Felraktam a 28.-ik fejezetet :) Jó olvasgatást :)

28.

Már lassan öt napja utazom. Egyszerűen nem találom meg. És ha Ő talál meg engem, mielőtt én érek célba? Nem. Az nem lehet. Nem.

(Damon szemszöge)

Madie már másfél éve elment. Daniel elérte a végleges korát. Úgy néz ki, mint egy átlagos 8 éves kisfiú. Egyre jobban az anyjára ütött. Az arca. A szeme. Mindene. Néha még a viselkedése is.

Egy ideig féltem attól, hogy depressziós lesz. De a gyors fejlődésének köszönhetően, ezt ki nőtte. Szerencsére. Viszont Madie szülei… ők nehezen fogadták a hírt. Mint általában minden szülő. Mrs. Roberts nem keresett bűnbakot. Egyből magát hibáztatta, amit persze egyből megcáfoltam. Mr. Roberts pedig… rajta nem igazodtam ki. Egyszer engem, máskor meg a feleségét hibáztatta. Az egész történet összezavarta. Bár csak tudtam volna rajta segíteni, de engem nem igazán akart látni. Daniel pedig nem tudott rá hatni.

De a múlton már nem tudunk változtatni. Bárhogy is, de ezt el kell fogadnunk.

Már egyre közelebb járok. Érzem. Tudom, hogy itt vannak valahol. Csak ők segíthetnek. Csak ők. Ő azt mondta, sosem bízzak bennük. De megbízom. Mert többé nem akarok olyan lenni, mint amilyennek Ő nevelt engem. Többé már nem érzek iránta szeretetet. Csak gyűlöletet. Mérhetetlen gyűlöletet.

- Apa, a fiúk már kint vannak a parkban. Kimehetek én is?

- Kik vannak ott? Milyen fiúk? – kérdeztem.

- Az osztályból… – Daniel titkolózik. Jól ismerem. Kicsi korában is eljátszotta.

- Ne hazudj. Szóval kivel mész, és hová? – egyből a lényegre tértem. Ez alól nem tud kitérni sehogyan sem.

- Tyler Lokwood-dal és a haverjaival.

- Nem. – vágtam rá egyből.

- Mert?

- Mert én azt mondtam, hogy nem. megbeszéltük, hogy nem barátkozol Lokwoodokkal… és különben is még kicsi vagy hozzájuk.

- De ők nem bántanak. – Daniel egyre jobban kezd szemtelen lenni.

- Ne feleselj. – feleltem. A beszélgetést ajtókopogás zavarta meg. – inkább nyisd ki az ajtót.

- Megyek kinyitom az ajtót, ha már így is be vagyok zárva ide – vágott vissza.

- Ne szemtelenkedj velem. – követeltem, majd válaszként egy elfojtott szitkozódást kaptam, amit mindkettőnk érdekében, jobb, ha nem hallottam.

- Igen?

- Hé. Üdv. A nevem Lisa. Öhm Damon Salvatore-t keresem? – egy nő volt az.

- Bent van.– sóhajtott Daniel majd felrohant a szobába. A nő megállt az ajtóban.

- Szia Damon. Jó újra látni téged. Semmit sem változtál – közölte közömbös hangon.

- Édes drága Lisa. Mit tehetek érted? – kérdeztem nyájasan, de a lány dühösen, gyilkos tekintettel némán bámult rám. Az arcáról lerítt, hogy nekem esne, ha meg tudna ölni.

- Hogy mit? A szabadságomat.

- Miért pont tőlem? – feleltem majd lehajtottam egy pohárral a kedvenc italomból.

- Na játszd az ártatlant. Adtál a véredből, majd dühös lettél, és megöltél. Vagy is nem teljesen. Ismerős? – kérdezte közömbösen.

- Öhm várjunk csak… nem. – vágtam rá majd nekem ugrott a lány, de gyorsabb voltam és földön landolt. – á-á. Nem tanulod meg, hogy engem sosem győzhetsz le?

- Én nem. de talán majd más. – nem értem mit akar.

- Mi? – kérdeztem gúnyosan.

- Igen, Damon. Vigyázz magadra. – közölte nevetve majd kiszáguldott a házból.

Na ezért nem maradtam veled – gondoltam.

- Őt is meghúztad? – Kíváncsiskodott Stefan

- Nem. vagy is… miért kérdezősködsz? Ez nem tartozik rád…

- Ha-ha-ha. – viccelődött.

Éjszaka. Sötét éjszaka. Régen féltem volna kint egyedül. De most csak a biztonságot jelenti. Kisebb az esélye annak, hogy megláthat. Bíznom kell az ösztöneimben. Ez az egy ami életben tarthat. Semmi más. Remélem, oda érek. Már nincs messze.

A reggel szokásos volt. Daniel lehúzott egy adag vért, míg Stefan reggelit csinált Elenának. Mostanában egyre többet van itt nálunk. Még a végén összeköltöznek ők is, mint ahogyan mi anno Madie-vel.

- Szia Daniel. Hogy vagy? – kérdezte Elena mosolyogva.

- Még meg vagyok. – felelte kicsit morcosan, majd felrohant az emeletre.

- Mi baja van? – érdeklődött Elena miután Daniel elhagyta a házat.

- Kamaszodik. De lehet, hogy hiányzik neki az anyja.

- Mint mindenkinek. – felelte Elena. – hihetetlen. Másfél év. Hamar elment. De hiszem, hogy jó helyen van.

- Én is. Hidd el sokkal jobb helyen van. Talán annyira, hogy nem hiányzunk neki. – válaszoltam, majd felálltam és ki mentem.

Ez lenne az a hely? Olyan ismerős. Pont úgy néz ki, mint ahogyan Ő mesélte. Valaki mozog. De ki az? Nem vehet észre.

Rám nézett. Észre vett?

Míg kint sétáltam a meleg levegőn, valami mozgásra lettem figyelmes. Közelebb mentem, hátha látom mi az, de nem jártam sikerrel. Biztos, csak kutya volt. Jobb ha sétálok egyett az erdőben

Elmegy. Nem vett észre. De tudom, hogy ki az. Csak ő nem tudja, hogy én ki vagyok.

Jobbnak látom, ha ki megyek.

Ott álltam az ajtó előtt. Ezt akartam. De most lefagytam. Mit csináljak? Nem lehet olyan mint egy tini. Nem kopoghatok be, aztán elrohanni. Nem az nem szabad. Ha már itt vagyok bekopogok.

Az idő tökéletes. A nap ragyog. Egy óra után meguntam az egészet.

Mikor beértem a lakásba nagy meglepetés ért. Egy szőke hajú lány volt az. Oldalról olyan volt, mint Kathrine. De mikor rád néz… teljesen más milyen. Gyengédebb, lágyabb, óvatos a tekintete.

- Öhm Damon, ő itt Ashley. – mutatta be Stefan.

- Szia. Én…

- Damon vagy. Tudom. Anyám sokat mesélt rólad. – felelte mosolyogva míg kezet ráztunk.

- Én ismertem az anyukádat? – hangosan gondolkodtam.

- Igen. – Ashley nevetett. Mintha Madie-t látnám benne.

- Rád várt, hogy elmondja. – szólt Stefan Ashley mögül.

- Igen. – már komolyabb volt a hangja. – mindketten ismeritek, vagy ismertétek. – itt már leesett. Legalább is szerettem volna hinni, hogy csak tévedek. – a neve Kathrine Pierce. – a név hallatán összerezzentem. Az undor mi ilyenkor elfog semmihez sem fogható.

- Na várj. Értem. És akkor most jön a sztori folytatása. Stefan vagy én vagyunk az apád. És ideküldött anyád, hogy adjuk meg a kívánt összeget vagy épp amit akar. – Kathrine képes erre. Már elég jól ismerem.

