It a 27.-ik fejezet : ) Jó olvasgatást :)

27.

(Madie szemszöge)

Damon megragadta a kezem és hátra hajított. Neki estem az egyik könyves polcnak, és az összes könyv rám esett. Hallottam ahogy felszalad anyám az emeletre és magára csapja az ajtót. A zokogásától megszakadt a szívem. Mert majdnem megöltem a saját anyámat. Ezért akarok elmenni innen. Teljesen mindegy, hogy hová csak el innen.

- Madie! Jól vagy? – kérdezte aggódó arccal Damon.

- Én igen csak…

- Semmi baj. – felelte és magához szorított.

De igen is van baj. Nagy baj van. Megöltem egy embert és majdnem az anyámra támadtam aki mindjárt szívrohamot kap a saját lányától. Nem érdemlem meg az életet. Egyáltalán nem. Mindenki veszélyben van a közelemben. Kitudja mikor támadok rá valakire megint. És kinek oltom ki az életét, csupán azért, hogy én életben maradjak…

Kibújtam Damon kezei közül. Az irányt a pince felé vettem. Intettem Damon-nek, majd utánam jött. Mikor leértünk ahhoz az ajtóhoz amiről Damon mesélt, megfordultam. Értetlenség ült a szemén.

- Miért akartad, hogy ide jöjjek?

- Azt akarom, hogy bezárj ide. Jobb nekem itt. És mindenkinek. – feleltem és kiakartam nyitni az ajtót, de Damon megragadta a kezemet.

- Nem foglak ide bezárni. És még is miért akarod ezt? Miért lenne jobb mindenkinek? Nem értelek Madie… - a hangja elcsuklott.

- Damon, én már más vagyok. Miután elszöktem megöltem egy embert. – amint kimondtam Damon arca megkeményedett de folytattam - És majdnem anyámat is. Damon én nem vagyok méltó már az életre. Herold elrontott mindent. És nem akarok úgy élni, hogy a fiam is veszélyben van. Nekem itt a helyem. Damon kérlek. Legalább addig, míg visszanyerem a régi énem. Rendben? – kérdeztem, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Én már nem leszek ugyanaz, mint régen. Kitudja mikor támadok rá emberre megint. Nem értem Damon ezt miért nem képes elfogadni.

Majd engedett. Bementem az ajtó mögé. Damon bezárta. Megfordultam. Az arcán küszködés nyomai rajzolódtak ki.

- Sajnálom… - feleltem és hátat fordítottam. Nem sokkal később hallottam, ahogy Damon elmegy. Én lent maradtam. Mindenkitől elzárva.

(Damon szemszöge)

3 nap telt el azóta, hogy Madie bezárkózott a pincébe. Attól tartok végleg feladta a reményt. Még alig tudom felfogni, hogy megölt egy embert. Ez az miatt a kis…

Összeszedtem a gondolataimat, és levittem egy üveg vért Maide-nek. Még mindig az ágyon feküdt, akár csak mikor lejött. Mozdulatlanul. Min egy halott.

- Madie. Ne csináld ezt. Hallod? Madie? Madie! – betörtem az ajtót majd berohantam hozzá.

Megráztam. Nem reagált semmire. Nem. Nem halhat meg.

- STEFAN! STEFAN! – kiáltott ahogy csak bírtam. Stefan rémült arcára lettem figyelmes.

- Mi történt? – kérdezte és odajött hozzánk.

- Pakold össze Daniel összes ruháját. Indulj el vele Miamiba, Madie apjához. És mondd meg az apjának, ha kérdezi miért nem ment velük Madie, hogy beteg. így csak ti mentetek. Igyekezz. – nem kellett kétszer mondanom. Stefan rohant.

Halkan felcsempésztem a szobánkba Madie élettelen testét, és lefektettem az ágyra. Kimentem és bezártam az ajtót, a kulcsot meg a zsebembe rejtettem. Bementem Daniel szobájába.

- Apa miért kell elmennem nélkületek? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Figyelj ide. A papád már nagyon régen látott. És itt az ideje, hogy megismerd. Még egészen kicsi voltál, mikor utoljára látott…

- De miért nem jössz te velem vagy a mami? – vágott közbe könnyes szemekkel. Fáj így látni a fiamat. Állandó szenvedéssel kell szembe néznie.

- Mert nekünk van egy kis dolgunk. De majd utánad megyünk. – feleltem mosolyogva, hogy megnyugtassam, de nem sikerült. Daniel zokogni kezdett.

- Vagy a mami megint beteg… - mondta alig érthetően.

Nem mondtam semmit, inkább magamhoz húztam. Azt hiszem jót fog tenni neki a vidámsággal teli Miami.

Egy óra múlva minden bőrönd az autóban volt. Stefan kinyitotta Danielnek az ajtót. Akkor léptem hozzá, mikor bekapcsolta a biztonsági övet.

- Hé. Amint a mami meggyógyul utánad megyünk. A lehető leghamarabb. Ígérem. – nyugtattam meg, majd egy puszit nyomtam a fejére. Válaszként egy hatalmas ölelést kaptam.

Majd odafordultam Stefanhoz.

- Köszi. Hálás vagyok neked.

- Ez természetes. Ne hálálkodj. Már te is megtennéd. És Madie miatt ne aggódj. Rendbe fog jönni. – felelte.

- Talán. De már látszódnak rajta az ,,elmúlás” jelei. Félek, hogy már túl késő.

- Nem. még nincs túl késő. Ne add fel. Sohase add fel. – veregette meg a hátam.

Majd beszállt a kocsiba és elindultak.

Felszaladtam a szobába. Madie még mindig ott feküdt. Mozdulatlanul. A teste egyre keményebb lesz. Lassan elmegy. Itt hagy minket.

3 órája ülök mellette. És azóta semmi. Megpróbáltam valahogy vért juttatni a szervezetésbe, de semmi… már késő… Madie elment. Itt hagyott. Megfogadta amit mondott. És ez mind Herold miatt.

Eldöntöttem, hogy megbosszulom. Felhívom azzal, hogy szükség van rá.

Elkezdtem tárcsázni a számot.

- Igen? – szólt a telefonba.

- Szia. Damon vagyok. Azonnal gyere ide. Madie… nagy bajban van. – hazudtam.

- Még is mi? – kérdezte aggódva.

- Nem tudom elmondani. Ezt neked kell megmondanod.

- Oké. 10 perc és ott vagyok. – felelte majd letette. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon.

10 perccel később Herold már megjött. Felszaladtunk a szobába. Ekkor már Madie kőkemény volt. Herold arca elkomorodott és megijedt.

- Istenem… Madie. – mondta majd oda ment hozzá, és megsimogatta a fejét. Úgy nézett ki, mint egy porcelán baba. – nem hiszem el…

- Mit? Hogy megölted? Hogy elvetted tőlem? Szerinted én nem tudom? Rájöttem, és nem hagyom annyiban. Ezt megkeserülöd. – vágtam a fejéhez, majd lehajítottam a földszintre. Utána ugrottam. – látod mit tettél? Megölted az a nőt akit valaha szerettem. Ezért én is megöllek téged! – feleltem majd egyenesen a szívébe döftem egy fatőrt. Herold azonnal meghalt. Végre. Egy gonddal kevesebb.

Kivittem és felgyújtottam. Míg égett felszaladtam Maide-ért, hogy levigyem a pincébe. Még reménykedtem abba, hogy felébred. Írtam neki egy cetlit, hátha beigazolódik az a kicsi remény.

Felszaladtam és egy pár ruhát bepakoltam egy bőröndbe.

Kirohantam a kocsihoz. Bedobtam a bőröndöt a hátsó ülésre majd egyenesen Madie anyjához mentem.

Mikor már az ajtó előtt álltam ekkor vettem észre, hogy az nyitva van.

Kiszálltam és oda rohantam. Mrs. Roberts nem volt a házban. A ruhái sehol.

Remélem csak elmenekült. Jobb ha most nem zaklatom.

Majd elindultam Miami felé. Az út kb. 10 órán át váltakozott egyenesből görbébe, mire odaértem. Közben egészúton Madie járt a fejemben. Reménykedtem, hogy már ébren van, és nem sokára utánam jön. De valahol még is tudtam, hogy ez lehetetlen. Az ellentétek csak cikáztak a fejembe.

Majd megérkeztem. Mr. Roberts egy családi házban lakott. A kertben Daniel épp focizott a papájával. Mikor meglátta az autót. A kapuhoz szaladt. Nem mertem kiszállni. Ha egyedül lát Daniel, összetörik a szíve. Megláttam mögötte Stefan-t aki tudta miért nem akarok kiszállni. Bólintott. Ebből értettem, hogy itt az ideje.

Daniel berohant.

- Damon, hol van a lányom? – Mr. Roberts aggódott.

- Előbb a fiam! – feleltem majd utána szaladtam.

Fent volt az emeleten egy szobába. Magára zárta az ajtót.

- Daniel. Kérlek engedj be.

- Nem. – felelte zokogva.

- Légy szíves. Ezt megkell beszélnünk…

- Nem kell semmit sem… tudom, hogy a mami… - elcsuklott a fiam hangja.

- Egyedül nem fogod bírni. És nekem is kell valaki aki közel áll hozzám. És te vagy az. Engedj be. Neked is könnyebb lesz. – mondtam, majd a zár kattant, és az ajtó kinyílt.

Bementem és bezártam magam után az ajtót. Daniel arca csupa könny volt. magamhoz öleltem.

- Hol van a mami? – kérdezte sírva.

- A mami elment kicsim. – feleltem és éreztem, hogy valami hideg végig gördül az arcomon. Meglepett. Egy könnycsepp. Már régóta nem sírtam. 7 éves voltam mikor utoljára könnyet hullattam.

- És mikor jön vissza? Mert nekem mindig azt mondtátok, hogy mi mindig visszajövünk…

Sajnálom, de azt hiszem a mami soha többé nem jön vissza. Soha többé…