24
(Madie szemszöge)
Damon olyan erősen szorította magához mint még eddig soha. És bennem is olyan érzések gyűltek fel amiket eddig életemben nem éreztem. A torkom égett. Az izmaim megfeszültek. Mindenegyes testrészem csak arra koncentrált, hogyan szabadulhatnék ki Damon kezei közül és mehetnék oda a vérző emberekhez. A vér illata… mint ha a világ legfinomabb édességét kínálnának fel. Most itt van előttem. Csak arra várok, hogy oda mehessek… hogy megkóstolhassam, csak egy kicsit… elég nekem egy korty is…
- Madie. Fejezd be. Csak még rosszabb lesz. Ne csinálj őrültséget. – összeszorított foggal mondta Damon, de ügyet sem vetettem rá. Csak a vér illatára koncentráltam ami a terem másik végéből jött. Kikell innen szabadulnom… oda kell mennem, hogy megkóstolhassam a vért. Ekkor valami szúrást éreztem a hátamban és mintha leszívták volna az energiámat. Összeestem és elsötétült minden.
Mikor felkeltem a szobánkban voltam. A körülöttem lévő dolgok mozogtak. Azt hiszem szédültem. Alig emeltem fel a fejem már is rosszul éreztem magam.
- Damon… - alig jött ki hang a torkomból. Kiszáradt. Szomjas voltam. Vért akartam. Annyira akartam, de nem kaptam meg. Mert egyedül vagyok egy szobában ahol minden forog körülöttem. – Damon… segíts… kérlek… - de nem jött válasz…
Már vagy 3 órája a plafont néztem és küszködtem. Próbáltam fel kelni de még mindig nem ment. Közben kint már kezdett világosodni és a madarak csiripeltek. Vagy inkább ordítottak… egyszer csak minden hang olyan hangos lett.
- Szia Madie…
- Ne kiabálj. Kérlek. – vágtam közbe a mondani valójának.
- Semmi baj hamar elmúlik… - felelte. még mindig mintha ordítana.
- Kérlek, hagyd abba. Ne kiabálj. Nem bírom. Fejezd be. – válaszoltam majd Damon írni kezdett.
- Mit érzel?
- Azt, hogy majd szétmegy a fejem. És minden olyan hangos. – válaszoltam de a torkom megint elkezdett égni.
- Hamar elmúlik. Ne aggódj. Nem sokára vége.
- De mikor? – kérdeztem.
- Hamar. Ez változó. De nem sokára vége.
- Nekem mindegy, hogy mikor csak legyen már vége… - feleltem már suttogva, mert elment a hangom.
- Hozok vért. – az ajtót nem csukta be. A beszűrődő fények bántották a szememet. Damon hamar visszajött. A kezembe adta az üveget. Segített felülni. Kinyitotta az üveget, én pedig ráhúztam. Egy szempillantásnyi idő alatt. Amint leért a gyomromba, egyre jobban éreztem magam. A kinti fény már nem zavarta a szemem. Damon halkan becsukta az ajtót. Észre vette, hogy hunyorítok kicsit, de egyre jobb lett ahogy emésztette a gyomrom a vért. A szédülés is elmúlt.
- Ugye nem bántottam senkit? – kérdeztem, és észre vettem, hogy már nem hangzik olyan hangosnak a hangom.
- Nem. Szerencsére. Még időben kaptál vasfüvet. – felelte sóhajtva.
- Akkor ezért éreztem magam rosszul. - válaszoltam.
- Igen…
- Daniel? Daniel hol van? – hirtelen eszembe jutott a fiam.
- Ne aggódj lent van. Stefannal játszik. Nem kell félned. Nincs semmi baja. – nyugtatóan simogatott.
- Jól viselte azt az időt amit Jenna-nál töltött.
- Szerencsére. De én a tegnapi napot nem… - feleltem sóhajtva.
- Ez mindenkivel megtörténhet. Nem kell aggódnod…
- De te, hogy tudtad megállni? – hirtelen vágtam közbe a mondandójának, ami kicsit meglepte.
- Nehezen, de arra koncentráltam, hogy téged tartsalak vissza és csak nagyon ritkán vettem a levegőt ami miatt egy kicsit rosszul éreztem magam, de az a lényeg, hogy te nem bántottál senkit, és neked sem esett bajod. – felelte nyugodtan.
- Nem, de ha hagyod, hogy oda menjek, talán már te sem élnél és én sem. megint neked köszönhetek mindent, és ezt nem tudom, hogy háláljam meg…
- Ezt fejezd be. Neked nem kell semmit meghálálni. Nekem bőven elég, ha itt vagy velem. nekem nem kell más csak te és Daniel. Nekem ti vagytok az életem.
- Nekünk is te vagy már az életünk. – feleltem, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz, majd elcsattant egy csók. De sajnos nem tarthatott sokáig.
- Khm. – valaki az ajtóban krákogott.
- HEROLD! – kiáltottam és a nyakába ugrottam. Mindig annyira feldobott, ha találkoztunk. Neki köszönhetem Daniel és az én életemet.
- Hé kislány azért ne lökj le. – nevetett, és hallottam, ahogy Damon is kacag.
- Oh. Bocsi – válaszoltam és lassan leereszkedtem a nyakából. – csak régen láttalak.
- Én is. remélem minden rendben. – felelte miközben leültünk az ágyra.
- Igen. Madie most erősödik a vasfű hatásától. – vágta rá Damon. Mindig az-az érzésem, hogy féltékeny Heroldra. Mindig elakarja rejteni az érzést, de én már ismerem annyira, hogy tudjam, féltékeny. Ha tehetné elrejtene engem, hogy sose találkozzak vele. De mivel nem akar megbántani nem teszi.
- Hallottam róla. Stefant megkértem meséljen el mindent. De igazából nem ez aggaszt. Ha nem, hogy…
- Tudom. Engem is. – nem kellett folytatnia, már is tudtam, hogy a babáról beszél.
- Madie-nek mindent elmondtam amit tudtam. – folytatta Damon.
- Akkor nekem nem kell mondanom, hogy a kicsi veszélyben van és kicsi az esélye, hogy túléli. - közölte Herold.
- Igen tudom. És nem igazán élem bele magam abba, hogy a kicsi megmarad. – azt hiszem ezzel kicsit hazudtam. Mert valahol még is csak reménykedtem benne, hogy túléli. És Danielnek lesz kistestvére. De ez azt hiszem mind hiába. Herold is megmondta, hogy ez nem lehetséges.
- Mindenre felkészültünk…
- Tudom Damon. De alig van esélye a babának. – szakította félbe Herold.
- Ezt mi is tudjuk. Nem kell mondani. – felelte Damon egy kicsit keményebb hangon. – te mit tanácsolsz?
Mindketten Heroldra néztünk. Én idegességemben a hasamat fogtam. De Herold habozott. Tudott valamit, de nem akarta elmondani. Csak nem értem miért.
- Herold. Kérlek. – kérleltem.
- Madie egyetlen esélye, ha… - elhallgatott.
- Na várj. Az én esélyem? Ezt nem értem. Még is mit akarsz ezzel közölni Herold? – hirtelen tört ki belőlem. Elkapott az idegesség.
- A baba már biztosan olyan, mint Daniel. A szervezeted nem tudja pótolni a neked való energiát, mert ösztönszerűen a kicsinek pótolja. Csak úgy maradhatsz életbe, ha a babát elveteted.
- Hogy mi? – pattant fel Damon.
Valamiről beszélgettek de nem értettem, mert az agyamat elborította a félelem. A saját gyerekem végezhet velem? És ezért elkell dobnom a gyerekem életét. Ezt sosem kérheti tőlem senki.
- Madie, minden rendben? – kérdezte Damon. Előttem térdelt és megfogta a kezeimet.