- Nem. egyikőtök sem az apám. Elmenekültem. – Ashley arcán szomorúság, és fájdalom látszódott. De kis idő múlva folytatta. – azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem.

Stefan és én hirtelen Ashley-re néztünk. Segítség? Tőlünk? Kathrine lányától?

- És miben kellene segítenünk? – kérdezte Stefan karba tett kézzel.

- Megakarok változni. Nem akarok többé olyan lenni mint ő. Sokat hallottam rólatok. Kathrine undorral beszélt rólatok. Így rájöttem; ami neki undor az csak jó. – felelte.

- Rendben. Vannak cuccaid? – kérdezte Stefan. Szerintem nem épp a legjobb ötlet befogadni. Ki tudja milyen csapdába sétálunk bele. Kathrine-től kitelik. Legalább is ahogy ismerem.

- Nincsenek. – felelte Ashley. – de tudok venni, és keresek munkát. Így nem leszek a terhetekre.

- Apa hol van a kar… - Ashley és Daniel egymásra pillantottak. Mindketten mozdulatlanul bámultak egymásra, majd Daniel dühösen hátat fordított és eltűnt.

- Ö ki volt? – kérdezte Ashley.

- A fiam. – feleltem és felrohantam hozzá.

Bezárkózott a szobájába. Gyerekkora óta sokat változott, de ez megmaradt. És nem fog változni.

- Daniel? Mi a baj? Ismered talán a lányt? – kérdeztem , de semmi válasz. – velem megbeszélheted. Az apád vagyok.

Az ajtó kinyílt. Bementem a szobájába.

- Na szóval elmondod? – kérdeztem míg ő becsukta az egyik könyvét.

- Nem ismerem. Csak hirtelen az jutott az eszembe, hogy…

- Már mostoha anyukád lesz. Nem. Ezt te is tudod, hogy nem vagyok képes rá. – nyugtattam meg, de Daniel hangulata ettől egy cseppet sem változott.

- De egyszer úgy is oda jutunk. – felelte.

- Nem. Nem fogunk. Ígérem. – feleltem mosolyogva. Daniel halvány mosolyt erőltetett az arcára.

- Ki megyek sétálni. Ne aggódj nem megyek Tyler közelébe. – jelentette majd kiment a szobájából. Mikor megfordultam, ránéztem arra a képre amin Madie épp Danielt tartja a kezében. Annyira hiányzik. Miért pont akkor vesztek el valakit amikor minden a helyére áll? Kathrine, most pedig Madie. Meddig folytatódik még?

- Minden rendben? Kérdezte Stefan az ajtókeretnek dőlve.

- Persze, csak azon töprengtem, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok. – feleltem miközben visszaraktam a képet.

- Miért lennél az? – kérdezte.

- Hogy miért? Mert mindig elvesztem azokat akik fontosak számomra. – feleltem. Stefan a kezét a vállamra tette.

- Hidd el, egyszer megtörténik a csoda. És nem fogod elveszteni, azt akit szeretsz. Nézd Danielt. Ne engedd el. Vigyázz rá. Becsüld meg úgy, mint eddig. És nem lesz gond.

- De én nem Danielre gondoltam. – vágtam rá. Stefan kíváncsian nézett.

- Akkor?

- Először Kathrine. 145 éven át küzdöttem azért, hogy újra vele lehessek. Közben kiderült, csak téged szeret. De mivel te nem szereted így ott sebez meg minket ahol csak lehet.

- Damon. Figyelj. Kathrine kétszínű kisliba. Madie pedig úgy halt meg, hogy szeretett téged. Eltudom képzelni, hogy az utolsó kép amit látott te voltál, amint Danielt fogod. Hidd el Madie szeretett. Mindennél jobban. – nyugtatott Stefan. Beláttam, hogy igaza van. Madie szeretett. És én is őt. Mindennél jobban.

Lementünk a nappaliba, Ashley a kanapén ült, és az egyik helyi újságot lapozgatta.

- Hihetetlen. – szólalt meg hirtelen. – itt nincs semmi normális munka?

- Talán a Grillben. – közölte Stefan.

- Hogy, tessék? – kérdezte Ashley értetlenül.

- A Grill a helyi legnépszerűbb bár. Mindenki oda jár. Talán akad ott valami munka. – feleltem.

- Jól van. És hogy jutok oda? – kérdezte.

- Majd én elviszlek, oda. Úgy is bekell zargatnom Danielt.

- Oh. Köszi. – mosolygott.

Beültünk a kocsiba. Egész úton Danielt kerestem de nem találtam sehol.

Ashley hangja szétszakította a csendet.

- Mikor fent beszélgettetek Stefannal véletlenül meghallottam. Ki az a Madie?

- Ő volt a fiam anyja. Életem szerelme. – feleltem miközben megpillantottam Daniel arcát.

- Sajnálom. – felelte majd megveregette a vállamat.

Persze. Sajnálja. Kathrine az anyád! Hogy tudnád sajnálni? Hisz lehet olyan vagy, mint ő! – gondoltam magamban. Jó lett volna a fejéhez vágni.

- Ha most nem haragszol kimegyek Danielért. Utána elmegyünk a Grillhez. – jelentettem majd kiszálltam a kocsihoz és egyenesen Danielhez mentem.

- Szia apa. Mennem kell? – kérdezte Daniel miközben valami kardosat játszott a barátaival.

- Hát nem ártana. – feleltem vicces mosollyal.

- Jól van. – válaszolta majd kézen fogott és eljöttünk. – miért ül a kocsidban az a lány?

- Mert elvisszük a Grillbe. – feleltem.

- De jó! Ott még sosem voltam. – válaszolta majd ugrálni kezdett.

- Akkor most leszel – mondtam majd beszálltunk a kocsiba.

Nem sokkal később már ott voltunk. Mindannyian kiszálltunk és egyenesen a Grillbe mentünk.

- Hé Matt – kiáltottam a srácnak aki épp az egyik asztalt szedte le.

- Igen? – kérdezte meglepődve.

- Vidd el Ashley-t a főnöködhöz. Beszélni szeretne vele. – feleltem, majd elindultak. Matt kicsit duzzogott

- Tök jó ez a hely. – Szólalt meg hirtelen csodálkozó tekintettel Daniel.

- Az bizony. Apa régen sokat járt ide. – feleltem és az irányt egy asztal felé vettük.

- Ilyen lenne egy boldog család? – kérdezte egy ismerős hang. Megfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem.

- Kathrine. Gondolhattam volna.

- Legközelebb ne felejtsd el felgyújtani a prédát, mert feltámadhat. – mondta csípőre tett kézzel. Gonosz, gyűlölettel teli mosoly jelent meg az arcán. Félre hajtotta a fejét. Danielre nézett.

- Jól megnőttél. És anyuci? Ő hol van? – informálódott. Nem válaszoltam. – oh. Értem. Tudom, ne feszegessük a témát. – közölte.

- Mit akarsz itt? – kérdeztem

- Azt hiszem te is jól tudod. – mondta. Ashley miatt jött vissza.

- Ashley? – kérdeztem, és közben az ajtó felé pillantottam. Kathrine nem vette észre.

- Milyen okos valaki! – vágta rá közömbösen, majd komolyabbra vette a hangnemet. – hol van?

- Nem tudom. – gúnyolódtam.

- Ne hazudj. Tudom, hogy nálatok van. Hol van? – folytatta.

- A hátad mögött. – szólalt mag Ashley. A tekintete tele volt gyűlölettel.

- Hányszor meg mondtam már, hogy ők az ellenségeink. – gúnyos hangon vetette a lánynak.

- Az ellenségeink? Miért beszélsz többes számban?

- Mi lenne ha ezt inkább kint folytatnátok? – szólt Matt.

- Te csak fogd be. Oké? Ez nem a te dolgod. – közölte vele Kathrine. Hátra fordultam, hogy megnézzem Danielt. Az asztal alá bújt félelmében.

- Daniel. Gyere ide. – szóltam, és leguggoltam hozzá. Ő félve kibújt és hozzám bújt. Remegett a félelemtől.

- Fé-éle-ek. – remegett a hangja is.

- Nem lesz semmi baj. Nem kell félni. Nem engedem, hogy bántson.

- Tényleg? – szakított félbe Kathrine.

- Tudod, mit? Itt a kocsi kulcs. Szaladj és ülj be. Vidd a telefonom, és hívd fel Stefant, hogy jöjjön el érted. Ha megkérdezi mi a baj, válaszolj annyit, hogy a régi bestia visszatért.

- Rendben. – feleltem majd elszaladt. Nem nézett senkire. Rohant ahogy csak bírt.

- Bátor. Akárcsak az apukája. – Kathrine tett egy lépést hozzám.

- Tudod mit? Mi mindannyian ezt kint folytatjuk. Itt még valakinek baja eshet. – feleltem majd kiindultunk. Én beszáguldottam az erdőbe, Ashley-vel. Kathrine-t nem láttuk sehol.

- De megtudnám ölni. Gyűlölöm. – szólalt meg Ashley gyűlölködő hangon.

- Nem vagy vele egyedül. Már kétszer próbáltam, sikertelenül. – feleltem.

- Ez a te formád. – szólalt meg a hátam mögött Kathrine. – de hogy te Ashley engem? Aki az anyád?

- Te nem vagy az anyám. – felelte összeszorított foggal.

- De az vagyok. – felelte közömbösen.

- Nem már többé nem. – válaszolta majd egy fatőrrel egyenesen Kathrine-nek rontott.

Észre vettem egy ismerős alakot a fák között. Elterelte a figyelmemet róluk.

- Madie? – suttogtam.

Közelebb akartam lenni, hozzá, így elindultam. Ahogy közelebb kerültem hozzá, végre felismertem.

Olyan volt akárcsak egy angyal. Fehér szoknyában, szőke haja ragyogott.

- Damon. Sajnálom… - nem értettem miről beszélt.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned. Te sosem tudsz nekem ártani. – közelebb léptem hozzá, hogy megfogjam a kezét. – menjünk haza.

- Én nem mehetek haza. Többé már nem. – könnyek gyűltek a szemébe. A kezét kihúzta az enyémből.

- Miért? – informálódtam.

A fejével Kathrine felé biccentett.

- Azt mondta, ha vissza megyek, megöli Danielt. Nem akarom, hogy bántsa. És az is fáj, hogy itt kell hagylak titeket.

- Találunk megoldást. És akkor megint együtt lehetünk te Daniel és én. Örökre.

- Nem találunk megoldást. Kathrine mindenképp meg fogja ölni. Damon én… nagyon félek. Nem akarok távol lenni, de azt sem akarom, hogy végezzen Daniellel. – felelte sírva.

A földre néztem és

- Megoldom. Kell lennie megoldásnak. Meg van. Csak találnom kell egy boszorkányt és…

Eltűnt. Körbe néztem, de sehol sem találtam. Dühömben felugrottam és letörtem egy faágat. Egyenesen Kathrine hátába döftem.

Lebénult. Felvettem.

- Otthon találkozunk. – mondtam Ashley-nek és otthagytam.

Mikor beértem a házba, gyorsan intettem Stefannak, hogy segítsen kikötözni.

- Mi történt? – kérdezte Stefan miközben a láncokat felhelyeztünk a kezeire és a lábaira.

- Elvette tőlem Madie-t. – feleltem, és kihúztam a hátából a faágat.