68.
(Madie szemszöge)
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy tudjam Stefan
bajban van. Fel-le mászkáltam a nappaliban a fejemet fogva, és gondolkoztam
vajon hol lehet. Tehetetlen voltam. Nem számíthattam senkire.
Vagy talán mégis akad egy valaki. Tudom, hogy őrültség de
most jelenleg csak ő az egyetlen, aki segíthet.
Beültem a kocsimba, és elhajtottam Damon-hez. A könnyeim
potyogtak, az utat is alig láttam. Szerencsére ösztönből vezettem már. Ezt az
utat úgy ismertem, mint a rossz pénzt.
Amint megérkeztem egyből beszaladtam a házba. Egy ideig csak
rohangáltam körbe-körbe. Damon-t nem láttam sehol. Felhívtam Damon-t. a
telefonja előttem volt az egyik könyvespolcon.
-
Nem. Nem. Könyörgöm ne. – mondta zokogva, majd térdre
rogytam.
-
Madie? Te jó ég, mi a baj? – szólalt meg mögülem Damon.
-
Édes istenem Damon. – válaszoltam, majd a nyakába
ugrottam. – segítened kell.
-
Hé nyugodj meg. ne sírj. Gyere ülj ide le, és mondj el
szépen mindent. – mondta, majd a kanapéhoz vezetett. Leültem, ő pedig letérdelt
elém, és megfogta a kezem.
-
Elmentem zuhanyozni, majd egy kis idő múlva zajra
lettem figyelmes. Leszaladtam és Stefan már nem volt sehol, csak egy rohadt vér
folt a szőnyegen. – informáltam, majd akaratlanul is zokogni kezdtem.
-
Semmi baj. Megoldjuk. Ne félj itt maradok veled, és
segítek. – mondta Damon, és magához szorított.
-
Annyira félek. Mi van, ha megakarják ölni? Azt sosem
élném túl… - mondtam hangosan, mire Damon csak befogta a számat.
-
Meg ne halljam ezeket a szavakat mégegyszer különben
esküszöm, hogy… - nem tudta kimondani. Nem reagáltam rá semmit. Damon egy ideig
csendben meredt a hátam mögé elgondolkozott… - a francba.
-
Mi a baj? – kérdeztem idegesen.
-
Jake nem rég itt járt, és felőled kérdezett. –
válaszolta idegesen. – fogadjunk, hogy az ő keze van benne…
-
Nem, nem, nem. Ő nem lenne erre képes – szakítottam
félbe dühösen. – ismerem…
-
Igen? És akkor miért vagy vámpír? Miért lettél
az,amitől mindig is féltél? Madie ne beszéld be magadnak ezt a baromságot! –
vágta rá kiabálva Damon. – miatta vagy az, ami vagy.
-
De ő…. Nem. Ez képtelenség. – válaszoltam, majd lassan
vissza ültem a kanapéra.
-
Teljesen másképp viselkedett, és beszélt rólad. Dühös
voltam, és rondákat mondtam rád, és ő egyet értett velem. Majd mikor távozott
elmondtam neki, hogy hol laksz. Nyílván így talált rátok. – mondta Damon.
-
Édes istenem. De miért jó ez neki? Miért akar minden áron tönkre tenni?
Hiszen ő a bátyám. Ő sosem tenne ilyet… biztosan nem. – válaszoltam egyre
halkabban. A térdemre könyököltem és az arcomat a tenyerembe temettem. Ismét
sírtam.
-
Madie. Hé. Semmi baj. Elmegyünk és megkeressük. –
mondta Damon. – nem hagyom, hogy baja essen
Stefan-nak. És csak azért, mert szereted. Ahogy én téged.
Lassan felemeltem a az arcomat, és
Damon szemeibe néztem. Eltelhetett egy perc is, míg felfogtam, amit mondott.
-
Tessék? Te szeretsz engem? – kérdeztem vissza halkan.
-
Tehetek mást, mond? Téged nem tudlak nem szeretni. –
válaszolta, amitől lelkiismeret furdalásom lett. Szeret én meg csak úgy
eldobtam magamtól. – nem segítenék, ha nem szeretnélek.
Alig hittem a fülemnek. Csak
néztem Damon szemeit. Csak egy válaszra várt. Amit én nem tudtam most adni
neki. Az érzéseim kiszámíthatatlanok.
