35.
- Mi kell a varázslathoz? – kérdeztem.
- Csupán csak annyi, hogy besötétedjen. Ezt este kell csinálni, kint a szabad levegőn. – felelte Alex.
- Jól van értem. Akkor ma este mindent megcsinálunk, ha készen állsz rá. – feleltem és még mindig levegő után kapkodtam.
- Én igen. nem akarok mást, csak azt, hogy ez az egész érjen már véget. – feleltem és ránéztem a falon lévő képre amin Daniel volt, még kisbabaként.
- Jól van. Reggelre Daniel újra veled lesz. – Alex magabiztosan mosolygott.
Csengettek. Alexxel egymásra néztünk, vajon kilehet az. Kinyitottam az ajtót. Meg sem lepett, Damon.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem dühösen.
- Csak beszélni akarok veled. – válaszolta, és megbánást erőltetett az arcára.
- Gyere be. – vágtam rá, majd bejött.
- Szia Damon. – üdvözölte Alex kedvesen. Én még az ajtót támasztottam. Alex vázolni kezdte a helyzetet. – pont jókor jössz. Meg van, hogy találjuk meg Danielt. – amint kimondta becsaptam az ajtót.
- Hát ez nagyszerű. És mikor csináljuk? – Damon belelkesedett. Mondjuk nem csoda a fiáról van szó.
- Álljunk csak meg. Szó sem volt róla, hogy együtt. Megmondtam. Nélküled keresem meg Danielt. Értetted?
- Miért vagy ilyen? – kérdezte értetlenül.
- Mintha nem adtál volna rá okot. Tudod jól jött Alex okossága. Legalább kiderült mekkora szemét vagy. – hihetetlen menyire jól esett ezt kimondani. De aztán elkapott egy érzés amire nem vágytam. Lelkiismeret-furdalás. És egyre több más érzés is feltört a felszínre. Legszívesebben megöleltem volna. – bocs, de azt hiszem fel szaladok egy percre.
Amint felfelé szaladtam megláttam Victoriat.
- Madie ne haragudj de sietnem kell… minden rendben?
- Igen. Miért? – kérdeztem Victoriat.
- Mert sírsz. – mutatott az arcomra – és általában ez rosszat jelent.
- Mindegy, majd elmesélem. – feleltem, és éreztem ahogy a könnycseppek végig gördültek az arcomon. – vagy várj. Add meg a számod és felhívlak. – vágtam rá. Gyorsan kivett egy névjegyet a táskájából majd a kezembe nyomta. – Jake kikísérnéd?
- Persze. – felelte, majd lementek. Én bemenetem a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Lefeküdtem az ágyra, és a plafont bámultam miközben zokogtam. Kényelmetlen volt az ágy, így megnéztem mi az. Damon kabátja akadt a kezembe. Magamhoz szorítottam, és mélyen beleszippantottam.
- Madie. Minden rendben? – Damon kopogott az ajtón.
- Menj el. Hagyj engem békén. – az érzéseim ellen beszéltem. Sokkal inkább szerettem volna, ha bejön és átölelem. De ha ezt csinálom nehezebb lesz elfelejteni.
- Kérlek! Tudom sokszor mondtam már, de sajnálom. Rájöttem, hogy az érzések átvertek. Próbáltam legyűrni az Elena iránt érzett szerelmem, de nem tudom, hogy miért nem ment. De most már tudom, hogy csak téged szeretlek. Senki mást. Madie nekem ti vagytok az életem. Te és Daniel. – bár ne égetne ennyire amit mond. Erőt vettem magamon. Eldugtam a kabátot, letöröltem a könnyeimet, majd kinyitottam az ajtót.
- Egy feltétele van. Mi nem vagyunk együtt, te, te vagy, én, én vagyok. Rendben? – kérdeztem és megpróbáltam leplezni a valódi érzéseimet.
- Rendben. Csak kapjuk vissza a fiunkat. – felelte és megakart ölelni.
- Á-á. Nem értetted? Külön emberek. Annyi különbséggel, hogy van egy fiunk. – vágtam a fejéhez majd lementem. Kis híján fellöktem Damont.
Megvártunk míg leszáll az éj. Damon és én nem beszéltünk egymással én csak Alex-el váltottam néhány szót. Sokszor kérdeztem, hogy nem-e veszélyes ez az egész, de mindig azt mondta, hogy nyugodjak meg minden rendben lesz, és nem sokára visszakapom a fiamat.
Végre eljött a pillanat. Mindannyian hátra mentünk a kertbe. Jake is velünk tartott. Ott volt végig és fogta a kezem.
- Készen álltok? – kérdezte Alex, miután lerakta a maga köré a gyertyákat.
- Igen. – egyszerre feleltünk Damonnel. Nem néztem rá. Ekkor Alex elkezdte mondani a varázsigét, latinul.
- Aer, ignis, aquae, tellus. mirere auxilium semetipso. – amint elhagyták a szavak a száját, hatalmas tűz keletkezett az aprócska kis lángokból. Majd hirtelen valami éles fájdalom hasított a fejembe, majd végig áramlott az egész testemben.
- Jake. Ez nagyon fáj! – kiáltottam és lesetm a földre. Jake a derekamra tette a kezét, majd letérdelt és rárakott a lábára.
- Semmi baj. Nem sokára elmúlik. Ne aggódj. – suttogta a fülembe.
- Alex állj…
- Ha most leállítod Daniel nem kerül elő. És az a te lelkeden szárad. – nem hallottam valami tisztán amit mondott Jake.
Aztán minden elsötétült.
Egy erdős terülten jártam. Szívdobogást hallottam. Körbe néztem, de nem láttam rajtam kívül senkit. Sem embert, sem állatot. Rájöttem, hogy a saját szívemet hallom. Észre vettem, hogy zihálok. Mintha valami elől menekülnék. Ekkor megpillantottam egy fiút, velem szemben. Magas volt, aranybarna haja, zöld szeme volt. leesett, hogy ez az én fiam Daniel.
- Daniel? – kérdeztem.
- Anya? – kérdezett vissza. Közelebb siettem hozzá. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét. Már majdnem elértem mikor hirtelen eltűnt. Nem marad más csak egy enyhe szellő. Körbe-körbefordultam, de sehol sem láttam. Nem lehet, hogy elveszítsem még egyszer. Már majdnem meg volt.
Rájöttem, hogy csak álmodom. Nem lehetek másképp ember.
- Semmi baj. Mindjárt felébred. – Alex hangját hallottam, és lassan a sötétséget Jake arca váltotta fel. Nyúzott volt.
- Madie. – amint meglátott elmosolyodott.
- Mi-mi történt? – kérdeztem kómásan, és gyengén. Jake feje fölött elnéztem ki az ablakon. kint ragyogott a nap. Reggel van. – sikerült? Megtaláltad? – kérdeztem és megpróbáltam felülni. Jake most valamivel erősebb volt nálam.
- Maradj fekve. Még gyenge vagy. – vágta rá.
- Ah. Észrevettem, különben, hogyan nyomtál volna le egy vámpírt? – válaszoltam, és Jake felnevetett. Lassan vettem a levegőt, és a szívdobbanásomra figyeltem. Nem dobogott…
- Csak egy álom volt… - hangosan gondolkoztam. Jake rám nézett és a tekintete értetlenségről árulkodott.
- Mi? – kérdezte.
- Semmi. Nem fontos. – válaszoltam, és felültem óvatosan.
- Ezt nem lenne szabad. Miért nem hallgatsz a bátyádra? – ez a hang már kezd idegesíteni, de egy részből, biztonságérzetem is lesz tőle.
- Mert nem vagyok már gyenge. Meddig vagy hajlandó itt maradni? – kérdeztem gúnyosan.
- Ameddig csak kellek…
- Oké akkor mehetsz is. – vágtam rá egyből. Nem akarom, hogy itt legyen. Elakarom felejteni. Tudom, hogy nem szabad neki megbocsájtanom. Nem akarom, hogy fájjon még egyszer.
- Madie miért vagy ilyen? – Damon nem hagyja annyiban a dolgot.
- Alex, megtaláltad a fiamat? – nem figyeltem Damonre.
- Igen. Valahol itt Miamiban tartja foglyul Katherine. Ha összpontosítok…
- Alex fogd be most egy picit. – Damon közbe vágott. Felkaptam a vizet és megmondtam neki a magamét:
- Na ide figyelj Damon. Itt én parancsolok neked. Alex elszeretné, mondani, hogy hol van a fiad. Vagy téged nem érdekel? Rohannál Elenához? Hát akkor rajta gyerünk, fuss. Biztos nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Igen jól hallod. Valamilyen szinten szükségem van rád. De nem akarok újabb fájdalmat. Bármennyire is szeretlek, el kell fogadnom a tényt, hogy mi már nem lehetünk együtt. Fogd fel. – Körülöttem mindenki síri csendben volt. én levegőért kapkodtam, mert olyan ideges voltam, hogy majdnem megfulladtam. De végre kimondtam, hogy mit érzek. Damon arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Minden féle érzés vonult át rajta másodpercenként.
- Szóval szeretsz. Csak félsz. De tudd örökre várok rád. – vágta rá Damon. Fájt… de tovább léptem.
- Szóval Alex. Hol van Daniel? – nem válaszoltam Damon válaszára. Jobbnak láttam inkább annyiban hagyni az egészet, így legalább előbb vége lesz az egésznek.
- Szóval a hely címe: Crandon körút. Ott van egy elhagyatott ház, olyan konténer szerű. – sóhajtotta Alex. Ideges volt, nyílván szerette volna, ha megtaláljuk Danielt, épp úgy, mint én.
- Akkor menjünk. – válaszoltam majd a másodperc töredéke alatt, kiviharoztam a kocsi kulcsért és beszálltam a kocsiba. A többiek rohantak. Megláttam Jake-et, amint ő is jön utánnunk. Kiszálltam, mert nem akartam, hogy felünk jöjjön. – Jake te maradsz.
- Nem, nem maradok. Veletek megyek. – felelte és beakart szállni a kocsiba de én elé álltam.
- Nem jössz te sehova. Visszamész, és itt megvársz. Apát haza hozzák ma, úgyhogy… - Jake durcásan hátat fordított és elment. Én visszaszálltam a kocsiba. Meg sem lepett, hogy Damon mellettem ült. – Élvezd ki a helyzetet, mert ilyen többet nem lesz. – vágtam rá és elindultunk. A cél alig 10 percnyire volt tőlünk. Hihetetlen, hogy ilyen közel voltam a fiamhoz és nem tudtam semmit sem tenni. Hirtelen elkapott a méreg és szorosabban fogtam a kormányt.
A kocsiban síri csend volt. Alex bámult az ablakon, Damon meg a visszapillantó tükörből nézte az arcomat. Azt hitte nem vettem észre. Pedig igen. És nagyon idegesített.
Megérkeztünk. Alexnek intetten, hogy maradjon a kocsiban. Damon és én kiszálltunk és elindultunk a cél felé. Minden olyan kihalt volt és csendes. Csak a madarak csicseregtek. A Nap szinte égette a bőrömet. Rájöttem, hogy izgulok, mert újra láthatom a fiamat.
- Ugye minden rendben lesz? – nem volt szándékos csak hangosan gondolkodtam, de jól esett Damon lány pillantása.
- Nem lesz semmi baj. Ne aggódj. Daniel életben lesz. – válaszolta és megfogta a kezem. Néhány pillanattal ezelőtt talán irtóztam volna ettől az érintéstől, de most nagyon jól esett. A keze puhasága, és ahogy nyugtatóan simogatta az ujjaival a kézfejemet, most mindennél többet ért.
- Menjünk már. Ne húzzuk az időt. – vágtam rá és elindultunk.
A házféleség előtt 2 vámpír ólálkodott. Olyanok voltak, mint a katonai táborokban őrködő katonák. Fel és alá. Mintha be lennének programozva. Az egyik egy magas kopasz, a másik valamivel kisebb és ugyanúgy kopasz. Mindketten feketeruhát viseltek. A magasabbik hirtelen ránk pillantott. Damon és én támadó állásba álltunk, majd támadtunk. Én a kisebbiknek estem, megosztva az erő viszonyokat. Még állati vérrel táplálkozva is könnyen letudtam győzni. Letörtem egy faágat a felettünk tornyosuló fáról, és a szívébe böktem. Megkönnyebbültem vettem levegőt. Egy lépéssel közelebb álltam a sikerhez. Pár pillanattal később ránéztem Damonre, aki pont akkor szúrta a szívébe a karót. Nyilván volt nála, mint mindig. Aztán elindultunk. Az ajtó előtt álltunk mikor Damon csendre intett és lépéseket hallottunk, amik közeledtek felénk, majd eltávolodtak. Ekkor figyelmes lettem Katherine hangjára. Valakivel beszélt. Ha jól hallottam telefonon.
Damon hirtelen egy gyors rúgással betörte az ajtót. Katherine meglepetésemre egyedül volt. mögötte egy 16-17 évesnek tűnő fiú ült.
- Daniel? – csak suttogni tudtam annyira meglepett.
- Már vártalak titeket. – szakított félbe Katherine.
- Tényleg? Az arcodon nem ez látszik. – vágta rá Damon. Ránéztem Katherine arcára és rémült volt, és sápadt. Nyilván napok óta nem táplálkozott.
- Sajnálom. Próbáltál már egyedül napokon keresztül vigyázni a foglyodra? - Katherine szürreálisan nézett ránk.
- Kérlek Katherine ne bántsd. – szólaltam meg miután rájöttem, hogy az a fiú az én fiam.
- Nem fogom. Úgy is rosszul járnék vele. Elég volt belőle állandóan nyafog… - Katherine leguggolt és feloldozta Danielt. A fiam egyenesen felém rohant és megölelt. Még mindig alig fogtam fel, hogy ő az én fiam…
- Anyu mi a baj? – kérdezte Daniel. Leesett, hogy nem öleltem meg. – nem ismersz meg igaz? – Daniel elengedett és rám nézett. A kezeim még mindig magam mellett. Nem tudtam válaszolni. Majdnem összetörtem. Ennyi idő alatt, hogy lehetséges, hogy ennyit fejlődjön?
- Ne aggódj Daniel. Anyád nem tudja mi a gond, épp úgy néz, mint amikor én megláttalak. – Katherine hangja valahonnan mögülem jött. Nem tudtam hátra fordulni, mert Danielen Damon vonásait kerestem. Az egyetlen, amiből rájöttem, hogy az én fiam, a gyönyörű szép szemei, amit az apjától örökölt.
- Te tényleg az én… fiam vagy? – úgy nézhettem ki mint egy kész idióta. Ha egy orvos látott volna talán bedugott volna egy elme gyógyintézetbe.
- Igen. csak egy kicsit…más. – vágta rá és egy hatalmas mosoly húzódott az arcára. A mosoly olyan volt, mint Damon-é.
- De hogy? – kérdeztem, de még mindig a fiamat bámultam.
- Teljesen mindegy, Madie. A lényeg, hogy meg találtuk és haza vihetjük. – vágta rá Damon. Igaza volt. örülnöm kéne, hogy meg van a fiam, de én inkább félőrülten bámulom…
- Sa-sajnálom. – vágtam rá, és megöleltem Danielt. – csaknem erre számítottam. Azt hittem még a régi vagy…
- Én még az vagyok. Csak teljesen más testben vagy is abban de csak az változott. Még ugyanaz az ember… izé… akarom mondani vámpír vagyok. – Daniel elengedett és megfogta a kezeimet. Erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd ránéztem Katherinre.
- Köszönöm, hogy…
- Állj, állj, állj. Ne, kérlek. Hidd el már rég halott lenne, ha nem kellett volna egyedül vigyáznom rá. – Katherine kifelé vonszolta a lábát. Ismét ránéztem a fiamra. Alex valamit eltitkolt.
- Minden rendben? – kérdezte Alex. Emlegetett szamár.
- Nem. Ez… ez lehetetlen… miért ilyen… ő nem… - nem találtam szavakat. Kicsúsztattam Daniel kezeiből az enyémeket, és ki mentem. Nem tudtam mi történik. Nem értem ezt az egészet. Egy apró varázslat ekkora kárt csinált az én kicsi fiamból? Hol van az a 8-évesnek tűnő kisrác? Mintha nem a fiamat kaptam volna vissza…
- Madie. Minden rendben? – kérdezte Damon. Én csak bámultam ki a fejemből. Enyhe szellő csapott az arcomba, vele együtt Daniel emberi illata. Rájöttem, hogy ő tényleg az én fiam. Ránéztem. Elkapott a lelkiismeret-furdalás. Oda mentem hozzá, és megöleltem.
- Sajnálom, Daniel. Nem tudom mi ütött belém…
- Semmi baj anyu. – felelte. eltolt magától és a kezét felém nyújtotta. Ekkor beugrott egy kép. Amikor azt álmodtam, hogy ember vagyok és velem szembe egy fiú állt. Ő volt az. Daniel…
Megfogtam a kezét és együtt ültünk be a kocsiba. Most Damon vezetett, mellette pedig Alex ült. Mi hátul ültünk Daniellel.
A fejemet Daniel, a vállára hajtotta. Ezt fordítva kellene. Nem így. Nekem kéne magamhoz ölelnem a fiamat, nem pedig fordítva. Könnycseppek gördültek végig az arcomon… nem tudom mi volt ez. Talán fájdalom, hogy nem teljes egészében kaptam vissza az életem értelmét, vagy talán az, hogy boldog vagyok, hogy végre minden rendben. Ami nem igaz. Ugye Damon… pfff ... miért ilyen nehéz az élet? Miért kell mindig csak a gondnak lenni?
Amint haza értünk egy ismerős kocsit láttam a házunk előtt. Stefan autója volt az. Miután mindannyian kiszálltunk a kocsiból, Jake megjelent az ajtóban. Reflexszerűen oda rohantam hozzá, zokogva.
- Semmi baj. Most már minden rendben van. Nem lesz semmi baj. – felelte, és a fejemet simogatta.
- Nem, ez nem így van. – vágtam rá. Eszembe jutott, hogy Damon elmegy majd Elenával és Stefannal, és én örökre elvesztem. De ennek így kell lennie. El kell fogadnom a tényt, hogy mindkettőnkre egy új élet vár. Külön. – Apa haza ért már? – kérdeztem miután már mindenki bement a házba.
- Igen. Most alszik. – válaszolt Jake.
Mikor megfordultam, akkor vettem észre Elenát. A nappali ajtó keretének támaszkodott. Fájdalom vágott a szívembe. Felszaladtam a szobába, és ismét magamra zártam az ajtót. Belefúrtam a párnába az arcom, és halkan felnyögtem majd zokogni kezdtem.
- Anya? Anya minden rendben van? – kérdezte Daniel. Vettem egy mély levegőt.
- Minden. Persze, hogy minden rendben. Ne aggódj miattam. – válaszoltam és egy kis erőt erőltetem a hangomba.
- Biztos? – kérdezte Daniel.
- Ajj. Nem. – feleltem. Nem titkolhatom tovább. El kell mondanom neki. Oda baktattam az ajtóhoz és kinyitottam. Daniel egyből leült az ágyra.
- Szóval elég nagy a baj. – mutatott az arcomra.
- Igen. mivel már nem vagy kisgyerek, így elmondok neked mindent. Apád és én már nem vagyunk együtt…
- Mi? Miért? Ugye nem fogtok… - Daniel felpattant az ágyról és ijedt lett az arca.
- Hallgass végig kérlek. – szakítottam félbe. Daniel lassan felült. Megfogtam a kezét – Alex a lány, akinek köszönhetem, hogy visszakaptalak, megtudta, hogy apád jobban szereti Elenát, mint engem. – ismét könnyek szöktek a szemembe. Daniel bambán nézett előre.
- Miért? De nem akarom, hogy külön legyetek. Nem akarom, hogy…
- Csst. Ne aggódj. Mi ugyanúgy fogunk szeretni, mint eddig együtt. – feleltem és a mellkasomra húztam és simogatni kezdtem a fejét.
- De ez így nem jó. Nem lesztek együtt… - Daniel felemelte a fejét, majd rám nézett. – Nem fogom látni, ahogy egymásra néztek, ahogy kézen fogva sétáltok…
- Figyelj… te attól még boldog maradsz. Velünk ne foglalkozz. Nekünk csak te vagy a fontos. Senki más. – feleltem. Daniel egy percig csendben nézett majd kiszaladt a szobából.
Jobbnak láttam, ha hagyom. Ilyenkor jobb egyedül. nekem is könnyebb volt így elfogadni, anyuék válását. Sokkal könnyebb.
Erőt vettem magamon és lementem a nappaliba. Stefan az ablaknál állt, Damon és Elena egymás mellett ültek. Mily meglepő.
- Minden rendben? – kérdezte Elena. Csak bólintani tudtam. Erősen visszatartottam a sírást.
- Madie mondanom kell valamit. – szólt Damon. Ránéztem, a tekintete tele volt fájdalommal.
- Rajta. – próbáltam közömbös lenni, de elcsuklott a hangom.
- Visszamegyek Mystic Falls-ba. Nem maradok sokáig. – amint kimondta, mintha a szívemet tépnék...
- Jól van. Menj. Végül is felnőtt ember vagy. Tőlem független. Menj amikor csak akarsz. Már nem tartozunk egymáshoz. – feleltem, majd megfordultam és a konyhába mentem. Leültem az asztalhoz. Hallottam, ahogy mindenki elköszön mindenkitől. A legfájdalmasabb Damon, és Daniel búcsúzása volt. Mindketten nehezen vették a levegőt. Szenvedtek. Daniel szenvedett a legjobban. Legszívesebben összetörtem volna az asztalt. De nem akartam, hogy szenvedni lássanak.
Kis idő múlva apa is lejött. Nem értette mi történik. Damon annyit mondott, hogy elmegy, és nem jön vissza többet. Alig 10 perc múlva véget ért minden. Kimentem az előtérbe apához. Ő a lépcsőn állt. Érthetetlenül nézett a többiek után.
- Apa. – mondtam majd zokogva odabújtam hozzá.
- Ne sírj. Nem lesz semmi baj. Minden…
- Miért mondja mindenki ezt? Tudom, hogy ez így marad. – szakítottam félbe. Ekkor csengettek. Victoria volt az. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, és beengedtem a lakásba.
- Szia. – mosolyogott.
- Szia. Jó látni, - feleltem és megöleltem.
- Minden rendben? – kérdezte összezavarodottan.
- Igen majd mindent elmesélek. – feleltem.
- Jól van kíváncsi vagyok… - ekkor egymásra pillantottak Daniellel. Mindketten lefagytak. Daniel szeme ragyogott. Victoria elfelejtett levegőt venni. Ez volt vagy másfél percig.
- Szia. A nevem…
- Daniel. – vágta rá egyből Victoria. Egyszerre nyújtottak egymásnak kezet.
- Azt hiszem jobb ha felmegyünk – súgtam apának. Megfogtam a kezét majd felmentünk. Bementünk a szobámba. Leültünk az ágyra.
- Ebből szerelem lesz. – közölte apa, egy nagy mosollyal az arcán.
- Igen. én örülök neki, de van egy kis bökkenő… - feleltem.
- Mi az? – apa arca komolyra váltott.
- Victoria vérfarkas. A vámpírok legnagyobb ellensége. – Apa megmerevedett.
- Ez járhat valamilyen kockázattal? – kérdezte apa.
- Igen. A vérfarkas harapása halálos egy vámpírra. És nincs ellenszer. – a hideg kirázott a gondolattól. Daniel veszélyben van. Megint. Ez már túl sok amit eltudok viselni. Ekkor Jake jelent meg az ajtóban, kezében a könyvel ami eltalálta a fejem.
- Azt hiszem erre szükséged lesz, húgi. – mondta, majd felém nyújtotta a könyvet.
- Hogy került hozzád? – kérdeztem értetlenül. Jake elnézett hátra a válla felett. – Katherine?
- Azt hiszem, ennyivel tartozom. El kell fogadnom, hogy egyik Salvatore testvért sem kaphatom meg. Szerencsés vagy. Te megkaphattad mindazt, amire én vágytam. Egy férfi aki mindent feladna érted, és egy csodálatos gyerek aki úgy szeretsz, mint még eddig senkit. – ha jobban ismerem Katherine-t talán elhiszem, hogy sír.
- Az utóbit megkaptad. – válaszoltam, de Katherine csóválni kezdte a fejét.
- Igen, annyi különbséggel, hogy gyűlöl. Sosem kapom vissza. – felelte, majd újabb könnyzuhatag csordult végig az arcán. A szívem majd’ meghasadt.
- Ez még változhat. Te is más lehetsz, és talán majd elfogad. Ha valaki igazán szereti az anyját, legyen bármilyen ember, mindig megtud neki bocsátani. – ekkor eszembe jutott anyám. Mély sebeket égetett bennem, amik nyom nélkül nem fognak eltűnni soha. De szeretem, mert az anyám, így megtudok neki bocsájtani.
- Látod? Ezt is csodálom benned. Hogy mindenhez olyan pozitívan állsz, ami nekem soha sem menne. – Vágta rá Katherine.
- Talán tudok segíteni. – feleltem. – de ehhez az kell, hogy elvállald. Bármilyen nehéz is. Szóval, el fogadod a segítségemet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése