34.
Behívtam a lány a nappaliba. Leült a kanapéra, és kicsit feszülve érezte magát.
- Honnan tudod, hogy nekünk szükségünk van egy boszorkányra? – kérdezte Damon kicsit mogorván. Kicsit belekönyököltem az oldalába.
A nevem Alex Wilson. Egy varázslat segítségével, megpróbáltam olyanokat keresni, akinek ártott Katherine. Így lettem figyelmes rátok. Régóta figyellek titeket. Azt is tudom, hogy vámpírok vagytok és Katherine elrabolta a fiatokat... Egy főzetet akartok készíteni, amit csak egy boszorkány készíthet el. – mintha mindvégig itt lett volna velünk, úgy mesélte a dolgokat.
- Miért hinnénk neked? – kérdeztem mert egy kicsit gyanús az egész…
- Katherine megölte a szüleimet, csupán mert nem voltam hajlandó segíteni neki. – felelte. A hideg kirázott attól, amit mondott. Damon és én egymásra néztünk.
- Miben kellett volna neki segítened? – kérdezte Damon.
- Daniel elrablásában…- amint kimondta a nevet elkapott a düh…- De tudtam, hogy ez nem jó ötlet. Így megölte a szüleimet.
- Hogy képes valaki ilyesmire? Ha nem tetszik neki valami egyből megöli azt, akinek semmi köze az egészhez? – szinte kiabáltam dühtől.
- Hé, nyugi. Semmi baj. Megoldjuk, és most szerencsére itt van Alex. Majd ő is segít. – nyugtatóan simogatta a hátam Damon.
- Ne aggódj, megmentjük a fiadat. Ígérem. – mondta Alex.
Egész éjjel fent voltunk. Alex megcsinálta a főzet egy részét. Már csak a vasfű hiányzik.
Kora hajnalban elmentem érte. Damon mondta, mert ki akar békülni Jake-el. És ki szeretne néhány dolgot szedni Alex-ből.
(Damon szemszöge)
Miután Madie elment a vasfűért, megpróbáltam beszélni Alex-el.
- Szóval segíteni akarsz? De jobb, ha tőlem tudod…
- Ha rosszul sül el kitéped a szívem… nem először hallom ezt a mondatot. – vágta rá szem forgatva.
- Katherine is bevetette ugye? – kérdeztem. Alex csak bólogatott.
Közelebb léptem hozzá, és megigéztem.
- Mondd el, kinek kémkedsz…
- Á-á. Nálam nem jön be. Megtanultam. Ha vasfüves ékszert hordok, nem tud megigézni senki…
- Nagyon okos vagy. Bravó. – feleltem és az asztalhoz mentem, hogy keresgéljek a könyvben.
- Jó reggelt. – szólt Jake. – hol van Madie? És te ki vagy?
Ettől mászok falra. Jake idegesítő hangja… de muszáj elviselnem, mert megígértem Madie-nek.
- Jó reggelt Jake. A reggeli azt asztalon van. – mondtam, de nem néztem fel, csak a könyvben keresgéltem – Ő itt Alex, egy boszorkány – amint kimondtam a boszorkány szót Jake megrémült. – nyugi. Nem bánt. Segít megölni Katherine-t. Madie pedig elment keresni vasfüvet.
- Semmi baj Jake. Én nem bántalak. Én csak boszorkány vagyok.
- Csak…nem elég? – vágta rá gúnyosan, majd a konyhába ment a reggelijéhez. – ha egy ember vámpírrá változik elfelejt főzni? Mert ez nem épp valami guszta. – tette hozzá, amint belépett a konyhába. A főzetre gondolt, amit elkezdett piszkálni a benne lévő merőkanállal.
- Nem az te lüke. A másik asztalon van. – ha ez így megy megfogok bolondulni…
- Pirítós. Király…- a válasza nem hangzott valami vidáman.
- Miért fél a boszorkányoktól? – Suttogta Alex miközben elém könyökölt.
- Nem félek a boszorkányoktól. Csak gyűlölöm őket, mert egy elvette az emlékeimet. Egy idióta barmot csinált belőlem, és ez mellett szerettem. Mert egy idióta voltam… - Jake egyszer csak megszólalt. Nem vagyok valami ijedős, de most megijedtem.
- De már nem él. – vágtam rá. – tudod, majdnem megölte a nővéredet. De Alex remélem más. És nem képes ilyesmire. Ugye? – ránéztem Alexre. Nem volt valami meggyőző.
- Igen. Én más vagyok. – felelte majd feltápászkodott a pultról. – vagyis…
- Szuper. – vágta rá Jake majd felment egy tálcával a kezében.
- Mindig ilyen? – Alex elég érdekesen nézett Jake után. Ha jobban ismerném azt mondanám, hogy bejön neki…
- Igen. És volt ennél rosszabb is. gyűlölte Madie-t…
- Igen tudom. Van egy-két dolog, amiről még sikerült tudomást szereznem. – Alex egyszerűen felfuvalkodott. Nem fog leállni soha?
- Nagyon örülök neki. – vágtam rá közömbösen.
- Te sem vagy épp ártatlan… - Alex kijelentése meglepett.
(Madie szemszöge)
- Te sem vagy épp ártatlan… - Alex hangját hallottam. Azt hiszem Damon-nel beszélget.
