44.
Lassan három napja ebbe a büdös szobában vagyok. egy árva lelket sem láttam az elrablóimon kívül. És Steve sem jött be egyszer sem.
- Nesze itt egy újabb adag vér. Ha nem akarsz megmumifikálódni, akkor, igyál. A saját érdekedben mondom. – közölte a boszorkány.
- Mi közöd van hozzá? Egyszer úgy is mindenki meghal. Miért ne segítenék a halál kezének? Egyszerűbb a dolga… - feleltem. Attól a pillanattól kezdve semmi sem érdekelt. Egyedül csak az, hogy meghalhassak, és véget vessek az egész addigi szenvedésemnek…
- Eddig minden áron kiakartál jutni, most meg… nem tudok rajtad kiigazodni… - az arcvonásai megváltoztak. Gyűlölködőből védelmezővé vált. – hidd el nekem sem fűlik a dologhoz a fogam. De megkell tennem, különben Steve megöli a menyasszonyomat, és a fiamat.
- Tessék? És ezt… ezt te hagyod? Hisz boszorkány vagy! Könnyen megtudnád ölni, és minden rendben lenne. – mondtam, majd megpróbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Legyengültem. Napok óta nem ittam vért. Ebből is látszik, hogy gyűlölök vámpír lenni. de ez boldogít. Hisz hamarosan itt hagyom az örökkévalóságot, és mindennek véget vetek. Már nem számít többé senki.
- Te könnyen beszélsz. Te még nem voltál ilyen helyzetben. Nem ismered őt. Rosszabb, mint Katherine. Ezerszer rosszabb. – a srác arcvonásai dühösek lettek.
- Nem. Nem tudom. De hidd el nekem sem jobb… - a hangom elcsuklott. – kiderült, hogy Katherine az anyám, és Steven meg az apám. persze ez mind akkor derült ki, miután Mystic Falls-ba költöztem. Ha tehetném, mindent megváltoztatnék. Én nem erre vágytam. Erre csak az eltöltött napok alatt jöttem rá, hogy az egész eddigi életem amit itt töltöttem egy nagy semmi. nem tettem semmi jót. Nem ért semmi jó dolog…
- Ezt ne mond. A fiad. Ő nem számít? – szakított félbe hirtelen. Ezen elgondolkoztam. De ha úgy vesszük, többé már nem a fiam, hisz mindig Victoriaval van, ami egyre idegesítőbb. Az egész akkor tett be, mikor Alex valahogy megváltoztatta…
- De számít. Csak nem olyan egyszerű. Daniel még… még gyerek lenne. De hirtelen egy varázslat miatt… felnőtt lett, és ezzel együtt teljesen elveszítettem. – válaszoltam. A srác, nagyot sóhajtott, majd rám nézett.
- Ez akkor sem elég ok arra, hogy ne igyál. Mi lesz akkor, ha a családod holtan talál? Azzal megoldod? Mert szerintem nem. Ezzel magadon könnyítesz, de a családodnak ártasz, mert elvesztenek egy számukra fontos embert. Az én családom is azt hiszi, hogy meghaltam… - felelte. Tele volt félelemmel, aggódással, és bizonytalansággal. Elgondolkoztam azon, amit mondott. Belegondoltam abba, hogy megtörténne, mindez, amit elterveztem. Hogy meghalok, és soha többé nem leszek már. Láttam, amint Stefan, Elena, Caroline, Alex, Ashley, Katherine, apa, Victoria, Daniel és Damon itt állnak a sírom felett. Daniel nagyon szenved épp úgy, mint Damon, és apa. De legjobban talán Katherine arcvonása lepett meg. Zokogott, és látszólag majd belehalt a fájdalomba.
Nem. Nem érdekelt semmi. Túltennék magukat rajta, egy-két hét. Talán több, de egy idő után, úgy is elfelejtenek. Tudom.
A boszorkánnyal nem beszélgettünk többet. Kiment. Biztosan megjött Steve.
Én elaludhattam, de elég furcsa álmom volt.
Ugyanitt a szobában voltam, és egy hatalmas fehérfény töltötte be a szobát. Alig tudtam kivenni a benne lévő alakot, de egy idő után sikerült. Egy női alak. Lassúléptekkel közeledett felém. Én ösztönösen hátráltam. Valahogy ismét embernek éreztem magam. Ahogy vércsörgedezett az ereimben, ahogy a szívem vert, és éreztem a saját test melegemet.
De a nő csak közeledett. Nem tudtam kivenni az arcát. De féltem.
- Remélem nem félsz tőlem. – a hangja nagyon ismerős volt.
- Anyu? – kérdeztem, de mire választ kaphattam volna, megláttam az arcát.
- Ugye nem gondolod komolyan mindazt, amin az utóbbi napokban agyaltál? Nem adhatod fel az életedet. Szükség van rád. Teljesen mindegy, hogy miben, hogy, hogyan. Nem halhatsz meg, kicsim. – anya leguggolt elém. Lassan, óvatosan az arcom felé nyúlt. Úgy éreztem, mintha megsimogatta volna az arcom.
- De ez nem ilyen könnyű. Mióta ide jöttem nincs semmi jó az életben. És ne gyere te is Daniellel. Ő teljesen más. És mostanában olyan, mintha…
- Tudom. olyan, mintha nem a fiad lenne. Ezt éreztem én is, mielőtt meghaltam volna. minden idődet Damon-nel töltötted, és én teljesen elveszettnek éreztem magam. Egy ideig Jake jött hozzám, de miután Bonnie meghalt, elment az apjához Miami-ba. Ekkor már úgy éreztem, hogy gyűlöltök, hogy már nem kellek nektek. Szerettem volna mindent megváltoztatni, de már végleg elhagyott minden erőm, e felől. Mikor elmentél te is Miami-ba végleg elvesztettem minden reményemet. Mintha én már nem is számítottam volna. te elhagytál, Jake elhagyott. Mély depresszióba estem, és magamra gyújtottam a házat. De a legutolsó pillanatban rájöttem, hogy ezzel másoknak ártok. Nekem könnyebb lesz, de mások szenvedni fognak. Már megbántam az egészet. Főleg akkor jöttem rá erre, mikor láttam, amint kiborulsz. Rájöttem, hogy igen is számítok neked, mindazok után is, amit tettem veled. De ezen már nem tudok segíteni. A halálból már nem tudok visszajönni, hogy segítsek. Pedig hatalmas szükséged lenne rá. Rád nézek és látom, amint a szenvedés felfalja minden erődet. Ez ellen nem küzdesz, hisz azt akarod, hogy vége legyen, és magától majd elmúlik, és, hogy a halál majd megvált mindent. De tévedsz. Majd ha a sírod felett látod mindazt a sok embert, akiket szerettél, rájössz, hogy sok szenvedést okoztál ezzel nekik. És mindennél jobban vágysz arra, hogy újra élhess. És ezt sajnos tapasztalatból tudom. – még sosem hallottam ilyen nyíltan beszélni az érzéseiről. Talán igaza van. Ha egy picikét is szeretem őket, nem hagyom magukra.
- Én attól félek, hogy nagyobb szenvedést okozok azzal, ha így látnak. Talán sokkal jobb lenne, ha nem látnának sehogyan sem. egy idő után könnyebb lesz nekik is…
- Könnyebb? Te túl tudtad tenni magad a halálomon? És szerinted apád? Jake? És Daniel? Ők nem számítanak, akkor gondolj Damon-re, akit mindennél jobban szeretsz. Ne add fel az életet. Nézz magadra. Egy gyönyörű feleség vagy, akinek egy hatalmas szerető családja van. Van ennél jobb? – a válaszom egyértelműen nem volt.
- De egy valaki azért hiányzik. Az édesanyám. Anya én veled akarok lenni…
- Css. Ilyet ne mondj, kérlek. Nem lehetsz velem. nem tudnám elviselni, hogy csak velem legyél. Azt akarom, hogy boldog légy… - mielőtt bármit is válaszolhattam volna csendre intett. – a családoddal. Nem velem. – közölte majd eltűnt.