- Nem. Semmi nincs rendben. Még is hogy a francba jutott az eszetekbe, hogy én feláldozom a gyerekem életét a sajátomért? Ezt most ugye nem gondoljátok komolyan? – a düh hirtelen elöntött. Törni-zúzni szerettem volna.
- Madie. Hallgass meg. Ő még szinte nem él…
- Ne mondj ilyet Damon. Te is tudod, hogy él. Édes istenem. Hogy képzelhettétek? Nem fogom megölni azért, hogy én éljek. Én már eleget éltem. Neki is megkell adnom az esélyt…
- Madie. Hallgass Damon-re. Ő csak jót akar. De ha egy kis szerencsénk van…
- Megint a duma. Elegem van. Jobb lesz nekem egyedül egy kicsit. – nem hagytam végig mondani Heroldnak. Dühösen kirohantam a szobából majd egyenesen kirohantam.
Daniel hangját hallottam mielőtt kiléptem az ajtón. Jobbnak láttam, ha ilyen állapotban nem lát. És nem akartam neki kárt okozni, mert jelenesetben nem bízok magamban. Hihetetlen erejű düh fogott el. Damon fel áldozná a saját vérét azért, hogy én éljek. Ezt sosem engedem meg. A kicsinek meg adom a lehetőséget, hogy tovább éljen. Szeretném ha teljes életet élne. Én éltem már eleget. De ő nem. És ha Damon döntésén múlna minden, a gyerek nem élhetne.
Most mit tegyek? Hallgassak Damonre? Bármit megtennék érte. Áldozzam fel a kisbabám életét a sajátomért? Miért ilyen nehéz döntenem? Már az is szörnyű, hogy ezen gondolkoznom kell. De ott van még Daniel is. He meghalok ő egyedül marad. Miért ilyen nehéz ez? Bár minden megoldódna egy csettintésre.
2 óra múlva visszamentem. És meghoztam a döntést.
- Madie! Aggódtam érted. Minden rendben? – Damon magához szorított
- Igen. És sikerült dűlőre jutnom. De egy kérdés. Daniel? – körül néztem mert nem láttam a fiamat.
- Annyira sírt, hogy elaldut. Hiányoztál neki. – szólalt meg Stefan
- Akkor azt hiszem, hogy ehhez hozzá kell szoknia. – a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk. Damon mérges lett, Herold a fejét fogta Stefan meg meglepődött. De ez a legjobb döntés amit meghozhattam…
- Madie. Gondold át még egyszer. Kérlek. – Damon arca dühösből vált aggódóvá.
- Nem, Damon. Nem fogom a saját életemért feláldozni a gyerekét. Ezt ne kérd tőlem…
- Madie Damonnek…
- Herold. Kérlek. Ne próbálkozzatok. Nem érdekel semmi. Nem fogom megölni a gyerekemet. – válaszoltam hidegen
- És Daniel? Őt itt hagyod? Egy olyanért akit még nem is ismersz – kérdezte Damon aggódva.
- De ő is a gyerekem. És különben is jó helye lesz veled Damon. Mindkettejüknek. – feleltem és megsimogattam az arcát. De hirtelen elhúzta a fejét. Meglepett. – jól van. Most én vagyok a gonosz szörnyeteg. Gondolhattam volna. de nem érdekel. Elég volt. Nem fogom a gyerekem életét feláldozni a sajátomért. Ezerszer elmondtam már.
- Azt hiszed, hogy ezt elfogom, viselni? Nem értesz te semmit. Herold csak segíteni akart. De te eldobtad magadtól. – Damon dühös hangja visszhangzott a nappaliban. Nem sokkal később elrohant.
- Madie ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Herold.
- Herold. A lehető legkomolyabban. Mi rossz van ebben? – kérdeztem értetlenül miközben leültem a kanapéra.
- Hogy mi? Madie itt hagysz mindent. És az sem biztos, hogy a gyereked túléli. Értsd meg nagy kockázatot vállalsz ezzel. – Herold mellém ült. Megpróbált befolyáslni az okos dumájával de nem hatott.
- Fejezzük be. – feleltem majd felálltam és felmentem Danielhez.
Mélyen aludt. Leültem az ágya mellé. Megsimítottam a fejét. Emlékszem mikor vártam. Életem legboldogabb napjai akkor kezdődtek. Alig 1 éve… most meg elfogom hagyni. De hagyok itt neki egy testvért. Akit majd mindenre megfog tanítani. Akivel sokat fog játszani, és nevetgélni. Majd hármasban fognak sétálni Damonnel. Majd elmennek Miamiba apához. És én lemaradok az élményekről. Arról, hogy iskolába mennek. A ballagásokról, az érettségikről. De tudom, hogy jó célért teszem. Még is annyira félek. Félek, hogy Damon nem fogja bírni, és feladja.
- Mami! Miért sírsz? – Daniel hangjára lettem figyelmes.
- Nem sírok. Csak belement valami a szemembe. – füllentettem. Még szerencse, hogy elhiszi.
- Akkor pislogj sokat. Nekem mindig segíteni szokott. Emlékszel? Még ti tanítottátok apával, és ha majd lesz egy testvérem majd én is megtanítom neki. – olyan okosan mondta. Olyan büszke voltam rá.
- Gyere ide. – mondtam majd megöleltem. Közben éreztem, ahogy a könnyeim végig csúsznak az arcomon. Daniel a hátamat veregette.
- Mami ne sírj. Nem kell. – mondta a kis csilingelő hangján.
- Nem sírok, megígérem. – feleltem, és Daniel letörölte a könnyeimet.
- Te vagy a legszebb a világon. – Daniel mosolyogva közölte és egy puszit nyomott az arcomra.
- És te vagy a legszebb kisfiú a világon. – válaszoltam.
- Mami én most lemegyek játtszani. Ugye nem bánod?
- Nem. menj csak nyugodtan. – Daniel leszaladt.
Eljött az este. Damon még sehol. Kezdek aggódni. Mi van ha valami hülyeséget csinál? Kinézem belőle. A hasam idegesítően kezdett fájni
- Madie. Minden rendben? – Herold hangját hallottam valahonnan mögülem.
- Igen. Persze. Miért?
- Mert a hasadat fogod. – mutatott a hasamra.
- Igen. Csak fáj. De mindjárt… - ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem és lezuhantam a földre.
- Mami! – Daniel ijedt kiáltását hallottam
- Madie. Jézusom. – Herold egy másodperc töredéke alatt ott volt mellettem.
- Stefan! Vidd fel Danielt. – megpróbáltam kiabálni de alig jött ki hanga torkomon.
- Mami! Mami! Mami! Mi a baj? – kiabált miközben Stefan felvette és felszaladt vele az emeletre.
- Nagyon fáj. A hasam. A kicsi. Mi van vele? – csak suttogás jött ki a torkomból. A fájdalom elvett minden erőmet. Talán itt az idő? Most kell itt hagynom mindent.
- Semmi baj Madie. Minden rendbe lesz. – Herold felvett a kezébe és felrohant velem az szobánkba. Becsukta az ajtót, és elő vette a felszerelését.
- Mi történik velem? miért fáj ennyire? – kérdeztem de nem jött válasz. Hirtelen ordítottam egyett, mert Herold megtapogatta a hasam. Majd ajtó csapást hallottam és elsötétült minden.
Az életem egy másodperc alatt lepörgött előttem. Minden. A gyerekkorom. A születésnapjaim. Mikor Damont megismertem. Majd mikor megszületett a fiam.
Minden egyes fontos pillanat előttem volt. majd egyszer csak vége szakadt. És már többé nem éreztem fájdalmat…
1 megjegyzés:
ugye nem fog meghalni....
pont most mikor minden kezdett a helyére állni?.....
Megjegyzés küldése