20. fejezet.
- Jake nyugodj le. Ne, csinálj hülyeséget. Kiabáltam a bátyám után aki fel rohant az emeletre Damon-hez.
- Nem nyugszom le. Ne engedem, hogy egy ilyen közelében legyél. – na álljunk csak meg. Jake akkor nem akarja meg ölni.
- Mit csinálsz a ruháimmal? – kérdeztem összezavarodottan. Jake az összes ruhámat begyűrte egy bőröndbe.
- Ne hogy azt hidd, hogy itt hagylak. Nem fogom eltűrni, hogy egy gyilkossal éljetek. Elviszlek hozzám. És ott maradsz, ameddig csak kell. – Jake dühös volt. de én még dühösebb. Miért akar elvinni? Nem veszélyes ránk Damon.
- Jake! Én nem megyek sehová. Nekem itt az életem. Nem szakítom el a fiam az apjától. Nem szeretném elválasztani egymástól őket. Sajnálom Jake. – feleltem. De Jake nem enged.
- Nem érdekel. Itt nem maradsz. Ha kell, erőszakkal viszlek de itt nem maradsz Madie. – vágta rá dühösen.
- Ha egy ujjal is bántod, nem tudom, mit csinálok veled. – Damon hangja mögöttem dühösen csengett.
- Engem is meg akarsz ölni? Úgy, mint Bonnie-t? Ne akard elhitetni velem, hogy nem te tetted. – mondta Jake majd magához rántott. A karomat megszorította. Nagyon fájt.
- Jake engedd el. Nem veszed észre, hogy fáj neki? – Damon megpróbálta bevetni a Stefan féle ,,beszéd trükköt” de nem sikerült.
- És neked fájt mikor megölted azt akit szerettem? Szerintem nem. Nem tudos milyen érzés megtalálni az élettelen vér nélküli testét. De legalább lehetett volna annyi eszed, hogy nem anyámék háza közelébe ásod el. – felelte és egyre jobban szorított.
- Jake engedj el. Ez fáj.
- Egyáltalán tudod, hogy miért tettem? Mert majdnem megölte a húgodat és a fiamat. Te is megtetted volna az én helyemben. – Damon már kiabált. A hangja teli volt elfojtott dühvel.
- Nem. Nem ezt tettem volna. – felelt Jake. Ez meglepett.
- Megölnéd a saját testvéred egy szinte idegen nőért? – kérdezte Damon hót dühösen. Jake még jobban megszorította a kezem, és elindultunk az ajtó felé. Damon megakarta állítani, de Jake előhúzott egy fatőrt és Damon hasába szúrta. Össze esett. Ott feküdt a földön, és mi távolodtunk tőle. Jake lökdösött lefelé a lépcsőn. Stefan megpróbálta megállítani de nem tudta, mert őt lábon szúrta. Amint kiértünk bevágott a kocsimba. Beindította a motort és elindultunk.
- JAKE KIUGROM A KOCSIBÓL: ENGEDJ EL! – kiáltottam de mintha megse hallotta volna.
- Fogd be. – vágta rá flegmán.
- A FIAM. A FIAMAT AKAROM. JAKE ENGEDJ EL. – még mindig kiabáltam. Ekkor hirtelen beletaposott a fékbe. Előre dőltem, és a nyakamon lévő sebet felsértette a biztonsági öv. Jake hátra fordult… és itt minden elsötétedett. Mikor felébredtem egy poros pincében találtam magam. Mindenhol dobozok hevertek szanaszét. Körül néztem, de sehol egy ablak. Megpróbáltam felállni, de a fejem zúgott és majd szétesett annyira fájt és szédültem. Bravó. A bátyám leütött. Be zárt egy poros sötét pincébe, és kitudja, hogy hová. Végre sikerült felállni. Oda botorkáltam az ajtóhoz. Elkezdtem ütni, de szinte simogattam. Erőt vettem magamon.
- Jake engedj ki. Megtanultam a leckét. Engedj ki. Hallod? – mondtam annyira halkan, hogy szinte suttogásnak hangzott. Visszamentem a sarokba és leültem. Elkapott a sírás. Minden ami eddig volt a sírással jött ki. Mikor Damon elment, mikor anyám majdnem elvette a fiamat, Bonnie halála ami a szemem előtt történt. Minden lepergett előttem. A fiam születése és az arca. A hangja. Úgy szeretném magamhoz ölelni. Vagy legalább a hangját hallani. De nem tudom, hogy hol vagyok. Csak azt, hogy egy sötét pincébe zárt be a bátyám, akit régen nagyon szerettem. De most gyűlölöm. Elszakított azoktól akiket mindennél jobban szeretek. és sosem fogom őket látni. Soha. Ekkor Jake lejött a pincébe. Az arca már nem volt dühös. Nem tudtam leolvasni róla, hogy mit érez most. Pókerarccal nézett rám.
