Sziasztok! :D

Meghoztam az új fejezetet. Remélem örültök. A történetben nagy fordulatot vettek a dolgok, de a többit, majd megtudjátok :) Viszont lenne egy kérdésem. Mit szólnátok hozzá, ha minden új fejezetnél lenne egy icike-picike részlet? A válaszotokat a Chat-ben mondjátok majd meg.
Szóval akkor jó olvasgatást, puszi és ölelés na meg a többi jó :)

63.

Másnap reggel, vagyis hajnalban arra ébredtem fel, hogy Damon elkezdett tapsikolni, és hangosan mondta:”Ébresztő”.

-         Mi a bajod? Itt még alvó lelkek vannak. Kérlek hagyj békén. – válaszoltam, mint egy hisztis tinédzser majd a fejemre húztam a takarót, meg a párnát. Damon egy mozdulatal lerántotta rólam őket, majd mikor ránéuztem csak ennyit mondott:
- Mozgás. Itt az ideje edzeni.

-         Hogy mi? – kérdeztem hisztérikusan. – Damon te megőrültél?

-         Nem, nem őrültem meg. Vagy megakasrz halni? Ashley-nek megvannak a kapcsolatai, így könnyedén összehozhat egy hatalmas vámpírhadsereget. Bele kell húznunk mielőtt még késő lenne. – mondta idegesen, majd kiment a szobából.

Gyorsan összekaptam magam, aztán elővettem a szürke melegítőmet, és lófarokba kötöttem a hajam. Lesiettem a nappaliba ahol megpillantottam Stefan gyűrött álmos arcát. Halványan rámosolyogtam, majd együtt mentünk a hideg hajnalba.

Damon és Daniel már kint voltak. Daniel kicsit bosszúsan beszélt Damon-nel de azt, hiszem ez értehtő.

-         Szóval felkészültetek? – kérdezte vidáman.

-         Van más választásunk? – folytatta Stefan.

-         Várjunk csak… nincs. – vágta rá Damon szarkasztikusan.

-         Miért csináljak ezt? Főleg ilyen korán. Az ágyam még mindig üvölt utánam, pedig egész éjjel vele voltam. – közöltem, majd egy hatalmas  ásítottam. 

-         Madie kérlek. Elmagyaráztam nem?

-         De nekünk van 2 boszorkányunk... – vágta rá Daniel.

-         Pontosabban egy, mert nem tudjuk holvan Alex… - mondtam. – de Bonnie elég erős. És az ő segítségével, Biztos sikerülne legyőzni őket…

-         Madie, hát nem érted? Nem akarok mást használni. Végre egyszer én akarok felülkerekedni az egészen, segítség nélkül. Nem akarom, hogy azt mondjak, hogy béna vagyok, mert nem oldok meg semmit magamtól. Madie fogd fel végre, hogy egyedül akarom megoldani. Végre egyszer én akarlak megmenti. – ekkor fogta magát visszament a házba, becsapva magaután az ajtót. Nem teketóriáztam, utánna szaladtam.

-         Damon én sajnálom, csak…

-         Csak mi? Nem elég amit kapsz? Csak szólj, és megadom amire vágysz. Vagy nem ezt teszem? Amit kiejtesz a szádon megteszem. Egyet kellett szólnod, és vittelek Miami-ba. – kérdezte idegesen. A szemei égtek a haragtól.

-         Tessék? Te komolyan azt gondolod, hogy ezért kellesz? Mert akkor rohadtul rosszul hiszed. És nem kell tőled ezentúl semmi. Ez volt az eddigi legdurvább kijelentésed Mr. Salvatore. – vágtam vissza.

-         Na tessék. Látom igazam volt, mert különben nem húztad volna fel magad ezen. Tudod mit nem értek? Hogy miért vagy velem? Daniel-el sem foglalkoztál soha rendesen…

-         Mi? Hogy nem foglalkozom vele rendesen? Te hányszor voltál mellette? Hányszor segítetted át a nehéz helyzeteken? És még te beszélsz? Mikor megtudtad, hogy gyerekem lesz a fejedbe vetted, hogy elmész megkeresni Katherine-t. pedig tudtad, hogy mennyire szükségem volt rád….

-         Sajnálom. Ez azért volt, mert megakartalak titeket védeni. És arról meg nem tehetek, hogy ilyen anyád volt…

-         Te az anyámat ne vedd a szádra, megértetted? Attól, ahogy bánt velem még nem jeletni azt hogy sosem szerettem.

-         Komolyan? Akkor miért nem rohansz hozzá? Miért nem mondod meg neki?

-         Mert talán az anyám meghalt…

-         Akkor menj utána… - ekkor elakadt a szavam.

-         Tes-tessék? – erre Damon már nem válaszolt. – hát rendben. Vedd úgy, hogy a te számodra többé nem létezem. – ekkor megfogtam a karikagyűrűm, majd a földhöz vágtam és felrohantam az emeletre.

Elővettem a bőröndjeim, immáron nem tudom hányadszorra, de azt tudom, hogy ide sohatöbbé nem jövök vissza.

Eszeveszetten apkolni kezdtem a ruháimat, és a cuccaimat.

-         anyu? Anyu mit csinálsz? – kérdezte Daniel megriadva.

-         Elmegyek. Nekem erre nincs szükségem. Nem kényszerítelek, ha akarsz velem jössz, ha nem hát elfogadom.

-         Anyu én nem akarom, hogy elmenj…- felelte Daniel. Megfordultam majd odaléptem hozzá.

-         Kicsim. Mi mindig egy család vagyunk. Szeretném, ha tudnád, attól, hogy én elmegyek, nem jelenti azt, hogy nem foglak szeretni. Én mindig az anyukád leszek, történjen bármi. És tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. – feleltem, majd magamhoz szorítottam.

-         Én is szeretlek. – válaszolta Daniel halkan.

Miután elkészültem, lementem az alsó szintre. Stefan épp felfelé jött.

Damon a nappaliban volt, de nem foglalkoztam vele. Elindultam kifelé, ahová Stefan követett.

-         Madie nem muszáj ezt tenned. Nem kell elmenned. – mondta Stefan, miután becsukta az ajtót.

-         Nézd, muszáj, mert azaz alak, akit tegnap este még a férjemnek véltem mamár a halálomat kívántam. Szerinted? Maradjak itt? Nem tehetem. Nem tudok. Nem megy. Ezekután már nem tudom szeretni. Visszamegyek Miami-ba, majd ott el leszek. Bár messze leszek Daniel-től.

-         Nem kell messze lenned. A régi házatokat megcsinálták már. Ott is tudsz lakni. És nem leszel messze a fiadtól. Plusz van egy kis meglepetésem is. Na? benne vagy? – kérdezte Stefan mosolyogva.

-         Persze, hogy benne, - feleltem. Stefan ekkor elvette tőlem a bőröndöket, majd berakta a pici piros sport autójának a hátsó üléseire, majd elindultunk a régi házunkhoz.

Stefan csendben volt, én meg nem tudtam megszólalni. Szomorú voltam, mert amit eddig felépítettem ledőlt.

Akkor tértem észre, mikor a házunk előtt voltam. Ugyanúgy nézett ki, mint a felgyújtás előtt.

Stefan kivette a cuccaimata kocsiból, majd elindultunk az ajtófelé.

Mikor oda értünk a kezembe nyomtam a kulcsokat, amin meglepődtem.

-         Nem volt nehéz megszerezni. – mondta mosolyogva. Válaszként én is rámosolyogtam.

Kinyitottam az ajtót, majd amint beléptem láttam, hogy a konyha ugyanúgy volt berendezve csak más bútorokkal. A házban a tisztaság és a frissesség illatát áramlott. Leraktam a táskámat, majd felmentem az emeletre. A szobám ajtaja nyitva volt. Beléptem.

A bútorok ugyanúgy, mint régen. Egyetlen változás volt csak. Nem volt kiságy. Mikor legutóbb itt voltam, még meg volt. Ebből látszik, hogy az idő nagyon gyorsan megy.

-         Szóval? Mit szólsz? Ez az én kis meglepetésem. – mondta Stefan az ajtófélfának támaszkodva.

-         Stefan ez mesés. Köszönöm. – mondtam majd megöleltem. Ezúttal jól esett.

-         Nagyon szívesen. Örülök, hogy boldoggá tettelek. – válaszolta. Lassan elengedtem majd a szemébe néztem. – tudnod kell, hogy ha szükséged van segítségre, rám számíthatsz.

-         Köszönöm. De vigyázz lehet kifogom használni. – mondtam viccesen.

-         Állok elébe. – vágta rá.

-         Akkor kezdjük is. Segíts kipakolni. – mondtam mire Stefan csak ennyit mondott.

-         Mivel és hová?

Először a ruháimat kezdtük kipakolni, majd a többi tárgyat. Egészen estig pakoltunk, és közben nagyon jól éreztük magunkat. Stefan jó hatással volt most rám. Míg ott volt elfeledtem minden gondomat. Stefan nagyon jó hatással volt rám. Nem merültem el az önsajnálatban, és nem agyaltam Damon-ön. Végre könnyűnek éreztem magam. Mikor elkészültünk, Leültünk a nappaliba.

-         Köszönöm, hogy segítettél. – mondtam hálásan. – ha te nem vagy akkor én még mindig lelennék maradva. És talán már a fájdalom is felemésztett volna…

-         Ez miatt nem kell aggódnod. Én mindig itt leszek neked. – felelte, majd megfogta a kezem. Ebben a pillanatban egyfajta bizsergés fogott el. akkor éreztem ilyet mikor Damon először csókolt meg.

-         Tudom, és köszönöm. Te is számíthatsz rám. – válaszoltam. Stefan rám mosolygott. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, Amikor megcsókolt.

Ez a csók volt az, amire egész életemben vágytam. Lágy volt, de mégis határozott, tele érzelmekkel. A szívem most biztosan megdobbant volna.

Stefan a derekamra tette a kezét, majd közelebb húzott magához. Ismét bizseregni kezdtem.

Ezúttal nem löktem el magamtól. Átadtam magam az érzésnek, és elmélyedtem benne. Ez az ami hiányzott az életemből. Hogy valaki éreztesse azt, hogy szeret. Damont-től ezt nem kaptam meg.

Stefan csókja jobb volt, mint bárki másé. Lassan elengedett. Egy ideig néztük egymást, majd a földre szegezte a tekintetét, aztán megszólalt:

-         Ne haragudj, nem tudom mi történt, én…

-         Ne. semmi gond. Nem haragszom. – feleltem. Stefan rám nézett.

-         Tényleg?

-         Tényleg. – feleltem, majd ismét megcsókoltam. Ez már sokkal erőteljesebb volt.

Felkapott, majd felvitt a szobámba. Lerakott az ágyra. De még mindig csókoltuk egymást. Egy másodpercre sem engedtem el. rájöttem, hogy nekem rá van szükségem.

Stefan óvatosen levette rólam a felsőmet, majd a földre dobta…