- Ez igaz, sosem voltam ártatlan. Embereket öltem, hogy életben maradhassak. De mióta Madie-t ismerem, ez megváltozott. – Damon mondandója nagyon jól esett. Sokszor mondta már nekem is. de mindig nagyon jó hallani, hogy így megváltoztattam valakit.
- Igen, tudom. de én teljesen másról beszélek. Egyszer megkért Katherine – Alex folytatta ugyanolyan hangnemmel. Itt jobbnak tartottam, ha inkább kívül állóként figyelem meg miről beszélgetnek. – hogy kutakodjak utánnad. Mindenre kíváncsi volt. a belső énedre, hogy ki az akit szeretsz. Ekkor két arc jelent meg előttem...
- Igen, Daniel és Madie. Ki mást szeretnék rajtuk kívül? – Damon közbe vágott. De Alexet egy cseppet sem érdekelte.
- Nem. Ha nem két női arc. Az egyik természetesen Madie, de ami nagyon meglepett, hogy a másikat jobban szereted, mint Madie-t. és, hogy honnan tudom? Katherine arca sokkal jobban kirajzolódott előttem. Meglepő, mit tud egy boszorkány igaz? – amint kimondta a nevet, egyből lejött, hogy Elenára gondolt. Elfogott a düh. Bementem.
- Az nem Katherine. Hanem Elena. De ezt te is nagyon jól tudhatnád. – nem néztem Damonre, sem pedig Alexre.
- Madie, te mióta vagy itt? – Damon próbálta elterelni a szót.
- Az nem számít. Te mióta vered magad hazugságba? Mióta hiteted el velem, hogy senki sem számít csak én? – a könnyek végig gurultak az arcomon.
- Ezt te nem értheted…
- Jobb ha én inkább megyek… - Alex zsebre dugott kézzel ment ki a nappaliból.
- Mégis mit nem értek? Azt, hogy jobban szereted a legjobb barátnőmet, mint engem? Vagy meg kéne értenem? Te megértenéd, ha Stefanba lennék szerelmes? Egyáltalán nem. De tudod, ez a nagy különbség kettőnk közt. Én nem szeretek bele egy hozzád közel álló személybe. – vágtam a fejéhez, majd felrohantam a szobámba. Be csaptam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra, majd a fejemet a párnába nyomtam. Zokogni kezdtem. Damon az ajtón kopogtatott.
- Kérlek Madie beszéljük meg. Ez…
- NEM! – kiáltottam.
- Madie, én sajnálom. – nem adja fel?
- TAKARODJ EL INNEN. – ordítottam, a fájdalomtól. Jake hangját hallottam amint lecseszte Damon-t.
- Nem tudom mivel ártottál neki, de hagyd őt békén ha szépen megkért.
- Ki vagy te, hogy itt ugrálsz nekem? – Damon megint bebunkózott. Erre dühös lettem és kivágtam az ajtót, majd neki estem Damonnek. Életemben nem csináltam ilyet de kivételesen jól esett. A torkánál fogva szorítottam a falhoz.
- Őt hagyd ki az egészből. Ő ezerszer tisztességesebb, mint te. Ő sosem hazudna nekem. Most pedig amint elengedlek, te eltakarodsz ebből a házból, és békén hagyod Danielt. Abba hagyod a keresését, és visszatakarodsz Mystic Fallsba. – majd elengedtem és a szobámból kidobtam azt a kevés cuccait ami volt, egyenesen az utcára. Damon rám nézett megbánóan, majd lerohant. Pármásodperccel később már a cuccait szedte. Hirtelen ránéztem a kezemre, amin az a gyűrű volt, amit akkor találtam, mikor elment. Dühömben fogtam, és levágtam. Aztán becsaptam az ablakot. Leültem az ágyra, és mikor felnéztem Alex állt velem szembe.
- Sajnálom…
- Hát sajnálhatod. Addig maradsz itt, míg elkészíted a főzetet. Onnantól te is mész innen. Ez a te hibád. Ha nem kezded el járatni a szád, most nem tartanánk itt. – Alex fogta magát, majd lement. Én felpattantam az ágyról. Lementem a táskámért, és a kocsi kulcsért. Beszóltam Alexnek. – mire visszajövök, szeretném ha a főzet kész lenne, és te eltűnnél innen.
Alex csak bólintott. Bevágtam magam mögött az ajtót, majd beültem a kocsiba. Jake utánam szaladt.
- Hová mész hugi? – kérdezte, mire én csak annyit böktem az orra alá:
- Majd jövök. – és kihajtottam az útra.
A korházban ma a szokottnál is többen voltak. Bementem apához. Ébren volt már. És úgy tűnt, hogy teljesen egészséges.
- Szia apa. – egy nagy mosollyal üdvözöltem.
- Szia kicsim. Hogy vagy? – apa remélem mit sem sejt…
- Minden rendben van. Miért? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna.
- Sírtál. – mutatott az arcomra.
- Nem, csak fáradt vagyok…
- Ezt a mesét nem veszem be. Ha jól tudom nektek nincs szükségetek alvásra. Akár örökké ébren maradhattok. – nem hazudhatok tovább… el kell mondanom.
- Összevesztem Damonnel… - ismét sírni kezdetem.
- Hékás. Ne aggódj, minden rendben lesz. –felelte apa, és megsimogatta az arcomat.
- Ezt már nem hozhatjuk rendbe…
- Miért? Valami rossz? – apa nem hagyja annyiban. És most csak ő van nekem. csak rá számíthatok.
- Damon jobban szereti Elenát, mint engem. És ezt is egy boszorkánytól kellett megtudnom. – ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem akarom látni Damont.
- És, Elena egyáltalán szereti Damont? Mert ha csak az egyik fél szereti a másikat, akkor nem lehet többről szó. – apa próbált nyugtatni, de ebben a helyzetben most nem sokat segít.
- Nem tudom. reménykedem benne, hogy nem. – válaszoltam. Igazából már nem érdekel a dolog. Teszek rá.
- Hé. Ha esetleg úgy gondolod, nálam itt maradhatsz. nem kell visszamenned, ha nem akarsz. – apa mosolygott. Erőltettem egy mosolyt.
- Köszönöm. de visszamegyek Mystic Fallsba. Van egy-két elrendezetlen ügyem. – ekkor eljutott az agyamig…- de te, hogy lehetsz máris ennyire jól? Ne érts félre örülök neki, csak ez olyan fur… - beugrott. – Damon tette… ugye?
- Hát…
- Gondolhattam volna. Mindent megtesz azért, hogy jó színben tűnjön fel előttem. – vágtam rá olyan dühösen, hogy még én magam is meglepődtem a hangomon.
- Ne aggódj. Minden rendbe fog jönni. Te Damon és Daniel boldogok lesztek. – próbált apa nyugtatni, de ahogy kimondta Damon nevét még jobban ideges lettem.
Még beszélgettünk, egy kicsit, mielőtt jött az orvos. Jó hírekkel bíztatott minket; apa akár holnap elhagyhatja a korházat.
Amint kiléptem apa kórtermének ajtaján egy barna hajú lányba botlottam meg. A göndör fürtjei a vállát simogatták és tökéletes mosoly húzódott az ugyanolyan tökéletes fogsorán. A szemei csodálatosan szép zöld volt. Mintha egy álomból lépett volna ki.
- Sa-sajnálom, én… figyelmetlen vagyok… - vágta rá remegő hangon dadogva.
- Semmi baj. Az ilyen megesik az emberekkel. Ez normális dolog. – mosolyra húztam a számat, hogy bebizonyítsam, valóban nem haragszom rá.
- Igen, de nem velem. Mindig olyanokba kötök bele akik valamiért utálnak. – a lány nem volt valami vidám. Még az a szerény szégyenlős mosoly is eltűnt az arcáról ami eddig ott virított.
- Én nem utálom. Nem adott rá okot. - feleltem. – de figyelmetlen vagyok, a nevem Madie Roberts. – mosolyogtam és kezet nyújtottam neki. visszafogottan, de viszonozta.
- Victoria vagyok. – felelte, és végre egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Mikor megláttam nagy kő esett le a szívemről. Sosem esett meg velem az, hogy ha esetleg valakivel utcán barátkozok, akkor visszataszítóan bánik velem.
- Örülök. Most már elhiszed, hogy nem haragszom rád? – Victoria arca elpirult. Valamilyen szinten magamra emlékeztetett. Én is ilyen voltam emberként.
- Igen. csak elég ritkán akadok össze olyan emberekkel akik inkább elküldenek melegebb éghajlatra, minthogy elfogadnák a bocsánat kérésemet. – Most vettem észre, hogy a szemében van egy fajtacsillogás. Valami olyasmi, mint ha egy csillag rejtőzne benne. Teljesen más, mint a vele egykorú lányok. Ő sokkal szebb.
- Igen. sajnos sok ilyen ember van. – feleltem egy kis idő elteltével. Victoria láthatólag nem vette észre.
Az idő nagy részében amit vele töltöttem, elég sokat beszéltünk. Kedves lánynak látszik. Elmesélte, hogy kiskorában Mystic Falls-ban éltek. Aztán Miamiba költöztek, majd onnan egyenesen Victoria egyedül Mystic Falls-ba. Ismerte Elenát. És Tylert. Kiderült, hogy ő a barátnője. Vagy is csak volt. egészen tegnap estig.
- Sokat veszekedtünk. Az volt az oka, hogy elhagytam. Meg a féltékenység az ami sokat tett az egész dologra. – látszik rajta, hogy megviselte.
- Figyelj, ha nem akarsz beszélni róla nem muszáj nem kényszerítelek…
- Hé semmi baj. Jobb ha kiadom magamból, minthogy bennem maradjon és felemésszen. – s szakított félbe majd folytatta, s közben hátra dőlt a padon ahol ültünk. – Tyler nem buli mentes életet él, amit gondolom te is tudsz.
- Igen elég sokszor láttam a Grillben egy pohár whisky társaságában. – vágtam rá és felelevenültek a képek, amint ugyan ott ült, mint ahol Damon.
- Igen. szóval, elég sokat csinálta az elmúlt időben. Azt mondja le csillapítja a vágyait. Azt az érzést, amint meglátja azt aki árthat neki vagy az anyjának…
- Várj. Tylernek ártani? Hogy érted?- szakítottam félbe akaratlanul de az agyam gyorsabba cselekedett, minthogy áttudtam volna gondolni mit teszek.
- Annak ellenségei. de azt hiszem túl sokat mondtam, ha most nem haragszol…
- Várj. Ne menj még. Nem értelek. Miről beszéltél? – elkaptam óvatosan a karját, mielőtt elmegy.
- Mindegy, hagyjuk. Vedd úgy, hogy ez egy hatalmas nagy baromság, és egy kész őrült vagyok. Nem hiszem, hogy megértenéd… - Victoria kiakarta húzni a karját a kezemből de nem engedtem.
- Én mindent megértek. Én sem vagyok tökéletes. Ami lassan egy éve tart már…ez nem más, mint… vámpír vagyok. – Victoria megijedt. Hisztérikusan kitépte a karját a kezemből.
- Vámpír? – olyan halkan ejtette ki a szót, hogy talán halandó alig hallotta volna.
- Igen. szóval, nincs olyan amit nem értenék meg. – mondtam, majd végül Victoria megnyugodott. Visszaültünk a padra. Vett egy mély levegőt, kétszer is, majd belekezdett:
- Tyler és én vérfarkasok vagyunk. Minden teliholdkor átváltozunk. – szépen lassan ejtette ki a szavakat, hogy feltudjam fogni. Hirtelen azt hittem leszédülök a székről a hír hallatán. – Tyler nem bírja ezt elviselni. Minden egyes pillanatban hisztizik, hogy ő feladja, és véget vet az életének. Eleinte egy lány valami Caroline segített neki, de vele is összevesztek. Egyedül csak én maradtam, aki segíteni tudott volna neki, de egyszerűen eldobott magától mindennemű segítséget. Mindig azt mondogatta, hogy: egyetlen megoldás csak is a halál. de ő is tudja, hogy ezzel másoknak ártana. Ő megszabadul minden fájdalomtól, de mi nem. csak jobban szenvedünk attól, hogy ő nem lesz… - az arcán legördült egy könnycsepp. Engem a hideg kirázott az egésztől. Victoria szenved, és átérzem. Nem tud azon segíteni akit szeret. Valahogy úgy, mint én Danielnek. Tudom, hogy szenved, de nem tudom, hogy segítsek. Egyetlen megoldás van. Alex. De talán már elment. Túl bunkó voltam vele, pedig ő semmiről sem tehet.
- Neked sincs könnyű dolog. Tudod mit? Gyere elviszlek hozzánk, vagyis apa házába. – biccentettem a fejemmel, majd a kocsi irányába mentünk és elhajtottunk haza.
Victoria elmesélte, hogy vérfarkasnak lenni nem egyszerű. Mikor átváltoznak mérhetetlen fájdalmat éreznek, ahogy a csontok átváltoznak. Minden egyes porc alakulása hatalmas fájdalmat okoz neki, ami néha egyenlő a teljes eszmélet vesztéssel. Ilyenkor csak a gyilkos vágyad van. Valahogy úgy fejezte ki, hogy olyan, mint amikkor mi megérezzünk az ember vért. Minden eltűnik körülötted, csak egyetlen dolgot pillantasz meg, amiről aztán lenem veszed a szemed, míg el nem éred a kívánt célt.
- Megérkeztünk. – szóltam miután megálltunk a kapunk előtt.
- Itt lakik apukád? – kérdezte csodálkozva Victoria. Amint kiszállt a kocsiból végig mérte a házat.
- Igen. Jó kis hely. Még csak párnapja vagyok itt de nincs szívem itt hagyni. – feleltem majd elindultunk be a házba.
Victoria csodálkozó tekintettel nézegette végig a falon lévő összes festményt.
- Jake! Itthon vagyok. – kiállottam fel a bátyámnak. Egyszer csak nevetésre lettem figyelmes. Alex és Jake valamin nagyon kacagtak. Annyira, hogy csak pár oerccel később szólalt meg Jake.
- Bocsi, húgi. Csak valami iszonyatosan viccesről beszélgettünk. – mélylevegőt vettek Alex-el.
- Jól van ennek örülök. Jake felvinnéd Victoriat a szobámba? Kérlek. Alex, veled szeretnék beszélni a nappaliban. – közöltem majd mindannyian elindultunk.
Alex leült a kanapéra én meg az egyik fotelbe. Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Sajnálom, hogy ma olyan bunkó voltam veled. Nem akartam, csak kiakadtam Damonre. Hihetetlen dolog megtudni, hogy életed szerelme jobban szereti a legjobb barátnődet, mint téged. Na de csak annyit szeretnék, mondani, hogy nagyon sajnálom. Nem tehetsz semmiről. Csak az orra alá szórtad az igazságot, és arról, hogy én meghallottam végképp nem tehetsz. – közöltem vele. Alex egy ideig hallgatott felemésztette a hallottakat, majd belekezdett.
- Bocsánat kérés elfogadva. És nem is haragudtam rád. Én is így reagáltam volna. – felelte, és mosolygott.
- Addig maradsz ameddig akarsz. – vágtam rá, majd fel álltam. Alex még ült, de mielőtt kimentem volna a nappaliból megszólalt:
- Van egy ötletem, hogy menthetnénk meg Danielt. – amint kimondta, megrándultam.
- Tényleg? – kérdeztem remegő hangon, és könnyek gyűltek a szemembe
- Igen. van egy varázslat ami , olyan, mint egy nyomkereső. Megtalálhatom őt. De ehhez te is kellesz. Benne vagy? – Alex azt hiszem ironikus kérdésére a válasz egyértelmű volt.
- Persze. – Feleltem.
33.
(Madie Szemszöge)
Vadászat után visszamentünk apához. Nagy meglepetésemre Katherine várt ránk, aki épp apával beszélgetett.
- Sziasztok. Épp jókor. Nem rég jött Elena meglátogatni Madie-t. – felelte mosolyogva. Szegény bedőlt Katherine dumájának.
- Ugye nem bánod Madie? Van miről beszélgetnünk. – közölte Katherine. Én csak bólogatni tudtam, mert féltem, ha rosszat mondok végez apámmal.
- Na jól van akkor magatokra hagylak, nekem úgy is átkell ugranom a munkatársamhoz. Ha gondoljátok, dobjatok össze valamit enni. – mondta majd kivette a kocsi kulcsait a kezemből, majd hozzá tette – Caroline nagyapád telefonált, hogy amint ideértél, küldjelek haza. Valami fontos dologról akar veled beszélni. Nagyon fontos dologról.
- Muszáj? Olyan régen találkoztam a legjobb barátnőmmel. – mindenki értette a választ, akinek csak kell. Caroline megfordult, majd elhagyta a házat. Őt apa követte egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Nos, itt maradtunk hármasban. – közölte Katherine.
- Nem érdekel, hogy mire készülsz, de apámat hagyd ki az egészből. Oké? – vágtam rá dühösen.
- Miért nem mondtad ezt előbb? Szegény édesapád… hajjaj… - közelebb lépett és elkezdte simogatni az arcom. Gyorsan kitértem előle. Oda mentem az ajtó melletti ablakhoz, hogy megnézzem, mit csinál apa. – úgy hiszem most elő vesz egy kést a szerszámos ládájából…
- Apa! – kiabáltam, és megpróbáltam kijutni, de az ajtó bezáródott. – NE APA! HAGYD ABBA, NE CSINÁLD! – de már késő volt. Apa magába szúrta a kést… a vér ellepte a járda kis részét…
- Jajj bocsánat. Az ajtót véletlenül bezártam… - hihetetlen hogy képes valaki ilyesmire…- de tá-dá! Már mehetsz.
Kiszaladtam apuhoz. A földön feküdt, és Caroline segített el állítani a vérzést. M, Közben a szeme elsötétedett.
- Menj majd én át veszem. – mondtam és leszorítottam apa hasát.
- Figyelmeztetlek! Ezt ugyanúgy bárkivel megtehetem. Akár anyáddal, a régi barátaiddal… sőt még Daniellel is. – amint kimondta a fiam nevét egyből neki rontottam, de egy kézzel ellökött magától, így visszarepültem apához. Nem akartam visszavágni.
Katherine eltűnt Jake meg az ajtóban állt mozdulatlanul.
Caroline gyorsan hívta a mentőket. Beszálltam apa kocsijába és utánuk hajtottam.
Mire beértem, addigra már apát bevitték a műtőbe. Nem sokkal később Caroline is jött utánam.
- Hé. Semmi baj. Megmentik. Nem lesz semmi baj. – mondta és magához ölelt.
- Katherine megragad minden lehetőséget, ahol csak ártani tud nekem. Élvezi minden egyes pillanatát. Most ki lesz a következő? Anya? Elena? Stefan? Te? Vagy Daniel? – zokogtam, és már szinte kiabáltam. Szerencse, hogy nem volt körülöttünk senki sem.
- Csst. Nem fogja őket bántani. Minden rendben lesz. – felelte. rá néztem a kezeimre, és láttam, hogy még véresek.
- Elmegyek lemosom a kezeimet.
- Menjek veled? – kérdezte Caroline.
- Ne. Maradj itt. Kérlek.
A folyosó legvégén volt a mosdó. Amint beléptem mindjárt ott volt egy mosdókagyló. Gyorsan megnyitottam a vizet és lemostam magamról apa vérét, majd lehűsítettem egy kicsit az arcomat, hogy megnyugodjak.
Megtöröltem a kezem, majd vetettem egy pillantást a tükörbe.
Kiléptem az ajtón, majd Damont vettem észre, amint a fejét fogva beszél Caroline-nal. Egyre gyorsabb léptekkel közeledtem felé, míg már szinte rohantam. Amikor oda értem, megfogott és magához ölelt.
- Sajnálom. Nagyon sajnálom.
- Katherine volt az. Katherine tette. Az ő műve. – suttogtam, de alig lehett érteni, mert megint sírásba kezdtem.
- Nem sokára megállítom. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj…
- Miért mondja mindenki ezt? Mi van ha Daniellel teszi meg ezt? – szakítottam félbe, majd a szemébe néztem.
- Azt nem hagyom. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzá érjen a fiamhoz. Nem engedem. – mondta és a két keze közé fogta az arcomat.
- Annyira félek, Damon. – suttogtam.
- Nem kell. – mondta és magához ölelt.
Három órája várunk már. Kezdek aggódni…
- Te jó ég! Nem hívtam fel nagy apát. – szólalt meg hirtelen Caroline. – egy pillanat, csak telefonálok.
- Menj csak. – mondta Damon.
Damon karjaiban voltam. A fejem a vállán, az ő fejem meg az enyémen. Néha-néha rá nyom egy puszit.
Nem sokkal később ki jött az orvos, mindketten fel pattantunk.
- Mrs. Roberts, az édesapja túlélte a műtétet, de még mindig életveszélyes állapotban van. – amint kimondta, hogy apa él nagy kő esett le a szívemről.
- Köszönjük. – feleltem megkönnyebbült mosollyal.
- Nem sokára beviszik a szobájába és akkor bemehetnek hozzá. – tájékoztatott minket, majd elment.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. – mondta Damon és megölelt.
- Amint bevitték bemegyünk hozzá oké? – kérdeztem.
- Rendben. – felelte majd megcsókolt.
- Na mi történt? – kérdezte Caroline
- Megmentették, de nincs túl az élet veszélyen. – feleltem.
Meg fordultam, és épp akkor tolták be apát a kórterembe. Damon, Caroline, és én utána mentünk. Caroline, megállt kint.
- hát te? Nem jössz? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem… mert…
- Oh értem… - válaszoltam majd bementünk Damonnel.
Apa arca fehér volt. megsimogattam és leültem mellé. A beteghordók kimentek, és mi bent maradtunk Damonnel.
Megharaptam a kezem, hogy adjak apámnak a véremből de Damon megállított.
- Mit csinálsz?
- Meg mentem apát. Mit csinálnék? – kérdeztem, de seb már begyógyult.
- Nem gondolod, hogy furcsa lenne? – kérdezte idegesen.
- Mert? Hagyjam meghalni apát? Mert az orvosoknak furcsa lenne? – a kelleténél talán kicsit csúnyábban mondtam. – sajnálom csak félek…
- Semmi baj. – hátulról megölelt.
- Nem akarom elveszteni apámat. Ő nevelt fel. Ő büntetett, ha rossz voltam. Nagyon félek, hogy elvesztem…
- Csst. Nem fogod elveszteni. – válaszolta és adott egy puszit a fejemre.
Egészvégig bent voltunk, míg véget ért a látogatási idő.
Caroline felhívott és bocsánatot kért, amiért ott hagyott minket.
Damon eljött velem apa házába. Jake a konyhában ült. Ha nem fogom vissza Damon-t akkor neki esik. De Jake sokkal okosabb volt, így elő vett egy fatört.
- Ne gyertek közelebb. Vagy valamelyikkőtök meghal. – mondta, és felemelte a tört.
- Ne csináld. Ezzel nem érsz el semmit. Csak magadnak okozol fájdalmat. – bevetettem a Stefan féle trükköt.
- Jajj ne már. Már te is ezzel a nyálas szöveggel jössz? – mondta Damon olyan halkan, hogy csak én hallottam. Bevetem a trükköt amit még Bonnietól hallottam. Ha egy boszrokány egy olyan varázslatot bocsájt valakire, de meghal mielőtt leveszi azt az illetőről, egy idő után a kötés gyengül. Megpróbálkoztam vele…
- Jake. Beszélgessünk. Csak te meg én. Damon ki megy innen. Csak mi ketten leszünk. Felmegy az emeletre, ahol nem fog minket hallani. – enyhe célzás is volt. Damon elment. – Látod? Már csak ketten vagyunk.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte. Jake zaklatott lett.
- Beszélgetni. Emlékszel régen mennyit beszélgettünk? – belekezdtem. Jake enyhített a szorításán. A tőrt már le rakta az asztalra, és távolabb lépett tőle.
- Igen emlékszem. Arra ki ne emlékezne? – felelte egy halvány mosollyal az arcán. Tisztán látszott rajta, hogy beugranak a régi emlékek.
- Én tisztán emlékszem mindenre. A közös programokra a családdal, mikor értem jöttél az iskolába, míg kicsi voltam. És talán életem eddigi legrosszabb élményét is át vészelted velem. Mindig ott voltál, hogy fogd a kezem. Mindig mellettem álltál…
- Miért csinálod ezt? – kiáltott fel hirtelen, majd megragadta a tőrt.
- Jake tedd azt le. Kérlek. – próbáltam megőrizni a nyugalmam, ami elég nehéz volt, hogy a bátyám egy fatőrrel hadonászik.
- Nem! Nem tudom, hogy mit akarsz. Hagyj engem békén. – válaszolta fogait összeszorítva…
- Várj. Egyet kérek, gondolj vissza arra a pillanatra, amikor korházban voltam,, amikor te napokig haza sem mentél. Nem tudtak anyáék elrángatni mellőlem… - elcsuklott a hangom. A könnyeivel küszködtem, de folytattam. – mindig azt mondogattad, hogy :,, Én itt maradok a kicsi húgom mellett.” Emlékszel?
- Elég, volt...
- Nézz rám, én mindig ugyan az a lány vagyok. – félbe szakítottam. Nem hagyom abba, bármi legyen is, nem fejezem be. El kell érnem a célomat.
- Nem, te nem vagy az…
- Jake kérlek. Emlékszel a családi nyaralásokra? Amikor homokvárat építettünk Olaszországban? És Las Vegas? Emlékszel? Akkor azt mondtad életed legjobb napjait élted ott… Visszaakarom kapni a bátyámat. – amint kimondtam Jake a földre rogyott. – Jake? Jake? Hallasz?
- Minden rendben? – kérdezte Damon és leguggolt mellénk.
- Nem tudom egyszer csak összeesett. Mi van ha rosszul sült el minden? – ilyenkor mindenkinek a legrosszabb jut az eszébe. Kis híján elvesztettem apát, nem akarom a testvéremet.
- A pulzusa normális. – rezzentett fel Damon.
- Akkor minden, rendben? Él? – kérdeztem a félelemtől remegő hangon.
- Persze. - válaszolta, majd felkapta és felvittük Jake-et a szobájába.
Damon lerakta az ágyára. Én leültem mellé. Megfogtam a kezét. A bőre szinte tüzelt. Ránéztem az arcára. Verte a víz…
- Nagyon veri a víz. Remélem ez normális… - szólalt meg Damon.
- Bonnie azt mondta, hogy ez vele jár. Ilyenkor belül küzd az elméjével. – meglepett az a nyugodtság ami belőlem áradt. Damon arcán láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Jake elkezdett hirtelen vergődni az ágyon. Damon segített lefogni de nem nagyon bírtunk vele.
- Most mi van? – kérdezte, miközben szorította Jake-et.
- Az a valami ami megbűvölte az elméjét küzd ellene legalábbis azt hiszem. Vagy Jake küzd a valami ellen. – valaminek hívtam mert nem vagyok otthon ezekben a boszorkányos dolgokban.
Jake egyre gyengült. Már nem vergődött olyan hevesen.
Miután végleg abba maradt, hirtelen felpattant a szeme.
- Mi történt. Hol vagyok? – kérdezte és levegő után kapkodott.
- Jake semmi baj. Minden rendbe fog jönni. – feleltem és magamhoz öleltem.
- Miért nem emlékszem semmire. És hogy kerülök ide? Madie mi történt? – kérdezte riadtan.
- Semmi baj. Minden rendben van…
- Nem. ha ez a szemét itt van nincs rendben. – közölte miután észrevette Damont.
- Jajj ne már megint itt tartunk? Nem csinálhatjuk vissza? Jobban tetszett úgy. Nem volt annyira arrogáns. – Damon elővette a szokásos modorát.
- Damon. Kérlek fejezd be. – szóltam, még mindig ugyanolyan nyugodtan. Meglepett, mert általában ilyenkor majd megőrülök, és síró görcsöt kapok. Azt hiszem ez a vámpírosdival jár. Ilyenkor az érzéseink felerősödnek.
- Oké bocs…
- Te soha nem változol? – kérdezte Jake levegő után kapkodva.
- Jake semmi baj. Nyugi. – ismét magamhoz húztam, hogy megnyugtassam. Közben Damonnek intettem, hogy menjen ki, mert így Jake sosem fogja abba hagyni.
Leraktam a fejét a párnájára. a szemei körbe járták a mennyezetet, és gondolom járt az agya, az emlékei után kapkodva.
- Miért nem emlékszem arra, hogyan kerültem ide? – kérdezte, és majdnem sírt.
- Mert Bonnie a volt legjobb barátnőm megigézett. Elvette az eszed, és egy őrültet csinált belőled. Elkezdtél utálni, és… - jobb ha abba hagyom mielőtt idegösszeroppanást kap.
- Mi volt utána? – Jake azt akarta, hogy folytassam. Féltem a reakciójától, de tudtam, hogy addig nem hagy békén, míg el nem mondom neki az igazat.
- Szóval… - vettem egy nagy levegőt majd belekezdtem. – Teljesen kifordultál önmagadból. Összehaverkodtál néhány elég rossz fiúval, és Katherine-el…
- Ki az a Katherine? – félbe szakított a név hallatán.
- Ő egy nagyon gonosz nő. Nekem csak ártani akar. Elvitte a fiamat Danielt… - elcsuklott a hangom. Reménykedtem, hogy nem kell mesélnem róla.
- Hé, semmi baj. Minden rendbe fog jönni. – felelte, majd felült és megölelt. Olyan régen ölelt már meg. Kifejezetten jól esett. Ez az egyik dolog ami már nagyon hiányzott.
- Nem, nem lesz semmi sem rendben. – sírva feleltem… - Ez a nő, egy aljas szemét dög. Ő sosem fog megváltozni…
- Hé. Nem lesz semmi baj. Majd kitalálunk valamit. Majd börtönbe juttatjuk…
- Őt nem lehet… - amint kimondtam elkövettem egy hatalmas nagy hibát. Megpróbáltam titokban tartani, hogy Katherine egy vámpír, és, hogy én is az vagyok.
- Miért? Talán olyan jó ügyvédjei vannak vagy mi?
- Nem. neki nincs szükség ügyvédre. Ő más, mint mi…
- Más? Madie, nem értelek. Mi az amit titkolsz? – Jake nem hagyja annyiban. Minden áron megakarja tudni.
- Olyan, mint Damon. – feleltem.
- Vámpír? – Meg sem lepte a dolog.
- Igen. vámpír. – feleltem megkönnyebbülve, hisz elég jól fogadta.
- Tudod, felnézek rád… – vágta rá Damon. Meglepett. Nem értettem, mi olyan van, amitől felnézne rám. Nem vagyok egy csodálható ember. Még csodálható vámpír sem.
- Miért?
- Mert körül vagy véve vámpírokkal és ilyen jól kezeled a helyzeted. Hihetetlen. Bár én is így viselkednék. A húgom vagy. És ezt csodálom benned. Hihetetlen, hogy milyen erős vagy. Ahogy ezt elviseled. Bátor vagy. Kiállsz az igazad ellen. Bármi is legyen, nem tágítasz Damon mellől, aki ugyebár vámpír, és régen féltél tőlük. Most pedig halálosan szereted, és az életed adnád érte. És Damon is ugyanígy szeret. Akárhányszor csak rád néz, látszik, hogy minden mozdulatodat figyeli, hogy védelmez. Ha bárki bántani akarna, egyből megölné. – könnyek szöktek a szemembe. Visszakaptam a régi bátyámat.
- Te vagy a világ legjobb bátyja. – feleltem, mire ő letörölte a könnyeim.
- Tudom, hogy mindent elmondasz nekem. nincs semmi titkolni valód. És ezért én is megosztok veled minden. – vágta rá. Igen. minden… egyet kivéve, hogy vámpír vagyok. De ezt sem halogathatom örökké.
- Tudom, van valami amit még nem mondtam el. – ránéztem, hogy megharagudott-e rám. A szemeiben kíváncsiság ült.
- És mi az? – kérdezte, majd megfogta a kezem…
- Amíg nem voltál magadnál te elraboltál engem. Egy hétig fogva tartottál. Az idő alatt összebarátkoztál egy vámpírral. Majd nem tudom, hogyan mert nem emlékszem rá, vámpírrá változtatott…
- Mi? de miért tettem volna ilyet? – zaklatott lett.
- Nem te voltál. A másik alteregód. Nem voltál magadnál. – próbáltam megnyugtatni, felpattant az ágyról és az ablakához lépett.
- De akkor is. Azén hibám, hogy azzá lettél, amitől mindig is féltél…
- Semmi baj. Nem haragszom rád. Már nem. És tudod miért? – felálltam, hogy oda menjek hozzá. – mert te a bátyám vagy. Akit visszakaptam.
- Hé. Gyere ide. – megölelt. Úgy, mint régen. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Bárcsak a fiamat is így ölelhetném magamhoz.
Még beszélgettünk egy keveset, majd Jake elaludt.
Lementem a konyhába. Damon a bárpulton könyökölt és magazint olvasgatott.
- Minden rendben? – kérdezte simlisen.
- Ne csinálj, úgy, mintha nem tudnád. – feleltem és megböktem az oldalát. Letette a magazint, majd megölelt.
- Azt hiszem visszakaptad a régi Jake-et.
- Vissza. Már csak Daniel hiányzik. És, hogy apa meggyógyuljon. És akkor, minden a helyére áll. – feleltem.
- És ki is eszeltem egy tervet…
- Hogy mi? – kihúztam magam a kezei közül.
- Úgy bizony. Jól hallottad. De ehhez kell egy könyv, ami a szobámban van elrejtve…
- Várj egy kicsit. – ekkor eszembe jutott a könyv ami fejen talált. Felszaladtam érte a szobámba, de mielőtt lementem volna benéztem Jake-hez. Mélyen aludt. Akár egy kis gyerek.
- Erről beszélsz? Mert ha igen legközelebb úgy rakd el, hogy ne verjen fejbe…
- Igen erről. Katherine beszélt róla. Aztán hallottam, hogy valakinek mesélte, hogy ebben minden meg van. Ez a vámpírok segédje, magyarán szólva. – mondta, majd felcsapta.
Sokáig nézegette. Majd egyszer csak megszólalt.
- Nézd. Itt meg van, hogy gyengíthetjük le Katherine-t.
- Vasfűvel? De ő évekig mérgezte magát vele…
- Igen. De nézd. Van egy erősebb változata, amit csak egyetlen helyen terem…
- Miamiban. Az Everglades területén. – helyette fejeztem be a mondatot.
- Igen. Csak egy a baj. Csak akkor hatásos, ha egy boszorkány készíti el…
- Azunk, pedig már nincs…
- Akkor szerzünk egyet – válaszolta majd kivett a táskájából 2 adag vért. Az egyiket nekem dobta.
- Kösz. Nem élek vele… - feleltem majd leraktam a pultra. – és különben is honnan szerzünk egyet? Nem terem minden bokorban egy boszorkány…
- Igaz. – vágta rá miután lehúzott egy korttyal…
- Mióta kezdtél el megint ezen élni? – kérdeztem, és felemeltem a pulton heverő vértasakot
- Ha leakarom győzni Katherine-t muszáj ebből táplálkoznom. És már nem vagy ember…
- Miattam. – hirtelen a hátam mögül Jake hangját hallottam meg.
- Hé. Hát te? – kérdeztem meglepetten.
- Azt hiszem éhes vagyok. Gondoltam bekapok valami harapnivalót. – felelte majd egy nagyot ásított. – de elment az étvágyam…
- Oh. – leesett, hogy miről beszél, így oda dobtam Damon-nek, majd berakta a táskájába.
- Visszafekszem aludni, mert nem vagyok valami jól…
- Várj segítek…- mondtam majd oda siettem és felkísértem a szobájába. Lefeküdt, és mielőtt kimehettem volna megfogta a kezem és megkérdezte:
- Hol van apa?
- Korházban. – feleltem és elfogott a düh.
- Katherine? Ő tette? – kérdezte.
- Igen. de aludj, holnap megbeszélük. Addig mi Damonnel megpróbáljuk kitalálni, hogyan öljük meg. Rendben? – Jake csak bólogatott.
Amint lementem a lépcsőn csengettek. Ránéztem az órára: 12:45pm.
Ki az ilyenkor?
Kinyitottam az ajtót. Egy szőke hajú lány volt az.
- Nektek van szükségetek egy boszorkányra?