Ekkor felébredtem. Olyan furcsa érzés tört rám. Visszajött az életkedvem. Elvettem egy adag vért és inni kezdtem. Ahogy végig folyt a tokrom enyhíteni kezdte az eddig alig érzett torok égést. Minden korttyal egyre erősebb lettem. Mikor végeztem az összessel kitörtem a szobából.
A külső szobában lévő emberek mind rám pillantottak. Hús-vér emberek voltak.
- igen arra emlékszem… - valahonnan Steven hangját hallottam. Majd egyszer csak előttem állt. – no, lám- lám-lám. Csak nem bátorkodott kiszabadulni innen a mi kis üdvöskénk?
- Egy dologra büszke vagyok. Hogy ebben az anyámra ütöttem, és pontosan jól tudod kiről beszélek. – közöltem közömbösen, és csípőre tettem a kezemet.
- De nagy lett a szád, lányom…
- Ne hívj így. Közöd sincs hozzám. – szakítottam félbe.
- Ebben igazad van. De kellesz, hogy megöljem az anyádat, Katherine-t. eleget szenvedtem miatta, most ő jön. És te vagy a csali… amint kitalálnak valamit, Katherine eljön megölöm, majd mindegyik családtagoddal egyenként…
A boszorkány szíven döfte. Mindenkit meglepett. Legfőképpen Stevent.
- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. Eleget szenvedett az életében. – közölte Steven-nel, aki holtan összerogyott. – mindenki indulás haza. Az egésznek vége van. – kiáltotta. A házban lévő emberek mind szétszéledtek. Csak mi ketten maradtunk ott.
- Ugye azt tudod, hogy butaságot csináltál. Csak ő tudta, hogy hol van a mennyasszonyod és a fiad. – mondtam,miután kiürült az egész ház.
- Tudom. De vannak dolgok amiken már nem tudunk segíteni. – válaszolta.
- Ilyen könnyen adod fel? nézd, tudom nem könnyű. Hallgass most te rám. Hidd el ezzel nem oldod meg a dolgot, ha feladod. Ki is mondta nekem? – tettem fel a költői kérdést.
- Tudom, csak… félek. Mi van ha elvesztettem őket?
- Á-á-á. Ilyenre még gondolni se merj. Boszorkány vagy. Meg tudod őket találni. – mondtam, mire ő csak ennyit válaszolt.
- Megátkozott, hogy amint valaki megöli, az erőmet elvesztem, így képtelen leszek bármire is…
- Hogy mi? Nem. ez biztosan nem lehet. Nem képes ilyenre ha csak nem használt egy másik…
- Boszorkányt, akit megölt. Az átok visszavonhatatlan…. – közölte. A szemében félelem égett, és bánat. Nem csoda, hisz elvesztette az erejét.
- És nem lehetne segíteni valahogy ezen? Mert nekem van egy boszorkány ismerősöm aki…
- Köszönöm kedves vagy, de nem tudsz segíteni. Most már halandó vagyok… - szakított félbe. Elindult az ajtó felé. De mielőtt hagytam volna elmenni eszembe jutott, hogy nem tudom még a nevét.
- Várj! Még nem tudom a neved.
- Eric. Eric Limmer. – mondta, és azzal a lendülettel el is távozott. Egyedül maradtam a hatalmas, csendes és meglehetősen büdös házban. Körbe kutakodtam valami telefonért, de sehol semmi. megnéztem az összes létező szobát. Néhol egy-két poros, üres, pókhálós szekrényen kívül nem találtam mást. Némelyik szobában ágy is volt, de már azokat is elég régen használták. Figyelmes lettem egy lefelé vezető lépcsősorra, mikor kijöttem az utolsó szobából.
Elindultam lefelé. Nem láttam semmit, mert sötétség honolt mindenütt. Tapogatózni kezdtem, egy villanykapcsolóért. Azt hiszem egyszer sikerült valami összenyomni a falon, mert valamitől trutyis lett a kezem. 10 percen keresztül tapogatóztam, míg végül sikerült találnom egyet. A lámpa fénye halvány volt, de bőven elé ahhoz, hogy körbe tudjak nézni.
Hangokat hallottam. Lassú, ritka, halk lélegzetvételt. Valahol egy ember feküdt. Elindultam halkan a hang irányába. Valahol a pince legmélyén egy férfi feküdt. Félig holtan. A haja poros volt, a bőre kiszáradt. Felfordítottam, hogy megállapítsam az állapotát. Az arc ismerős volt. Ryan arca nézett vissza rám. Félig holtan.
- Ne. Nem. Ez nem… Ryan, hallasz engem? – pofozgattam az arcán és szólongattam, de semmi jel. – nem, halhatsz meg hallod? Ryan könyörgöm… - a lélegzés elállt. Egyetlen egy választásom volt, hogy megmentsem de talán egy életre bánni fogom.
Beleharaptam a csuklómba, ahol az ütő erem van, és Ryan szájához tettem. Megpróbáltam bejuttatni a véremet a szervezetébe, mielőtt begyógyulna. Lassan nyelni kezdte. Megmenekült. Végre… valami jó is történt velem ma. Lassan kinyitotta a szemeit, és rám nézett. Halványan mosolyogni kezdett.
- Semmi baj. Megmenekültél. Nincs semmi baj. – nyugtattam.
- Madie. Most álmodom, vagy tényleg te…
- Csst… - az ujjamat óvatosan a szájára tettem. Túl gyenge ahhoz, hogy beszéljen. – ne beszélj, gyenge vagy. Nem álmodsz. Minden rendben van. Élsz és ez a legfontosabb. – feleltem, és kutakodni kezdtem a zsebeiben egy telefonért.
- Mi-mit csinálsz? – dadogta.
- Csak egy telefont keresek, hogy elmenjünk innen. – feleltem.
- A bal zsebemben van. – ismét dadogta. Köszönet képen rámosolyogtam. Ryan becsukta a fejét, és mély lélegzeteket vett. Egyre erősebb volt, minden egyes levegővétel.
Ránéztem a telefonjára, de nem volt itt lent térerő.
- A francba. Ryan te itt maradsz. Kimegyek telefonálni, ne csinálj hülyeséget, csak feküdj és lélegezz. Rendben? – kérdeztem, mire ő bólintott. Felszaladtam, az udvarra, és tárcsázni kezdtem Damon telefonját.
- Igen? – kérdezte egy nyúzott hang.
- Damon? Damon én vagyok az Madie. – mondtam, mire Damon egy hatalmas sóhaj után válaszolta.
- Kicsim, hol vagy. Úgy aggódtam érted,minden rendben veled? Jól vagy? – Damon bombázott a kérdésekkel amire alig tudtam válaszolni.
- Igen jól vagyok. És most már Ryan is de ezt majd… - ekkor hatalmas huppanást hallottam lentről. – úristen. Ryan!! – kiáltottam és lerohantam a pincébe. Ryan szívébe egy rozsdás fém darab állt. – Ne! Ne, ne-ne… - ha dobogna a szívem talán most szívrohamot kaptam volna… - Damon, csináltam egy baromságot.
- Mit? – kérdezte idegesen.
- Megakartam menteni Ryan-t, és mikor felszaladtam… Itt vagy? – a vonal szakadozni kezdett. Felmentem az előtérbe.
- Madie? Kicsim?
- Itt vagyok, lent nincs térerő…
- Figyelj, Alex megtalált pár órán belül ott vagyunk.
- De az már…
- Kicsim szeretlek, de valami.. nem… szer… - és megszakadtunk. De az már túl késő. Addigra Ryan vámpír lesz.
Nem törődtem semmivel, hanem egyenesen le rohantam hozzá. Ahogy ott feküdt, mozdulatlanul, azt kívántam bárcsak hagytam volna meghalni. Talán jobb lenne neki úgy.