-
Damon én erre nem tudok mit mondani. Sajnálom, de most
nem ezen jár az agyam. Ne haragudj. – mondtam, majd elindultam kifelé. Mikor
kinyitottam az ajtót egy férfi állt előttem.
-
Mond meg Madie-nek, hogyha élve akarja látni a
szerelmét menjen Melanie-hoz. Ott majd választ kap minden kérdésére. – mondta, majd kicsavarta a
saját nyakát. Annyira megijedtem, hogy Damon-nek kellett megfognia.
(Stefan
szemszöge)
Hatalmas sötétség után egy
szobában találtam magam. Szép lassan észhez tértem, majd Felálltam, és
kimentem. Egy hosszú folyosóra léptem. Elindultam balra, az ajtó felé, ami
nyitva volt. Kiakartam rohanni, de valami bent tartott. Mintha egy láthatatlan
üveget helyeztek volna oda. Nyílván varázslat lehetett.
-
Innen nem hiszem, hogy kifogsz tudni jutni. – mondta
egy ismerős hang. Megfordultam és rögtön felismertem ezt az arcot.
-
Madie? Jól vagy? – kérdeztem, és közben oda szaladtam
hozzá.
-
Én jól. És te? Annyira aggódtam érted. – mondta, majd
megakart csókolni ehelyett megragadott a nyakamnál fogva és a falhoz csapot. –
milyen könnyen bedőlsz neki. Én nem Madie vagyok. – mondta Melanie, majd
levette magáról a szőke parókát. – akkor ezekszerint tökéletesen játtszom az
életed szerelmét. Mit szólnál, ha miketten megmentenénk őt? Megtévesztük egy
kicsikét az embereket.
-
Ebbe nem megyek bele. Nem fogod kifigurázni őt. Ne
hagyom. – mondtam, majd Felálltam, és neki estem.
Melanie sokkal erősebb volt nálam.
Egy lökéssel vissza dobott a földre.
-
Velem te nem fogsz szórakozni. Szeretnéd még látni,
ahogy Madie boldogan éli le az életét veled? Akkor melegen ajánlom, hogy azt
csináld, amitmondok különben Madie és a drága fia is meghalt – az utolsó
szavakat márcsak kiabálta.
Egyedül hagyott. Valamit ki kell
találnom, ha látni akarom még Madie-t. elindultam kutakodni. A ház két részes
volt. Az alsó szinten nem találtam semmit.
Felmentem, és rögtön az első
szobába be is mentem.
A falak hó fehérek voltak. A szoba
közepén egy régi módi szőnyeg volt. Az ajtóval szemben két nagy ablak volt.
Mindkettő nyitva állt, és a hófehér függönyöket hintáztatta a szél. A két ablak
közöt pedig egy baldahinos fancia ágy. Annak jobb oldalán egy éjjeli szekrény
rajta egy kislámpával. A bal oldalán pedig egy kis ágy.
A szoba jobb oldalán volt egy
fiókos szekrény. A tetején sok régi fénykép. Mindegyiken Madie vagy talán
Melanie volt. Nem tudtam eldönteni, hisz annyira egyformák.
Az egyiken valamelyikőjük egy
kisbabát szorongatott a kezében. Mögötte pedig egy férfi állt.
-
Látom nem kellett sok, hogy megtaláld a szobámat. –
mondta Melanie. – igen azokon a képeken én vagyok. És Steve. Őt gondolom már
nem kell bemutatni. Ő volt Madie biológiai apja.
-
De az nem csak egy hazugság volt? – érdeklődtem. Melani
bejjebb lépett és levette a képet a szekrényről, majd az ágyhoz sétált. Leült
és némán simogatta.
-
Tudod Stefan én soha sem akartam ezt Madie-nek. Azt
akartam, hogy emberként élje le az életét, hamar én nem tehettem. Ő volt az
egyetlen, akiért érdemes volt élném. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok nagyon
boldog voltam. Rögtön elmondtam Steve-nek, majd a szüleimnek. Steve alig akarta
elhinni, de ő is rettenetesen boldog volt, ellentétben a szüleimmel. Nem
akarták, hogy megtartsam így amikor megszületett muszáj volt örökbe adnom.
Akkoriban még nem lehetett szavam velük szemben. Hiába is könyörögtem, nem
hatotta meg őket. Így Madie oda került Roberts-ékhez. Rettenetesen fájt mikor
láttam őket elmenni. Innen, a szobám ablakából néztem, amint elhaladtak. Attól
a perctől kezdve számoltam a napokat, Madie 17.-ik születés napjáig. Ugyanis
megígérték, hogy visszatérnek, ha már elég nagy lesz, hogy megtudhassa kik az
igazi szülei. Ekkor lépett a képbe Katherine. Mindent elrontott. Bosszút akart
állni, mert Steve engem választott. Úgy döntött pokollá teszi az életemet
azzal, hogy bekavar. Így úgy döntött, azt hazudja a lányomnak, hogy ő az anyja.
Engem megfenyegetett, ha bármit is teszek ez ellen megöli őt. Így végig kellett
néznem, ahogy tönkre teszi a lányom életét. Ő a hibás azért, hogy Madie vámpír
lett. Megigézte Bonnie-t, hogy gonosz varázslattal állítsa maga mellé Jake-et.
Így lett Madie vámpír. Én ezt soha sem akartam. Azt akartam, hogy tökéletes
élete legyen. Láttam, hogy boldog Damon-nel és a fiával, és én ezt nem akartam
megzavarni. De eljött az a pont, mikor tudtam, hogy szüksége van rám. Láttam,
amint megöli Katherine-t. ekkor megkönnyebbültem. Elő léptem, hogy láthassam.
Hogy a közelébe lehessek. és azt hiszem innentől már tudod... – miközben
Melanie mesélt a múltjáról a könnyei potyogtak, és a tekintet nem vette le a
képről.
-
Igen tudom. Csak egy valamit nem értek. Ha annyira
akartad, hogy Madie megtudhassa ki vagy, miért hazudtál neki? Miért mondtad
neki, hogy az üknagymamája vagy? – kérdeztem. Melanie egy ideig habozott a
válasszal,majd kinyögte.
-
Nem akartam, hogy mégjobban szenvedjen.
-
De, ha Elmondod neki, hogy te vagy az anyja, nem
gondolod, hogy sokkal rosszabb lesz neki? Ebbe nem gondoltál bele? –
érdeklődtem.
-
DE IGEN IS BELE
GONDOLTAM, CSAK FÉLTEM! – kiáltotta vissza, majd miután lenyugodott folytatta –
sosem akartam neki rosszat. De, ha abban a pillanatban elárulom neki, hogy én
vagyok az anyja ismét összedől benne a világ. És ezt nem akartam. Nem akartam
végig nézni azt, amit régebben. Nem akartam szenvedni látni. Sosem akartam neki
rosszat.
Nem válaszoltam semmit. Melanie
csak ült az ágyon és bámult rám. Nem értettem miért.
-
Tudod örülök, hogy te itt vagy neki. Te tényleg boldoggá
teszed őt. És ezért hálás vagyok. – súgta.
Mindketten az ablak felé néztünk,
mert kintről egy auto hangját hallottuk. Melanie kinézett és csak ennyit
mondott.
-
Itt van. Itt az idő.
-
Még is mihez? – kérdeztem, de Melani nem válaszolt.
Megragadta a karomat, és leráncigált a lépcsőkön.
-
Hogy mihez? – kérdezett vissza. – Madie életének egy
része ismét lezárul és vissza kapja a régi életét. Nem sokára ismét ember lesz.
(Madie szemszöge)
Rettegve szálltam ki az autóból. Vettem egy hatalmas
levegőt, majd elindultam a ház felé. Az egész testem minden ízében remegett. Damon szorosan a
nyomomban volt. Vigyázott rám.
Beléptem a házba. Ekkor már ott állt előttem Melanie, és
mellette Stefan.
-
Örülök Madie, hogy ismét láthatlak. – mondta hidegen. –
látom díszvendéget is hoztál magaddal.
-
Talán baj? – kérdezte Damon.
-
Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem idegesen.
-
Beszélni. – mondta, majd Stefan-t a földre lökte. –
maradj ott. – mondta nekem.
-
Mi a fenéről? Tudom, hogy kim vagy. Többé nem akarok
felőled hallani Melanie. Kérlek engedd el Stefan-t, és hagyj minket békén. –
feleltem. Melanie sóhajtott.
-
Nem egészen tudod, hogy ki vagyok. Ezzel kapcsolatban
nem mondtam neked igazat…
-
Tessék? – szakítottam félbe dühösen.
-
Igen. Jól hallottad. Hazudtam neked. Én nem az üknagyanyád
vagyok. Hanem az anyád…
-
Mi van? – kérdeztem meglepődve. – miért akar mindenki
az én anyám lenni? Szerinted én elhiszem ezt a baromságot? Eddig senkinek sem
volt bizonyítéka arra, hogy az anyám. Majd pont neked fogok hinni. Álmodozz
csak. Ez sosem fog megtörténni.
-
Madie kérlek higyj nekem. Ez az igazság. – válaszolta,
könyörögve.
-
Igen? Tudsz valami olyat mondani, amirol csak az anyám
tud? Igen? Hát kétlem. Nem te neveltél fel, nem tudsz te rólam semmit. Az sem,
hogy ki vagyok valójában. Sosem fogsz megismerni. És, ha az anyám vagy, miért
dobtál el magadtól? Miért hagytad, hogy idegenek neveljenek fel? Miért kellett
ezt csinálnod velem? Miért mond meg miért? Pokollá tetted az életemet. –
közöltem vele, könnyes szemekkel.
-
Azért kellett eldobnom magamtól, mert a szüleim – a te
nagyszüleid - megtiltották, hogy velem
legyél. Nem akartak szégyent hozni a családra. Így oda kellett adnalak Mr.
Roberts-éknek. Nem volt más választásom. Ha nem adlak oda, az apám megölt
volna. Csak így menthettelek meg. csak így élhettél teljes életet. – felelte
sírva. Most az egyszer éreztem, hogy igazat mond.
-
Tényleg te lennél az anyám? – kérdeztem sírva.
-
Igen. Én vagyok az. Sosem hazudnék neked ebben. –
felelte. A lábaim elindultak felé, majd hirtelen összeestem. – Sajnálom Madie.
Sajnálom. – hallottam a hangját, amint zokogni kezd, majd minden elsötétedett előttem…
Egy hatalmas réten voltam. Mindenhol virágok voltak, és az
illatuk szállt a levegőben. A rét közepén, egy kislány játszadozott az
anyukájával. Az anyát rögötn felismertem. Én voltam az. Közelebb léptem
hozzájuk, de ők nem vettek észre.
A kislány hirtelen megbotlott és elesett, majd sírni
kezdett.
-
Semmi baj Madie. Mire hercegnő leszel elmúlik. Nem lesz
semmi baj. – ekkor rájöttem, hogy az anya nem én voltam, hanem Melanie. És
ugyanazt mondta nekem, amit anyám.
-
Tényleg te lennél az anyám? – kérdeztem tőle. Azt
hittem nem halljam, de rám nézett. És ezt mondta:
-
Én. Te vagy az én kicsi hercegnőm…
Hirtelen felébredtem arra, hogy egy hatalmas levegőt vettem.
Mindenki ott állt körülöttem. Stefan fogta az egyik kezemet, míg Damon a
másikat.
Szép lassan felültem. Egy kicsit megszédültem, de Stefan
elkapott. Nagyon gyengének éreztem magam. Aztán valami furcsára lettem
figyelmes. Baloldalon a mellkasom alatt valami szaporán mozgott. Nem tudtam
hirtelen, hogy mi volt az. Kíhúztam Damon kezéből az enyémet, majd oda tettem.
-
Mi történik velem? – kérdeztem.
-
Most már semmi. Minden
rendben van. Nem kell félned. – mondta Valahonnan Melanie. A hang irányába
fordultam.
-
Ezt, hogy érted? –kérdeztem halkan.
-
Ahol a kezedet tartod ott érzel valami furcsát? –
érdeklődött.
-
Igen. – válszoltam majd beugrott. – ez a szívem.
-
Igen kicsim. A szíve újra ver. Mint régen. – felelte
Melanie, majd megölelt. A válla felett megpillantottam Jake-et. A földön
feküdt.
-
Jake? – kérdeztem rémülten. – mi van Jake-kel?
-
Madie ő… - nem vártam meg Melanie válaszát. Egyenesen
Jake-hez szaladtam.
-
Nem. Nem. Nem. Édes istenem. Jake. Ne kérlek ne hagyj
itt hallod? Nem teheted ezt velem hallod? Kérlek ne menj el. nem hagyhatsz
magamra – mondtam, majd a fejemet a mellkasára tettem. A szíve többé nem
dobogott. Jake meghalt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése