bennem akkor tudod, hogy nem vagyok képes erre.
- De Damon én nem foglak megölni akkor sem ha te vagy. Nem vagyok hajlandó nélküled élni. – válaszoltam lassan és halkan.
- De látod. Nem tudom, hogy fogom magam legyőzni, hogy bárkit is megöljek. Nem tudom meddig bírom.
- De engem akkor nem bántottál. Kibírtad. – válaszoltam miközben belül éreztem, hogy valami nem stimmel Damonnal.
- Az azért volt mert akkor ittam. Másképp nem tudtam volna kibírni. – állt fel hirtelen és én az ágyra huppantam.
- Ezt többet ne. Kérlek. – kértem miközben a tarkómat fogtam mart meghúzódott.
- Ne haragudj. Nem akartam nem volt szándékos. – ölelt meg.
- Semmi baj. Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget. Oké? – kérdeztem miközben eltoltam magamtól, hogy megfogjam a kezét.
- Megígérem. – válaszolta ami látszott, hogy szívből tette.
A beszélgetés után ledőltem egy kicsit, mert nem voltam valami jó állapotban. Az egész dolog kikészített. Az ami anyával történt, hogy rájött arra , hogy Damon vámpír, és, hogy csalja apámat. De remélem Damonnak sikerült megigéznie. Egyszerűen nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom megváltoztatni az egy dolog. De akkor is. az érzés itt bennt, hogy az anyám gyűlöl… fáj. Próbálok úgy tenni, mintha ez nem így lenne de ha már sikerült elhitetnem magammal, anyám egyből bebizonyítja az ellenkezőjét. Egyszerűen szánalmas amit csinál. De ma beolvastam neki. Amit megérdemelt. Meg mert mindenkiben ott tesz kárt ahol tud.
Valamikor az éjjel közepén ébredtem fel. Damon nem volt mellettem. Amit furcsálltam. Le mentem a nappaliba hátha ott van de nem találtam sehol sem. sem a konyhában sem sehol… megrémiszt.
- Damon? – kérdeztem mert zajt hallottam.
- Nem én Stefan vagyok. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. – válaszolta kedvesen.
- Semmi baj. Nem láttad Damont? – kérdeztem hátha látta.
- Nem. Nincs fent a fürdőben?
- Nincs. Mindenhol néztem. Sehol sincs. – idegeskedtem
- Szerintem csak elment… - ebből értettem mit akar Stefan
- Jól van. – válaszoltam majd elindultam felfelé.
- Veled minden rendben? – kérdezte nyájasan.
- Mióta kedvelsz? – csúszott ki a számon.
- Attól, mert nem örülök a döntésednek nem jelenti azt, hogy nem kedvellek. – vágta rá ahogy kimondtam.
- Bocs. Nem volt szándékos. Ha nem vagyok éber ezt csinálom. – próbáltam menteni a helyzetet.
- Na persze. – gúnyolódott.
- Mondom, hogy nem kedvelsz. – adtam magamnak igazat.
- Kedvellek is meg nem is. De én nem vagyok Damon. – jelentette ki ugyanolyan hangnemben.
- Na ebből elég Stefan. – fordultam vissza, hogy a szemébe mondjam. – eddig normális voltál velem annak ellenére, hogy nem kedvelsz most meg bunkózol. Van elég gondom nem kell, hogy téged is elviseljelek. Elegem van ebből érted? Rohadtul ki vagyok idegileg amire te is rá teszel a kedély változásaiddal. Nincs rá szükségem. Szépen kérlek csak ha muszáj akkor beszéljünk, mert egyszer ilyen vagy máskor meg olyan.
- Erre csak azt mondom, hogy saját magaddal cseszel ki ha Damonnal vagy. Még mindig veszélyes. Nem tud magán uralkodni. – vágta rá miközben egy pohár valamit ivott.
- De meg fog változni. – közöltem vele.
- Damon sosem változik. Annyival másabb,hogy szerelmes. – állította az ellentétjét.
- Te nem hiszel benne. – jelentettem ki.
- Nem. Nem igazán. Damon mióta vámpír mindig csak gyilkot. Ezzel bünteti saját magát amiért beleszeretett Kathrine-be. – tájékoztatott.
- Köszi, hogy ismerteted azokat amiket tud. – szólalt meg Damon majd becsapta az ajtót. – állj le Stefan mert megöllek. – szorította a nyakát Damon.
- Damon ezzel nem oldod meg. Engedd el. Elég. Ez is bántani fog. – próbáltam lehúzni a kezét Stefanról de mint a kő. Meg sem mozdult.
- Most megúsztad öcsi. De ha még egy ilyen lesz végzek veled. – fenyegette Damon és az arca eltorzult amitől megréműltem.
- Én felmegyek a szobába. – válaszoltam majd elrohantam.
Mindig megrémiszt ha ilyennek látom. Olyan más. Mintha nem ő lenne. Olyan mint egy szörnyeteg. De ez csak egy álarc. Mikor kitörnek belőle az ösztönei.
Hirtelen hangos zokogásba törtem ki. Nem a félelemtől hanem attól ami velem történt. Összeroppantam. Visszafogok esni a depresszióba. Érzem. Befog következni.
- Madie. Semmi baj. Nyugi ne sírj nem lesz semmi baj. – ennyit hallottam az egészből.
Visszaestem.
Másnap reggel mikor felkeltem nem szóltam senkihez.
- Szia Madie. Hogy vagy? – kérdezte Damon de nem feleltem. – Madie minden rendben? – még mindig nem feleltem. – Madie megijesztesz. Hallod? Madie.
Nem tudtam válaszolni. Nem volt kedvem semmihez. Minden olyan más, olyan szürke és élettelen. Semmi sem olyan mint eddig, megváltozott. Az érzés olyan mint egy szörnyeteg ami körbe vesz. Magához ránt mintha pórázon tartana. Már nem enged el. Soha többé…
- Miss Roberts. Hall engem? –kérdezte egy férfi. Lassan bólogattam.
- Mi történik vele doktor úr? – idegeskedett Damon.
- Depresszió. Esetleg tudja, hogy volt már neki? – érdeklődött a férfi.
- Régen az volt. De az okát nem tudom. – hazudott az orvosnak.
- Kár, hogy nem tudja mert az eseteg 34%-ka ugyanattól szenved mint azelőtt. – ismertette a dolgokat.
- Köszönöm doktor úr. – jelentette ki Damon majd lekísérte az orvost.
Magam elé bámultam összekuporodva az ágyon. Minden sötét volt. Megsem mozdultam. A szörnyeteg egyre jobban szorított. Most már mozdulni sem tudtam. El nem enged többé. A sötétségbe zár. Az egész olyan mintha egy sötét hideg pincébe zárnának. Az egyiki felem eltűri de a másik – jelen esetben a gyengébbik – alig hallhatóan ordít, hogy valaki segítsen ki szabadulnom. De nem hallja senki. Túl halk. Nem elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljon. A másik énem legyőzi.
- Madie minden rendben lesz. Felhívtam Jake-et. Nem sokára itt van. Ne aggódj. Minden rendben lesz. – válaszolta Damon. Mikor kimondta Jake nevét rá néztem. Ettől elmosolyodott.
- Ne. Ne menj. Maradj. – ennyit tudtam mondani miközben szenvedtem…
- Nem megyek sehova. Ne félj. Itt maradok veled. – fogta meg az arcom.
- Félek…- erőlködtem de kimondtam.
- Nem kell félned. Nem bántunk. Nem lesz semmi baj. – ölelt magához Damon.
Ha nem a saját szememmel látom, hogy a szemébe szenvedés van akkor el sem hiszem.
Szenved akárcsak én… Ő attól, hogy ilyen maradok, én attól, hogy végleg elnyel és meghalok. Mindketten rettegünk.
Damon felemelt és kivitt a nappaliba. Lerakott az egyik székre ami az ablak előtt volt. az ablakon csak bámultam kifelé. Az idő, borongós volt. Pont, mint amilyen én vagyok. Damon mellettem térdelt és valamit mondott és mutogatott is de nem tudtam figyelni. Olyan voltam mint egy élő halott…
Nem sokkal később egy hangot hallottam ami villámcsapásként ért.
- Jake! – mondtam majd megfordultam.
- Madie. Itt vagyok semmi baj. – szorított magához.
- Félek. – válaszoltam. Ahogy Jake magjött erősebbnek érzem magam.
- Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Megígérted, hogy nem lesz ez igaz? – nézett a szemembe. Sírt. Nem láttam még ennyire szenvedni.
Ösztönösen az arca felé fordultam, hogy letöröljem a könnyeit.
- Damon. Hol van Damon? – kérdezte a hang ami egyre erősebb volt bennem.
- Itt vagyok szerelmem. Nem megyek sehová. Veled maradok. – ígérte majd a kezemet szorította.
- Annyira más. – hallottam Jake hangját. Még mindig szenved.
- Jake. Ne sírj. – nyugtattam meg.
- Nem sírok hugi. – válaszolta mosolyogva.
Megpróbáltam felállni de nehezen ment. Egyszer csak Stefan termett mellettem, és megfogott mi előtt elesnék.
- Sajnálom. – nézett rám szomorúan.
Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen elnyelt megint a szörnyeteg…
3 nappal később.
Reggel volt. a nap sütött. A madarak csicseregtek. Damon mellettem feküdt mikor felébredtem, majd simogatni kezdett. Elmosolyodtam. Damon örült neki. Látszott rajta, hogy nyúzott… miattam.
- Nézd süt a nap. – mutatott az égre.
- Szép. – válaszoltam és élveztem a napsugarait az arcomon.
A szörnyeteg kezd visszavonulni. Érzem erősebb lettem. Annyira, hogy fel kelljek végre az ágyból magamtól. Itt az ideje. Nem szabad hagynom magam. Emlékszem mikor először történt ez. Jake és apa segítettek. Anyu nem mert nem bírta azt, hogy szenvedek. Pedig részben az ő hibája ez az egész…
- Egyre erősebb vagy kicsim. – szólalt meg Damon miután felöltöztem. Meg fogta a derekam majd folytatta. – elég erős vagy ahhoz, hogy beszélj?
- Azt hiszem menni fog. – válaszoltam
- Rendben. Akkor beszélgessünk. Mi az amitől félsz? – lehúzott a karjaiba.
- Mindentől… attól, hogy elveszítelek, hogy semmi nem jön rendbe… a szörnyetegtől…..
Mikor Damon meghallotta a szörnyeteg szót rám nézett.
- Milyen szörnyeteg? – kérdezte
- Ami körbe vesz itt bent. Ami néha mindent erősen beborít és eldug egy pincébe ahonnan senki sem hall… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elűzzem… nem megy el soha…. Soha…. – válaszoltam miközben leültem a székre.
- Próbálj meg koncentrálni… ne hagyd, hogy győzzön. Ne engedd neki. te erősebb vagy.
Segíteni próbált… de ő nem ismeri… ő nem megy el soha….
Mikor Damon elment vásárolni én egyedül maradtam Stefannal a nappaliba.
- Jobban vagy? – kíváncsiskodott.
- Mintha érdekelne. – vágtam a képébe.
- Úgy kezelsz, mint mások Damont. – állapította meg a helyzetet aztán felállt és folytatta. – nem értem miért nem hiszel nekem… ismerem Damon és…
A többit nem halottam mert kiszöktem a házból. Futottam. Egészen anyáékig…
Észre vette, hogy a szörnyeteg még nem tűnt el.
- Menj innen, hagyj. – kiabáltam.
- Madie? – hallottam apa hangját amint megijedt.
- ELÉG. HAGYJ BÉKÉNY SZÖRNYETEG. NEM AKAROM, HOGY ITT LEGYÉL BENNEM TÜNJ INNEN… ELÉG VOLT. HAGYJ BÉKÉN…- kiabáltam és ütöttem magam, hogy távozzon de nem ment sehova… nem enged el…
- Madie. Nyugi. Hallod? Hugi kérlek én vagyok az Jake. – hallotam ahogy küzd…
- Jake segíts nem hagyj békén… nem tűnik el sosem…. Kikészít. – zokogva borultam a vállára.
- Semmi baj. Minden rendben lesz. – ígérte majd megcsörrent a telefonja. – Tessék?... Tudom itt van velem… ne aggódj Damon…
- Damont akarom. – zokogtam. – csak Damont…. Mond neki, hogy jöjjön értem… haza akarok menni…
- Semmi baj. Mindjárt itt lesz. Nem kell félned. Gyere feküdj le az ágyamra. Pihenj. – észre sem vettem mikor megérkeztünk a szobájába. – most pedig mond el mitől félsz.
- Tőlük… nem Damontól hanem tőlük… azoktól akik akkor voltak. Damon sosem bántana. Hol van már Damon. – teljesen össze voltam zavarodva. – Damont akarom. Damon hol vagy?
- Semmi baj nem sokára itt lesz. Pár perc. Hallod. Madie ne add fel. Megígérted, hogy nem esel vissza… ne csináld. Madie kérlek. – zokogott. Jake félt. Anyuék is bejöttek hozzánk.
- Madie kislányom. – nyúlt felém anyám de én nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Ne. Ne érj hozzám menj innen. Nem akarom, hogy itt legyél… hagyj békén… elég volt… - csak mondtam és mondtam amitől anya megréműlt.
- Madie. – hallottam Damon rémült hangját.
- Damon. – bújtam hozzá.
- Ne csinálj ilyet többet megértetted? Megijesztettél. Stefan is ideges. – remegett…
- Persze Stefan… mintha érdekelné is, hogy mi van velem. Gyűlöl amiért veled vagyok… utál mert téged szeretlek. – válaszoltam és egyre erősebben bújtam hozzá.
- Nem. Stefan nem gyűlöl. Most nem. Csak aggódik. Fél, hogy bajod esik. – próbált hazudni. De engem nem ver át.
- Haza akarok menni. – mondtam neki miközben próbáltam felállni.
- Kicsim otthon vagy – nyúlt felém anya.
- Nem menj innen. Ez nem az otthonom. Többé nem mert te egy szörnyeteg vagy. Pont olyan mint aki bennem is van. – válaszoltam de egyszerűen nem tudtam mit beszélek csak mondtam. Egyet akartam. Azt, hogy megszabaduljak az érzéstől. De ezt nagyon.
Damon fel vett a karjába majd elindult hazafelé. Az út hosszú volt. a térdeimet felhúztam az ülésen. A szörny nem enged el. Nem akar elmenni.
- Gyere otthon vagyunk. – emelt ki a kocsiból Damon.
- Szent isten. Madie. Minden rendben? – kérdezte Elena. Az agyam azt hitte, hogy Kathrine.
- Menj innen Kathrine. – bújtam Damonhoz.
- Nem. Nem vagyok Kathrine. Elena vagyok. – nézett rám ijedten.
- Sa-sajnálom. Csak annyira hasonlítotok… - ennyit bírtam kinyögni mert minden elsötétült.
Egy réten voltam. Minden csoda szép fényes volt. a madarak csicseregtek, a nap sütött. Minden olyan vidám volt. Egyszer csak egy lányt láttam. Felém jött. Az arcát még nem láttam, csak akkor ismertem fel magam mikor közelebb ért. Mosolyogtam.
- Nem szabad, hogy megint győzzön. Nem hagyhatjuk. – nézett rám a lány
- Tudom. Csak olyan erős. – válaszoltam.
- Ne aggódj. Nem lesz olyan erős többé. Damon, Jake, és Apa iránti szereteted legyőzi őt. Higgy nekem. Vagy csak emlékezz vissza az elsőre mikor elfogott. A szeretet mindent legyőz. – válaszolta a lány aki azaz énem volt aki a sötétben a csöppnyi fény.
- Szerinted eltűnt? – kérdeztem mikor egy fuvallatot érzetem.
- Ha úgy érzed, hogy készen állsz a visszatérésre akkor igen. – mosolygott.
- Igen. Készen állok. Itt az ideje vissza térnem. – válaszoltam majd hirtelen felébredtem.
- Madie. Minden rendben? – kérdezte Damon.
- Igen. Eltűnt. Nincs többé. – válaszoltam majd elmosolyodtam.
- Végre. Annyira aggódtam. – válaszolta Damon majd magához húzott.
Minden világos lett. A sötétség eltűnt. Az életem visszatért a régi kerékvágásba.
Lementem a nappaliba. Minden olyan már. Minden a régi.
- Damon tudom mi vagy. – hallottam meg Jake ideges hangját – Te egy mocskos vámpír vagy.
Vagy még sem a régi…