38.
Két nap telt el azóta, hogy Damon elment itthonról. Kezdek aggódni. Legalább telefonálhatna. Én is kiakadtam, de Damon néha minden túlzásba visz. Ez az egyik idegesítő szokása.
Lement a nappaliba a többiekhez. Apa, és Jake valamilyen autós magazint olvasgattak. Körbe néztem de Danielt nem láttam sehol. Az ablakhoz sétáltam, hátha kint van, de mikor kinéztem csak a tomboló vihart láttam. Szuper. Most már két ember miatt vagyok ideges.
- Minden rendben? – apa és Jake értetlenül néztek rám.
- Ha az rendben van, hogy a vőlegényem és a fiam eltűntek akkor minden rendben. – válaszoltam majd oda sétáltam a fotelhoz, és belehuppantam. Az asztalon heverő magazinok közül felkaptam az legvastagabbat, majd lapozgatni kezdtem. Legalább elterelem valamivel a figyelmemet.
- Mi van Damon-nel? – kérdezte Jake.
- Nem tudom. Két napja nem tudok róla semmit. – feleltem sóhajtva. Túl ideges voltam ahhoz, hogy nyugodtan válaszoljak.
- Semmi hír róla? Se telefon semmi? – apakíváncsiskodott. Megértem mert ugyanúgy aggódik Damon-ért, mint én.
- Nem. De azért egy telefont tényleg megengedhetne magának. – közöltem majd leraktam az újságot az asztalra. Amint az újság találkozott az asztallal megszólalt a csengő. – majd megyek – azzal gyorsan felpattantam a fotelből és kimentem ajtót nyitni. Caroline és Alex volt az.
- Szia Madie. – üdvözöltek egy hatalmas mosollyal. – Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre. Jajj ne… utálom… fuuu… - május 21, Madie napja
- Köszi. – boldogságot tettetem majd behívtam őket a házba.
- Madie? – apa kiabálásra lettem figyelmes. Besiettem a nappaliba és az asztalon egy halom ajándék sorakozott. Elgondolkoztam, hogy vajon, hogy rakták fel ilyen hamar őket, majd megpillantottam a fiamat.
- Ti ezt kiterveltétek? – kérdeztem és most a meglepetéstől egy hatalmas mosoly került az arcomra. Meglepődtem magamon, mert sosem szerettem az ilyen meglepetéseket. Túl nagy volt a felhajtás és én általában a csendet szerettem.
- Igen, húgi. Boldog 19-ik születésnapot. – közölte Jake és egy tortával jött felém. Kicsit irónikus volt, hisz ez csak a látszat…
- Köszi. Ez roppant jól esik, hiszen ti még emberként kezeltek, pedig mindannyian tudjátok, hogy már nem vagyok az. – Jake ekkor szégyenkezve lehajtotta a fejét. – de ha úgy vesszük az életem csodálatos. Bár néha akadnak kicsi gondok, még is tudom, hogy túl jutok rajta, segítséggel, vagy anélkül. Az élettől kaptam két csodálatos dolgot, a fiamat és immáron a vőlegényemet, Damont. Ez mellett kijutott nekem barátokból is. voltak rosszak és voltak jók. – Caroline-ra, majd Alexre pillantottam. – és néha tényleg úgy érzem, hogy még ember vagyok. Talán azért is, mert egy kicsit még szeretnék az lenni. Szeretném, ha az ereimben úgy csörgedezne a vér, hogy a szívem hajtja. De az igazat megvallva… talán így job éreztem ahogy a könnyek végig gördültek az arcomon. Gyorsan letöröltem, majd megpróbáltam elterelni a szót vidámabb dolgokra. – Szóval lássuk az ajándékokat.
Apától és Jake-től egy szép karkötőt kaptam, Danieltől egy kézzel készített nyakláncot, de ami meglepett az Caroline és Alex közös ajándéka volt. egy mennyasszonyi ruha.
Az anyaga szatén, rajta sok virággal, és a virágok közepén egy-egy apró kicsi kő. Deréknál szétterül. Egyszerű de még is mesés.
- Ez most komoly? – kérdeztem és a hangom megbicsaklott minden szónál.
- Igen. Tudod Alex kicsit megfigyelt, hogy mit vegyünk mi az amire vágysz, és akkor épp a tengerparton voltatok. Egyből ez jutott az eszünkbe. – közölte Caroline.
- De remélem ugye nem bánod? – Alex kicsit elvörösödött.
- Nem, dehogyis. Ez irtó szép tőletek. Én sosem mertem volna hinni, hogy… - és megzavarta a csengő.
- Majd én megyek. – mondta apa. Én felkaptam a ruhát, majd villámgyorsan felzúgtam vele a szobámba. Nem néztem, hogy kivolt az, csak arra figyeltem, hogy ne lásson, meg és ne essen baja a ruhának.
Felhúztam a ruhámat, majd feltűztem a hajam. Nem volt valami tökéletes de a célnak most megfelelt. Lesétáltam de közben hangokat hallottam. Mikor leértem mindeni engem nézett.
- Bocsánat, de nem bírok várni az esküvőnapjáig, így felakartam próbálni. – Jake tátott szájjal bámult.
- Jake csukd be a szád, kérlek. – mondtam, és kicsit zavarodottan felnéztem a plafonra. Ha ember lennék most biztosan elvörösödtem volna.
- Sajnálom, de csodaszép vagy. – közölte, majd rám mosolygott.
- Az bizony. Csodálatos. – egy régi ismerős hangra lettem figyelmes. A hang irányába néztem majd megtaláltam az arcát. Ryan. Ő volt, Damon előtt az első srác akit szerettem.
- Te jó ég. Hát te? De régen láttalak… - mondtam majd óvatosan lesétáltam, hogy üdvözöljem. Szőke haja, és zöld szeme semmit sem változott.
- Nem jársz arra amerre én. – közölte majd megölelt.
- Hát nem, az tény. – közöltem. – öhm bocsánat, ő itt Ryan Drake. Ő volt Damon előtt az első akit szerettem.
Időközben Jake-re pillantottam. Ha szemmel ölni lehetne akkor Ryan már halott lenne.
- Na jó hagyjuk őket magukra. – közölte apa, majd bementek a nappaliba.
- Tudod mit? Gyere fel a szobámba. – mondtam majd visszapillantottam Jake-re, aki még mindig ideges volt. Felsétáltunk a szobámba. Útközben a hátamon éreztem Ryan pillantását.
- Azt ugye tudod, hogy még mindig gyönyörű vagy. – jelentette. Mikor felértünk az emeletre megfordultam és ránéztem.
- Ryan. Nem sokára férjhez megyek. Ennek nem dőlök be. – közöltem.
- Oké tudom. – megadóan emelte fel a kezét. – csak azóta sem tudlak elfelejteni.
- Na jó oké, ne kezdjük előröl, rendben? – Ryan és én azért szakítottunk mert ő félre lépett, és hazudozott. Ez egy évvel a költözésünk előtt történt. Addig mindennap eljött hozzánk, és állandóan ezt mondogatta. Talán igaz lehet, de engem már nem hat meg, és akkor sem hatott meg.
- Sajnálom Madie de így igaz…
- Ryan kérlek. Nem sokára férjhez megyek egy olyan férfihez akit mindennél jobban szeretek. Ne hidd azt, hogy az utolsó pillanatban majd a nyakadba ugrok. Ezt te is tudod. – közöltem majd besétáltunk a szobámba.
- Tudod mennyi ideig szenvedtem? – kérdezés nélkül leült az ágyra. – mikor elköltöztetek semmi levél vagy ilyesmi. Tudod azért a szerelmednek szólhattál volna hogy…
- Na álljunk csak meg egy kicsit. Te akkor már nem voltál a szerelmem. egy éven keresztül próbáltam neked elmondani, de te rám sem hederítettél. – feleltem majd csípőre tettem a kezemet.
- Azért mert mindennél jobban szerettelek. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer a feleségem leszel, de te eldobtál magadtól. – Ryan nem adja fel egy könnyen. Sosem volt könnyű eset.
- Akkor kellett volna ezen gondolkoznod, mikor félre léptél, Liával. – igen Lia. Ő volt az iskolánk ,,királynője”. Mindenki az ő kívánságait figyelte, mindenki az ő barátja akart lenni. Ő volt a pom-pom lányok csapatkapitánya. Lia persze mindig is Ryanről álmodott, mert ő volt a gimi focicsapatának a kapitánya.
- Nem tudom, hogyan, vagy miként csináltam, meg nem emlékszem, de megbántam. És hidd el mindent megtennék azért, hogy visszakapjalak…
- Ryan fejezd be. Nem megyek vissza hozzád, nem leszek a feleséged, nem leszek senkid. Nekem már más kell. És őt jobban szeretem, mint téged valaha. – szakítottam félbe.
- Meddig tartana megszökni? Most senki sem venné észre, ha elmennénk. Nekem csak te kellesz, fogd már végre fel! – ekkor felém jött majd megragadta a kezem, és a napgyűrűmet tépte le a kezemről. A felhők közül már kezdett erőlködni a nap, így megégetett… Felsikítottam. Nagyon fájt.
- MADIE! – Jake volt az, aki felszaladt.
- Mi a fene van vele? – Ryan értetlenül bámult lefelé…
- Takarodj innen… - közölte Jake a fogai közül kiszűrve.
- Madie! – Damon hangját hallottam, de nem tudtam reagálni, mert nagyon fájtak a sebeim. – te ki a fene vagy? – kérdezte Ryan-től.
- Én? Én vagyok Madie élete szerelme, nem pedig az a büdös Damon. Egyszer kerülne a kezeim közé… nem úszná meg az biztos.
- Tényleg? Kíváncsi lennék, kijönne ki győztesként…
- Hát én… - Damon ekkor neki ugrott. Megpróbáltam beszélni, de nagyon fájt az arcom. Nyílván tele volt sebekkel.
- Takarodj innen vagy megbánod! – Damon elkezdte kifelé lökni a szobából.
- Semmi baj, húgi. Minden rendben lesz… - mondta Jake és behúzta a függönyt.
- Madie! Édes istenem… Kicsim semmi baj. – Damon letérdelt hozzám majd óvatosan felrakta a térdére a fejem.
- Tudunk valamivel segíteni? – kérdezte Jake.
- Egyel lehet, hogy hamarabb múljanak a sebek… az vér. – közölte Damon, mire Jake felpattant.
- Jól van, megpróbálok szerezni…
- Állj meg. Az állati vér nem elég erős. Emberi vérre van szüksége…
- Azt, hogyan… - Jake elhallgatott. Egy kis idő elteltével letépte magáról a kardigánt. Én sűrűn kezdtem bólogatni, hogy nem akarom.
- Madie, szívem ez az egyetlen megoldás, hogy segítsünk… - ha ez kell inkább porrá égek, de nem fogom a bátyám vérét inni.
Jake egyre közelebb hozta a kezét hozzám. Kapálózni kezdtem, mire Damon szorosabban fogott. Olyan volt ez, mint amikor kisgyermekként oltást akartak adni… de nem… ez sokkal rosszabb volt…
- Madie, az isten szerelmére. Hagyd abba, így nem fog menni. – Damon olyan szorosan szorította a kezem, mint még eddig senki. De erőt vettem magamon és a fájdalom ellenére is erősen rángatózni kezdtem. – a büdös francba! – dörmögte Damon. Megfogta Jake kezét, a másik kezével pedig befogta a számat, mert tudta, hogy ha csukott szájjal is, de sikítani fogok. Jake kezét a szája elé emelte és megharapta. Jake vérének az illata megcsapta az orromat. Éreztem, ahogy az arcom eltorzul… megrémültem.
Damon nem erősködött, Jake kezét a szám elé rakta.
Ekkor eluralkodott rajtam az igazi vámpír én. Beleszívtam a vérébe. Olyan volt, mint valami mennyei édesség. Életemben nem éreztem még ilyet. Ahogy végig folyt a torkomon egészen a gyomromig, az minden felül múlt. Egyre mélyebben és mélyebben szívtam. Egyszerűen nem tudtam leállni. Még többet akartam. Sokkal többet.
De még időben eljutott az agyamig, hogy mégiscsak a bátyám.
- Indulj és kösd be. – közölte Damon. Éreztem, ahogy a sebek gyógyulnak. Az égető érzés egyre hűlt. Majd miután végleg elmúlt, felkeltem és Damon szemébe néztem.
- Mi volt ez? Nem lett volna könnyebb elrohanni Caroline-nak a korházba egy adag vérért? Muszáj volt a bátyám vérét megitatnod velem? – lehet kicsit keményebb voltam a kelleténél. Ekkor megcsapta az orrom a többiek illata, de most sokkal jobban. Ránéztem Damon-re de nem vette észre.
- Egy köszönöm is elég lenne. – vágta rá Damon csalódottan.
- Sajnálom, csak… - elakadt a hangom.
- Semmi baj. Tudom… még nem csináltál ilyet… - Damon megölelt.
- Nem életemben sohasem… - elkapott a hányinger… a saját testvérem vérét ittam.
- Madie, ez természetes. Ez ellen ne küzdj. Nem éri meg. Hidd el én tudom. átéltem ilyen helyzeteket. – Damon eltolt magától. – ha jól tudom, most félsz. Félsz attól, hogy olyan leszel, mint én voltam. – teljesen rá tapintott a lényegre. Most félek. Nem akarok embereket ölni.
- Nem akarok emberek ölni. De ezek után… apu, Alex, Jake illata már egybe fonódik, és nem tudom, mit tegyek. Hiába próbálok nem figyelni rá, egyre jobban érzem. Eddig is éreztem, de most mindennél jobban. Marja a torkom, és az izmaim, azt akarják, hogy ugorjak, hogy megharapjam valamelyiket. De nekem ez nem megy. Félek. Nem akarok senkit sem bántani.
(Damon szemszöge)
Sosem mertem volna remélni, hogy egyszer attól kell megmentenem Madie-t ami én is voltam. De most tessék. Itt állunk ezzel. Madie fél, hogy olyan lesz, mint én…
Magamhoz szorítottam.
- Segítek majd. Megoldjuk. Nem kell félned.
- De, hogyan tudnám megállni? Ha úgy vesszük, még friss vámpír vagyok és túl nagy úr a vér… megfogok őrülni Damon. Ez olyan, mint egy klausztrofóbiásnak, mikor bezárják egy apró dobozba, ahonnan nem tud kiszabadulni. – Madie keservesen szenved.
- Tudod mit? Most összepakolunk és visszamegyünk Mystic Falls-ba. Csak mi ketten. Daniel itt marad apukáddal, Jake-kel és… vele. – nem voltam hajlandó kimondani, a kutya nevét. Megőrjít a gondolat, hogy a fiam egy vérfarkassal állt össze..
- Jól van. De át kéne öltöznöm… – Madie elhallgatott. Ránézett a ruhájára. Sok helyen megégett, és véres lett. Madie zokogni kezdett.
- Madie, mi a baj? – kérdeztem aggódva. – fáj valami?
- Igen. Nézd meg a ruhám… a legjobb barátaimtól kaptam. – Még mindig nagyon zokogott. Nagyon úgy nézett ki, hogy most vigasztalhatatlan.
- Semmi baj, majd lesz másik, meddig tart elmenni, venni egyet? – megpróbáltam vidámabbra venni a dolgot de Madie felháborodott.
- Ezt nem múlja felül semmilyen másik ruha. Ezt a legjobb barátnőimtől kaptam… hogy fogom elmondani nekik? – kérdezte szinte kiabálva.
- Figyelj, semmi baj. Meg fogják érteni. Nem kell aggódnod. Most egyedül hagylak, hogy felöltözhess. Lemegyek a nappaliba. Ne aggódj. – feleltem majd közelebb léptem hozzá, hogy egy puszit nyomjak az arcára.
Lementem a napaliba. Caroline idegesen mászkált, Alex a kanapén ülve nyugtatgatta. Jake és az apja az udvaron veszekedtek Ryan-nel. Jobbnak láttam ha kimegyek és elintézem. Egyenesen Ryan felé mentem, majd mikor elég közel voltam hozzá, a nyakánál fogva neki nyomtam a falnak.?
- Nem tudom ki vagy és mit akarsz, de azt ajánlom szállj le Madie-ről. Értve vagyok? – Ryan csak bólogatott. Lassan leengedtem.
- Egy valamit nem értek. Hogy a fenébe tud Madie egy ilyen férfit szeretni, mint te vagy – Ez a srác nagyon bátor.
- Mert ő más,mint te. – közölte Madie. Nem vettem észre mikor jött ki. Az arca még mindig meggyötört volt. a ruha még mindig rajta volt.
- Madie, kicsim…
- Ne merészelj így hívni. – közölte Madie. Az arca eltorzult.
- Mi a… - Ryan megrémülten nézett Madie-re.
- Madie, kicsim figyelj. vegyél mély levegőt. Próbálj meg relaxálni és úgy gondolni mindenre, mintha most törvényt szegnél. Nem szabad. Nem érsz el vele semmit. Csak magadnak teszel benne kárt. Madie állj le. – próbáltam elterelni a figyelmét, de nm igazán sikerült. Madie hirtelen elindult Ryan felé. Reflexből elkaptam a derekánál fogva. Kapálózott, és alig bírtam tartani. – Jake induljatok befelé apáddal a lakásba. Amint beértél küldd ki Caroline-t egy verbénás injekcióval. – Jake bólogatott majd beszaladtak a házba. Madie még mindig kapálózott. Ryan futó pózban állt. – Csak semmi hirtelen mozdulat. – közöltem vele, majd megjelent Caroline. Madie időközben csúszott kifelé a kezemből.
- Mi történt? – kérdezte.
- Majd elmondom, de most szúrd bele a tűt a szívébe. Hamarabb hat a dolog. – közöltem, majd Caroline egyenesen Madie szívébe bökte a tűt. Nem sokkal később, talán 2-3 másodperc múlva, Madie már nem mozgott, és elvesztette az eszméletét. Ránéztem Ryanre, majd megigéztem. – megfordulsz és eltűnsz. Beszállsz a kocsidba, majd kihajtasz innen. Majd mire hazaérsz lefekszel aludni, és egy szörnyű rémálomként fogod fel a dolgot, amin csak nevetni fogsz, és nem hiszel benne. – Ryan megfordult és beült a kocsiba.
- Szóval mi történt? – kérdezte Caroline miközben Madie felett térdelt és simogatta a haját.
- Ez a kis dög mindent elrontott. Majdnem meghalt miatta Madie. – lihegtem. Nagyon ideges voltam, annyira, hogy remegtem.
- Szegényem. De most már vége van. Nem lesz semmi baj. – tudtam, hogy most ezt Madie-nek mondta. Időközben ismét eltűnt a Nap, és cseperegni kezdett az eső.
Felemeltem Madie-t és bevittem a házba. Megkértem Caroline-t, arra, hogy valahogy csapoljon meg egy állatot. Madie nem kerülhet még egyszer ilyen állapotba.
- Már egy ideje eszméletlen. – mondta Jake.
- Igen, de ez most természetes. Ő gyenge volt, és a vasfű sokkal erősebb volt nála. Ami nálunk nem meglepő. – válaszoltam, majd ránéztem Madie-re.
- Caroline az előbb hívott. Kért még egy kis időt. Nem tudja rendesen összegyűjteni… - közölte Mr. Roberts.
- Meg sem lep. Tényleg Alex hol van? – kérdeztem, mert nem láttam sehol.
- Fent van Madie szobájában, a könyvet nézegeti. – mondta Jake.
- Felmegyek hozzá. Ha esetleg Madie felébredne szólnál?
- Persze. – válaszolta Jake.
Felmentem Alexhez. Az ágyon ülve nézegette a könyvet és sírt.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Nem. Semmi sem. míg ezt a könyvet olvasgattam, előjöttek a rémképek, amikor a szüleim meghaltak. – nem nézett rám. Beléptem és leültem mellé. Elvettem a könyvet. Alex kezei, a térdén úgy maradtak, mintha még mindig fogná a könyvet.
- Elmeséled? – kérdeztem
- Épp az öcsém születésnapjára készültünk aznap délután. Mindenki vidám volt. anya főleg, mert most lett volna öcsi 14 éves. Eddig minden szülinapi bulija amit, Steve-nek tervezett, mindig dugába dőlt. Érezte, hogy ez más lesz, minta többi. Kint voltunk az udvaron. Az asztalok már álltak, és a legnagyobbon ott volt Steve tortája. A kedvencét kapta. Csokoládés-mogyorós. Én is izgultam, mert én készítettem a tortát. Reméltem, hogy ízleni fog neki, mert mindent úgy csináltam, hogy neki jó legyen. A Nap ragyogott az égen, egy felhősem volt, és csak enyhe szellő fújt. Aztán egyikpercről a másikra, megváltozott minden. Az ég elsötétült, a szélviharossá vált, és mindent felborított. Anya elkapta a tortát. Emlékszem majdnem leejtette. Gyorsan beszaladt vele. Majd kiment, és én bent maradtam, hogy megterítsek. Ekkor anya sikítani kezdett. Kiszaladtam, és ott láttam az öcsémet holtam, felette Katherin-nel, aki engem bámult. Ekkor tudtam, hogy ez volt a bosszúja, amint megígért, csupán mert nem segítettem neki. Az ajtó egy hegyes fatámasztékkal volt kitámasztva. Kikaptam és egyenesen Katherine felé rohantam. De ő sokkal gyorsabb volt, mint én. Egy-egy mozdulattal megölte anyámat és apámat. Ahogy kitekerte a nyakukat, az a… ropogás… még mindig hallom ahogy rá gondolok… bármit megtennék azért, hogy megöljem Katherin-t. – míg beszélt nem nézett rám, csakis maga elé. A könnyek záporoztak a szemeiből. Katherine elvette tőle, azt ami a legfontosabb volt neki.
- Semmi baj. – válaszoltam és magamhoz öleltem. – megfogjuk ölni. Ne aggódj.
- Én nem aggódok, de van egy kis gond. – közölte, majd kibújt a kezeim közül.
- Mégis milyen gond? – kérdeztem idegesen.
- Katherine Madie közeli rokona…
1 megjegyzés:
sziaa:D
nagyon jó lett:)
szegény Madie:/
szegény Alex:)
remélem hamar hozod a kövit
puszii
Megjegyzés küldése