A falnak dőltem, és lassan lecsúsztam a földre. Némán bámultam Ryan élettelen testét. Már nem lélegzett, és szíve sem vert többé. Nem sokára vámpír lesz. Pedig én csak megakartam menteni az életét… de az ellenkezőjét tettem vele. Még nagyobb szenvedésbe sodortam, anélkül, hogy tudta volna. megkeserítettem az életét, anélkül, hogy megkérdezett volna róla. Bárcsak visszatudnám fordítani. De nem, mert nem vagyok boszorkány csak egy magatehetetlen vámpír, akinek az élethez sincs kedve. Most már meg főleg… megöltem egy embert. Zokogásban törtem ki.
Lassan már három órája ültem ugyanott. Ryan hirtelen felpattant, ahogy a levegőt vette.
- Ryan! – mondtam és megöleltem. – Sajnálom, nagyon sajnálom, nem akartam ezt tenni veled. Mondtam, hogy ne csinálj baromságot…
- Várj, te miről beszélsz? – kérdezte, és a vállamnál fogva eltolt.
- Rettentő éhes vagy, és bármit felfalnál, és ez mellett a torkod ég, mintha perzselnék. Valahogy máskép érzed magad, mint eddig. Valahogy erősebbnek…
- Na várj, ezt te honnan tudod? – kérdezte és a másodperc törtrésze alatt a velem szemben lévő falnak simult. – ezt meg, hogy?
- Vámpír vagy
- Tessék? De hogy? Miért tetted ezt velem? Madie azonnal csináld vissza én nem a…
- Állj le. Csak meg akartam menteni az életedet. – szakítottam félbe.
- Így? Hogy egy szörnyeteggé változtatsz? Belegondoltál egyáltalán abba amit tettél? – hiába próbáltam elmagyarázni neki mi van, nem igazán hagyta. Ekkor kitörtem akér egy vulkán.
- Ryan hallgass végig a fenébe is. a véremet adtam neked, ami megmentette az életed. Azért mondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget, mert ez lesz belőle. De miért is hallgatnál rám. Nem az én hibám, hogy nem hallgattál rám. – vágtam a fejéhez összeszorított fogakkal.
- Miért nem hagytál meghalni? Miért? Oka volt amiért… - elhallgatott. Némán bámult rám. Én kíváncsian pislogtam.
- Miért is? miért volt oka ide jönnöd? – kérdeztem, remélve, hogy választ kapok.
- Azért akartam ezzel a valakivel lenni, mert elég volt, hogy elveszítettelek…
- Oh… ne már. Ennél jobb dumád nincs? – vágtam a fejéhez mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Madie, ez most komoly! – Ryan arca komoly lett. Az eddigi, düh, és félelem hirtelen eltűnt róla. – mikor mondtad, hogy Damonnel vagy valahogy minden más lett. Az életem értelmét vesztette. Mert elveszítettelek. Mikor elmentél reménykedtem, hogy visszajössz. Sokáig tartottam anyukáddal a kapcsolatot, hogy megtudódás ért. Vagy, és mit érzel. De mindig csak csalódás ért. – Ryan olyan komoly hangnemben beszélt, mint eddig soha. Látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja…
- Nézd Ryan. Amit tettél velem, azt nem fogom neked megbocsájtani. Szerettelek, de már vége… Damon felesége vagyok, és ezt nem cserélném el semmire. Vele olyan boldog vagyok, mint még eddig soha sem. – igen boldog vagyok, még ha eddig bármit is gondoltam…
- Tudom, és ezt nem akarom szétszakítani… még… de próbáld megérteni, hogy…
- Várj! Még? Mit tervezel? Hogy elrabolsz? Vagy esetleg szíven szúrod a férjemet? Szerinted, hogy bírnám ki? Tudod elég sok mindenen mentem keresztül mióta abba a rohadt városba jöttem. Ha tehetném, véget vetnék az életemnek, főleg, hogy ezt tettem veled. Elegem van magamból, és abból, hogy vért kell innom, ahhoz, hogy éljek, és kitudja, melyik ártatlan embernek nem tudunk ezzel segíteni… - vágtam a fejéhez. Talán túl durva voltam, de felidegesített. Mintha ő lenne a Nagy Úr!
- Madie sajnálom, hogy megbántottalak, de én nem úgy…
- Persze! Mert hiszek is neked mi? egy aljas szemét vagy. Te már nem az a Ryan vagy, akit megismertem… - szakítottam félbe, majd felálltam, és felmentem az előtérbe. Ryan utánam jött kb. 5 perc múlva. – ha azért jöttél, hogy a szemembe vágd, hogy miért tettem, jobb ha vissza húzod a segged…
- Nem azért jöttem. Csak azért, hogy segítséget kérjek. – mondta, és a hangja most már csöppet sem volt ellenséges
- Mi a baj? – kérdeztem és aggódva néztem rá.
- A torkomban éget valami… nem tudom, hogy mi és miért, de segítened kell. – mondta, majd leült mellém a földre.
- A szomjúság égeti a torkodat, a vér miatt. Szükséged van rá. – informáltam. Ryan sóhajtott. Ez amolyan, „hu de jó végre tudom az okát, de mégsem akarom” sóhajtás volt. – mi a baj? – kérdeztem. Ryan rám nézett. A szemeiben félelem volt.
- Hogyan tudnék ismét ember lenni? nem akarok mást csak ezt… - válaszolta, majd sírni kezdett. – én ezt nem fogom bírni… rettentően félek. Mi van ha lebukom? Vagy valamit rosszul csinálok? Madie kérlek, segíts, mond, hogy ebből van kitérő, hogy nem kell örökre vámpírnak lennem. – Ryan keservesen szenvedett. Nem mertem elmondani neki, hogy ebből már nincs kiút. De muszáj lesz elmondanom, nem hagyhatom kétségek között. Erőt vettem magamon, és elmondtam neki.
- Nézd Ryan. Ebből nincs kiút vagy is egy de az…
- Mi? Mond már? Ennél még a halál is sokkal jobb. – sürgetett, szinte könyörgött, hogy mondjam meg.
- Ha ember vért iszol, csak akkor válsz vámpírrá, viszont ha nem, akkor meghalsz. – Ryan szemei kikerekedtek. Nem jutott szóhoz.
- Nem igaz, hogy élve nem úszom meg. Én ezt nem akarom Madie…
- Sajnálom Ryan. De csak így tudtalak megmenteni. Nem akartam ugyan, hogy vámpír legyél. Csak a véremet adtam, hogy meggyógyulj… de rosszul sült el a dolog. Én nem így akartam. – mondtam. Ryan levette rólam a tekintetét.
- Igazad van. Nem a te hibád, hogy vámpír lettem. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna rád… - válaszolta.
- Hé, semmi baj. Majd én segítek neked, oké? Megoldjuk, segítek, hogy… könnyebb… legyen. – akadozva beszéltem. A torkom égni kezdett. Rájöttem, hogy napok óta nem ittam. Beugrott, hogy a szobában ott maradt két egység vér.
- Mi a baj? – kérdezte Ryan.
- Mindjárt segítek rajtad. Rendben? – közöltem, majd bementem értük. Felkaptam és kimentem.
- Ez vér? – kérdezte meglepődve.
- Igen. Tépd le a tetejét és idd meg. mindjárt könnyebb lesz. – feleltem, majd letéptem én is és lehúztam. Ember vér volt. Ryan megmenekült. Életben van. Miközben ittam, az arcát néztem eleinte idegenkedett a gondolattól, hogy megigya, de miután belekóstolt, másodpercek alatt lehúzta az egészet.
- Te jó ég. Mint a világ legfinomabb italát innám. – felelte. mosolygott, ami már jó jel.
- Látod. Mondtam, hogy jobb lesz. – válaszoltam.
- Madie! – kiáltotta Damon.
- Damon! – én is kiáltottam, majd oda rohantam hozzá, és megöleltem. Szorosan, épphogy csak majdnem megfujtottam volna.
- Annyira hiányoztál. Nagyon szeretlek kicsim. – mondta, és simogatni kezdte a hátam. Mikor felpillantottam, megláttam Alexet és Ashley-t.
- Hé! Ashley! – kiáltottam és megöleltem.
- Madie, nyugi, most már minden rendben lesz… - de mielőtt befejezte volna, hirtelen Ryan-re pillantott, aki sebesen rohant Alex felé. A nyakát célozta meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése