45.
Alex ott feküdt a földön. Damon pedig felette, míg én és Ashley lefogtuk Ryan-t, aki őrjöngött.
- Damon, mi van vele? – kérdeztem idegesen.
- Lélegzik. – felelte. hatalmas kő esett le a szívemről. – most mit csinálsz?
- Annyi vért juttatok a szervezetébe, hogy minél előbb ki tisztuljon. – felelte, majd beleharapott a csuklójába és Alex szájához tartotta.
- Ez segíteni fog? – kérdezte Ashley.
- Mintha nem tudnád… - felelte Damon kicsit ingerülten.
- Jól van, na. Le ne harapd a fejem… - felelte Ashley.
- Fejezzétek be, erre most nincs időnk. – szakítottam félbe a veszekedést. Erre még később választ akarok kapni.
- Mi- mi történt velem? – Alex erőtlen, gyenge hangjára lettem figyelmes.
- Ryan sikeres akciója miatt, majdnem meghaltál. – ismertette Damon a megszokott stílusában.
- De ne bántsd. Kérlek… - néztem kérdőn Alex-re aki nem igazán értette a kérésemet, de eleget tett neki. Eközben Ryan is lenyugodott. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy zokogva borul a földre.
- Ryan? – kérdezte Ashley meglepődve. – mi a baj?
- Majdnem megöltem… Madie, én ezt nem bírom tovább… nem akarom élni. Kérlek hagyj meghalni… - Ryan keservesen zokogott.
- Hé. Csst. – nyugtattam és leguggoltam mellé – nem foglak megölni csak azért, mert ezt kérted. Megmentettelek, és nem foglak megölni. Rendben?
- Madie… kérlek én…
- Na jó ebből elég. Majd otthon folytatjátok. Ideje lenne haza menni. – szakította félbe Damon, Ryan-t. Igaza volt. elég ideje tartózkodom itt, jobb lenne haza menni végre.
Ryan és Ashley kicipelték Ryan-t a kocsiba, míg én Alex-et segítettem. Még gyenge volt, nem voltam képes hagyni, hogy egyedül menjen, főleg, amiket értem tett…
- Alex könyörgöm vigyázz magadra. Nem szeretném, ha rosszul sülne el a dolog. – mondtam, mielőtt beült volna Katherine mellé a dzsip-be.
- Jól van, rendben. – felelte. a hangja most már kicsivel erősebb lett.
Beszálltam, vagy is megpróbáltam Damon mellé ülni, ami a nagy szoknyám miatt nem igazán sikerült.
- Ash, megharagszol, ha én ezt most eltépem? – kérdeztem bűnbánóan.
- Nem. nem haragszom. Reméljük nem lesz többet rá szükséged, és örökre együtt maradtok. – felelte mosolyogva. Visszamosolyogtam, majd egy mozdulattal letéptem egy nagydarabot a ruhámból, és félre dobta. Végre beültem Damon mellé, aki gyorsan kihajtott a háztól.
Rápillantottam Damon kezeire. A jobb kezén olyan tökéletes volt az arany karikagyűrű, mint talán még eddig semmi. melegség járta át a szívemet. Már ha dobogna…
- Ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk haza… - figyelmes lettem Ashley gúnyolódó hangjára.
- Befognád egy percre is? Olyan a szád, mint a kacsasegge. Állandó mozgásban van. Sosem áll le…
- Te beszélsz? – Ashley hangja bizonytalan lett. Én egy kukkot sem értettem az egész veszekedésből.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? Az állandó nyafogásod már nagyon idegesít… - Damon nem hagyja annyiban a dolgot.
- Jajj ugyan. Nem szokásom nyafogni… mint egyeseknek… - vágott vissza Ash.
- Mert én igen. Kösz szépen jó, hogy ismersz. – Damon hangja gúnyos lett.
- De legalább megmondom az igazat. – ojjaj… ebből még gondok lesznek.
- Aha persze. Ugyan olyan vagy, mint az anyád. Be nem áll a szátok, egyfolytában magatokra gondoltok. Abban látjátok a szépet, ha másnak ártotok…
- Könyörgöm, ne kezdjük megint… nem akartam bántani oké? Csak rohadtul idegesített a nyavalygása, hogy haza akar menni.
Hirtelen a szavak egybe olvadtak. Már nem értettem semmit az egészből, és még a kocsi is megállt.
- NA JÓ BEFEJEZNÉTEK VÉGRE???? – kiáltottam el magam miután teljesen összevoltam zavarodva
- Be- hangzott a válasz egyszerre.
- Mi van veletek? Mintha nem is ti lennétek…- közöltem, míg síri csend volt.
- Volt egy kis összetűzésünk… - válaszolta Damon, de alighogy befejezte, jött a válasz Ashley-től.
- Kicsi? Még hogy én büdös…
- Ki ne mond… nem mondtam ilyet. – most Damon vágott Ashley szavába.
- A ROHADT ÉLETBE. POFA LAPOS! – most sokkal hangosabban kiáltottam. – hagyjátok abba. Ezt nem itt kell megbeszélni. Otthon mindketten kaptok egy alapos fejmosást az már biztos. Csak amíg utazunk, fejezzétek be. – mindketten kikerekedett szemmel pislogtak rám… de legalább csend lett. – na végre. Esküszöm rosszabbak vagytok, mint két gyerek. Hazáig csend legyen.
- De nem én kezdtem – szólt Damon.
- Aha persze, fogd rám! – háborgott Ashley. És ismét elkezdődött minden az elejétől. Jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit mert ennek nem lesz vége soha. Damon ismét elindult. Most gyorsabban. Végre. Alig várom, hogy otthon legyek.
Azt hiszem elaludhattam, mert Damon simogató hangjára lettem figyelmes, és már otthon voltunk.
- Jó reggel hercegnőm. – üdvözölt egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Jó reggelt. – feleltem álmos hangon. – mennyit aludtam?
- Az egész utat. – felelte Damon.
- Oh szuper. – feleltem, majd kikászálódtam az ülésből, és elindultam a ház felé. Már alig vártam, hogy végre itthon lehessek.
Mikor beléptem, mindenki a folyosón állt, és megkönnyebbült mosoly ült az arcukon. Ott volt apa, Jake, Caroline, Elena, Daniel, Victoria,és Katherine.
- Végre itt vagy. Már aggódtunk érted. – először Elenára néztem, de végül felfogtam, hogy nem ő volt. Hanem Katherine. A kezeit ölelésre nyújtotta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen boldogan fogok kikötni ott. – Sajnálom, nem tudtam, hogy él.
- Semmi baj. Nem a te hibád. A lényeg, hogy újra veletek vagyok. – mondtam, majd lassan elengedtem, és a szemeibe néztem. Olyan volt, mintha Elenáéba néznék. Most úgy ragyogtak tele jósággal, szeretettel.
- Anyu! Végre – hirtelen Daniel ott termett a hátam mögött. Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni. – annyira hiányoztál.
- Te is nekem, kicsim – feleltem. Egy hosszú ölelés után elengedtem, és a szemeibe néztem. – valami baj van?
- Volt egy kis zűr itthon…
- Na tessék… épp, mint az apja… - vágta rá Ashley.
- Na jó most már tényleg tudni akarom, hogy mi folyik itt. – közöltem, majd dühösen a csípőmre vágtam a kezem.
- Ashley és Victoria összekaptak. Vic állandóan haza akart menni, amit megértek, de részben Ashley-t is. és ezen kaptak össze, és Ash neki ugrott Vic-nek aki azt mondta rá, hogy nyavalygós büdös vámpír, mint az összes többi… - Daniel a földre szegezte a tekintetét.
- Tessék? – kérdeztem meglepődve, majd először Ashley-re, majd Victoria-ra pillantottam. – Vic, ez azért durva volt, de megértelek. Haza akartál menni. Ashley téged is, hisz olyat mondott ami még nekem is rosszul esik. De ezt nem csinálhatjátok. Muszáj lesz elfogadni a tényt, hogy egy család vagytok. – próbáltam kibékíteni őket.
- Jól van. Én bocsánatot kérek, és nem haragszom, mert nekem jöttél. – mondta Victoria, majd a kezét nyújtotta Ashley-nek.
- Felőlem is minden oké, és bocsánat, hogy neked mentem. – felelte, majd elfogadta Victora kéznyújtását.
- Na végre. Így már mindjárt jobb. De legjobb akkor lesz, ha leveszem magamról a ruhámat, és lefürdök, úgyhogy, ha nem bánjátok,én most mennék. Damon, Ashley figyeljetek Ryan-re. Vagy vigyétek ki. – adtam az utasítást majd villámsebességgel, felrohantam a szobába, hogy levessem a ruháimat. Aztán gyorsan lefürödtem. Olyan jól esett, de nem akartam sokat időzni alatta, így hamar kijöttem. Magamra tekertem a törölközőmet, és kerestem valami normális kényelmes ruhát. Az egyik fiókba kutakodva a kezem ráakadt egy fényképre. Emlékszem ezt még Katherine-től kaptam az esküvő előtt. A biológiai apámról. Összetéptem, majd kidobtam a kukába. Többet nem akarom ezt látni. Elegem van belőle.
- Hé, minden rendben? – Damon hangja törte meg a fájdalmas csendet.
- Igen persze csak… most jönnek ki rajtam az eddigi dolgok. Tudod rettegek. Attól, hogy valami újabb és rosszabb beüt, és vagy neked, vagy Danielnek rossz lesz…
- Erre még csak ne is gondolj. – szakított félbe. – nem hagyom.
- És én sem. – felelte egy ismerős hang. Katherine. – tudod rájöttem, hogy azzal csak ártok, ha szenvedést okozok neked. Jobb ha én is vigyázok rád.
- Nem kell. tudom, hogy utazgatsz és sok minden van amit el kell intézned. Nem akarok…
- Már nincsenek. Mától csak a tied és Ashley-é vagyok. – felelte mosolyogva Katherine.
- Igen ezt sokszor hallottam… - vágta rá Damon. Ebben igaza van. Eleget hallottuk már ezt.
- Tudom. De elkell fogadnom a tényt, hogy gyerekeim vannak. Nem akarok az a tipikus anya lenni, de foglalkozni akarok velük. – Mélyen nézett Damon szemébe. De nem akar tipikus anyuka lenni. meg sem lep. Talán sosem lesz normális vámpír, már, ha ilyen létezik.
Délután át mentem Elena-hoz, de nem találtam otthon. Jenna azt mondta elment ki a temetőbe. Gondolom a szüleihez mehetett.
Utána mentem. Az ég gyönyörű kék volt, és a Nap ragyogott. Egy fekete felhő sem takarta el. Nem is emlékszem mikor néztem fel utoljára ilyen nyugodtan az égre.
Elenát nem a szülei sírjánál találtam, hanem Bonnie-nál.
- Szia. – üdvözöltem mosolyogva.
- Szia. – sóhajtotta. A szemei vörösek voltak, nyílván sírt.
- Minden rendben? – kérdeztem
- Igen… vagy is, nem. Mióta elment, azóta nem jöttem ki hozzá. Nagyon hiányzik. Ha Damon nem öli meg akkor…
- Akkor mi haltunk volna meg. – feleltem hirtelen, amin Elena meglepődött.
- Ez igaz. – felelte, de nem nézett rám. A sírt bámulta ahol Bonnie neve volt. – tudod, Bonnie senkinek sem akart ártani. Kikészült ettől a sok, vámpíros dologtól, és ráadásul téged is megakart védeni, mert látta, hogy mi lesz veled, ha Damon-nel leszel.
- Bonnie megakart védeni? A végzetem elől? – kérdeztem meglepődve, és a hangom ettől elvékonyodott.
- Nem, Madie. Damon nem a végzeted. Hidd, el sok mindent tudok, amit ti nem. Danielnek meg sem szabadott volna születnie. – árasztott el Elena a sok hülyeségével.
- Miről beszélsz? Daniel a fiam. Miért ne szültem volna meg?
- Talán nem fog megtörténni, amit Bonnie látott még anno… - Elena sejtelmesen nézett maga elé. – meglátta, hogy Daniel és Victoria együtt lesznek, majd később… - a hangja elcsuklott. – később az egyik legveszélyesebb lényt hozzák létre.
- Hogy mi? – kérdeztem meglepődve. – a legveszélyesebb lényt?
- Igen, de ami tegnap történt kettejük között…
- Miért mi történt kettejük között? Miért kell mindent harapó fogóval kiszednem belőled? – felidegesített, hogy csak nagyvonalakban mondja egy a dolgokat, és nem hajlandó részletesebben elmagyarázni.
- Daniel és Victoria tegnap elég csúnyán összevesztek miután kimondta az a vámpíros dolgot. Daniel megfenyegette Victoriát, ha még egyszer ilyet mond eltöri a nyakát, Victoria viszont visszavágott azzal, hogyha még egyszer megfenyegeti vagy csak egy rossz szót is mer rá mondani, megharapja. És mint tudjuk a vérfarkas harapása halálos a vámpírra… - elakadt a lélegzetem. Ettől féltem. Minden összeomlott. Semmi sem ugyanaz, mint régen. De Elena folytatta. – a másik az, hogy Bonnie meglátta, hogy ide jössz, és megváltoztatod Damont, és hogy vámpírrá válsz. De ezt nem látta rendesen így, nem tudta megállítani. Madie, mindennek te vagy az oka. Tetetted mássá Damont, és ezzel megmenteted az egész várost…
- Én? Nem dehogy is… - mondtam.
- De igen. Nézd meg Katherine-t. mindig megakart ölni, engem is és téged is, csupán mert Stefan és Damon közelében vagyunk. Katherine 360 fokos fordulatot vett, épp úgy, mint Damon. És még kételkedsz benne? Madie te egy csoda vagy. – Elena hálásan nézett rám. Engem összezavart ez a dolog. Én csoda? Hogy megváltozatom őket? Biztosan nem vagyok képes erre. Ez csak egy véletlen egybeesés… - Bonnie részben érted áldozta magát, mert neki nem sikerült, az ami neked. És hidd el nehezére esett megjátszania, hogy gyűlöl. – amint kimondta Elena egyből Bonnie sírjára tekintettem. A hideg kirázott a gondolattól. A szemeim hirtelen nedvesebbek lettek, majd azok végig gördültek az arcomon. Elena oda jött és megölelt.
- Sajnálom, hogy elvettem az életét. Én nem akartam. – zokogva közöltem vele.
- Hé, semmi baj. Nem tudtál róla. Hidd el én is nehezen fogtam fel…
Mindketten elindultunk haza. Egész végig csendben voltunk csak akkor szólaltunk meg, mikor Elena elvált tőlem. Mindvégig ezeken járt az agyam. Daniel, Victoria, veszélyes lény… Bonnie miattam halt meg… elég volt. mindennek én vagyok az oka. Bárcsak sosem jöttem volna ide ebbe a rohadt városba. Talán senkinek sem esett volna baja…
Nem. Nem szabad vissza esni ugyanabba a hibába. Hallgatnom kell anyura… nem adhatom fel az életet csak úgy. A családomnak szüksége van rám…
Mikor hazaértem Damon és Daniel a nappaliban beszélgettek. Leültem melléjük.
- Daniel, beszélhetnénk? – kérdeztem, majd Damon rám nézett.
- Akkor én nem is zavarok… - mondta, majd másodperc elteltével már el is tűnt.
- Elena mesélte, hogy mi történt veled és Victoria-val. Ez engem nagyon bánt. – kezdtem bele a mondókámba
- Engem is. De Victoria állandóan hisztizik, amitől néha a falra mászom. – Daniel nem nézett rám.
- Megérthetnéd. Vámpírok között van, és ő vérfarkas… - feleltem, és kicsit kirázott a hideg ettől, mert belegondoltam abba, amit Elena mesélt.
- Tudom, hogy rossz neki, épp úgy, mint nekem. Félek, hogy vagy neki, vagy másnak a családban baja esik. De nem tudom elengedni, mert szeretem. Nekem ő olyan, mint neked apa. – Daniel aggódó tekintettét látva csak rosszabbul érzem magam. Mi van, ha tényleg igaz amit Elena mondott? Na jó… elég. Most Daniel aztán az én problémám.
- Tövünk, hogy az akivel épp együtt vagyunk, talán nem az akivel együtt kell lennünk. Ilyenkor rájövünk, hogy nem hagyhatjuk el, mert szeretjük, de még is tudod, hogy nem vele kell lenned… - megakadtam. Könnyek szöktek ki a szememből.
- Anyu mi a baj? – kérdezte Daniel aggódva.
- Semmi, csak tudod vannak dolgok… amik… nem… - ismét elakadtam.
- Anyu, nekem elmondhatod. – Daniel mélyen a szemembe nézett.
- Ma Elenával Bonnie sírjánál beszélgettünk. Mesélte, hogy Bonnie sok mindent tudott… a lényeg annyi, hogy nekem és apádnak nem szabadott volna összejönnünk. De mivel megszegtük azt a valamit, így megszülettél te, és beleszerettél Victoria-ba. Bonnie szerint a legveszélyesebb lényt fogjátok „létre hozni”- Daniel csendben hallgatott végi, minden egyes szót. Minden elmeséltem ezekről a dolgokról, legalább is azt, amit megtudtam. Daniel a végén szótlanul hátra dőlt a kanapén, majd némán nézett maga elé. Sokkot kapott. Egy idő után viszont megszólalt.
- Szóval, ha együtt maradok Victoria-val akkor az egész emberiség veszélyben van?
- Nem. Erről nincs szó, ne túlozz. És nem is akarom azt, hogy véget vessetek a kapcsolatotoknak…
- Ezzel elkéstél. – szakított félbe. Meglepődtem.
- Tessék? – kérdeztem
- Victoria fogta magát, és visszament Miami-ba. Csupán azért mert nem voltam hajlandó vele foglalkozni, míg te távol voltál… - Daniel ismét a padlóra szegezte a tekintetét.
- Hé. Ne aggódj. Vissza fog jönni hozzád. – mondtam, és közben megsimogattam az arcát. Daniel megölelt.
- Félek, hogy nem. – felelte halkan.
Most, hogy eddig részben minden összejött, most Daniel élete romlott meg. Túl van élete legelső szerelmi csalódásán. És meg kellett tudnia, hogy neki nem szabadna élnie. Félek, hogy most valami butaságot fog csinálni. Nem hagyhatom vigyáznom kell rá.
Nem sokkal később talán délután, Daniel kiment a parkba levegőzni. Én csak az udvarba mentem, ahol leültem a lépcsőre. Katherine kijött hozzám.
- Hogy van? – kérdezte
- Elég rosszul. Túl sok volt ez neki, és félek, hogy baromságot fog csinálni. – feleltem, míg a kezemben lévő fűszálat bambultam.
- Szerintem nem. ha olyan, mint az anyukája, túl teszi magát rajta…
- Csak, hogy nem egyszer akartam öngyilkos lenni…aminek egyszer-kétszer te voltál az oka… - feleltem, de még mindig nem néztem rá.
- Tudom. és ezt nagyon bánom… - felelte Katherine ezúttal teljes őszinteséggel.
- Talán sosem fogom megbocsájtani, de azt tudom, hogy el kell fogadnom, hogy az anyám vagy. Sosem foglak annyira szeretni, mint azt akit felnevelt. És ezt tudnod kell. – válaszoltam, majd ránéztem. A távolba meredt, a semmin merengve. Legalább is a szemeiből ezt olvastam ki. Hihetetlen, hogy tud két ember ennyire hasonlítani. Elena és Katherine külsőre mint két tojás, de belül tűz és víz. Elena a bátor jó, míg Katherine a bátor gonosz… aki mellesleg az anyám. Nem tudom, hogy fogom elfogadni a tényt, hisz még mindig irtózom tőle.
- Min gondolkozol? – szakította meg Katherine a töprengésemet.
- Sok mindenen. – feleltem. Nem akartam megmondani, hogy min, hisz részben rajta, és azt hiszem ez bántaná. Mi van?
- Értem. Azt hittem rajtam. – közölte. Nem semmi. Rátapintott a lényegre.
- Tudod még nehéz elfogadni azt a tényt, hogy az anyám vagy. – feleltem.
- Elhiszem. Egy időben az volt a célom, hogy megöllek téged és Elenát, most meg minden áron megakarlak védeni téged minden rossztól, így azzal is felkellett hagynom, hogy megöljem Elenát. Undorító nem? – kérdezte azon a gonoszkodó hangán
- Az. De ez a változás első lépése. – közöltem vele. Rám nézett. Az arcán tudatlanság ült.
- Milyen változás? – kérdezte meglepődött hangon
- Elenával beszélgettünk és elmesélte, hogy Damon-t én változtattam meg. Ez elég hosszú történet, de a lényeg, hogy én csináltam valamit. És te vagy a következő akin segítenem kell…
- Na nem. – csattant fel Katherine
- Te nem fogsz nekem segíteni, megváltozni. Én nem akarok olyan lenni, mint a hasonmás… - hasonmás. Szép. Már megint sikerült elcsesznem valamit.
- Katherine kérlek higgadj le. – közöltem vele, majd én is felpattantam.
- Miért? Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a kis ártatlan lelkű Elena… én nem leszek egy angyal. Én maga az ördög vagyok.
- Ezt eddig is tudtam. Csak szeretnék segíteni. Talán így akarsz meghalni? – kérdeztem, de Katherine ettől annyira felhúzta magát, hogy nekem eset és a torkomnál fogva neki nyomott egy közeli fának.
- Te így akarsz meghalni? Rohadtul nem érdekel, hogy a lányom vagy de, ha még egyszer bele mersz szólni abba, hogy milyen legyek esküszöm, hogy kitépem a szívedet és a kutyák elé vetem…
Megállt bennem az ütő. Amint látta a rémült arcomat letett. Eljutott a tudatáig, hogy mit tett.
- Madie én…
- Te csak hallgass. Pakolj és takarodj. Nem akarok tőled semmit. Te többé nem vagy az anyám. – közöltem majd elviharoztam, de mielőtt beléptem volna a lakásba ott volt az ajtó előtt.
- Madie… már napok óta nem táplálkoztam… kérlek… ne csináld.
- NEM ÉRDEKEL. GYŰLÖLLEK. MEGÍGÉRTED,HOGY TÖBBÉ NEM BÁNTASZ! – ordítottam, amire Damon is kiszaladt.
- Mi történik itt?
- Katherine nekem esett… - közöltem, és talán már rég szívrohamot kaptam volna, annyira ideges lettem.
- Tessék? – Damon gyilkos tekintetét egyenesen Katherine-re szegezte.
- Damon én…
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Teszek rá. Most pedig szedd össze a holmidat és takarodj a büdös francba. – figyelmeztette Damon. Katherine szemében megjelentek a könnyek. Bement a lakásba. Damon megfogta a kezem, és úgy mentünk be mi is utána. Én bementem a szobánkba majd magamra zártam az ajtót. Néztem, amint Katherine kicipeli a cuccait az udvarra, ahol már megjelent egy taxi is.
Katherine mielőtt elment felnézett rám, majd beszállt a kocsiba. Zokogni kezdtem. És nem attól, hogy elmegy. Hanem, hogy megint sikerült átvernie, és bedőltem a hülye kis játékainak.
- Madie. kérlek nyisd ki az ajtót. – Damon hangjára lettem figyelmes. Kinyitottam, majd bejött, és megölelt.
- Miért hallgattam rá? Miért kellett bedőlnöm a hülye kis játékainak? Sosem lesz olyan, mint egy anya, őt csak az érdekli, hogy mindenkit tönkre tegyen. Neki ez a boldogság… - csak úgy dőlt belőlem a szó, de alig lehetett érteni, mert nagyon sírtam. Damon lassan simogatta a hátamat, és erősen magához szorított.
- Katherine sosem fog megváltozni, és ugyanaz az álnok dög lesz, mint aki régen. Hiába is szeretnél abban bízni, hogy más lesz, elkell fogadnod hogy ez sosem fog megtörténni. – Damon-nek igaza van. Katherine mindig is Katherine marad.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd miután lenyugodtam lementem a nappaliba. Damon hozott egy pohár vért. Megittam, majd megjelent Ashley.
- Hol van anya?
- Elment. – válaszolta Damon
- Mikor? És miért? – Ashley zaklatott volt.
- Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan.
- Nem mehetett el. Miért? Nekem most… szükségem van rá…
- Ashley minden rendben van? – kérdeztem.
- Nem semmi sincs. Elment anyu, miattad. Miért akarsz annyira jót tenni az emberekkel? Miért vagy ilyen önző? – Ashley sírva fakadt.
- Neked is jobb lenne. – feleltem.
- Nekem ez lenne a legjobb. – mondta, majd egy fatőrt dobott felém, ami egyenesen a szívembe állt…
Éles fájdalom, majd sötétség következett. A fájdalom magába szívott. Még sosem éreztem ilyet talán… de azt hiszem nem is fogok… talán most lett vége az életemnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése