36.
Katherine némán nézett maga elé. Időközben letörölte a könnyeit, amit elég gyorsan csinálhatott, hogy nem vettem észre. Majd rám nézett.
- Nem kell segítened. Megoldom magam is. – a hangjából kivettem az ellenkezőjét. Azt akarta, hogy segítsek. Csak nem akarja megtörni a gonosz vámpír csaj szerepét.
- Hát jól van. Én felajánlottam. – feleltem. Katherine vetett mindenkire egy pillantást, majd eltűnt. Jake magához szorított és megpuszilta a homlokom.
- Hát ez érdekes volt. – szakította meg a csendet apa. Jake és én egyszerre néztünk rá.
- Nekem mondod? Mindig gyűlölt, most meg, azt mondja irigyel. Bárcsak minden vissza állna a régi kerék vágásba. – sóhajtottam.
- Nem sokára, Madie. Higgy nekem. Damon nem fogja sokáig bírni nélküled. – vágta rá apa.
- Na ja. Én is elmondhatom ezt magamról. – feleltem majd kimentem a szobából. Gyengének éreztem magam, így elkellett mennem vadászni. a lépcsőn lefelé, eszembe jutott, hogy a nappaliban felejtettem a kulcsomat. De amikor beléptem meglepetés ért. Daniel és Victoria megcsókolták egymást. Azt hittem szívrohamot kapok, bár ez kicsit nehéz lenne, mivel a szívem már nem dobog...
- Anya…? – Daniel ijedten nézett rám.
- Sajnálom Madie, nem tudom mi ütött belém… - vágta rá Victoria. Én még mindig ugyanúgy meglepve álltam, mint eddig.
- Hé, élsz még? – kérdezte Daniel miközben hadonászni kezdett a szemem előtt.
- Igen persze, csak meglepett a dolog. Nem gyors ez egy kicsit? Vagy is úgy értem, hogy most ismertétek meg egymást, de ti máris smaciztok. – vágtam rá tök zavarodottan. Erre nem vagyok felkészülve. Mi jön még?
- Ebben igazad van, de Daniel, olyan más. Amint megláttam, tudtam, hogy csak ő kell. – vágta rá Victoria és megölelte Danielt. Az arcom kezdett eltorzulni. Sietnem kell, mert még a végén megharapok valakit, ami nem lenne jó.
- Tudjátok mit ezt majd megbeszéljük, de most megyek mert… értitek. – sosem szerettem kimondani ilyenkor, hogy hova megyek.
Meg sem vártam a választ mikor megfogtam a kulcsot, majd elmentem vadászni.
(Damon szemszöge)
10 óra zötykölődés után megérkeztünk. Hatalmas üresség fogott el, mikor beléptem a házba. Sem Madie, aki a kanapén ül, sem pedig Daniel aki a lépcsőn szalad le, amint megpillant. Egyedül Ashley állt az ablaknál kezében egy üveggel. Egyet sóhajtottam majd beléptem a házba. Stefan rám nézett majd elindultam fel a szobámba. Titkon reméltem, hogy ha belépek a szobába, Madie ott ül és vár rám. De ezt elrontottam. Csupán mert még mindig szeretem Elenát. Biztos a sírba kíván, amit megérdemlek. De hogy tudok majd azok nélkül élni, akik számomra a legfontosabbak voltak? Miért kellett mindent elrontanom? Ezt mind magamnak köszönhetem…
Be mentem a fürdőbe. Madie egyik felsője a földön hevert. Felkaptam és mélyen beleszippantottam. Kicsit megszédültem, de ez sem érdekelt. Visszaakarom kapni Madie-t és Danielt.
Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam, és Ashley volt az.
- Szia. Bejöhetek? – kérdezte. A kezemmel mutatta, hogy jöjjön csak. – sajnálom a dolgot. Tényleg nagyon sajnálom.
- Neked nem kell semmit sem sajnálnod. Nem a te hibád. Az enyém. Miért kell nekem mindig nagyra vágyónak lennem… - válaszoltam majd levágódtam az ágyra. Ashley leült mellém és két keze közé fogta az enyémet.
- Tudom, hogy sokan mondják, hogy minden rendben lesz, és azt is tudom, hogy gondolsz erre, és ezért inkább nem mondom. Ilyenkor ez nem segít, mert mindannyian pesszimisták vagyunk ilyenkor. Tény, szeretnénk, hogy jó legyen, de tudjuk, hogy már nem segíthet semmi. – némán néztem rá. Az arcán egy kicsi bíztató mosoly jelent meg. Nem válaszoltam, így egy kis idő után folytatni kezdte. – és, hogy honnan tudom? Onnan, hogy nekem is mindig ezt mondogatták. Mikor rájöttem, hogy ki is valójában az anyám. Akkor mindenki akit ismertem állandóan azzal jött, hogy minden rendben lesz, minden olyan lesz, mint régen. De én tudtam, hogy ezt csak azért mondják, mert felakarnak vidítani, és anyát ismerve, sosem fog semmi sem a helyére állni. Sosem lesz semmi a régi… - elgondolkoztam azon, amit Ashley mondott. Igaza van. Mindenki azért mondja, hogy felvidítson, de ezt tudjuk, hogy elszúrtam, és Madie sosem fog megbocsájtani. Egyszer már magára hagytam. Most, mikor megint szüksége lenne rám, rájött a titokra. Arra amit sosem mondtam el senkinek. Arra, hogy mindig is szerettem Elenát. És nem azért mert hasonlít Katherin-re. Hanem ami legbelül van. Akkor felnéztem rá, mert nem voltam olyan, mint ő.
- Katherine büszke lenne rá, hogy milyen okos lánya van. Már régóta ismerem, és tudom, hogy erre tényleg, igazán büszke lenne, akármilyen ő. Higgy nekem. – feleltem, és mosolyogtam, hogy felvidítsam kicsit. Ashley arcán végig gurult egy könnycsepp. Felültem és a mellkasomra húztam.
- Remélem, igazad van. Bár meg tapasztalhatnám. Bár lenne rá mód, hogy átölelhessem. Tudod. - mondta, majd felült, hogy velem szembe lehessen – itt legbelül hiányzik, és kicsit megbántam, hogy nem maradtam vele. De elkell fogadnunk a döntéseinket, amiket már meghoztunk. Legyen az bármilyen fájdalmas, vagy nehéz. Már nem változtathatunk rajta, de könnyíthetünk rajta. Ez, a te esetedben igaz. Tettél valami rosszat, amin nem változtathatsz, de javíthatsz rajta. – kopogtatás zavarta meg a beszédet. Felkeltem, és kinyitottam az ajtót. Elena volt az.
- Szia Damon. Be…
- Jöhetsz. – vágtam rá egyből. Ashley felpattant az ágyról.
- Majd még beszélünk, de ezen gondolkodj el. Csak te változtathatsz rajta. – szólt Ashley majd kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Gondolom, most azért jöttél, hogy leszidj, hogy mertem ilyet csinálni. Tudnom kéne, hogy te Stefant szereted…
- Fájna egy percre is felhagynod ezzel? – szakított félbe Elena. – figyelj. Tudom, hogy sajnálod a dolgot. De el kell felejtened. Ne érts félre nem Stefan és miattam. Ez most tárgytalan. Hanem Madie miatt. Szereted őt?
- Szeretem-e? Te most viccelsz? Ő az életem. Ha nem lehetek vele és a fiammal, megőrülök. – vágtam rá, a kelleténél durvábban. Elena ettől kicsit megijedt és két lépést hátrált. – bocsánat, nem akartalak megijeszteni csak…
- Tudom. Hiányoznak. Épp úgy, mint nekem. De ezt magadnak köszönd.
- Elena befejeznéd? Szerinted nem tudom, hogy magamnak köszönhetem mindezt? Ennyire bolondnak néztek? Az egyetlen, aki ma itt megért az Ashley. És ha csak azért jöttél, hogy szánalom beszédet tarts, akkor szedd a lábaidat, de nagyon gyorsan, mert nem vagyok rád kíváncsi. Rendben? Menj Stefanhoz, neki panaszkodj, hogy mekkora egy szemét vagyok, csupán mert nem felejtettelek el. És tudod mit? Talán igazad van, de rohadtul nem érdekelsz már. És miért? Mert miattad vesztettem el az életem egyik legfontosabb személyét. Azért, mert te mindig próbáltál kedves lenni. Mindig segítettél, pedig akkor is elmondtam, hogy nem vagyok rád kíváncsi. – Elena kihozott a sodromból. Felemeltem a hangom, ami még jobban megrémítette, de most annyira, hogy majdnem sírt.
- Szívből kívánom, hogy egyedül rohadj meg. – vágta rá, és kirohant a szobából becsapva maga mögött az ajtót.
Legszívesebben ordítani tudtam volna, annyira ideges lettem. Miért akar mindenki szánalom beszédet tartani? Miért nem értik meg, hogy felfogtam mit tettem? Hihetetlen…
Egy óra múlva kicsit lenyugodtam, és lementem a nappaliba. Elena épp akkor hagyta el a házat.
Lehuppantam a kanapéra. Felvettem az asztalon heverő újságot. Stefan elém állt, én szokás szerint nem raktam le az újságot.
- Mit akarsz? – kérdeztem közömbösen.
- Miért bántottad meg Elenát? – háh. Tudtam. Megint kezdik. Esküszöm, ha még egyszer megszólal valaki erről a témáról letépem a fejét. – szóval nem válaszolsz. Hallgatás egyenlő bele egyezés. De most ezúttal nem a dühtől voltam csendben. A helyi újság címlapját tanulmányoztam.
- Te jó isten. – feleltem hangosan. A cikkben az állt, hogy az a ház, ahol Madie lakott kigyulladt és egy ember meghalt.
- Mi az? – kérdezte Stefan.
- Madie-ék régi háza. – mondtam, majd levágtam az asztalra az újságot. Gyorsan kikaptam a zsebemből a telefont, majd tárcsázni kezdtem Marta számát. Nem vette fel senki. Stefan közben olvasta a cikket.
- Damon… - nem érdekelt semmi, próbáltam felhívni Martat, de senki sem vette fel.
- Hagyj engem békén.
- Damon. Marta nem hiszem, hogy felfogja venni…
- Édes istenem… - a fejemet fogtam. – de hogyan? Ki?
- Azt hiszem öngyilkos akart lenni. Megégni csak kis mértékben égett meg, a halál oka füstmérgezés volt… - Stefan hangja elcsuklott.
- De miért tette ezt? – hangosan kérdeztem, és közben értelmetlenül ráztam a fejem.
- Mert Madie inkább az apját választotta, ahelyett, hogy vele maradt volna. – vágta rá Stefan és a kezét végig húzta az arcán.
- Komolyan? – informáltam
- Igen. mielőtt elmentünk átjött, hogy meglátogassa Madie-t. Elmondtam neki, hogy hol van, és miért. Ezen kiakadt, és próbáltam el magyarázni miért pont oda ment, de ő nem engedte. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy majd véget vet az életének, mert mindkét gyereke az apját választotta őhelyette. Nem gondoltam volna, hogy megteszi. – Stefan csípőre tett kézzel állt, miközben a földet pásztázta.
- Beszélsz Madievel? – kérdeztem, bár erre tudtam a választ.
- Neked kell vele beszélned. Csak te tudod őt megvigasztalni. – Stefannak igaza van. Ha úgy van, ahogy Madie mondta, hogy szeret akkor megengedi, hogy megvigasztaljam. Hogy segítsek neki.
Felvettem a telefon az asztalról majd tárcsáztam Madie-t.
(Madie szemszöge)
A telefonom csörögni kezdett. Damon hívott.
- Mi van? Mit akarsz? – kicsit bunkó voltam vele, amit azonnal megbántam.
- Egy nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni…
- Ha most azzal jössz, hogy szeretsz és megbántad, amit tettél nem érdekel. Rendben? – szakítottam félbe. Nem érdekelt a kifogása. Elég volt belőle…
- Nem erről akarok beszélni. Anyukád…
- Mi van anyuval? – idegesen kérdeztem.
- Tegnap este felgyújtotta a lakást, és füst mérgezést kapott…
- De ugye jól van? – vágtam közbe. Nagyon megrémültem…
- Sajnálom… - ekkor kimondta azt, amire egy gyerek a legrosszabb rémálmaiban sem vágyott.
A telefon kiesett a kezemből, és én a falnak dőlve lecsúsztam a földre. Zokogni kezdtem. Apa kiszaladt a konyhából. Jake követte.
- Kicsim mi a baj? – kérdezte, miközben leguggolt.
- Anya… - a hangom megcsuklott.
- Mi van anyával? – Jake kapkodni kezdte a levegőt.
- Meg… meg… meghalt… - sírni kezdtem. A fájdalomtól ordítani tudtam volna. Apa magához húzott.
- Mi történt? Hogyan? – Jake idegesen járkált fel-alá a lakásban és ő is sírva kérdezte.
- Magára gyújtotta a lakást, és füst mérgezést kapott… - alig lehetett érteni valamit abból amit mondtam, mert csak sírtam.
Jak ugyanúgy leesett a földre. Az arcát eltakarta a kezeivel. Ki másztam apa kezeiből és oda mentem hozzá, hogy megöleljem. Most már együtt sírtunk. Apát sem sok választotta el. Mindig is tudtam, hogy szeretik egymást anyával, még a válás után is. ő is oda jött hozzánk és mindkettőnket magához szorított. Ez a pillanat emlékeztetett, arra, mikor az első kutyánk halt meg. De a mostani szituáció, sokkal, de sokkal rosszabb volt. Sosem volt olyan jó anyával a kapcsolatom, mint apával, de nagyon hiányzik már most.
- Elmegyek Mystic Fallsba. Oda kell mennem. – mondtam és feltápászkodtam apa karjaiból.
- Most nem mehetsz oda. Így nem indulhatsz útnak…
- Apa én halhatatlan vagyok. Nem lehet bajom. – vágtam rá, majd kutakodni kezdtem a kulcs után.
- És mi van akkor, ha esetleg belerohansz egy fába? – apának igaza volt. Mindenképpen veszélyes most útnak indulnom. De annyira szeretnék ott lenni.
Visszaraktam a kulcsot a cipős szekrényre, majd felrohantam a szobámba. Becsaptam az ajtót, majd bezártam az ajtót. Szokás szerint belefúrtam a fejem a párnába, majd csapkodni kezdtem.
Egyszer csak kopogtatásra lettem figyelmes. Elaludhattam mert mikor felkeltem, hogy kinyissam az ajtót, kint már sötét volt. meglepetés ért. Az ajtóban Damon állt.
- Madie…
- Damon. – mondtam majd a nyakába ugrottam és sírni kezdtem.
- Sajnálom kicsim. – mondta majd felemelt a karajaiba, és bementünk a szobámba.
2 megjegyzés:
sziaa:)
remélem Damon és madie kibékülnek :)
annyira aranyosak együtt:]
Hogy ért oda olyan gyorsan?az elején még 10 óra volt az út.xD
Megjegyzés küldése