- Madie. Egy feltétellel jöhetsz fel. Ha csendben maradsz, és nem fogsz megszökni. – a hangja kemény volt.
- Megígérem. Csak válaszolj egy kérdésemre. Láthatom majd valaha Danielt és Damont? – kérdeztem. Jake-t meglepte. Nem számított erre. Engem meg a válasza lepett meg még jobban.
- Nem. Nem mehetsz vissza. – felelte majd megfogta a karomat ugyanolyan erősen és kiráncigált. Valami folyosószerű helyen voltunk.
- Miért? Miért nem mehetek vissza? Ők az életem. Jake. Kérlek. – kérleltem, de mind hiába. Nem hatottam meg. Magával húzott a nappaliba. Nem csak ketten voltunk a házban. Volt még két férfi rajtunk kívül. Az egyik magas vékony fekete hajú és bajszos volt. a másik alacsony. Ő nem volt olyan vékony, de kövér sem volt. ő kopaszodott. Zöld szemei voltak. Mindketten felfaltak a szemükkel.
- Erre a cicára kell vigyáznunk? – kérdezte az alacsonyabbik.
- Igen, de ha egy ujjal is hozzá mertek nyúlni végetek. Rendben? – nem ismertem Jake-re. Nem hittem a fülemnek.
- Jake. Meddig akarsz itt tartani? – kérdeztem.
- Ha kell addig, míg meg nem halsz. Itt fogod leélni az életed hátralevő részét. Nem mehetsz sehová. Csak ha megy valaki veled. Nem beszélhetsz rajtunk kívül senkivel. Ha ezek közül valamelyiket is megmered sérteni, esküszöm, hogy én, öllek meg.
- Mit számít ha megölsz? Úgy sem láthatom a családomat. És szerinted anyáék mit fognak szólni ehhez? – kérdeztem, de Jake ezen csak nevetett.
- Tudod nekem is vannak olyan barátaim, mint a te kis Damon szerelmed. Sikerült örökre elfelejtetnem velük magunkat. Majd azt hiszed, hagyom, hogy megakadályozzanak a tervemben? – leesett az állam. Mi lett az én jó szívű bátyámból?
- Milyen tervedben? – informálódtam.
- Megölni az összes vámpírt. Köztük a te icike-picike kis fiacskádat. – felelte. Hirtelen felpattantam és neki estem.
- HA EGY UJJAL HOZZÁ MERSZ NYÚLNI A FIAMHOZ, MESKÜSZÖM, HOGY ÉN ÖLLEK MEG. – vágtam rá dühösen. Jake megfogott és a sarokba hajított.
- Mit mondtam? Kuss legyen vagy kénytelen leszek megölni téged. – nem mertem válaszolni. Meghúztam magam a sarokba. Féltem. Nem attól, hogy engem bánt, ha nem, hogy a fiamat vagy Damont.
Jake valami másik férfiról beszélt. Idegeskedett, hogy hol van már. Egy gyilkos pillantást vetett rám. A fogas felé vette az irányt, majd felhúzta a kabátját és ki viharzott. Nem halottam, hogy miről beszéltek, mert a szemem előtt egy folytában Daniel és Damon hangja és arca járt. Azok a képek jelentek meg előttem, ahogy Damon a kezében tartja Danielt.
Az egyik férfi jött felém. Leguggolt elém, és egy tálat nyújtott felém.
- Itt a kaja. Zabálj. – mondta gúnyosan.
- Nem vagyok éhes. – feleltem
- Hát jó… - válaszolta majd fejre állította a tányért és a földre zuhant az étel. – ha éhes vagy innen kell felzabálnod. Nincs több.
A nevetése betöltötte az egész házat. Legszívesebben neki estem volna, és… de nem tehettem. Nem, mert akkor biztos, hogy megöli Danielt és Damont.
Félóra múlva Jake visszatért egy fiatal fiúval. Magas volt, a haja világos barna rövid, a szemei olyan szép kékek voltak, mint Danielnek. Levettem róla a szemem, mert hirtelen ismét eszembe jutott az a gondolat, hogy soha többé nem látom a fiamat. Nem szoríthatom magamhoz. Hangos sírásba kezdtem. Jake szeme rám tért. A pillantása égetett.
- Mit csináltatok vele? Miért van az étel a földön? – kérdezte dühösen.
- Nem volt hajlandó enni, így megtanítottam egy kis modorra. – felelte a férfi.
- Fred megmondtam, hogy rendesen bánj vele. Gyere. Beviszlek egy szobába. – Felhúzott a karomnál fogva és elráncigált a folyosó végén lévő szobába. Nagyon világos volt. csak egy ágy volt benne. Az ablak be volt rácsozva.
- Itt maradsz. David bejön hozzád, vigyázni, hogy meg ne szökj. – felelte Jake.
- Meddig akarod még ezt csinálni velem? Damon egyhamar úgy is megtalál. Meg fog találni és nem fog kímélni. – vágtam rá. De hiába, mintha meg sem halottam volna. Becsapta maga után az ajtót. Nem sokkal később be jött az a fiatal fiú aki eszembe juttatta Danielt. Hozott magával egy széket. Leült és némán nézett rám. Lefeküdtem az ágyra és kibámultam az ablakon. még csak most vettem észre, hogy besötétedett. Telihold volt. a fénye magához szorította a kék eget. Mintha csak azt mondaná: Soha többé nem engedlek el! És engem sem fognak. Itt maradok bezárva.
- Min gondolkozol? – David hangja rezzentett fel. Nem válaszoltam. Nem tudom miért, de jobbnak láttam, ha csendben meghúzom magam. – velem beszélhetsz. Hidd el nem nagyon rajongok ezért. Nem szeretem ezt csinálni. Ha rajtam múlna elengednélek. – meglepett amit mondott. Felültem az ágyon, felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam. Még mindig hallgattam. – tudod, néha kételkedem benne, hogy ez a Jake nem is az a Jake akit én ismertem. Mindig rólad beszélt. Mindig. Mikor beteg voltál, nagyon aggódott. Most meg… bár visszacsinálhatnám.
- Akkor miért nem teszed? – kérdeztem.
- Nézd csak. Nem is vagy néma. – mosolygott, majd folytatta. – azért nem, mert sakkban tart. Ha feladom, megöli a szüleimet. Vagyis nem ő, hanem azaz idióta haverja.
- Az ki? – faggattam tovább.
- A neve Mich. Vámpír. – felelte.
Némán néztem rá. Az arca tele volt fájdalommal és félelemmel. Aggódik a családjáért. Megijedtem mikor Fred berontott a kezében valami zöldséges kajával és egy pohár vízzel.
- David. Úgy tudtam, nem pofázni küldtünk be. Fogd be és őrködj. – mondta majd a kezébe nyomta a dolgokat.
- Úgy lesz. –felelte. A férfi dühösen be csapta az ajtót. – egyél.
- Nem. Ez a tiéd. – feleltem.
- De neked nagyobb szükséged van rá. – vágta rá. Felém nyújtotta a tányért. Én elkezdtem enni. Csak pár falat ment le a torkomon, de láttam David boldog tőle.
- Ügyes vagy. – felelt mosolyogva. Ettem pár falatot, de nem nagy kedvem volt hozzá.
Miután befejeztem némán ültünk. David a padlót fikcírozta, míg én a holdat bámultam. Még mindig szorosan ölelte be a fényével az eget. Végül Jake jött be a szobába.
- David menj ki. Van egy kis munkád a konyhában. – jelentette ki, majd le ült az ágyra – mi meg elbeszélgetünk.
- Nincs kedvem veled beszélni. Gyűlöllek. – flegmán válaszoltam
- Na, ide figyelj. Neked nincs jogod így beszélni velem. Itt most én diktálok. Ha azt mondom, befogod, nincs apelláta, meg csinálod, vagy különben megbánod. – A hangja kőkemény. Gyűlölettel teli volt. Jake ezentúl, számomra az Idegen. És az is marad.
- Most ettől be kellett volna pánikolnom? – kérdeztem az előző hangnemben.
- Te egyáltalán nem félsz? Kicsit sem érzed magad elnyomva? Mert ha így van, akkor jól figyelj: a szeretet, amit tőlem kaptál túl sok volt. Az utóbbi időben a középpontban voltál. Ezt nehezen viseltem el. Megismertem Bonnie-t. kiderült, hogy gyűlöl téged. Ekkor bepattant egy ötlet. Mi lenne ha megpróbálnánk mi ketten kikészíteni. És majdnem sikerült. Bonnie már a célnál volt, mikor Damon minden elrontott azzal, hogy megölte Bonnie-t.
- Még te voltál féltékeny? Téged anya jobban szeretett. Ha apa nincs talán én nem is lennék…
- Jobb is lenne! – már kiabáltunk egymással.
- Szuper. A saját bátyám. Egyszer sem vetted észre, hogy te voltál a középpontban? Soha? Vagy csak egyszerűen hülye vagy. – amikor ezt kimondtam Jake lekevert egy pofont amitől leszédültem az ágyról egyenesen a sarokba.
- Ha még egyszer ilyen hangnemben beszélsz velem esküszöm, hogy kitekerem a nyakad! – felelte Jake, miközben leguggolt elém.
- Rajta! Állok elébe. – feleltem. Beakartam bizonyítani, hogy bátor vagyok, és nem tud bántani. De nem csak neki. Hanem magamnak is bizonyítani akartam. Ha egy vámpírtól nem félek, tőle sem kell.
- Nagyon bátor vagy. – válaszolta mikor felállt.
- Ha nem félek, egy vámpírtól, majd pont tőled fogok, nem? – felvettem a bunkó hangnemet.
- Túlságosan is kinyílt a csipád. Jobb lesz ha visszafogod magad. – válaszolt majd ki ment. Megpróbáltam felülni. A hátam annyira fájt, hogy még a legkisebb mozdulat is rémálom volt. David oda sietett hozzám és felsegített. Lefeküdtem az ágyra. Könnyek szöktek ki a szememből.
- Ne sírj. Kitalálok valamit. Nem hagyom, hogy bántson. – belesúgta a fülembe. Többre nem emlékszem, mert azt hiszem elaludtam.
Másnap reggel madár csicsergésre ébredtem. A Nap fénye betöltötte az egész szobát. Most vettem csak észre, hogy majdnem égszínű a szoba fala. David nem volt bent a szobában. Megpróbáltam felkelni, de a hátam annyira fájt, hogy meg sem bírtam mozdulni. Hiába erőlködtem nem ment.
- Jó reggelt. Itt a kaja. – Fred amilyen gyorsan jött olyan hirtelen ment ki. Nem volt étvágyam enni. Túlságosan hiányozik Daniel és Damon. Vajon mit csinálhatnak? Daniel talán észrevette, hogy nem vagyok vele? Bár csak a kezemben lenne. Bár hallhatnám a hangját. De ez sajnos többé már lehetetlen. Örökre be vagyok ide zárva. És soha többé nem fogom látni a családomat.
- Szia. – David hangja örömmel teli volt.
- Szia. – feleltem.
- Na, figyelj. Ma mind a hárman elmennek. Csak én maradok veled. Én vigyázok rád. Ez azt jelenti, hogy megtudsz szökni. Nem kell tovább itt raboskodnod. Meglátod minden a helyére áll. – David nagyon boldog.
- De ebből neked bajod lehet. – feleltem.
- Velem ne törődj. Megoldom az én problémám. – felelte.
- Egyetlen kérésem lehet? – kérdeztem tőle.
- Persze. – felelte vidáman.
- Amint elmennek, felhívhatnám Damon-t?
- Persze. Ez csak természetes. – válaszol mosolyogva.
- Nagyon sokkal tartozom neked. És nem tudom, hogy meghálálni…
- Csst - vágott közbe - nem kell meghálálnod. Nekem bőven elég, ha minden rendbe jön, és kiszabadulsz.
- Köszönöm. – feleltem. David vissza ült a székre. Nem sokkal később Jake lépett be a szobába.
- Elmentünk. Ha sikerül neki megszökni, nem állok jót magamért. Ezt neked is mondom Madie. Ha megszöksz, úgy is megtalállak. De akkor véged.- azzal kiment.
- Ez nem jó ötlet. – mondtam.
- Hé. Ne aggódj nem fog bántani…
- Nem magam miatt aggódom. Hanem érted. Ha én megszökök meg fog ölni téged. Nem maradhatsz itt. Velem kell jönnöd. – mondtam, és hallottuk, ahogy elhajtanak a kocsival. David gyorsan a kezembe adta a mobilját. Tárcsáztam, Damon számát. Nem vette fel. Megpróbáltam Stefan telefonját. Sikerrel jártam.
- Stefan. Nincs sok időm. Ne aggódjatok nem sokára ott leszek veletek. Ha esetleg visszatérne Damon mondd meg neki, hogy ne aggódjon. Nem sokára ott vagyok.
- Jól van. De…
- Nincs időm beszélni ne haragudj. Sietek. – feleltem és letettem a telefont. David kisegített. Beültünk egy kocsiba és elhajtottunk. A kocsi kb. 180-al száguldott. Alig utaztunk, mikor bekövetkezett a félelmem. Jake autója velünk szemben. David ügyesen kikerülte őket. Le is hagytuk őket. Gyorsan befordultunk egy ösvényre és azon haladtunk tovább. Jake elvesztett minket. Az út további részén azt figyeltem, hogy sikerült-e neki utolérnie. Észre sem vettem mikor megérkeztünk a házhoz. Damon gyorsan kirángatta az ajtót és magához szorított. Fájt, mivel fájt a hátam, de nagyon jól esett.
- Madie! De jó, hogy végre itt vagy. Hol voltál? Hol tartott fogva az a szemét? – kérdezte, de nem tudtam felelni annyira zokogtam. Megkönnyebbültem. De ekkor nagy meglepetés ért.
- David nagyot csalódtam benned. – egy hang mögülem… Jake-é volt.
- Még te csalódtál? Mit szóljon Madie? Egyszerűen nem ismerek rád. Benned bízott a legjobban…
- Damon hagyd. – szóltam közbe, de mintha észre sem venné.
- Nem. Madie nem hagyom. – felelte majd folytatta. – nem hiszem el, hogy tudtál ilyet tenni. Ha jól emlékszem ölni is képes lettél volna érte. Most pedig csak úgy elrabolod? Szerinted mit élt át?
- Damon kérlek. Elég. Nem éri meg. – próbáltam megállítani.
- Nem! Nem hagyom. Elegem van a kétszínűségéből. Sosem bíztam benne. Tudtam, hogy tervezget valamit. De erre sosem gondoltam volna.
- Te beszélsz? Itt hagytad egyedül. És még te szidsz engem? – Jake visszavágott és egy lépést tett Damon felé.
- De én nem raboltam el. – felelt.
- Nem. Csak meg akartad ölni. Emlékezz csak vissza. Ott ültél a Grillben. Egy fajtabelieddel beszélgettél. Idézem: ,, Sosem gondoltam volna, hogy beleszeretek egy emberbe. Egyetlen esélye van; ha Megölöm! – nem hittem a fülemnek.
- De nem tettem meg. A szerelem erősebb volt annál a vágynál. – mentette magát Damon. Daniel felsírt. Így volt egy okom berohanni. Felszaladtam a szobába. Nem érdekelt a fájdalom. Megnyugodtam, hogy látom a fiamat. Gyorsan felvettem és magamhoz szorítottam, és megnyugtattam. Egyfolytában az járt a fejemben, amit Jake mondott. ,, Egyetlen esélye van; ha Megölöm” Damon meg akart ölni. De nem tette. Hisz a szerelme erősebb volt nála. Zavart. De csak megfordult a fejében. Nem tette meg.
- Szia. – David hangja rezzentett fel a gondolataimból. Szerencsére.
- Szia. Jól vagy?
- Igen. Most már látom te is. – válaszolt.
- Igen. Mert a megszokott környezetemben vagyok. – válaszoltam mosolyogva.
- És ki ez a csöppség?
- Ő életem egyik legfontosabb tényezője. – feleltem és egy puszit nyomtam a fiam homlokára.
- Én mondtam, hogy tarts ki. Hisz volt értelme. Mert átölelheted azt akit szeretsz. – felelte kissé szomorkásan.
- Hé ne szomorkodj. Nem fogja bántani a szüleidet. – feleltem miközben leraktam Danielt aludni.
- Igazából, már megtette. A szemem előtt. – a hangja elcsuklott.
- Nagyon sajnálom. Őszintén. – mondtam.
- Azért nem mondtam el, mert nem akartalak megijeszteni. – felelte a könnyeivel küszködve.
- Semmi baj. Ezért részben hálás vagyok.
- De már régen történt. Nagyon régen. De most már tudom, hogy minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben. – ezt nem értettem. Ezzel összezavart.
- Ezt, hogy érted? – puhatolóztam.
- Felejtsd el. Bonyolult. – válaszolt.
- Szerintem megbirkózom vele. Nekem is elég bonyolult életem van. – nem tágítok a téma mellől.
- És ha nem szeretnék róla beszélni? – kérdezte.
- Jól van. De egyszer neked is könnyebb lesz, ha elmondod. – válaszoltam
- Majd. Talán egyszer. – mondta, majd folytatta más hangnemet megütve – ha nem bánnád én mennék.
Mielőtt válaszolhattam volna pisztolylövést halottam… leszaladtunk Daviddel.
- NEEE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése