Sziasztok!

Ahogy ígértem meghoztam a fejezetet :) Bocsánat a késéssel...

70.

(Madie szemszöge)

Nem sokáig maradtunk Melanie-nál. Damon kezdett felerősödni, és Stefan haza vitte, én pedig haza mentem.

Furcsa volt emberként haza menni. Nagyon. Hiányzik a sebezhetetlenség, és az a fenomenális erő, ami ezzel járt. De végre nem kell szörnyetegnek lennem. Mint mindennek a vámpír létnek is volt ára. Vért iszol, hogy élhess. De a visszaváltozásomnak is volt. Jake halála, amit sosem fogok tudni feldolgozni. Ő volt a lelkitársam. A mindenem. Ő volt velem mindig.

Hogy fogom apának elmondani? Hogy fogom vele közölni, hogy meghalt az édes fia?

Erőt vettem magamon, és Felhívtam apát.

-         Hallo? – szólt bele a telefonban egy – még - nyugodt hang.

-         Szia apa. Madie vagyok. – köszöntem.

-         Végre édes kislányom. Nem hallottam felőled már egy ideje. Hogy vagy? Minden rendben? És Jake? Vele is? – kérdezte aggódóan.

-         Most nem én vagyok apu a lényeg. Kérlek ülj le, mert egy nagyon fontos dolgot szeretnék mondani neked. – feletem gombóccal a torkomban.

-         Mi történt? – kérdezte idegesen.

-         Jake… Jake meghalt. – feleltem.

-         Mi? Ne! Ne. Az nem lehet. – mondta majd sírásban tört ki, és kinyomta a telefont.

Nagyon nehezen mondtam ki, de muszáj tudnia.

Szép lassan besétáltam a nappaliba, majd lefeküdtem a kanapéra. Kicsit elfáradtam. Bekapcsoltam a tv-t, majd pár perc múlva elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy Stefan betakart egy pokróccal.

-         Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. – mondta suttogva.

-         Semmi baj. Nem haragszom. Csak tudod ez egy kicsit sok volt ez nekem.

-         Megértem. Hirtelen ismét ember lettél. És ismét törékeny. De legalább egy előnye is van. Az, hogy így legalább oka van, hogy a közeledbe legyek.. – mondta majd megcsókolt.

Még emberként nem éreztem a csókját. Semmi külömbség nincs, ugyanaz a puha finom ajkak.

Megragadtam a nyakát, majd Stefan a derekamat. Felcipelt a lépcsőn, aztán a szobánkban kötöttünk ki. Egy mozdulatal letépte a fölsőmet…

-         Állj! – mondtam, majd a mellkasára tettem a kezem.

-         Mi a baj? – kérdezte értetlenűl. Tulajdonképpen én sem éretettem, hogy mi történik…

-         Nem tudom. Valami azt súgta, hogy le kell állnunk… de nem tudom, hogy mi. – válaszoltam. Stefan lassan elhúzódott tőlem.

Szép lassan felültem az ágyon, és néztem Stefan ideges arcát.

-         Mi az? – kérdeztem.

-         Semmi. Csak ez valahogy furcsa. – mondta, majd felállt és bement a fürdőbe.

-         Stefan. ne haragudj. Nem tudom mi van velem. – mondtam miután az ajtó elé álltam. Stefan nem válaszolt. Pár pillanattal később kijött. Ijedten meredt rám. – mi az?

-         Mi van ha… - és elhallgatott.

-         Ha? Ha mi? Stefan nem ér… - ekkor beugrott.

-         Nem. Nem az biztos, hogy nem lehet. Akkor már tudnám. Egyszer már megtörtént. – mentegetőztem.

-         De mi van, ha megint? Ha ismét? Madie Szerintem…

-         Nem. Stefan. biztosan nem vagyok az. – szakítottam félbe. – hidd el megérezném. Ne parázz. Nem leszel apa.

Mondtam, majd visszamentem a szobába lefeküdtem az ágyra és a plafont nézve elgondolkoztam azon, amit mondott. Nem lehetek terhes. Azt tudnám. Éreznem, ha egy pici baba lenne a szívem alatt…

Hangosan kifújtam a levegőt.

-         Minden rendben? – kérdezte Stefan az ajtófélfát támasztva.

-         Nem. Piszkál…

-         Te is kételkedsz most már? – faggatott, majd leült mellém az ágyra. Gyorsan felültem de megszédültem. – ez mág egy jel…

-         DE NEM VAGYOK TERHES! – kiáltottam hirtelen.

-         Jó-jó oké. Csak le ne harapd a fejem. – mondta felemelt kezekkel.

-         Sajnálom, csak…csak.

-         Ha az vagy, mit fogunk csinálni? – mutatott a hasamra.

-         Nem tudom Stefan. Nem tudom. De még ezen ne agyaljunk, amíg nem biztos az egész.

Némán néztük egymást. Stefan egy idő  után kiment.

(Damon szemszöge)

Egyedül a nagy hatalmas házban. De rossz. Madie valahol vidám, az én kicsi öcsémmel. Ez mellett a fiam el ment, az isten tudja hogy hova. Meddig fog még ez zavarni? Meddig fogom csak megjáttszani, hogy nem érdekel? Életem végéig ez lesz? Vagy talán ebbe fogok beleőrülni, és idő előtt végzek magammal?

Az önmarcangolásból ajtó csapás rántott ki.

-         Nem vagyok itthon. Nincs kedvem beszélget…ni. – Elena állt az ajtó előtt.

-         Szép kis fogadtatás… - felelte Elena. – azt hittem itt legalább nem bántanak – a kilincs felé nyúlt

-         Várj. Ne menj el. nem gondoltam volna, hogy te vagy az. – feleltem bűntudatosan. – fáradj bejjebb – mutattam a kezemmel udvariasan, Elena elindult a nappali felé. – és mi szél hozott erre felé?

-         A magány. – felelte halkan.

-         A magány? Nem mondod? Én jelen pillanatban vele járok. Mert nincs kivel. – mondtam, s közben töltöttem magamnak egy nagy adagot a kedvenc italomból majd mielőtt lehúzhattam volna, Elena kikapta a kezemből, és jó nagyokat kortyolt bele. – lassan mert könnyen fejbe vág.

-         Nem érdekel. Már semmi sem. – mondta miután befejezte.

-         Akkor egy hullámhosszon vagyunk. – válaszoltam.

-         Elvesztettem azt, aki többet ért bárminél. És most kinek sírok? A bátyjának. Akivel megcsaltam. Édes istenem mekkora barom vagyok. – zúdította.

-         Dehogy vagy az. Sosem voltál az, csak meggondolatlan. És nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy elutasítom a dolgot, akkor most nem tartanánk itt. – közöltem, majd leültem a kanapéra.

-         Tudod – kezdte, közben leült mellém – furcsa, hogy mi elméletileg utáljuk egymást, most mégis “együtt” vagyunk – mondta a macskakaparás jellel.

-         Igen az. – válaszoltam, és a fejét a vállamra húztam.

-         Akarod tudni, hogy valójában miért is csókoltalak meg? – emelte fel a fejét. Bólintottam. – csupán csak azért, mert szeretlek. Tudom most ebben a pillanatban hülyeségnek hangzik, de…

Nem hagytam tovább beszélni. Most én csókoltam meg. a csókunk hosszú volt és forró. Elenáé tele volt érzelemmel.

-         Nem mondták még, hogy túl sokat beszélsz? – kérdeztem miután elengedtem az ajkát.

-         De igen – válaszolta, majd megint megcsókoltam. A kezeimet a derekamra helyeztem, ő meg a nyakamnál összekulcsolta a karjait.

-         Ígérd meg, hogy ezentúl együtt maradunk. – súgta a fülembe.

-         Nem ígérhetek semmit. Abból mindig csak a baj van. – súgtam vissza.

Kicsivel később kisétáltunk a parkba. Leültünk egy padra, és csak beszélgettünk.

(Madie szemszöge)

-         Még mindig piszkál? – faggattam Stefan-t, és eltűrtem a füle mögé a haját. A kanapén ültünk és filmet néztünk. 

-         Egy kicsit. – mondta, majd megjelent egy pimaszos mosoly az arcán.

-         Na te hazudós. – feleltem, és hozzá vágtam egy párnát.

-         Az vagyok. Csak egy dologban nem. Abban, hogy mennyire szeretlek. – közölte, majd megcsókolt.

-         Tudod mit? Menjünk sétálni egy kicsit. Szeretnék kimenni a levegőre a gyűrűm nélkül. – szóltam, majd letettem az asztalra. – és szeretnék egy kis időre felejteni. A mai nap elejét.

Stefan nem habozott. Elindultunk sétálni. Kéz a kézben. A park felé mentünk, ahol megpillantottam Damon-t, és Elena-t, ahogy csókolóztak. Abban a pillanatban, Mintha a szívembe martak volna. De Stefan sem érzett másképp.

-         Szép pár. Akárcsak mi. – mondta mosolyogva, majd elmentünk mellettük.

-         Azok. De mi sokkal szebbek vagyunk. – feleltem mosolyogva

Lehet, hogy hülyeség, de még mindig érzek valamit Damon iránt. Nem tudom, hogy miért. Talán a fiam miatt…

Csak tudnám ő is, hogy hol van. Elszaladt majd haza se jött. Victoria pedig bármelyik pillanatban szülhet. Félig meddig apa lesz.

-         Min gondolkozol? – kérdezte Stefan.

-         Csak Danielen. Nem tudom hová mehet, vagy, hogy hol lehet. Rettenetesen izgulok és félek.

-         Azt elhiszem. De ne aggódj. Nem lesz semmi baja sem. – mondta, majd megölelt. Ahogy elengedett a hasamhoz kaptam. Hányingerem lett. – Madie mi a baj? – kérdezte idegesen.

-         Hányingerem van. – nem akartam elhinni. – Stefan én nem…

-         Semmi baj. Nyugi. Ne izgulj nem vagy az. Csak ideges vagy. – mondta , majd oda sétáltunk egy padhoz.

-         Stefan. Ha esetleg babánk lesz, megtartjuk? – ezen a kérdésen én magam is meglepődtem.

-         Meglátjuk. Ez attól függ, hogy ott bent van-e valaki. – mondta,majd megpuszilta a homlokomat. Ekkor vettem észre, hogy Damon és Elena rajtunk legelteti a szemét. Majd egyszercsak Damon felállt és odajött hozzánk.

-         Jajj ne. Én nem akarom, hogy idejöjjön hozzánk. Nem akarom. – mondtam halkan és megpróbáltam felállni, de nagyon gyengének éreztem magam.

-         Minden rendben? – érdeklődött Damon, majd leguggolt elém.

-         Persze. Csak összeszedtem valami vírust… - mondtam gyenge hangon.

-         Akkor jobb, ha mielőbb elmész orvoshoz. Nehogy valami nagyobb bajod legyen. – mondta aggódva.

-         Köszi a tanácsot. Enélkül is rájöttem volna. – feleltem. Ekkor valami erős beleszúrt a hasamba.

-         Stefan hívj mentőt, gyerünk! – kiáltotta.

-         Nem kell jól vagyok, csak egy erősebb görcs volt. Nőből vagyok. – feleltem miután abba maradt.

-         De ez akkor sem játék. – mondta Stefan – mielőbb meg kell tudnunk, hogy az vagy-e. – ahogy kimondta gyilkos pillantást vetettem rá.

-         Mármint terhes? – kérdezte Damon, majd szép lassan felállt.

-         Nem. Hanem beteg…

-         Madie. Ismerlek. Nem tudtok nekem hazudni. – mondta kissé ingerülten.

-         Még nem biztos, hogy az vagyok. – mondtam halkan.

-         Na persze! Mintha nem tudnád! Egyszer már voltál az! Az én fiammal! – kiáltotta.

-         Mit idegeskedsz? Nem neked kell felnevelned. – válaszoltam vissza, majd szép lassan felálltam. – Stefan legalább nem menekülni el a gyerek elől. És tudod miért? Mert neki a család a fontos. Veled ellentétben.

-         Akkor jó! Éljetek boldogan. Én meg élem az életem a fiam nélkül…

-         Senki sem mondta, hogy nem kíváncsi rád – kiáltottam utánna, mert idegesen elindult Ms. Gilbert elé.

-         Szerinted én az vagyok? – fordult meg üvöltve Damon…